2016. április 24., vasárnap

Az asztalhoz láncolt múzsa


Sok író, költő és zeneszerző esetében ismert, hogy az alkotói válság gyakran nehezítette pályafutásukat és munkásságukat, amelyről vagy nyíltan és őszintén nyilatkoztak, vagy megosztották az érdeklődőkkel a megoldást jelentő, olykor felettébb mulatságos trükkjeiket.
Kétségtelen, hogy figyelemmel összpontosítani és folyamatosan fenntartani a koncentrációt, nehéz dolog, s az elkalandozás elkerülése végett számos furcsa technikát és praktikát vetettek és vetnek be az írók alkotói folyamatuk során. Egy cikkben olvastam, hogy például a Beszélnünk kell Kevinről című regény szerzője, Lionel Shriver kizárólag állva ír, ezzel könnyítve a szavak szabad áradását, továbbá ezt a módszert szívesen alkalmazta Ernest Hemingway (Az öreg halász és a tenger) vagy Virginia Woolf (Mrs Dalloway, Hullámok) is, akik szintén szembesültek az írói válság démonaival. Philip Roth (Portnoy-kór) pedig a járkálásra esküszik, aki a XX. század második felének legnagyobb amerikai írója. Saját elmondása szerint minden egyes oldal megírása között legalább fél mérföldet gyalogol a dolgozószobájában.

Kortárs írók közül az egyik legkiemelkedőbb alak Jonathan Franzen, aki például először füldugókat helyez a fülébe, majd arra veszi fel különleges fejhallgatóját, amely alsóbb frekvenciájú zajt sugároz neki írás közben. Zadie Smith brit írónő - akinek többek között A szépségről című művet köszönhetjük - számára az internet a legrettegettebb figyelemelterelő. Ő két programmal gondoskodik arról, hogy semmiképpen se tudjon megnyitni egy weblapot sem alkotás közben. Bevallom, talán az én egyik mumusom is az internet ebből a szempontból, bár én inkább kutatásra és információszerzésre használom, csak miután ráakadtam a keresett dologra, hajlamos vagyok benne ragadni és további, már íráshoz nem kapcsolódó oldalakat böngészni.
Persze, az alkotói válság már jóval azelőtt is felütötte a fejét, hogy az internet életünk részévé vált volna, amelyre kiváló példa Victor Hugo, aki attól rettegett, hogy a város hívogató zajai csábítják majd el munkaasztala mellől. Azt tartják, hogy a francia író megparancsolta az inasának, hogy rejtse el az összes ruháját, és meztelenül írt, mert csak így lehetett abban biztos, hogy semmiképp sem hagyja majd el a dolgozószobáját.

Ahogyan azt a bejegyzés elején említettem, nem csak írók, hanem zeneszerzők is szenvedtek írói válságtól, amely számomra sokkal személyesebb példa - tekintve, hogy a zenei világban mozgok. Akik esetleg jobban érdeklődnek iránta vagy behatóbban ismerik a komolyzene világát, talán ismerős számukra a legendás orosz zongorista és zeneszerző, Szergej Rachmaninov neve. Ő például három évig egyáltalán nem komponált I. szimfóniájának 1897-es, katasztrofális szentpétervári előadása után. A bukás után súlyos depresszióba esett és évekig rossz zeneszerzőnek és sikertelen embernek tartotta magát, aki megbukott abban az egyetlen dologban, ami a mindent jelentette számára: a zenélésben. Később felkérést kapott a Londoni Filharmonikusoktól, hogy vezényelje el műveit a Queen's Hallban, de ő úgy döntött, hogy szimfóniája, esetleg újbóli sikertelen előadása helyett egy teljesen új zongoraversenyt ír, s a kompozíció megkönnyítésére pszichológusához, dr. Nyikolaj Dahlhoz fordult, aki hipnoterápiával segítette a gúzsba kötött kreatív energiák felszabadulását. Hogy a módszer bevált-e, az vitatott, viszont Rachmaninov 1901-ben előállt a legsikeresebb művével, a II. zongoraversennyel, amit Nyikolaj Dahlnak ajánlott. Aki esetleg szeretné meghallgatni, belinkelem a bejegyzéshez:


S hogy visszatérjünk a szokatlan írói megoldásokhoz, megemlíteném G. K Chesterton nevét is, aki ha kifogyott a szavakból, fogta az íróasztala mellé készített íját, és az ablakon keresztül a szomszéd kertjében álló fát kezdte el eszeveszetten lődözni, hogy újra megtalálja az ihlet forrását. Graham Greene volt talán az egyetlen az eddig és a továbbiakban említett írók közül, aki egy hagyományosabb módszerhez folyamodott, ha inspirációra akart szert tenni. Amikor nem haladt az írással, egy jegyzetfüzetet tartott az éjjeliszekrényén, hogy éjszaka felébredve rögtön le tudja írni az álmait. Köztudott, hogy ennek az állapotnak ma is nagy jelentőséget tulajdonítanak, s hogy az álmok rejtett jelentései magyarázattal szolgálhatnak az életünk történéseire, gondolkodásunkra és érzéseinkre, továbbá íróként nagyszerű alapanyagot jelenthetnek az alkotás során. 

"Az álmok olyanok, mint egy ciklus részei, melynek részleteit az ember hetekig is cipeli, de a végén egy egészet formálnak."

Dan Brown, A da Vinci-kód szerzője is megrémül néha a villogó kurzortól. Ő állítólag fejen állással segít a problémán, mert ha fordítva láthatja a világot, abból merítheti a legtöbb ihletet, mintha csak egy másik világból próbálna inspirálódni. 

Bár az írói válság sok író és művész életére hatással volt és van a mai napig, mégis vannak olyan alkotók, akik elutasítják ennek a létezését. William Faulker csak akkor ír, ha ihletett állapotban van és szerencsére, nála mindig reggel kilenckor következik be. Volt már erről bejegyzés az oldalon, hogy mi határozza meg az írás sikerességét, továbbá hogy sok író munkájának kifejezetten kedvez, ha mindig egy meghatározott időpontban ír. Terry Pratchett neve talán szintén ismerős, akinek a Korongvilág-regényeket köszönhetjük. Ő csak annyit fűzött ehhez a problémához, hogy az írói válságot azok a kaliforniaiak találták ki, akik nem tudnak írni. Barbara Kingsolver amerikai írónő viszont talán - legalább is számomra - a legszimpatikusabb tanáccsal állt elő:

"Megtanultam írni akkor is, ha nem akarok. Könnyű lenne azt mondanom, hogy írói válságban szenvedek, és várnom kell a múzsámra, de nem mondom. Láncold oda azt a múzsát az asztalodhoz, és csináld meg a melót!"

Mondhatnánk, hogy aki írni és alkotni akar, azt semmi és senki nem ingathatja meg a folyamatban, s talán ezek a példák inkább abszurdnak és mesterkéltnek tűnnek, mintsem valódi akadályoknak, vagy éppen megoldásoknak az írás és annak megszakítása között, viszont mégis jó példával szolgálhatnak arra, hogy számtalan módszer létezik az ihlethiány, mint "írói betegség" megszüntetésre. Igyekeztem ismertebb írók után nézni, hogy személyesebbnek érezhessétek a bejegyzés tartalmát, viszont ha egy-egy író talán ismeretlenebb is volt számotokra, a példájuk tanulságos lehet, hogy mi miképpen tehetünk az ihlethiány ellen, már ha az valóban egy mindig jelenlévő probléma az alkotás során. Ennek megítélése igazából relatív dolog, hiszen egyesek szerint nincs is ilyen "betegség", mások pedig esküsznek arra, hogy ez az alattomos kis démon képes beférkőzni a lapok közé és ellopni a szavakat. Ezt önmagának kell eldöntenie minden írónak. Ami talán ebben a legfontosabb, hogy olyan megoldást találjunk rá, amely nekünk a legkedvezőbb, s amely hozzájárulhat a történetünk, továbbá egész az alkotói folyamatunk sikerességéhez.

2 megjegyzés:

Adalbertina Meszretov írta...

Ha már átjárót jelent az írói válság a zeneszerzőkhöz, a zene művészetéhez, talán a festők félelmét, a "félelem a fehér laptól"-t is át lehetne emelni az írók alkotófolyamatába... Hmm.

Elgondolkodtató bejegyzés, köszönöm :) Érdekes, hogy más-más írók másként vélekednek az írói válságról.

Terry Pratchett (nyugodjon békében); lemaradt egy "t".

Szatti írta...

Igen, minden művészeti ágra rá lehet húzni ezt a "nincs ihletem" sablont. :) Biztosan közöttük is lehetne találni néhány alternatívát erre a problémára.
Köszönöm az észrevételed! Javítottam!