2016. március 23., szerda

Vendégírónk, N.T. gondolatai - Az én inspirációm


Inspiráció. Azt hiszem, ez az a téma, amit nem kell bemutatnom senkinek, aki valamilyen kreatív hobbival bír (bár, ha jobban belegondolunk a hurkatöltés vagy a vakolás is igényel némi inspirációt, hiszen különben miért csinálná bárki), így mindannyian kvázi első kézből ismerjük a jelenséget. Az inspiráció az, ami ösztönöz minket, ami hajt előre, ami nem hagy békén, ami miatt folyton alkotni támad kedvünk. Legalábbis én valahogy így élem meg a dolgot. Akár a városba rohangálok csekkeket befizetni, akár a vizsgabizottság előtt próbálom bebizonyítani, hogy amit mondtam, az igazából értelmes, csak ők nem értik meg a művészetemet, mindig ott motoszkál az agyam mélyén ez az inger, ez az érzés, hogy milyen jó lenne most írni valamit. Jobb esetben az is az eszembe jut, hogy mit, rosszabban csak a késztetés marad, azt, hogy mihez akarok kezdeni vele, már nekem kell kitalálnom.

Az inspiráció alapvetően sok helyről származhat, és azt hiszem, nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, mindenkit kicsit más inspirál, máshonnan nyeri az ihletet. Ha tippelnem kéne, azt mondanám a zenehallgatás, esetleg a jelentősebb olvasmányok vannak az első helyen, ezekből lehet talán a legkönnyebben meríteni valamennyi inspirációt. Hiszen valószínűleg már mindenkivel előfordult, hogy zenehallgatás közben jött rá, mi lesz a következő írása, vagy valami különösen jó és ütős regény olvasása közben gondolkodott már el azon, hogy ő is valami hasonlót akar írni.

Nekem a legutóbbi ilyen élményem az volt, mikor először láttam a legújabb Mad Max filmet még valamikor tavaly, amikor kijött. Bevallom, egészen addig körülbelül úgy álltam a posztapokaliptikus történetekhez, hogy van egy szürke, depressziós, érfelvágós vonulatuk (pl. Cormac Mccarthy-tól Az út), meg egy fiatalosabb Young Adult irányuk, ahol maga a világvége csak egy díszlet (pl. Útvesztő sorozat James Dashnertől), és így körülbelül ennyi. Aztán jött a Mad Max, ami számomra bebizonyította, hogy eddig milyen hibásan és szűklátókörűen álltam a műfajhoz, és hogy elő lehet adni ezt a témát pörgősen, szórakoztatóan, és persze rohadt látványosan, de ugyanakkor valamilyen szinten mélyen és elgondolkodtatóan. Ahogy erre sikerült rájönnöm, egyből előkaptam egy régebbi, posztapokaliptikus Budapesten játszódó történetemet, mellyel annak idején nem tudtam dűlőre jutni, de ezzel az új megközelítéssel már tudtam bele vinni valami életet, valami egyediséget, ami az előző verziókból hiányzott. 

A másik, filmeknél, könyveknél és zenénél talán valamivel szokatlanabb inspirációs forrásom általában maga a város. Budapesten nőttem fel, gyakorlatilag panelek és bérházak között, mégis, még mindig tudok olyan épületeket, olyan helyszíneket találni, amelyek lenyűgöznek, szinte kívánják, hogy írjam meg a történetüket. Az internet korában annyira már nem is nehéz utána olvasni ezeknek az épületeknek, mi a történetük, mi a múltjuk, és ha a kutatómunka közben valami olyasmit találok, ami megtetszik vagy ötletet ad, általában fel is szoktam használni az írásaim során. Akár csak egy egyszerű, félmondatos utalásként, aminek a hangulatteremtésen túl nincs „komoly” szerepe, akár a történet egyik kulcspontjaként, lényeges momentumaként. 
Tényleg érdemes szétnézni akár Budapesten, akár bárhol máshol, mert tapasztalataim szerint az ismerős helyszín csak hozzáadhat az írásunkhoz. Egyrészt jobban kiismerjük magunkat, így nem kell attól tartanunk, hogy orbitális nagy baromságokat írunk (nincs is lelombozóbb dolog, mint egy regényben a híresen ingyenes amerikai egészségügyről olvasni), másrészt szerintem nem egy helyszín eléggé adja magát. Budapesten például ott van a belvárosi pincerendszer, ami remek búvóhely lehet vámpírok meg mindenféle sötét teremtmények számára, arról már nem is beszélve, hogy a szövevényes folyosók néha mintha már nem is ebbe a világba vezetnének…

Mindent összevetve én azt mondanám, számomra talán a zene és a környezet adja a legfőbb inspirációt, ez a két dolog az, aminek a hatására felmerül bennem a gondolat, hogy írni kéne valamit. Ezzel szerintem viszonylag szerencsés helyzetben is vagyok, hiszen ha inspirálódni akarok, bőven elég meghallgatnom néhány(száz) számot, vagy egyszerűen sétálok egyet a belvárosban, és nézem, mi jön szembe.

Nincsenek megjegyzések: