2016. március 18., péntek

Tartalmatlan tartalom


A gyakorlati feladatok alkalmával gyakran van lehetőségem, hogy különböző írások elolvasásával és véleményezésével, megismerjem az írói tevékenységeteket, továbbá elképzeléseiteket. Minden egyes alkotás egy hatalmas tapasztalatszerzés számomra, hiszen az apró részletek által mondhatni teljes képet kapok egy-egy íróról, mint alkotóról. Egyrészt, hogy mennyire figyel a helyesírásra, a választékos megfogalmazásra, vagy milyen a lexikai tudása, stb. A pontos fogalmazás és kifejezőkészség egyrészt az igényességre mutat rá, másrészt tükrözi a tapasztaltságot is. A helyesírásra való odafigyelés pedig az író precizitását, minőségre törekvését jelzi, és ugyanilyen lényeges szempont a szókincs gazdagsága, amely köthető a tapasztaltsághoz, de fontos részét képezi a tájékozottságnak is, amely javarészt az olvasásnak köszönhető, valamint a napi rutinnak, amellyel műveli az írást.
Sok összetevője van annak, hogy egy írást jónak vagy sikeresnek nevezhessünk, s ezek még mind-mind olyan szempontok, amelyek valamennyire külsőségek és nem cselekménybeli dolgok. S hogy melyik a fontosabb, abban nem tudok döntést hozni, hiszen ha van egy írás, ami cselekményt tekintve bravúros és kivételes, viszont a helyesírásilag botrányos, akkor már is elmegy az ember kedve az olvasástól, hiszen folyamatosan hibákba kell ütköznie és ez bizony gátolja az olvasás élményének megszerzését. Akaratlanul is az elírásokra, tévesztésekre fogunk figyelni, s ugyanígy érvényes a másik oldala a dolognak, amikor is adott egy tökéletes helyesírással és precizitással megírt történet, ami az igényesség ellenére tartalmatlan és cselekményben szegény. Mondhatnám, hogy jól kell tudni kombinálni a kettőt, ami nem a legegyszerűbb dolog.

Amire viszont ki szeretnék térni ebben a bejegyzésben, az az a forma, amit mostanában gyakran tapasztalok az írótársaimnál, ez pedig a párbeszéd nélküli cselekmény. Ezt főleg a gyakorlati feladatoknál tapasztaltam a napokban, de más oldalakon is, ha olvasgatok, gyakran ütközöm ilyen fejezetekbe vagy novellákba, ahol nem kerül ténylegesen párbeszédre sor, s mindössze a főszereplő gondolatain keresztül ismerhetjük meg a történéseket. Valamilyen formában, el van rejtve a párbeszéd, hiszen a szereplő kiemeli, hogy "ezt mondta, vagy miután azt tanácsolta, hogy.... stb", de ezek nem helyettesítik vagy érzékeltetik úgy a párbeszédet, ahogyan az eredeti mivoltában teszi.
Eléggé egysíkúvá vagy mondhatni, kétdimenzióssá válik a történet, amelyben adott egy szereplő, és a többi csak papíralakként működik a lapokon. Tudunk róluk, ismerjük őket valamennyire, viszont a jellemük és karakterük képtelen a kibontakozásra. Holott ez a forma nagyon is bővelkedik a lehetőségekben, csak valahogy rosszul használják ki a legtöbben vagy nem éri el azt a célt, amit a kezdet kezdetén kitűzött maga elé. Párbeszéd nélkül írni nagyon is nehéz dolog, hiszen a többi szereplő aktív részvételével létrejön egy olyan inspiráló szituáció, ahol a többi szereplő megnyilvánulása szinte inspirálhat minket a folytatásra vagy a további ötletek kibontakoztatására, s a párbeszéd mellékelésével  megfosztjuk magunkat ettől a lehetőségtől. Ha kellően nyitottak vagyunk és spontán jelleggel el tudjuk engedni a karaktereinket a párbeszédben, akkor szinte magától jönnek majd a szavak, a szereplők maguk alakítják majd az elhangzott sorokat és nekünk nincs más dolgunk, mint felvenni a történet szálát és követni az előttünk kibontakozó folyamatot.

Persze, párbeszéd nélkül is lehetőséges jó írást kiadnunk a kezünkből. Hogy ne lenne lehetséges, viszont ilyenkor nagyon oda kell figyelnünk minden egyes megmozdulásra és megszólalásra, amit a főszereplőnk tesz és a lehető legárnyaltabban kell bemutatnunk a további szereplőket attól függetlenül, hogy ők nem kapnak hangot a történetben. Így is szükség van a különbségek érzékeltetésre, a jellembeli különbségek bemutatására, amellyel még ebből az egyoldalú szemszögből is átérezheti majd az olvasó, hogy nem csak "töltelék" a történet szempontjából ez és az a szereplő, hanem igenis, részt vesz a cselekmény alakulásában. Ha megfelelően mutatjuk be a választott főszereplőnk gondolatain és érzésein keresztül, akkor meg tudjuk érteni, át tudjuk érezni és a szívünkbe tudjuk zárni, avagy teljességgel utálni is tudjuk az aktuális személyt, ha a szereplőnk éppen úgy érez. A lényeg a gondolatok átvétele és ha nem vagyunk képesek - vagy pontosabban, ha az írásunk nem képes -, elhitetni az olvasóval, nem tudjuk a leírt mondatok által átadni a történetet még kétdimenziós formájában is oly' módon, hogy a párbeszéd hiányát semmiképp se hiányként kezeljük, akkor az írás élettelen lesz és tartalmatlan.
Lehet jó egy írás párbeszéd nélkül. Olykor izgalmasabb felfedezést is jelent, mintha előttünk állnának a szereplők és megbeszélnék a történteket. Ehhez viszont kell egy nagyon részletes, alapos, precíz, empatikus, közvetlen, gondolatokban és érzelmekben gazdag karaktert kell választanunk az írásunk elbeszélésére, hiszen a párbeszéd alkalmazását nélkülözve, ő viszi majd el a hátán az összes szereplő cselekedetét. Személy szerint, én nagyon kedvelem ezt a közlésformát, mert egyrészt könnyebbséget jelent, ha nem kell a többi szereplővel is foglalkoznom, másrészt viszont tudom azt is, hogy így egyedül az én feladatom ismertetnem mindent és nincsenek más karakterek a segítségemre, hogy velük együtt alakíthassam a történet előrehaladását. Megvan az előnye és a hátránya is ennek a dolognak, de ha az ember rá tud érezni az ízére, akkor észreveszi, hogy párbeszéd nélkül sokkal gördülékenyebben tudja bemutatni az eseményeket, hiszen egy adott karakter bőrében nagyon is otthonosan tud mozogni az ember. Legalább is, nekem az utóbbi időben sokkal eredményesebb és élvezetesebb ez a forma, mintha állandóan párbeszédekre építeném az események érzékeltetését. Alkalmazom, használom bizonyos pillanatoknál és történéseknél, ha úgy kívánja meg a szövegrészlet vagy szituáció, viszont ha nem túlzottan szükséges, akkor mindössze a főszereplőm szemszögén át ismertetem a dolgokat. Mindez helyzetfüggő és nekünk kell eldöntenünk vagy ráéreznünk arra, hogy mely jelenetek igénylik az abszolút párbeszédben való megnyilvánulást.

Ezekre a különbségekre egyszerű módon figyelhettek fel. Érdemes egy-egy jelenetet vagy akár egy egész történetet úgy megírni (már ha egy rövidebb írásról vagy novelláról van szó), hogy az egyik változatban használjátok a párbeszédet, mint formát, a másikban viszont elhagyjátok és megpróbáljátok nélküle bemutatni ugyanazt a cselekményt. Ezáltal átláthatjátok, hogy az írásotok szempontjából melyik az eredményesebb vagy kedvezőbb forma, hogy bemutassátok az eseményeket, és ráérezhettek arra is, hogy nektek melyik a testhezállóbb közlési forma. Természetesen egy-egy jelenet elképzelhetetlen párbeszéd nélkül, hiszen az az alapja vagy mozgatórugója a cselekmény tovább lendülésének, viszont vannak olyan szituációk, amelyek nem is igazán igénylik a párbeszéd alkalmazását, csupán mi érezzük úgy, hogy szükség van rá, mert ezt szoktuk meg vagy eddig ezt használtuk az írás során. Érdemes két megvilágításban is megtekinteni ugyanazt a dolgot, hogy azt a lehetőséget választhassuk, amely az írásunknak a legjobb!

Remélem, hogy hasznosnak találtátok ezt a bejegyzés is és előre is köszönök minden hozzászólást és véleményt, amellyel esetleg jutalmaztok!

3 megjegyzés:

A. T. Jolt írta...

Kedves Szatti!
Nagyon örülök, hogy pont ebben a témában olvashattam bejegyzést, mert épp most készülök megválni a párbeszédektől. Lehet, hogy kicsit lerágott csont, de egy amnéziában szenvedő karakter naplóbejegyzésein akarom elmesélni önmaga megtalálásának történetét. Persze lenne pár szereplő, akik igen sok szálat megmozgatnának, de valahogy nem tartom túl jó ötletnek, hogy az ő szemszögükből is írjak, mert attól félek, elrontaná a történet élvezhetőségét, ha az olvasók előbb megtudnák, ki a főhős, mint ő maga. Persze ettől függetlenül teletömhetném a sztorit párbeszéddel, de nem érzem szükségét. Bár az is lehet, hogy nagyon rosszul érzem.
Tanulságos bejegyzést olvastam, ez a két megvilágításos módszer hasznosnak tűnik, köszi,hogy megosztottad!
Üdv,
Jolt

Szatti írta...

Nagyon szépen köszönöm a véleményed, hálás vagyok érte! Remélem, sikerül az elképzeléseidhez hűen megírnod a történetet és kihoznod belőle azt a maximumot, amit szeretnél... akár párbeszéd nélkül is! :)

Brukú Szürke írta...

Egyetlen Szatti!

Meg kell mondjam, nagyon jó témát hoztál.
A héten én is ezen gondolkodtam vissza olvasgatva eddigi írásaimat. Az tűnt fel, hogy nem használok túl sok párbeszédet, csak annyit amennyit az adott írás "megkövetel". De még örültem, hogy említetted a két fajta vázlat írását. Ki próbálom mindenképp. :)
Köszönöm a bejegyzést.
Legjobbakat kívánom Brukú