2016. május 15., vasárnap

Vendégírónk, Nikó gondolatai

Mit írsz? És miről írsz? Hogyan írsz?  Ez csak úgy jön, vagy előre megtervezed? És van is valami terved vele?

Íróként gyakran megkapjuk ezeket a kérdéseket és sokszor nehezebb rájuk választ adni, mint azt elsőre gondolnánk. Vendégírónk Nikó, ezen kérdésekkel kapcsolatban fejti ki a gondolatait az alábbi bejegyzésben. Fogadjátok szeretettel!

... Ha végig gondoljátok, ezek a kérdések leginkább diákok szájából képzelhetők el, akár egy híres író interjúja során is, ha nem számítunk közülük néhányat, ami azért egy ismert művésszel készített interjú alatt már igen csak szokatlanul hangzana... 
Jelen esetben azonban egy tizenéves amatőr íróhoz intézték őket. Vajon mi lehetett a válasz? Képzeljétek el, ahogy a tanórák közötti szünetben szorgalmasan munkálkodik a fiatal író, talán még csak saját magának, talán már eljátszott a gondolattal, hogy publikálni fog, de még nincs tisztában azzal, hogy ez mivel is jár... és egyszerre ott terem előtte egy diáktársa, és felteszi a fent említett első kérdést. 
Nemrég köztem és néhány osztálytársam között is lejátszódott néhány hasonló szituáció, már középiskolában. Például, amikor az egyik észrevette, hogy szorgalmasan körmölök, rémülten megkérdezte: ,,Volt házi?"
Amikor az év eleji bemutatkozómban említettem, hogy írok, mindenki szép csendben elsuhant felette, és csak akkor merült fel újra a téma, amikor meglátták a teleírt A4-s oldalakat. Nem ismerős?

Hogyan tekintenek az emberek rám, rád, ránk, mint íróra? Hogy gondolkodnak magáról az írásról? Egyáltalán, mennyire lehet általánosságban beszélni egy ilyen sokoldalú tevékenységről? De leginkább, mennyire lehet kézzelfoghatóan körülírni, hogy mit takar egy-egy alkotói folyamat, mi zajlik magában az alkotóban? És mit jelent ez egy ,,laikus" számára?
Amikor szembetaláltam magam a témával, erősen gondolkodóba estem. Ezek a kérdések azelőtt eszembe se jutottak, most azonban érdekelni kezdett a téma.


Biztosan sokatoknak van személyes tapasztalata, hogyan reagáltak a barátok, a családtagok, vagy az irodalomtanár, amikor közöltétek velük, vagy véletlenül rátok törték az ajtót alkotás közben. Őszintén érdeklődve, vagy közömbösen felteszik a kérdést, hogy mit csinálunk, mi pedig vagy letudjuk egy ,,Semmit"-tel, vagy elmagyarázzuk: ,,Írok. Történeteket/verseket/novellát/regényt..." stb. Ilyenkor jönne jól az a bizonyos gondolatolvasás, hogy megtudjuk, mi fut át az illető agyán. 
Hogy ezt megpróbáljam megválaszolni, arra gondoltam, először magamban kell helyre tenni a dolgokat, hogy számomra mit jelent ez, tisztábban kellett látnom. 
Az igazat megvallva, sosem használtam az írást érzelmeim kifejezésére, naplót sem írtam, bár megfordult a fejemben a lehetőség. Számomra az én írásaimban a szereplőim, és az ő történeteik fontosak, a lényeg bennük van. Én alkottam őket, majd a családjukat, barátaikat, ismerőseiket, hogy ne legyenek egyedül, a házukat, vagy az erdőt, hogy legyen hol lakniuk, a céljaikat, álmaikat, hogy legyen miért küzdeniük, ha küzdeni akarnak. Charles Dickens a Copperfield Dávid előszavában ezt írta: ,,Könnyen elhiszi nekem mindenki, hogy szerető szülője vagyok képzelmem valamennyi gyermekének, s hogy ezt a családot soha senki sem szeretheti oly forrón, mint én."

Milyen szép szavak ezek. Valahogy így érzek én is. A karakterek, akik a történeteimben szerepelnek, elengedhetetlen részei az életemnek, amit nem tudok elképzelni nélkülük, ezáltal az írás nélkül sem. Akkor kerek a világ, ha ők is léteznek, és ugyanúgy az otthonuknak tekinthetik, ahogy én. 
Nos, vajon mit gondolna egy laikus, ha például egy ehhez hasonló vallomást olvasna? 
Azzal mindenki tisztában van, hogy a saját alkotása, a saját munkája mennyire kedves az embernek, az, amit véghez visz, számára valami különleges erővel bír. Na de az írás, az írás, valahogy mégis olyan más. Miért akar valaki oldalakon keresztül mesélni nem létező figurákról, eseményekről? Miért nyírja ki az emberiséget, vagy költözteti őket egy másik bolygóra, gyárt repülő autót, okoz tragédiákat, csókoltat szerelmeseket? Szerintem?
Az első kulcsszó a képzelet, amivel akarva akaratlanul is történeteket készítünk a fejünkben. 
A második helyen könnyen lehet vetekedni az erőnek, meggyőzésnek, ami arra készteti, biztatja az embert, hogy leírja.
A harmadik pedig, amikor elkezdünk írni, a hiányzó részleteket megalkotjuk, itt-ott kiegészítjük a meglévőket, majd befejezzük a történetet, nos, ez a születés. 
És mindez olyan jól hangzik számomra, hogy általam megszülethet valami új... Igen, ezt is lehetne még fejtegetni, de már egy másik cikkben. (:

Szóval azok a bizonyos laikusok. Sokuk elcsodálkozik rajta, hogy lehet ilyen sokat írni, ha meglátják a teleírt füzetlapokat, hisz egyesek egész életükben nem írnak annyit, mint néhány író egyszeri alkalommal. Munkaként tekintenek az írásra, és noha pénzkeresés szempontjából így is fel lehet fogni, nekem, és sok más írónak sokkal többet is jelent ennél. 
Mások úgy gondolják, rejtett gondolatainkat, álmainkat szőjük bele a történetbe, célt keresünk, vagy unatkozunk, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Talán szerencsét próbálunk, mint a mesebeli szegény ember legkisebb fia, hátha tudunk írni, és híresekké válhatunk... Szerintem nem ilyen egyszerű szavakba foglalni, az írás ennél összetettebb dolog. 
Na, de mi a helyzet az íróval? 
Kik vagyunk mi (mások szemében)? Csodabogarak? Nagy tudású, magas intelligenciájú emberek, nagy gondolkodók? Különcök, sötétben ülők? Valljuk be, az általános tévhit ez, hogy az írók maguknak való, érdekes személyek, akik sokszor alvás, evés helyett is írnak. Olyan emberek, akik így születtek, tollal a kezükben, és magányosan, a szoba sarkában írnak nap mint nap, elkészülve pedig rohannak a kiadóhoz. Vannak ilyenek, természetesen, de az ahány, annyiféle páros ránk is igaz. Néha eszükbe se jut, hogy az írók is ugyanolyan emberek, mint ők. Tanulnak, dolgoznak, gyereket nevelnek és a többi. Nem állítom, hogy akadnak furcsa szerzetek az írók között (elég magamra gondolnom), és igen, vannak különös dolgaink, szokásaink, de kinek nincsenek?
Megkérdezik tőlünk: ,,Mit csinálsz?", mi válaszolunk, hogy éppen írunk, abban a pillanatban sokan néznek egy nagyot, hogy ,,Aha, jól van... Szóval azt akartam..." 
Kevesen tudják, hogy pontosan miről szól ez az egész, és nem biztos, hogy miután elmagyaráztuk, meg is értik, vagy képesek a mi szemszögünkből látni. Teljesen igaz az a közhely, vagy szólás, hogy ,,Csak az tudja átélni/átérezni, akivel már megtörtént/aki kipróbálta." stb.

Mióta felfedeztem az internet hasznos oldalát, meglepően tapasztaltam, hogy milyen sokan vannak, akik hozzám hasonlóan írással foglalkoznak. 
Azelőtt úgy hittem, egyedül vagyok az egész addigi írói létemmel, ami nagyjából néhány hónapot tett ki, de rájöttem, hogy tévedtem. 
Vannak, akik először egészen kicsiként, 7-8 évesen írnak rövidke versikéket. Aztán jönnek a gyermeki történetek, a mesék, míg eljutunk oda, hogy ez már egy komolyabb, kidolgozotabb téma, ezek a szereplök már mozognak, éreznek, léteznek, és akár a szomszédban is lakhatnának. Miért is ne, hisz a mi világunkban bármi megtörténhet.
Ma már tudatosan keresgélek olyan oldalakat, ami bármilyen módon az írás művészetével foglalkozik, amatőr írók kérdéseit, majd az azokra adott válaszokat olvasgatom. Több helyen is szóba került, és talán kapcsolódik a ,,Hogyan gondolnak ránk..." kérdésre, hogy mire viheti egy tizenéves, később ifjú író, és sokszor szembesültem a tényként kezelt gondolattal: semmire. 
Erről én, itt és most úgy nyilatkozom, hogy nem igaz, bárki mondhat bármit. Te, azzal, hogy írónak nevezheted magad, máris vitted valamire. Hisz ezt sem mindenki mondhatja el magáról!

Egy kezdő művésznek mindig döntő jelentőségű az első külsős vélemény az alkotásával kapcsolatban. Mint a első benyomás egy randin, vagy a főnök és új beosztottjának találkozásakor. Hisz nem mindegy, hogy biztatom és támogatom az egyént, vagy sajnálkozva közlöm, hogy olvastam már jobbat. Egy írónak mindig nagy kincs a saját műve, és talán a félelem, hogy ha más is elolvassa, ez a kincs kevesebbet fog érni, talán ez gátol sokakat abban, hogy a nyilvánosság elé lépjenek, mert sokan nem dicséretet kapnak, és túl sokat várnak már az első alkalommal is. Tudom, mert én a mai napig nagy elvárásokat állítok fel magammal szemben is.
Az első lépés mindig nehéz. 
Amikor hatodik osztályban a tanárom felajánlotta, hogy jelentkezhetnék egy írópályázatra, én is visszautasítottam, nem egyedi esetként. És most érzem azt, hogy eljutottam arra a pontra, ahol már bátran jelentkezek bárhova, mi több, örülök, ha alkothatok. Az elismerés, amit kaptam későbbi írótársaimtól majd barátaimtól, nagyban megerősített abban, hogy jó az, amit csinálok. 

Bármilyen emberek is vagyunk íróként, azt hiszem, minden egyes perc megéri, amit ezen különleges, olykor furcsán viselkedő, mások számára érthetetlen módon gondolkodó személyek bőrében töltünk, és erre büszkék lehetünk.

3 megjegyzés:

Adalbertina Meszretov írta...

"Amikor az év eleji bemutatkozómban említettem, hogy írok, mindenki szép csendben elsuhant felette, és csak akkor merült fel újra a téma, amikor meglátták a teleírt A4-s oldalakat. Nem ismerős?"

"Megkérdezik tőlünk: ,,Mit csinálsz?", mi válaszolunk, hogy éppen írunk, abban a pillanatban sokan néznek egy nagyot, hogy ,,Aha, jól van... Szóval azt akartam..."

"A karakterek, akik a történeteimben szerepelnek, elengedhetetlen részei az életemnek, amit nem tudok elképzelni nélkülük, ezáltal az írás nélkül sem. Akkor kerek a világ, ha ők is léteznek, és ugyanúgy az otthonuknak tekinthetik, ahogy én."

Igen, igen, igen!

Az év eleji bemutatkozón a gimnázium első évében velem is ez esett meg.

"Aha, jól van… Szóval azt akartam…" Mindenki ezt mondja? :D

Az utolsó idézet tetszik a legjobban. Hasonlatos Maya Angelou idézetéhez: "there is no greater agony than bearing a story inside you", azaz nincs annál szebb agónia, mint amikor egy történet feszít belülről. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy nem is igazán az a fontos, hogy írjunk valamit, és még csak nem is az, hogy egyszeri alkalommal kiírjunk valamit magunkból. Folyamatosan ezt kell csinálni. Az agónia része a legszebb a dolognak, amikor magunk előtt látjuk, ahogyan a szereplőink élnek, fejlődnek az életünk részeiként.

Nagyon tetszik a bejegyzés, Nikó! Csókok!

ChristinDor írta...

Szia Nikó!

Elgondolkodtató, amit leírtál, és nagyon hasznos is. Sajnos sokszor kerültem abba a helyzetbe, hogy akiknek elmondtam, hogy írok és a későbbiek folyamán az írással szeretnék majd foglalkozni, mindig olyan furcsa érzés kerített hatalmába, amikor rám néztek. Úgy éreztem, nem tudnak megérteni és ez egyszerre bosszantott, bizonytalanná tett és mégis arra sarkallt, hogy soha ne adjam fel az írást, mert számomra nem csak egy hobbi, nem valami tárgy, ami évekig porosodik a szekrényben, nem egy ruha, amit egyetlen alkalomra veszek fel és utána félredobom. Nehéz megértetni másokkal, hogy az írás nem szimplán abból áll, hogy firkantok valamit egy papírra. Hogy képes az ember hosszú órákon mást se csinálni, csak írni, miközben még azt is elfelejti, vagy jobbadán nem foglalkozik se az evéssel, se az ivással, és van, hogy az se érdekli, ha másnap suliba vagy dolgozni kell menni. A tanárokkal nem jártam sikerrel, pedig magamban azt reméltem, hogy értékelni fogják, ha az írással ténykedek. A barátaim elfogadták, de még egy oldalt sem olvastak belőle, ami részben az én hibám, mert még mindig tartok attól, hogy miképp reagálnának rá. Az öcsém az egyedüli, aki már beleolvasott a történetekbe, és azért is mertem megmutatni neki, mert ő filmrendező szeretne majd lenni. Mi ketten ilyen művészlelkek vagyunk, ami a családban igen szokatlan, senki más nincs rajtunk kívül, aki ilyennel foglalkozna, sőt nem mondanánk le a megvalósításáról sem. Talán ezért is tartok attól, amikor el fog készülni a regényem, és valahogy ki kellene adni, és így azok is olvashatják majd, akiknek eddig csak annyit mondtam: igen, írok. Miért írok? - ezt a kérdést sokszor megkaptam már. Miért akarsz író lenni, amikor nem lehet belőle megélni? - ezt is hallottam már párszor, mégis úgy vagyok vele, hogy nem a pénz motivál, amikor írok. Kinek írok, ha nem mutatom meg? - ez a fel nem tett kérdés magamnak, amikor szenvedek írás közben. Mert e nélkül aligha fogom megismerni mások véleményét. Mégis úgy érzem, hogy amint eljön az ideje, meg fogom kapni azokat a válaszokat, amikre most is kíváncsi vagyok, de várat magára.

Szép estét mindenkinek!!!

Nikó írta...

Hello mindenki!

Hú, megörültem a hozzászólásaitoknak. (: Tényleg sokáig abban a tudatban éltem, hogy rajtam kívül nincs más, aki velem egykorú és ír. Úgy igazán ír. Mekkorát tévedtem!
Sajnos a mostani tanárommal nekem sincs szerencsém,de mint említettem, az általános iskolai tanárom felfigyelt rám. (Akkor én voltam buta.)
Nekem még nem mondtak olyat, hogy minek foglalkozok az írással, valójában a környezetemben nem igazán érdeklödnek ez iránt. (Vagy bármilyen olvasnivaló iránt.) Hiába is fáradoznának, ezt (és öket) nem tudják elvenni tölem.
Én manapság azon gondolkozom, a többiek hogyan bírják ki írás nélkül. Én nem tudnám. Tényleg, nagyon nem tudnám. (:

Üdv

Nikó