2016. július 11., hétfő

Miután véget ért... avagy mi lehet egy történet sorsa?


A blogon számtalan bejegyzésben foglalkoztam már olyan témákkal, hogy miképpen lehet elkezdeni egy történetet, kialakítani egy párbeszédet, tartalmasan megírni egy átvezetést, vagy felépíteni egy karakter jellemét, és talán szó esett már egy történet befejezéséről is, viszont az utána történő dolgokról még szerintem soha írtam és igazából, nem is gondolkodtam rajta. Íróként szerintem mindenki úgy vélekedik, hogy lényeges a történet kezdete, azok a bizonyos első sorok és célként az a legfontosabb, hogy mindezt le is tudjuk zárni. Kezdet és vég... de egy történet számára tényleg akkor ér véget a dolog, amikor kiírjuk, hogy Vége? Amikor leírjuk az utolsó szavakat?

Néhány napja azt mondtam volna, hogy igen... egy történet akkor és ott zárul le, amikor már nem írunk hozzá egyetlen betűt sem, vagy amikor nem érkezik hozzá több komment (már ha blogon vezetett történetről van szó). Véget ér, mert már nincs semmilyen külső hatás vagy emberi cselekvés, ami életben tartaná. Mikor él egy történet? - tehetném fel a kérdést és azt hiszem, hogy már akkor is él, amikor még meg sem született. Egyszer kérdezte tőlem valaki, hogy amikor írok, mit gondolok: én írom a történetet, én találom ki vagy a történet már eleve létezik valahol, egy megfoghatatlan helyen és mindössze annyi történik, hogy ő kiválaszt engem, mint elbeszélőt a szerepre és ezen ráhatásnak köszönhetően gépelem a sorokat?
Furcsa feltevés, hogy nem én írom a történetet, hanem inkább ő engem, de talán van benne valami, hiszen akkor honnan származtatható az ihlet vagy a sugallat? Valahonnan jön. Egyszer csak beugrik valami és szinte kapva az alkalmon, már tollat is ragadunk, hogy leírjuk, mielőtt eltűnne. Olyasmi kicsit, mint amikor álmodunk. Egy-egy álombeli pillanat néha olyan hatást gyakorol ránk, hogy reggel vagy ébredés után az első dolgunk, hogy leírjuk és rögzítsük, mielőtt elhalványulna az emlékezetünkben.

S hogy egy történet meddig életképes? Mint mondtam, már talán azelőtt is élt, hogy leírtam volna és él azóta is, miután legépeltem az utolsó sorokat. Azzal, hogy szavakba öntöttem és általuk testet adtam neki, sosem fog eltűnni és ezt akkor éreztem leginkább, amikor a napokban meséltem róla egy barátnőmnek. Szinte elkapott a lendület és az az érzés, amely akkor is jelen volt, amikor megírtam "őt". Ugyanazzal a lelkesedéssel éltem bele magam a történetbe és szinte pillanatról pillanatra buktak felszínre az emlékek. S csak meséltem és meséltem. Újra megelevenedtek előttem a szereplők és leírhatatlan érzés volt, ahogy ismét ugyanazokat az arcokat, karaktereket láttam magam előtt, akikkel akkor is dolgoztam. Nem felejtettem el őket. Újra azokon a helyszíneken mozogtam, láttam magam előtt az épület kiálló részeit, az ablakokat, a körülötte elterülő erdőt, az épületen belüli szobákat és az elhelyezett bútorokat. Úgy tudtam ott lenni, mintha el sem mentem volna. S akkor jöttem rá, hogy bár a történetet már nem olvassa senki, nem érkeznek hozzá kommentek és nem is írom már tovább, még mindig létezik. Lehet, hogy kicsit elfelejtettem én is és legfőképp az olvasók , de talán, ha megkérdezném egyiküket, hogy "Emlékszel-e még a történetemre?", akkor mosolyogva válaszolna, hogy "Igen. Emlékszem rá."

Elkalandozva az emlékektől, igyekeztem átgondolni a kérdést komolyabb formában is, hogy miképpen élhet egy történet azután is, hogy megírtuk?




1. Bízz másokban!

Ha egy történetet csak magadnak írsz és nem igazán vannak olvasóid, akkor azt hiszem, ez az első lépés, amivel kezdened kell: add át valakinek/valakiknek a történetet. Mivel Te írtad, te már kívül-belül ismered és egy ismeretlen számára teljesen más élménnyel bírhat a megismerése, mintha te olvasnád el újra és újra, keresve az esetleges hibákat és téves részleteket. 
Bárkit megkérhetsz erre a szerepre és talán az a legjobb, ha változatos módon próbálsz segítséget kérni. Értem ezt arra, hogy ne csak családtagot bízz meg a feladattal, hanem barátokat, ismerősöket vagy akár egy olyan külsős véleményét kérd ki, akit személyesen nem is ismersz (ilyenkor nagyon jó, ha vannak blogger társaink). S több véleményre alapozva átrághatod magad újra a történeten, hogy min lehet javítani vagy alakítani, hogy tökéletesebb és kiforrottabb legyen a cselekmény.

2. Higgy önmagadban!

Sokan a történetük megírása után azért nem foglalkoznak behatóbban a dologgal, mert nem is igazán fűznek hozzá nagy reményeket. Leírták, mert tetszett nekik abban a világban mozogni vagy az aktuális főszereplő sráchoz a valóságban is gyengéd érzelmeket táplálnak, s ha már a való életben nem alakul semerre a dolog, legalább a történetben egy párt alkothatnak. Hiszen minden egyes történetben egy olyan lehetőséget, álmot vagy vágyat valósítunk meg, amelyet az életben nem sikerült, nem akartunk elérni vagy nem tudjuk, miképpen érhetnénk el. Ezért választunk olyan helyszíneket, ahová talán sosem tudunk eljutni. Ezért esünk mélységes szerelembe, mert a valóságban még nem találtuk meg. Azért bocsátunk meg valakinek, mert a való életben sosem tudtunk. A történetek lehetőséget adnak arra, hogy másképp cselekedjünk, máshogy és máshol éljünk, akár mások társaságában.

Viszont, ezeket az érzéseket és gondolatokat félre kell tenni. Bár rólad van szó, át kell lépni (mondhatni) az önzőségen és hagynod kell, hogy a történeted érvényesüljön. Ha már megteremtetted és engedted, hogy a sorok által életre keljen, hagyd is élni! Vállald fel!
Erre kiváló lehetőség, ha például blogon közzéteszed és engeded, hogy mások is elolvashassák. Egyik nap arról kérdeztek, hogy miért érdemes blogolni? Bár számtalan érvet tudnék mellette felsorolni - és minden bizonnyal fogok is erről bejegyzést írni a közeljövőben -, a legfontosabb érvnek azt tudnám mondani, hogy "Mit veszíthetsz vele?".
Igaz, sok hátulütője is van a dolognak, de azért blogolni igenis, jó dolog. Rengeteg mindenre megtanít odafigyelni és teljesen mássá válsz Te is, és a történeted is. Ezt az élményt pedig kár kihagyni. Tanulsz, tapasztalsz, változol és alakulsz. S a nehézségeken, a negatív kommenteken, továbbá az esetleges rossz megtapasztalásokon túl azt hiszem, hogy ezt a kockázatot megéri. Legalább is én, nem bántam meg és ha valaki a blogolásról kérdez, akkor mindig próbálom maximálisan támogatni és ösztönözni ebben a dologban. 

3. Olvasd vissza!

Ennek a dolognak két oldala van és talán jobb nem átesni rajta, de azt hiszem, ha az ember egy egészséges önkritikával bír, akkor működhet ez a módszer is. Sokan, miután megírták a történetet (vagy még közben is) túlságosan kritikus szemmel olvassák vissza a soraikat és szinte szétcincálják a szöveget, mert ezzel vagy azzal sincsenek megelégedve. Összességében nincs ezzel gond, hiszen az még a jobbik eset, ha észre tudjuk venni a hibáinkat és tévedéseinket, viszont örökösen abban a tudatban élni vagy éltetni magunkat, hogy a történetünk sosem eléggé tökéletes, az nagyon is tönkre tudja tenni az írói önképünket és azt a hitet, amellyel az írást műveljük.
Szükség van arra, hogy el tudd bírálni az alkotásaidat külső segítség nélkül, viszont ne mindenáron tedd ezt! Olvasd vissza többször is és próbáld olyan szemmel nézni, olyan élvezettel ízlelgetni a szavakat, mintha egy olvasó lennél a sok közül és épp most ismerkednél meg a történettel. Nehéz feladat, hiszen szinte el kell vonatkoztatnod önmagadtól, de megéri a fáradságot. Eleinte, amikor én próbálkoztam ezzel, a végén már lecsaptam a papírköteget az asztalra, hogy ez se jó, az se jó és az egész nem ér semmit. Aztán később, amikor a kezembe vettem (jó néhány hónap múlva), már teljesen más szemmel forgattam a szavaimat a fejemben. Az én mondataim voltak, és mégsem éreztem a sajátomnak őket, viszont ezt nem negatívumként éltem meg. Képes voltam figyelni magamra és anélkül olvasni a történetemet, hogy íróként járattam volna az agyam. Talán azért is sikerült, mert azalatt a néhány hónap alatt is változtam, alakultam és más szemmel fogadtam be a történetem, más lelkülettel éltem át újra a cselekményt.

Néhány dolgon változtattam és átírtam egy-egy részt, miután újra kézbe vettem, majd újabb hónapok elteltével megint alakítottam egy-két dolgon. Ezek szerintem nem káros belenyúlások. Miután a történetünk végére értünk, remélhetőleg elégedettek vagyunk vele és szeretjük minden sorát, minden történését. Viszont egy évvel később már lehet, hogy valamit másképp írnánk, máshogy vezetnénk fel vagy más történésekkel alakítanánk ki az adott részletet. Mondhatnánk, hogy de ha később változtatunk, már nem az eredeti mű lesz. Miért ne lenne az? Nincs kőbe vésve vagy megszabva, hogy mettől meddig foglalkozhatunk vele, hiszen a kiadásnál is számtalan előkészületen, finomításon és változtatáson esik át az adott történet, mire könyv készülhet belőle. Ilyenkor szokott az eszembe jutni, hogy például egy író, ha kiadja a művét, amit már a boltokban is lehet kapni, talán már évek óta és ő egyszer csak előveszi, beleolvas, majd észrevesz valamit, amit már másképp írna, akkor mit érez? Szíve szerint visszavenne minden egyes kiadott kötetet vagy képes elfogadni, hogy akkor azt gondolta jó megoldásnak? Ettől rossz könyvnek érzi majd vagy önmagától függetlenül ugyanúgy képes jó történetnek megítélni a saját alkotását?

Talán nehéz a kérdés és nincs is erre egyértelmű válasz, hogy akkor most jót tesz a történetnek, ha később változtatunk rajta vagy hagynunk kellene eredeti formájában? Úgy gondolom, hogy ezt mindenkinek önmagának kell éreznie... Neked kell érezned, hogy a történeted tényleg befejezettnek tekinthető-e vagy még megéri a fáradságot, hogy foglalkozz vele és engedd, hogy tovább fejlődjön, esetleg túlnőjön önmagán is... mert egyes történetek nem érnek véget az utolsó szónál. Tovább léteznek, tovább alakulnak és talán sosem merülnek feledésbe. 

Szerettem volna egy negyedik szempontot is indítani, de akkor egyrészt túl hosszúra nyúlna ez a bejegyzés, másrészt érintőlegesen már szót ejtettem arról, hogy mi is lehet akkor egy történet sorsa, amelynek a végére már odakerült az a bizonyos pont. Én azt tudnám tanácsolni, hogy engedd útjára! Nyiss neki blogot vagy vágj bele a könyvkiadásba... ha pedig ezek a lehetőségek távol állnak tőled, dolgozz rajta továbbra is! Alakítsd, formáld, tökéletesítsd... szeresd! Aztán lehet, hogy ez lesz életed egyik nagy-nagy műve, amelyre jó szívvel emlékezhetsz vissza, hiszen benne él majd a történeted, annak cselekménye, s egy kicsit Te is... az az éned, aki akkor voltál és ha így gondolunk erre a dologra, akkor szerintem az egyik legszebb élményben lehet részünk: megörökítjük önmagunkat egy tökéletesnek hitt világban, amelyben mindig otthonra találunk majd, minden egyes újraolvasással.

2 megjegyzés:

ChristinDor írta...

Szia! Miközben írom a regényem, mindig arra gondolok, hogy mi lesz, amint be is fejezem. Lehet, emiatt sem haladok vele, mert nem szeretném, ha véget érne. Pedig nagyon várom azt, hogy lássam teljes terjedelmében. Ez egy ilyen dilemma, szerintem.

Szatti írta...

Érthető, amiért gondolsz erre, hogy mi lesz, ha véget ér a történet, de akkor meg az lesz majd jó érzés, hogy kompletten és egészében láthatod a munkádat. S akkor sem ér még véget a munka teljesen, mert érdemes visszaolvasni, bogarászni a sorokat és finomítani a dolgokon, hogy tökéletesíthesd. Na meg... jön majd egy újabb ötlet, ami egy következő történetre inspirálhat :) El kell engedni dolgokat, hogy az életedbe léphessen valami új és más!