2016. június 11., szombat

Megalkotlak kívül-belül - Eredményhirdetés


Vendégírók

Jega és Miklóssy Niki


Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy ismét egy sikeres feladatot zárhattunk, és gratulálok a kiemelkedő alkotásokért a fentebb említett Vendégíróknak! Nagyszerű, különleges és kivételes műveket nyújtottatok be a gyakorlati feladatra és természetesen köszönöm minden további írónak az aktív részvételt! Élmény volt titeket olvasni! 

A Vendégírókhoz szólva, a mellékelt kép a tiétek, melyet elhelyezhettek a blogotokon, ha rendelkeztek vele! Továbbá, a feladattal kapcsolatos tudni-és megbeszélnivalókat emailben mellékelném számotokra, amelyben kitérhetünk mindenféle részletkérdésre! Mindenképp nézzetek majd be a fiókotokba a jövőhét folyamán!

Még egyszer gratulálok, és a Vendégírói elismeréssel jutalmazott alkotásokat a bejegyzés folytatásával tekinthetitek meg!



Jega - Ház az út végén



Ez a rövid kis történet nem csak a házakról, az életünk színteréről szól, ez a történet rólunk, a mi életünket meséli el a házakon keresztül. Mindnyájunknak vannak házai, történetei, én leírtam az enyémet ide.

Kezdetben volt a barlang, amit a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetnék háznak, de őseinknek ez volt a biztos menedék, megvédte őket az elemek játékától, a vadaktól, és az ellenségtől. A tűz táncoló fényében gyermekek játszottak, asszonyok ételt készítettek, a férfiak, vadászó szerszámaikat élesítették. Otthont teremtettek az istenadta helyen, ahol gyermekeik születtek, és nevelődtek fel erre a folyton változó világra.
Néhány ezer év és az ember nem ment tovább már barlangról barlangra. A kenyérbe harapó ember letelepedett, nem élesítette fegyvereit a vadászatra, állatainak karámot épített, magának házat, és földet művelt. Így indult el az emberi civilizáció, melyet mi, mai emberek, fejlődésnek hívunk.

A világban mára már mindenki házban él. Ki miben, kunyhóban, nyomornegyedek összeeszkábált bódéiban, kis falusi házakban, szépséges csoda palotákban, társasházakban, hatalmas felhőkarcolók kisebb nagyobb lakásaiban, és még ma is laknak barlanglakásokban. Létezésünk során sok háznak lépjük át a küszöbét, azután, hogy anyánk, életünk első házában beletett bennünket a bölcsőbe, ez lett létünk első színpada, a biztos menedék, az első otthonunk, melyet bizonnyal több fog még követni. Majd az életünk végén, egy díszes koporsóban, begördítenek az utolsó házba, a siralom házába. 
Az első ház, ahova, mint ordító csecsemőt, bevitt anyám, mórtéglából épült a század elején. Kívül belül fehérre meszelt, szobakonyhás, cseppnyi ablakos, nádfedeles, padlója mázolt döngölt agyag. Megbújt a jegenyefák között, mint az alföldi tanyák legtöbbje, apró kis gazdaság, mely a háború utáni nyomorúságban igencsak nagy szegénységet mutatott. Az ólak csendesek, hátul a kaszálón, egy soványka tehén legelészett, nem messze tőle egy kis kövér mangalica túrta lelkesen a száraz füves homokot, mindkettő kipányvázva. A foghíjas, léccel kerített udvart egy nagytestű, morc kuvasz őrizte, többnyire szunyókált, de azért a fülét nyitva tartotta, néha föleszmélt, szemmel tartva a kotlóst és néhány csibéjét.

Kisasszony havának derekán tombolt a hőség, a forró szél porördögöket kergetett a ház körül, én meg csak ordítottam a hűs szoba mélyén. Anyámnak nem volt teje, kénytelen volt naponta talpalni, hol velem, hol nélkülem, a szomszéd tanyáig, egy kis kecsketejet koldulni. Később kevéske krumplival kipótolva, életben tartottak. Hosszú életet jósoltak, mert kétszer is a halál torkából húztak vissza. Egyszer, még csecsemőkoromban, ráfeküdt az arcomat védő pelenkára az öreg kandúr, mire anyám észrevette, már kékültem. Másodjára a vén javasasszony segített vissza az életbe, mert a has puffadás, a nem nekem való étektől, majdnem átvitt a másvilágra. A házról nem maradtak saját emlékeim, mások meséiből festettem meg magamnak a hajdani képet. Egy valamire azért tisztán emlékszem, a hézagos kerítésre, ha tehettem kibújtam rajta, és a ház mögé rejtőzve figyeltem az utat, a vonuló hangyákat, a madarakat. Ezt a házat, az eszmélés házának hívnám, itt csodálkoztam rá először, erre a keserves világra.

Az új háznak, ahová négy esztendős koromban beköltöztünk, már minden kis zuga kitörölhetetlenül belém vésődött. Ezt a házat, melynek az udvar felöli vége hiányzott - bombázáskor leomlott, mondták – a kitelepítés előtt, svábok lakták. A gerendába beégették az 1886-s számot. Anyám szerint ekkor épült. Olyan volt ez a ház, mint egy öreg cipő, amit rendre talpalni kellett, ahelyett, hogy kidobták volna. Ha jött a tavasz, jött a kőműves is, valahol mindig falaztak, javítottak rajta, pedig jobb lett volna, porig romboni ezt a vénséget. A ház, melyet hiába renoválgattak, öreg maradt, dohos szagú, a mennyezet sötét fagerendás. Ebből az időből, a bezártság, nyomorúságos szegénység, szürkesége maradt csak meg bennem. De mégis, egy más világot adott nekem ez a vén ház, gyermek játszótársaim lettek, emberek vettek körül, nem csak állatok. A falusi nyüzsgés elvarázsolt. Gyermekéveim összes emléke ide köt, a testvéreim születése, az öreg, róka kinézetű Kadét kutyánk, a hatalmas orgonabokor, a tégla kerítés mellett, a tövében elbújhattam, békére lelve, olvashattam kedvemre. Emlékeimben a házat a szegénységgel és reményteli fiatalságommal kötöm össze. Életem útján, már a ködös messzeségbe veszik. Ha nevet adnék a háznak, akkor a reménység házának nevezném el.
Az évek szaladtak, úgy hulltak egymásra, mint az agyonolvasott könyv lapjai. Az úton sietve hagytam el a gyermekruháim, a leányságom, és immár hárman költöztünk be egy irdatlan nagy tömbház, apró szobájába. Ez a ház is öreg volt, mint a többi, mint a város maga. Zajos, csatorna szagú, dohos lakásaival, patkányok hadával együtt is szerettem. Életem itt, mint a kora tavaszi nap ragyogása, nem láttam fényében a nyomorúságos szegénységet. Ebben a házban vidám gondtalannak tűnő évek teltek, melyek oly könnyedén eliramlottak, mint a nyáresti könnyű fuvallat. Ez a ház, a boldogság háza volt.  A kis szobát kinőve, mentünk az úton tovább. Egy tó partjára érve tudtam, hogy hazaértem. Felépítettünk egy csöppnyi házat, eddig nyújtózhattunk, a mi takarónk eddig ért, de a ház nem hozott szerencsét, csak gyászt és magányt. Így vált ez a kicsi ház, a boldogtalanság házává.

Új életem kezdődött, új házat építettünk a kicsi ház elé. Nem költöztem többé, ez a ház már csigaházként tartozott hozzám. Taposómalommá vált az életem, munka és munka, nehézségek és gond, szürke hétköznapok, és apró örömök töltötték meg. Már több, mint harminc éve élek ebben a házban, ezalatt megváltozott a világ. A mai életünk már nem sokban hasonlít az első házban éltre, de mi emberek, nem sokat változtunk, csak a körülményeink.
Már rég nem csörög az óra hajnalban, szabad vagyok, unokák boldogítanak, az öregség nyomorít. Ez a ház a dolgos évek háza, mely biztos menedéket nyújtott mindig, melyből egyszer majd elvisznek, életem utolsó házába, az öröklét házába, mely ott áll az út végén, és rám vár.




Miklóssy Niki - Az egyetlen, akit szerettem

Lia egész életében a munkájának élt, egyetlen dolog hajtotta: feljutni a ranglétra élére. Sosem volt igazán szerelmes, mindig úgy érezte, hogy ő csak egy folyosó két másik nő között. Egyik kalandja miatt viszont elveszíti az állását és Budapesten kezd új életet. Úgy dönt, hogy ezentúl minden másképp lesz – a sors azonban közbeszól.

Felpattant a asztaltól és futni kezdett. A hajón nem voltak sokan, szerda délben nem szokott telt ház lenni abban az étteremben, ezért is jártak oda. A recepciós még utána szólt: „Kisasszony!”, de nem figyelt rá. Csak a hajót és a partot összekötő résznél lassított le, megremegett a lába a félelemtől, hogy a több, mint tíz centis magas sarkúban, úszástudás nélkül alatta fog leszakadni az összekötés és beleesik a vízbe. Tudta, hogy nem fog utánamenni, ahhoz még a férfi sem volt annyira képmutató, na meg aztán a büszkesége… Nem kellett volna rohannia, de mégis jólesett. Kifutni a világból, csak erre tudott gondolni. Ahogy továbbrohant a lakása felé, majdnem nekiszaladt egy kislánya kezét szorongató anyukának. Sűrűn elnézést kért, majd még inkább gondolataiba mélyedve ment tovább. Merthogy neki ilyenben már úgysem lesz része, fogni egy pici gyerek kezét, aki még imbolyogva lépked, de megbízik a szüleiben, egy pici élet, ami hozzád tartozik. De mit is számít ez, harmincon felül, pont most kinek fog már kelleni. Hiszen hiába könyörgött a férfinak is, hogy most már fejezze be a játékot, nem hajlandó tovább ezt csinálni. Nem engedheti, hogy beleszeressen, aztán egy egész életen keresztül arra várjon, hogy mikor akad számára egy szabad óra. Csak váljon el a feleségétől, már úgyis boldogtalanok. Felajánlotta, hogy költözzön hozzá, elég nagy az a lakás kettejüknek, sőt, még a kisfiának is. Néhányszor találkozott már vele, főleg, mikor munka után is bent maradtak és nem volt, aki vigyázott volna rá, szerette a kis lurkót. Olyankor mindig óvatosnak kellett lenniük, hitt abban, hogy a gyerekek sokkal okosabbak annál, mint amennyire annak gondoljuk őket, nem akart lebukni. Legalábbis semmiképp sem úgy, hogy Szabi felesége az egészet a gyerektől tudja meg. 

Egyébként is tudta, hogy nem fogja elhagyni. A férfi mániákusan ragaszkodott a hagyományos családmodellhez, anya otthon főz, mos, takarít, apa dolgozik, „ez kell a gyereknek, hogy boldog legyen”. Tudta jól ezt Lilla is, ha nem esik teherbe, talán sose veszi el Szabi. Ha nem esik teherbe, talán ő sem válik szeretővé, akkor felépíthette volna azt a családot a férfival, amire most annyira vágyott. De akkor ő még sehol sem volt.

Lilla és Szabi már két éve házasok voltak, mikor ő elkezdett dolgozni ugyanannál a cégnél, ahol a férfi. Sokáig szinte észre sem vették egymást. Egészen addig, míg az egyik kollégájuk le nem betegedett és ők négy napos üzleti útra nem indultak kettesben. Az első nap végén a hotel erkélyén, a sokadik pohár bor után gabalyodtak először egymásba. A férfi megcsókolta, de aztán zavartan elnézést kért és nem is látta másnap reggelig, a tárgyaláson. Tapintani lehetett köztük a feszültséget. Mikor újra kettesben maradtak, Szabi újra csak azt ismételgette, hogy mennyire sajnálja, mekkora hiba volt, neki felesége van, gyereke, soha többé nem történhet meg, akármennyire is vonzódik hozzá. Arról beszélt, hogy majd ha visszatérnek az irodába, minden visszakattan a megszokott kerékvágásba és ez csak egy kis botlás volt, habár tudta, hogy hazudik. Egy hét sem telt el talán, hogy a lakásán kötöttek ki egy hosszúra nyúlt munkanap után. Ő még nem volt benne biztos, hogy akar a férfitól egyáltalán valamit. Sármos volt, erős, odavolt érte és bár soha senkinek sem mondta el, eleinte tényleg azért ment bele a dologba, hogy a férfi feljebb rántsa őt a ranglétrán. Miért is remélt volna mást, ha egész életében csak kihasználták őt, vagy éppen ő használt ki másokat. Megrögzötten kergette az egyre magasabb pozíciókat, hitvallása szerint az biztosan nem fogja elhagyni, ellentétben az előző férfiakkal. Nem is beszélve az izgalomról, amit a főnökével randizás ígért, a titkos randik, üzenetek. Ahogy sejtelmesen behívta őt az irodájába, levágott elé egy újabb adag papírmunkát és úgy tett, mintha leszidná, de közben ennek pontosan az ellentéte történt. Sosem volt biztos benne, hogy a kollégáik tényleg semmit sem sejtenek, vagy valójában ahogy elhagyja a környéket, azonnal róluk kezdenek el pletykálni. A férfi azonban ezzel mit sem foglalkozott. Délután négyig Szabolcs erőskézzel és határozottan irányított, sosem kímélte őt munkával. De esténként, mikor Pest valamelyik eldugott részén sétálgattak, ahol senki sem ismerhette fel őket, megismert valaki teljesen mást, Szabit, a hús-vér embert, akit képtelen volt nem szeretni. Hosszú ideig magának sem merte bevallani, hogy többre vágyik egy kis románcnál, ami hozzásegíti őt egy egyel jobb pozícióhoz. Csak egy reggel jött rá, mikor kivételes esetben nem rohant el a férfi még éjfél előtt, mint egy hercegnő, akit vár a gonosz mostoha. A simogatásra ébredt fel, ahogy a férfi karjai körülfonták a testét és hirtelen valami ismeretlen boldogságot érzett. Csak akkor értette meg, hogy miről beszélnek a romantikus könyvek, hogy milyen igazán szeretni valakit. Kereste a hibát Szabiban, de képtelen volt meglátni. Még azt sem volt hajlandó annak látni, hogy házas.

- Jó reggelt. – szólalt meg még álmos hangon a férfi.
- Jó reggelt. – dörzsölte meg a szemeit. Hosszan nézte Szabit, aki mosolyogva nézett vissza rá. A szavak könnyedén törtek fel belőle, még mielőtt meggondolhatta volna magát. – Válj el a feleségedtől és költözz hozzám. 
A férfinek borússá vált a tekintete. Egy pillanatra ő is meglepődött a saját szavain, de már nem tudta visszavonni őket. Valahol, nagyon mélyen nem is akarta.
- Nem lehet, tudod.
- De lehet! Nem élhetünk mindig így. Nekem szükségem van rád. – bújt a férfi mellkasához, aki kelletlenül ölelte át. Úgy akarta érezni, mintha a közös jövőjük nem csak az ő lakásában bujkálásból állna, de csak még rosszabb lett.
- Ezt már az elején megbeszéltük. Lilla a kisfiam anyja, és nem hagyom, hogy Boti is csonka családban nőjön fel, mint én.
- Majd én leszek a Botond anyukája. – kapaszkodott még inkább a férfibe. Szabi még egy darabig várt, de aztán lebontotta magáról az ölelő karokat és öltözni kezdett. – Máris mész? Nem válaszolsz?
- Megígértem, hogy elviszem biciklizni. Nem mondhatom le megint. – kezdett öltözködni.

És mennyire bolond volt, mikor elhitte, hogy majd el fog válni! Végső kétségbeesésében már azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja, akkor ígérte meg, hogy véget vet a házasságának és ők tiszta lappal kezdhetnek. Csak még ezt a papírt kell elintézni, még ennek kell utánanézni, még annak, és már be is adja a papírokat. Csak a Boti szülinapját várják meg, aztán beszél Lillával. És ő ezt mind-mind elhitte, szóról szóra!
Talán így is lett volna, ha Lilla nem esik újra teherbe. Hallott már az irodában róla pletykákat, de csak nevetett az egészen. El sem tudta képzelni egészen addig, míg meg nem látta, milyen arckifejezéssel lépett be az étterembe Szabi. Mintha egy vödör vízzel öntötték volna le, húzta maga után a mocskos, sáros víz bűzét, szinte körbelengte a helyet, mint néha a parfümje, ha kicsit többet fújt. Ránézett, leült, nem mondott semmit. A poharáért nyúlt, megremegett a keze, a férfi finom érintéssel fogta át az ujjait és lehúzta az asztalra.
- Csak mondd ki. – remegett legalább annyira a hangja, mint a keze azelőtt.
- Lia… 
- Ne… Csak, csak mondd ki.
- Lilla terhes. De nem tudom hogy történt. Tényleg. – megszorította újból a kezét, de most már elrántotta a nő azt. Felnevetett, harsányan, feltűnően, már majdnem őrülten.
- Nagyszerű. – a sírás éles karmaival mászott végig a torkán, de erősen küzdött ellene. – Mégis mit vársz most tőlem? – suttogott. Félt hangosabban beszélni, talán akkor elhatalmasodna rajta a sírás.
- Nem tudom. – újra Lia felé nyúlt, de meggondolta magát és visszahúzta a kezét. – Most nem hagyhatom el. 
- Te sosem tudod. – gyors mozdulattal letörölte az arcáról a könnycseppet, amit már nem tudott visszatartani.
- Nézd, szerintem… - nem tudta befejezni, Lia belé fojtotta a szót.
- Szerintem mi most végeztünk egymással. Holnap beadom a felmondásom, szóval amiatt sem kell aggódnod. Ó, és persze gratulálok a kisbabátokhoz.

A macskakövekhez érve meg kellett állnia. Minden lépésnél elsüllyedtek a cipőjének vékony sarkai, ahogy dühösen vágta a lábát a földhöz. Mit sem törődve a többi emberrel levette a lábáról a cipőt és mezítláb ballagott tovább. Az átforrósodott kövek majdcsak égették a talpát, de nem törődött vele. Egy tini pár bújt egymásba az egyik padon. Valószínűleg lógnak, gondolta. Erről jutott eszébe, hogy még vissza kell mennie dolgozni is, legalább az utolsó napjára. De előtte még hazaugrik legalább egy normális cipőért, már nem mindegy, mennyit késik? Holnaptól aztán meg kereshet új munkahelyet.

Eszébe jutott, mikor felköltözött a fővárosba, vagy amiért fel kellett költöznie. Megismerkedett a szülővárosában az egyik férfival, aki épp akkor jegyezte el a barátnőjét. És ez a barátnő történetesen ismerte a munkaadóját, aki bosszúból kirúgatta. Nem tartott sokáig, és ki sem derült volna, ha szerencsétlen férfi nem felejti el kitörölni az sms-eiket. Még egy utolsó alkalom, gondolta Lia és elküldte a végzetes üzenetet, amit az újdonsült menyasszony nyitott meg. Azonnal vissza is hívta, de mit sem tudott arról, hogy nem a férfi az. Így hát meg se várta, hogy valaki beleszóljon, csak elhadarta, hogy a szokásos helyen, még egyszer utoljára, aztán még a számát is kitörli. „Azta”, szólalt meg a menyasszony a vonal túlsó oldalán, aztán letette a telefont. Régről ismerték egymást, együtt jártak még általános iskolába, de sose voltak közeli barátok. Akkor mégis kitűnően emlékezett a nevére a felszarvazott ara, aki bosszúra szomjazott. Még csak nem is volt szerelmes a férfibe, mégis mekkora árat fizetett a kalandért. A környéken nem akarták felvenni sehová sem, hiába volt tele az önéletrajza nagynevű cégekkel és több éves gyakorlattal, nagy sikerre vitt projektekkel, azért kellett költöznie. És láss csodát, ismét ugyanabban a gödörben tengődik. Sőt, még mélyebbre süllyedt benne.
A másik nő, ízlelgette a szájában a szavakat. Így nevezte őt a menyasszony, mikor véletlenül összefutottak az eset után és durván nekiesett. Habár most már családról, nagy boldogságról és házasságról álmodott, mégis, mint egész életben, megint ő volt a másik nő, a harmadik, aki nem fért bele sehogy sem a képbe. A másik nő, aki átölelte az otthon szidott férjet, a többre vágyó vőlegényt. Még az éjszakában is mindig ilyenekbe botlott bele, egy-egy mámoros este utáni reggelen már nem volt nehéz észrevenni a zsebbe rejtett jegygyűrűt vagy észrevenni a telefonon visszamosolygó barátnőt. Hangosan felnevetett, már nem foglalkozott vele, hogy őt nézik. Már annyira beleszokott a szerepbe, a másodlagosságba, a bujkálásba. Letörölt az arcáról egy újabb könnycseppet, visszafojtotta a sírást. Beleszokott a szerepbe, hogy a szeretett férfi, ha szembe jön vele az utcán a feleségével csak egy kimért ’jó napot’ -tal köszön, vagy éppen elmegy mellette. Szinte már szerette ezt. Jó volt benne, kitűnően hozta a szerepet egészen addig, míg komolyan bele nem szeretett a másikba, míg nem akart többet egy kis szórakozásnál. De most többet akart, a végén mégis belekapaszkodott a tökéletes család illúziójába. Életében először végre (vagy sajnos) vele is megtörtént az a bizonyos érzés, beleszeretett valakibe, de az már másé volt. Évek óta élték így az életük, kitudja mióta biztos benne, hogy fülig szerelmes, de már mindegy is, hiszen pont most szakított azzal, akire olyan régóta várt. Arra a bizonyosra a legtitkosabb álmaiból.

Kiért végre a betonútra, újra belebújhatott a cipőibe. Kihúzta magát, felvette a maszkot, azt a bizonyos régi jól ismertet. The other woman, the other woman, kezdte el dúdolni a dalt. Felsétált a hídra, szórakozottan lépdelt végig a járdán. Milyen ironikus volna most, meggondolatlanul maga mögött hagyni mindent, átmászni a korláton és fényes nappal a Dunába vetnie magát. Szalagcím lenne és Szabinak is milyen lelkifurdalást okozna, hogy nem jött utána. Akkor jött rá, hogy ha elég gyors, talán még azelőtt visszaérhet a munkahelyére, mint a férfi. Nem akart még egyszer szembe nézni vele, elfolyt sminkkel, összetörve. Pontosan tudta a férfi, mennyire ki van neki szolgáltatva, mennyire szereti, nem akarta még egyszer nyomatékosítani ezt azzal, hogy látja darabokra hullva. Csak összepakol, beadja a felmondását és örökre maga mögött hagyhatja Szabit, még mielőtt tehetne bármit is.
- Az egyetlen, akit szerettem – mondta magának és kinevette magát. Hiszen sosem volt ilyen, ezentúl sem szabad ilyennek lennie. A férfi már nem lehet az övé.

Újra sietni kezdett, átrohant a zebrán, de a villamos már majdnem elindult. Hiába sietett, a leszálló tömeg csak lassította. Végleg lekéste, elindult nélküle, és ő még olyan nagyon messze volt a megállótól. Oda az a rengeteg futás utána, sok erőfeszítés a semmiért. Miért kell neki mindig az elérhetetlen? Akár férfiban, akár villamosban. Megszédült, akkor jött rá, hogy aznap még nem evett semmit sem. Valaki meglökte, ahogy lefagyva állt a sínek mellett. Elveszítette az egyensúlyát, hátralépett egyet, aztán még egyet, érezte, ahogy a cipő sarka lecsúszik és ő a hátára vágódik, a sínekre. Kitört a legszebb cipője sarka, és még nem is loholás közben, gondolta. De mit is számított már akkor az, mikor a villamos gondolkodás nélkül hajtott rajta keresztül, még azt sem várta meg, hogy a cipőit levehesse. Jött, nem kérdezett, csak végighajtott rajta. Pont, mint az élete.

1 megjegyzés:

Ibolya Jéga Szabó írta...

Köszönöm Szatti ezt a megtiszteltetést. Inspiráló számomra, mert ilyenkor érzem, hogy nem csak a fiókomnak írok, az írásommal elgondolkodtatok talán, és örömet is nyújtok másoknak.