2016. május 7., szombat

Történetté formált dallamok - Eredményhirdetés


Vendégírók

Mecserik Vivien és Fondorka


Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy ismét egy sikeres feladatot zárhattunk, és gratulálok a kiemelkedő alkotásokért a fentebb említett Vendégíróknak! Nagyszerű, különleges és kivételes műveket nyújtottatok be a gyakorlati feladatra és természetesen köszönöm minden további írónak az aktív részvételt! Élmény volt titeket olvasni! 

A Vendégírókhoz szólva, a mellékelt kép a tiétek, melyet elhelyezhettek a blogotokon, ha rendelkeztek vele! Továbbá, a feladattal kapcsolatos tudni-és megbeszélnivalókat emailben mellékelném számotokra, amelyben megbeszélünk majd mindenféle részletkérdést! Mindenképp nézzetek majd be a fiókotokba a jövőhét folyamán!

Még egyszer gratulálok, és a Vendégírói elismeréssel jutalmazott alkotásokat a bejegyzés folytatásával tekinthetitek meg!



Mecserik Vivien - Zenedoboz

Hiányzik a gyerekzsivaj, a mozgás, a játék. Hiányzik a dallam, a tánc- gondoltam ezer halott közt azon a teliholdas éjszakán.
A csillagok, ahogyan körülölelték a tündöklő holdat fénylő karjaikkal, úgy, olyan siváran vettek körbe engem a pórul járt, eldobott társaim.
Túl nagy volt a csend, szinte már zavaró, főleg nekem. Mindannyiunkat egy apró hiba tett azzá amivé lettünk, felesleggé.
Immáron két évtizede gyötrődöm szüntelen, éjt nappallá téve a semmiért.Várom a csodát, hátha újra lesz zene, újra lesz tánc, újra lesz élet, s nem csupán egy rozsdavilág.
Június közepe is elmúlt lassan, egyre telnek a napok, egyre kilátástalanabb minden álom, amit éjjelente szövögettem. Szövögettem reménytelenül, a többi holt közt egyedül.
Míg egy nap, egy forró reggelen valami más volt. A távolból egy óriás árnyéka közeledett. Ahogyan közelebb ért, ismerős arc tűnt fel, egy ismerős tekintet. Ő volt az, az aki először vett figyelembe, még évekkel ezelőtt. Újra láttam az arcot, ami már kissé idős volt, apró ráncok, mély barázdák pihentek rajta, de a mosoly, a ravasz szempár mit sem változott.
Megismertem, ő is rám ismert, gyenge kezével szinte felkapott a sivár lelkek közül. Felkapott és biztosan tudtam nem álmodom.
De mégis ki ő? Ki vagyok én? Miért szeretném újra a dallamot, a táncot, a pörgést?
Egy zenedoboz vagyok, ő pedig egy idős férfi, akit még kisfiúként ismertem meg. A régi központi kacatboltban álltam, egy polc legporosabb részén, ahol szinte senki sem vett észre, kivéve őt.
- Azt a szépséget kérem, az aranyozott dísszel - hangzott el idestova húsz esztendeje, s azok a kis mozgékony ujjak szelíden rám mutattak.
Valentin-napi ajándéknak szánt a fiatalember. Ezer meg ezer szép szerelmes nóta volt a tarsolyomban, akkor még a lakktól fénylett minden porcikám. Gondosan becsomagoltak, vigyáztak rám, egészen addig a végzetes napig, amíg oda nem adtak leendő gazdámnak.
A sötét doboz eltakarta eleinte az iszonyatos látványt, az a díszes doboz, amibe a legnagyobb szeretettel csomagoltak. Viszont, mikor lekerült rólam, a félelem ezernyi démona futott keresztül rajtam. Körülöttem szebbnél szebb, csillogó tárgy volt, amelyek gúnyos tekintetükkel szinte megöltek. Na és a lány... az arc, amelyet soha nem tudnék elfelejteni.
Az az erőltetett, savanyú mosoly... szemeivel szinte közölte, mi a terve velem. A fiú arca is sápadni kezdett, mikor a lány felvett. A karjában tartott, én pedig féltem, féltem... talán ezek az utolsó perceim. Megjátszva a meghatott, szerelmest a sok fényűző porcelán közé hajított, és elvonult drága ajándékozómmal. A távolból figyeltem őket, és láttam a fiú arca egyre torzul. Mikor visszatértek, a bestia énekeltetni akart, érmét is adott, de nem volt erőm énekelni. A félelemtől egy szempillantás alatt elfelejtettem minden addigi dalt, némán álltam a lány előtt.
Csak hallgattam, nem is volt kérdés, mi vár rám.
A kedves fiú, a megmentőm lassacskán búcsúzott a lánytól, éreztem egyedül maradok.
Alig, hogy elment a jótevőm, mint a legveszedelmesebb forgószél, olyan gyorsan hajítottak ki az emeleti szoba ablakából.
Az ágak, amelyekbe ütköztem, a lakktól fénylő testem szinte ripityára törték, ezernyi seb tarkította az oldalaimat. Lassacskán lezuhantam, egyenesen bele a mély süllyesztőbe, a ház melletti óriás szemetesbe. Egyszerre voltam elveszett és zavarodott, szomorú és rémült.
Sorsom megpecsételődött, hamarosan egy még nagyobb süllyesztőbe kerültem, ami ide, az ezernyi halott felesleg közé hozott. Azóta a február óta vártam egy olyan érzésre, mint ami a mostani.

Az idős arc, ami felismert, újra kezében tartott, s újra megmentett.Szinte a perc töredéke alatt egy óriási szobában találtam magam, egy jó öreg kandalló tetején, egy régi rádió mellett.
Ahogyan nézett engem az öreg szempár, ahogyan vigyázott rám a két keze, miközben újra lakkozott, úgy jutott eszembe a több száz dallam, és újra éreztem, élek.
Késő délután zaj ütötte meg eddig süket füleimet, gyerekzsivaj volt, az unokák. Volt már gyerekzsivaj, hamarosan jött a dallam, és újra lett tánc. Ezernyi borzalom után újra éltem, újra tudtam, hogy több vagyok mint felesleg, bizony újra volt mosoly, születtek új remények.
Az öreg csupán halkan, mintha tudná, hogy értem mit mond, ezt súgta: 
-Tudom, sok a hibád, sokat szenvedtél, akárcsak én. De ott belül ugyanaz maradtál, úgy bizony öreglány... te vagy a zene, a tánc, a boldogság.
Magához szorított, és akkor a két eldobott lélek, újra egymásra találtunk. Egy régi kandalló mellett , egy régi álom valóra vált.

Fondorka - Vihar után



Vihar volt. Dübörgő, hangos, pusztító vihar. Olyan, ami után illik újrakezdeni mindent. Olyan, ami magával hozza a tavaszi szellők frissítő ígéretét, ám még benne tombol a rideg tél fehér vadsága. Kidönti a fákat, kiűzi a megposhadt levegőt a völgyekből. Sok élőlényt pusztít el, ám annál többnek ad esélyt az újrakezdésre. 

Mindig ilyenkor szól bele az élet csendes menetébe - tavasszal, mikor a legnagyobb szükség van rá. Mikor már minden és mindenki unalmas, egyhangú; mikor úgy érezzük már soha nem fogunk égő vágyat érezni valami iránt. Minden szürke, hiába villogtatja kanárisárga esőkabátját a szomszéd lánya az utcán. Hiszen nem csupán a a ruhadarabjainkra ül ki ilyentájt az egyhangúság - mi magunk is elfásulunk, környezetünkkel együtt. A fák levetik burjánzó lombkoronájuk, a virágok elhagyják illatozó szirmaik. A táj békéssé válik ugyan a mindent elborító hótakaró alatt - ám a mélyben ott marad a fásultság és a várakozás, hogy beköszöntsön végre a tavasz. A tavasz, mely mindig ezzel a megváltó viharral érkezik - s magával hozza a mindent elsöprő érzelmek ígéretét. 

Ekkor, én kiülök a fa - az én fám - alá. Csak nézem a világot. Nézem, s hallgatom, ahogyan az ütemesen kopogó vízcseppek eljátsszák egyszerű szimfóniájuk a tó hajszálvékony jegén. Beleborzongok a kismadárka énekébe, akit talán felderítőnek küldtek előre a társai - vajon itt van már az idő? Visszatérhetünk? Ámulok a halakon, akik a fagyott felszín alatt élik életüket, várva, hogy megérkezzenek a megváltó napsugarak, melyek esélyt adnak arra, hogy végre szabadok legyenek. Mindig is azt gondoltam, hogy ez tökéletesen lefesti az emberi létet - bezárkózni vagy bezárattatni egy fal mögé, hogy aztán megmentőnkre várjunk, miközben mi magunk nem teszünk semmit. Vajon mi lenne, ha egyszer nem olvadna el a jég? Ha nem érkezne meg a megmentő? Az én változatomban ott maradnának örökre. Az is lehet, hogy észre sem vennénk a változást. Talán egy idő után el is felejtkeznének a várva várt megmentőről. Persze lennének, akik megpróbálnának szökni - ám a többiek csak leszólnák őket "vakmerők". Hiszen miért érné meg számukra kockáztatni? Minek tennék fel az életüket egy bizonytalan vállalkozásra? Inkább nyomorognak tovább, és próbálnak süketnek mutatkozni a külvilággal szemben. 

Néha szinte megriadok attól a párhuzamtól, amit emberek és a tó körüli élőlények között vélek felfedezni. Vegyük például Teréz nénit a szomszéd utcából. Pontosan olyan, mint az a galamb, akivel már évek óta megosztozom ezen a fűzfán, a tó mellett. Kotnyeles, ám észrevétlen és természetesen minden adandó alkalommal megmondja a magáét, miközben még a saját dolgát sem tudja ellátni. Vagy Annát, aki engem mindig is arra a szelíd, félénken megbújó hóvirágra emlékeztetett a gyökerek között. S néha, mikor az én öreg fűzemmel társalgok, mintha apám hangját vélném hallani a válaszként felcsendülő szélzúgásban az ágak között. Néha úgy érzem már túlságosan is sok a hasonlóság- az egyedi elveszett; nehéz maradandó emlékké válni a Földanya emlékezetében. 

De akkor - ha követjük a párhuzam elméletét - mi van a tavasszal? Nekünk is változni kéne vele együtt? Követni a természet folyását? Új külsőt ölteni, és párt találni? Lehet. Sosem fogom megtudni. Én próbálok változni, haladni a korral és együtt rohanni az örök körforgását végző tájjal. Ezért is jártam ki talán minden évben ki ehhez a békés, elszigetelt részéhez a vidéknek - vártam, mutasson utat. Mutassa meg hogyan tovább... Nem mindig volt könnyű. Sokszor egészen elveszettnek tűnt minden remény; talán még most is az. Mégis, most követem az ősi utasítást: változom. Továbblépek. Egy másik vidékre költözöm, más országba - elszakítom a szálakat, levetem régi bundám. Tiszta lappal indulok. Futok, rohanok a szerelem részegítő illata után a szélben - hiszen bárhova követném. 

Így tehát, búcsúzom. Búcsúzom a tájtól, mely felnevelt. Búcsúzom a vidéktől, mely értelmet adott nekem. Hálával tartozom a természetnek, amiért megtanított élni. És most, ahogy - talán utoljára - mélyet szippantok a friss, vihar utáni levegőből, szinte érzem, ahogy vibrál a nyers energia a föld újonnan dobogó szívében. Ideje felvenni a kanárisárga kabátot… 

Nincsenek megjegyzések: