2016. április 2., szombat

Állati mesék - Eredményhirdetés

Vendégírók

1. kategória - Buborékvilág
Vendégíró - Zenka

2. kategória - Cirmos cica haj...
Vendégíró - Nikó

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy ismét egy sikeres feladatot zárhattunk, és gratulálok a kiemelkedő alkotásokért a fentebb említett Vendégíróknak! Nagyszerű, különleges és kivételes műveket nyújtottatok be a gyakorlati feladatra és természetesen köszönöm minden további írónak az aktív részvételt! Élmény volt titeket olvasni! 

A Vendégírókhoz szólva, a mellékelt kép a tiétek, melyet elhelyezhettek a blogotokon, ha rendelkeztek vele! Továbbá, a feladattal kapcsolatos tudni-és megbeszélnivalókat emailben mellékelném számotokra, amelyben megbeszélünk majd mindenféle részletkérdést! Mindenképp nézzetek majd be a fiókotokba a nap folyamán!

Még egyszer gratulálok, és a Vendégírói elismeréssel jutalmazott alkotásokat a bejegyzés folytatásával tekinthetitek meg!


1. Buborékvilág

Már megint az Éjjel nappal Budapest megy… Mindig csak veszekednek, meg verekednek, néha ledobják a ruhájukat, Klaudia meg folyton cicceg, amiért a kedvenc szereplője még sosem dobta le a ruháját… Máskor, amikor Gabi ül a szobába le, folyton egy úgynevezett konzolt nyomogat, és vadul hörgő zombikat lövöldöz, az sem érdekli, ha megérkezik Kató, és mérgében kihúzza a zsinórt.
Szeretem Katót. Folyton énekel, miközben főz a gyerekekre, sokszor vasal, és néha bekapcsolja a Kis hableányt. Szeretem azt a mesét. Még fiatal poronty voltam csak, amikor megmutatta nekem, de sajnos nem láttam csak az elejét, mert akkor kezdtek egy másik valóságshow-t, amit Klaudia mindenképp látni akart. Katót nemcsak azért szeretem, amiért énekel, bár a hangok az én világomban felérnek a legmagasabb művészettel, átalakulnak apró rezgésekké, amivel felfodrozzák a vizet. A zenével minden színesebb és édesebb lesz. 

Kató olykor megfogja az akváriumomat, és kiteszi az ablakba, amíg ő porszívózik, vagy törölget. Hogy milyen hatalmas a világ! Csupa fény, csupa girbe-gurba forma, odakinn a felhők bálna alakba fodrozódnak, és a fákon ugrálnak a mókuskák, az égen pedig dalolva szállnak a madarak. Gyerekkorom óta itt élek, a Baross utca 46. nappalijában, sokat láttam a National Geographic műsorát, úgyhogy sok mindent tudok. De ilyen szépet még sosem láttam. 
Csipi, az egyik vörösbegy, olykor bekopog az ablakon, és híreket hoz, olykor csak eldalolja, milyen a meleg tavaszi szellőn vitorlázni, és látni a zsebkendő mezőkbe burkolt földeket. Csipi miatt tudom, hogy mennyire édes a barackfa virágja, és hogy hol találni a legmenőbb magokat. Sajnos hiába próbálok bármiről mesélni neki, amit a tévében láttam, - számára a hangom csak apró buborék, színtelen, szagtalan kis folt-, de tudja, hogy szeretem, ahogy trillázik, és neki ennyi elegendő: mesél a nagy világról, amikor csak láthat. 

Lali az imént becsapta az ajtót a tévében, ebben a nagy dobozban, amibe bezárta magát Gabi meg Klau. Nem értem, ha megtehetik, miért választják a négy falat, ha bárhová mehetnek, miért választják ezt az apró kis zsebkendőt itt, amit szőnyegnek neveznek, de legalább nem vagyok egyedül. Csak azt bánom, hogy nincs társam. Beszélgethetnék vele az aktuális politikáról, Klau pasi ügyeiről, a facebook-ról, ahol Gabit nem jelölte vissza egy lány, meg Csipi útjairól a mesés déli félteken. De ha nem is lenne annyira fogékony a társalgásra, legalább lenne valaki, akivel együtt rajonghatnánk Eric hercegért... 


2. Cirmos cica haj

Van valami megfejthetetlen ennek az embernek a viselkedésében. Azt már tudom, mit jelent a ,,sicc", meg a ,,cicc-cicc cica", azt is tudom, mi következik, ha megcsörren a zacskó, amin olyan macska van, mint a vén Lucifer, csak annak valami furcsa emberi van a pofájában, Lucifer viszont ízig-vérig macska, főleg annak tudatában, hogy nagy élvezettel cipel rágcsálókat a szájában, az emberében pedig még sosem láttam. Tényleg fantasztikus érzés elkapni az apró teremtményt, és tudni, hogy feljebbvaló vagy nála, sokkal magasabb rangot képviselsz, mint amilyet a padláson, pincében megbújó lény akár elképzelhetne. Az első alkalom a legjobb, mert utána biztosra veheted, hogy mindig sikerülni fog, de amikor a vén Lucifer ezt meghallotta, leszidott, és közölte, hogy sose bízzam el magam, mert nagyon nagy hiba. Az öreg már csak tudja, ráhagytam, de azért elgondolkoztam. Mégis, melyik macska nem biztos a sikerben? 
Azt is tudom, hogy nem mindegy, a zacskó bekerül-e a szekrénybe, vagy az ember kiveszi, mert csak utóbbi esetben vár finom lakoma. 
Sokszor azonban nem lehet eligazodni az ember tettein. Az egyik percben még felhív magához a kanapé mellé, néha pont akkor, mikor halaszthatatlan dolgom lenne, a másikban pedig, akárhányszor próbálok felugrani melléje, újra és újra lerak onnan, pedig épp ráérnék. Ilyenkor nyílik és csukódik a szája, de a saját nevemen kívül semmit nem értek meg belőle. Lucifer egyik nap ezen háborgott, hogy az emberek elvárják, hogy mi megtanuljuk a nyelvüket, ők viszont nem beszélik a miénket. Bár itt hozzátette, hogy a mi emberünk próbálkozott vele, nem sok sikerrel (amikor Lucifer jelezte, hogy inni szeretne, az emberünk felvette maga mellé és dögönyözni kezdte). 
Elmesélte, hogy az ember tudja, mennyire utáljuk a kutyákat és félünk tőlük, ennek ellenére sokan egyszerre tartanak kutyát és macskát. Szerinte azért, mert nem tudják eldönteni, melyiket válasszák, pedig határozottan állítja, hogy a macskák szerethetőbbek, nemesebbek, méltóságteljesebbek (és a többi), ezért nem is kellene gondolkodni a dolgon egy pillanatig sem. 
Lucifer sok történetet mesélt kutyákról, és mindegyik végén örültem, hogy a mi emberünknek nincs kutyája. Mi csak hárman voltunk: én, az öreg Lucifer, és az emberünk. 
A ház, ahol laktunk, nagyon kicsi és zsúfolt volt, és az emberünk sokat takarított, ilyenkor mindig büdös lett a padló, csúszott is, ezért sosem szerettem. Az ablakokon valami áthatolhatatlan anyag volt, nem tudtunk kiszökni akkor sem, ha emberünk szellőztetett, de Lucifer megmutatta, hogyan kell a karmunkkal kiszakítani (csak az emberünk észrevette, és azóta mindig kizár minket abból a szobából, ahol nyitva van az ablak). Mindenre ö tanított, anyámra vagy testvéreimre nem is emlékszem, apja meg, Lucifer szerint, egyik macskának sincs.
Alig egy éve kerültem hozzájuk, egész kicsiként, Lucifer már akkor is elég öreg volt, de azt mondta, az ö csontjai még mindig alkalmasak egérfogásra, ne pimaszkodjak vele, csak akkor, ha olyan öregen olyan ügyes leszek, mint most ö. Amikor először találkoztunk, féltem tőle, fújtam rá és állandó búvóhelyemmé tettem hol a szekrény és a fal közötti keskeny rést, hol az asztal vagy az ágy alatti részt. Néha felmásztam a bútorokra, de oda mindig könnyedén utánam szökkent, és már majdnem pofozkodni kezdett, amikor az emberünk mindkettőnket lerakott onnan. Lucifer sem volt barátságosabb nálam, féltette az otthonát, ami nagyon sokáig csak az övé és az emberé volt. Eltelt egy kis idő, amíg összeszoktunk: a ház nyávogástól zengett, és hosszas csatározások folytak volna, ha emberünk nem figyelt volna ránk (bár inkább Luciferre kellett figyelnie, mert sokkal erősebb volt nálam).
Az első hónapokban olyan dolgoktól rettegtem, amiket Lucifer már megszokott: az ember porszívója, hajszárítója, fűnyírója és kutyulógépje (aminek Lucifer nem tudja az igazi nevét) borzalmas hangokat adtak ki, amikből evett és ivott, azok is csattogtak, csörögtek, zörögtek, és valahányszor ki-be járkált a házban, az ajtó nagy robajjal csapódott be mögötte, én pedig újra és újra összerezzentem, majd sokáig remegtem valahol elbújva. 
Hiába bizonygatta a vén macska, hogy nem bántanak, azért a váratlan hangokra ö is összerezzent, de megfigyeltem, hogy a legváratlanabbakra még az emberünk is.
Minden napot a házban töltöttünk, pedig az emberünk sokszor elment otthonról. Sosem értettem, miért nem vitt magával. Szerettem volna kimenni vele, kiszabadulni egy kicsit, megtudni, milyen lehet odakint, mert annyi jót hallottam a kinti világról, hogy én is vágytam rá, és nem elégedtem meg azzal, hogy elképzelhettem, meg akartam csodálni, vágytam a szabadba, a friss levegő illatát akartam szimatolni, érezni milyen, amikor fúj a szél, hallani a levelek zörejét, ahogy puha tappancsommal végigmasírozok rajtuk, meghemperegni a homokban, sütkérezni a meleg betonon, s közben mindenre figyelni, mindent szemmel tartani. Azt tenni, amihez csak kedvem szottyan, amikor csak kedvem szottyan. Bármit, bármikor. Ezt akartam.
Leginkább az ablakban ülve nézelődtem, láttam a felröppenő, vagy az úton ugráló kismadarakat és én is utánuk akartam ugrani, a kisebb emberek kiabálva rohangáltak az ablak előtt, labdát dobáltak és rugdostak, egymás hátára ugrottak, és néha, amikor megláttak elkezdtek kopogni az üvegen, amitől megijedtem, úgy, hogy legközelebb, amikor meghallottam, hogy jönnek már el is tűntem onnan. Úgy akartam rohanni, ahogy ők, hogy hazatérve még édesebb, mélyebb álomba merülhessek a kanapén. 
Lucifer azt mondta, ne reménykedjek, hogy kijutok, mert az emberünk nagyon ravasz, mindig figyel arra, hogy ne szökjünk ki, mert nem szeretné, ha koszt vinnénk a házba, vagy bolhások, piszkosak, bogáncsosak lennénk.
- De én akkor is ki akarok menni. - makacskodtam tovább, melyet Lucifer akkora már teljes nyugalommal tűrt.
- Nos, ha annyira mehetnéked van - mondta - , vedd célba a konyhát. Ha ügyes vagy, de nagyon ügyes, ki tudsz surranni, amíg kiviszi a szemetet. A lábával meg kell küzdened, biztosra veheted, de... talán segíthetek.
Boldog voltam. Mindennél jobban ki akartam jutni, és éreztem, hogy a vén macska segítségével sikerülhet. 
Amikor megéreztem mancsom alatt a zsenge füvet, már tudtam, hogy sikerült. Még a vén Lucifer is kisurrant utánam, és csak futottunk, a házak fala nevünket visszhangozta, ahogy az emberünk kiáltotta, de eszünkben sem volt visszafordulni. 
Azóta kinti macskák lettünk, nem mondom, meglepődtünk, hogy az emberünk nem engedett vissza minket, de nem bántuk különösebben. Kialakított nekünk egy kis kuckót a garázsban, oda jártunk be a hidegebb napokon. 
Úgy érzem, azóta rájöttem, milyen igazi macskának lenni. Egészen addig csak félig lehettem az.

Nincsenek megjegyzések: