2016. szeptember 29., csütörtök

Első sorok, avagy egy könyv első fejezete


Sok mindenen múlik egy könyv sikeressége. Fordulatos cselekményen, gondosan ábrázolt szereplőkön, kifejező és választékos fogalmazásmódon... viszont mindemellett a leglényegesebb a kezdet. Ahhoz tudnám hasonlítani az élményt, amikor meghallgatunk egy zenét. Már az első néhány hangnál vagy kezdődő dallamnál tudjuk, hogy végig hallgatjuk-e vagy sem. Amikor könyvet választok, nekem nagyon fontos a borító - bár tudom, nem sokat jelent, mert olvastam már lenyűgöző borítóval ellátott, ámde pocsék könyvet -, viszont valamilyen módon mégis számít és hozzáad a könyv tartalmához. S mindemellett, a második szempont nálam a könyv első fejezete. Ha a kezdeti sorok megragadnak, lekötnek, és tovább is lapozok, akkor minden bizonnyal érdekel annyira, hogy neki kezdjek az olvasásának. De, a kivétel erősíti a szabályt, ahogy mondani szokták, mert emlékszem, hogy Stephenie Meyer A burok című könyvét háromszor is megpróbáltam megkedvelni, mire negyedjére sikerült is valamit elérnie nálam. Az első fejezet untatott és egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésem. Majd a további olvasással sem javult ez a megállapítás és az első oldalakat kínkeservesen lapozgattam. Aztán valahogy átbillentem. Elkezdett beindulni a történet és bár az eleje számomra idegen volt, utána faltam a sorokat és rongyosra olvastam a könyvet. Újra és újra... egy év elteltével és pár hónappal később is. Kedvenceim egyike és visszagondolva mégis, mennyire szenvedtem az elejével...
Viszont tényleg vannak olyan történetek, amelyekről már az elején kijelenthető, hogy soványka, esetlen és kevés. Akkor is, ha az elgondolás nem rossz és az alapötletből is lehetne mit kihozni. S akkor most lássuk, hogy mely ötleteket tartom tévedésnek vagy zsákutcának, ha történetindításról van szó.

1. Cselekménytelenség
Egy történet első sorai meghatározóak, s ebből a szempontból közelítve a dolgot, mindenképp történnie kell valaminek, már az első fejezetben. Nem nagy dolgokra gondolok, hiszen ha már az első részben akciójelenetre, jók és rosszak harcára vagy egyéb tettlegességre kerül sor, az eléggé sokkoló lehet az olvasó számára. Épphogy csak belépett, és máris lerohanta a történet. Jó dolog az in medias res (dolgok közepébe vágva), de azért óvatosan kell bánni vele. Én azt az elvet vallom, hogy a kevesebb több és ha elkezdek egy történetet, igyekszem úgy felvezetni, mintha elindulnék egy úton, s fokozatosan haladnék egyre beljebb, és beljebb. Nem siettetek semmit, nem kapkodok és végképp nem ugrok egyik pontról a másikra. Szeretem megtervezni a nagyobb fordulatokat, vagy történéseket, ezeket leírva és jegyzetként rögzítve, s akkor tudom, hogy mely jelentősebb eseményekhez kell tartanom magam az írás során. Kevésbé van rá esély, hogy eltévedek vagy elkalandozok, mert tudom, hogy mikor hová kell tartanom. Sokan célok nélkül vágnak bele az írásba. Elképzelik, hogy van X és Y, akik megpillantva egymást az első fejezetben, máris egymásba szeretnek és akkor a megannyi civódás és dráma elég is lesz cselekménynek, úgy harminc fejezetre. Nem ezt jelenti az írás. Ha nincsenek mélységek és következetes elgondolások, akkor felszínes és papírvékony lesz az egész történet. Ha pedig a példámra gondolunk, eléggé sablonos is ez a megoldás. Tucatnyi ilyen könyvet olvastunk már, úgyhogy ha az egyediség hiányát is szempontnak tekintjük - már pedig mindenképp tekintsük annak -, akkor a történet el is bukott, már az első oldalakon.
Légy kreatív, ötletes és már az első fejezetben legyen valamiféle függővég, amely lapozásra készteti majd az olvasót! Ragadd meg, kápráztasd el és semmiképp se hagyd távozni!



2. Álmos ébredés
Nem egy történet született már azon ötlet alapján, hogy a főszereplő álmában járhatunk az első fejezet olvasásakor. Ez a megoldás még rendben is van, ellenben a lehetőséget sokan kevésbé használják ki jól és okosan. Nem attól lesz érdekes egy első fejezet, mert a főszereplő álmába csöppenve léphetünk be a történetbe. Ha nincs cselekménye, célja és oka az álom használatának, akkor felesleges erre építeni, és ezzel kezdeni a sorokat. Ha már álom, akkor legyen vaskos és nehéz... ismertessen valami olyat, ami esetleg régen történt, vagy ami a jövőben esedékes. Vetítsen előre egy fontosabb, fordulatosabb pillanatot, amellyel máris elhúzhatod a mézesmadzagot az olvasó orra előtt. Ha pedig egy múltbéli eseményt ismertetsz, akkor felkeltheted vele az kíváncsiságát. Ha kellően fordulatos, titokzatos, drámai, esetleg félelmetes és borzongást keltő, akkor mindenképp tudni akarja majd rá a választ, és el is mélyed a sorok között. 
Nagyon hatásosak tudnak lenni ezek a kezdések, és működnek is, így bátran használd, ha úgy gondolod, illene a történetedhez ez a megoldás! Gondold végig, és keress egy olyan jelenetet vagy pillanatot, amely felgördülő függönyként megnyithatná a sorokat!

3. Kevés vagy sok párbeszéd?
Sokaknak riasztó ez a megoldás, pedig én kimondottan szeretem. Persze, ebben is meg kell találni az arany középutat, ami monológban és szituációban is gazdag, de ez a lehetőség talán ízlés kérdése, hogy kinek tetszik és kinek nem. Viszont, ha a könyv kevés párbeszéddel rendelkezik, akkor nem igazán érezhető, hogy a mellékszereplők miképpen lendítik előrébb a történetet. Olyan, mintha a színpadon lennének és mégsem kapva szerepet, csak ott téblábolnak a háttérben. Az első fejezetben nem mindig van lehetőség, hogy azonnal helyet kapjon egy-egy mellékszereplő, de ha mégis, akkor okkal tegye és ugyanez érvényes a főszereplőre is. Jelenleg olvasok egy könyvet (egyelőre nem lövöm le, hogy melyiket), de a főszereplő az első két fejezetben eddig ennyit mondott: Jó napot. Köszönöm. Nos, eléggé kiábrándítónak találtam, mert ennyi erővel mindegy lett volna, ha az író annyit ír: Jó napot kívánt. Megköszönte a segítséget. Ha már nem akart a mellékszereplővel párbeszédet kialakítani, ez is ugyanazt jelentette volna és nem lett volna pofonérzetem, hogy akkor ez most mi is volt? Ja... párbeszéd akart lenni?

Bár a sok párbeszéd sem jó. Kimondottan idegesítenek azok a könyvek, amelyek rögtön ezzel indítanak. Még semmit sem tudok a szereplőkről, meg sem tudom őket különböztetni, el sem tudom őket képzelni, de már is beszélgetnek és olyan dolgokról, amelyek gondolom, a későbbiekben fontosak lennének, mint információk. Emiatt nem egyszer kellett visszalapoznom, hogy megértsem a szöveget és kontextusba tudjam helyezni, hogy akkor itt ő és ő beszélt. Az írás során pont annyit közölj, amennyit egyszerre az olvasó be tud fogadni és ne tégy olyan "mozdulatokat", hogy előbb cselekszel, aztán gondolkozol. Ha szeretnél bevonni egy mellékszereplőt a cselekménybe, előbb ismertesd a főszereplőd által vagy írj róla néhány dolgot, ami alapján kialakulhat egy kép vagy hangulat, amelyet tulajdoníthat neki az olvasó. Enélkül élettelen lesz és megjegyezhetetlen. A főszereplő megismerése is sokkal barátságosabb, ha előbb az olvasó alkothat róla véleményt és nem más által folytatott párbeszéd alapján kell konklúziót levonnia. Mindig az olvasó az első! Olyan tempót kell diktálni, amelyet követni is tud anélkül, hogy visszalapozagtásokra lenne kénytelen.

4. Szereplővel ébredés
Nagyon sok történet használja ezt a lehetőséget, és sosem értem miért... a főszereplő álmosan pislog, körbenéz a szobájában, kimegy a fürdőszobába, fogat most, megfésülködik, embert varázsol magából, felöltözik, reggelizik.... stb... stb... semmi szükség szerintem efféle leírásra, mivel nincs köze a cselekményhez és semmit sem tesz hozzá. Hacsak nincs kimondottan célja vagy oka annak, hogy leírd ezeket a cselekvéseket, akkor bátran hagyd el és lépj ahhoz a pillanathoz, amikor történik is valami. Emlékszem, egyszer (megszámoltam!!) tizenöt mondatban olvashattam arról, hogyan mosott hajat a főszereplő. Húúú de érdekes, gondoltam! De... ha már mindenképp szeretnéd beépíteni a szövegkörnyezetbe ezeket a leírásokat, akkor mint mondtam, okkal tedd! Ilyenkor például remekül lehet ismertetni egy szereplő jellemét. Mennyire rumlis vagy rendezett a környezete... korán kelő típus vagy lustálkodós? Sminkelős fajta vagy jobb szereti a természetességet? A tükörbe nézve elmondható róla néhány külsővel kapcsolatos információ, továbbá hogy ő milyennek látja magát. Otthon reggelizős fajta vagy majd útközben beszerez valamit a helyi pékségben? Ez utóbbival átugorható a reggeli készülődés további mozzanatai, és útközben akár össze is futhat valakivel. 
Kivel találkozik reggelente? Itt bevonható a család, mint mellékszereplők. Milyen messze lakik a sulitól vagy a munkahelytől? Biciklivel jár, gyalog vagy esetleg busszal, villamossal? Egyedül vagy barátok társaságában utazik? Ez utóbbinál szintén hozzákapcsolható egy fontosabb párbeszéd, vagy valaminek az ismertetése, ami lényeges lehet a cselekmény szempontjából. Minden pillanathoz köthető valami és máris nem tűnik unalmas leírásnak, amit legszívesebben átugrana az ember, hiszen az olvasó a lényegre kíváncsi, és ha jelentéktelen töltelékmondatokkal húzzuk az időt - ráadásul elég gyakran -, mire megérkezik a cselekményhez, már nem lesz türelme tovább olvasni.

Remélem, hogy tudtam segíteni ezzel a bejegyzéssel is! 
Minden véleményt és hozzászólást szívesen fogadok! :)

Nincsenek megjegyzések: