2016. szeptember 3., szombat

Idézd vissza a nyarat! - Gyakorlati feladat


Nos, ez a nap is eljött, kedves Pennások! Beköszöntött a szeptember és ezzel együtt újraindul a gyakorlati feladatok bejegyzéssorozat is, amelynek az első kihívását már meg is tekinthetitek! Azoknak mondanám, akik esetleg új olvasók az oldalon, hogy ez a lehetőség egy havonta megjelenő feladatsor, mellyel mindig más és más témában igyekszem próbára tenni benneteket. Eredményeképpen pedig a legjobb alkotások íróit vendégírói lehetőséggel jutalmazom. Az eddigi évek során megjelenő feladatokat és azok eredményeit a Gyakorlati feladatok menüpontban tekinthetitek meg, a Légy vendégíró menüpontban pedig minden további kérdésre választ kaphattok, hogy pontosan mit is foglal magába ez a kihívás.

A jelenlegi feladatot szeretném könnyűre és lazára venni, egyrészt a bemelegítés kedvéért, másrészt pedig azért, mert tudom, hogy a szeptember mennyi elfoglaltsággal jár és semmiképp sem szeretnélek leterhelni titeket. Ami viszont további előnyt jelenthet, hogy ugyanúgy egy hónap áll majd rendelkezésetekre az alkotáshoz. Ezt most sem venném rövidebbre, mert tapasztaltam, hogy többeteknek is nem elég a két hét, valamint sokkal kényelmesebb számomra is, hogy nem kell rohannom a következő feladat elkészítésével. Ami viszont nekem a legfontosabb, hogy így bőven van időtök teljesíteni a gyakorlatot és nem kell a szűk határidő miatt aggódnotok.

Na de, nem is húzom tovább az időt. Bemutatnám a jelenlegi feladat témáját, mely mi más is lehetne, mint a nyár. Remélem, hogy mindannyiótoknak élményekben gazdag nyara volt, amelyre jó szívvel emlékeztek majd vissza. Ebben a kihívásban ezt szeretném feleleveníttetni, és kicsit visszahozni a hirtelen jött szeptemberi hangulat enyhítéseképpen.


Választható címek

1. Volt egyszer egy fesztivál
2. Külföldi kaland 
3. Csillagos ég alatt
4. Váratlan telefonhívás
5. Az új barát
6. Miénk volt a nyár...
7. A szomszéd lakás lakója
8. Esőnap
9. Szerelem második látásra 
10. Tábortűz és sátorozás


Igyekeztem változatos témákat megragadni, amelyek inspirálhatnak benneteket. Természetesen, egy-egy cím kiválasztásánál nem feltétlen kell valós, megtörtént eseményeken alapuló történetet elmesélni, hiszen nem biztos, hogy történt veletek hasonló, viszont a cím mégis elgondolkodtató vagy tetszetős számotokra. Elmesélhetitek egy élményeteket, ami veletek történt, de akár kitalált cselekménnyel is előrukkolhattok! A lényeg, hogy a történet idézze vissza a nyár hangulatát, annak melegét, kellemes nyugodtságát vagy éppen a legizgalmasabb, legemlékezetesebb pillanatát. Legyetek végtelenül romantikusak, kedvderítően humorosak vagy akár a félelem arcát is magatokra ölthetitek, egy hátborzongató történet formájában. Remélem, hogy mindannyian megtaláljátok a kedvetekre való címet, illetve témát, amelyhez szívesen alkotnátok!

Beküldéssel kapcsolatos információk

Elküldési lehetőség: pennatakezbe@gmail.com
Terjedelem: nincs megkötés
Kritérium: írói név és választott cím feltüntetése az emailben

Határidő: szeptember 29. (csütörtök)
Eredményhirdetés: október 1. (szombat)

A beérkezett feladatokat folyamatosan véleményezem, viszont a határidőként adott egy hónap folyamán lehetőség van javításra, illetve korrigálásra. A feladat célja nem csak az, hogy valaki vendégírói lehetőségben részesüljön, hanem az is, hogy egyrészt rendszeressé tegye az írói tevékenységeteket, továbbá egy-egy gyakorlat alkalmával igényes és tartalmas alkotások születhessenek, melyek gazdagabbá tehetik minden író repertoárját! 

Sok sikert kívánok és előre is köszönöm a részvételetek!

12 megjegyzés:

Szatti írta...

Audrey Hill - Esőnap

A vihar a munkahelyemen 5 órakor telkeskörű áramtalanítást végez. Jó, akkor ma korábban hazaindulok.
Az utcán undorító, szennyes folyóként hömpölyög a víz, bokáig merülök benne, érzem ahogy a Keleti pályaudvar minden mocska beáramlik a lábujjaim közé. Az esernyőt a negyedik kifordulás után már nem erőltetem, kidőlt fákat és a járókelőkkel mit sem törődő autósokat kerülgetek a járda nélküli úttesten. 2 perc múlva nincs száraz ruha- és testfelületem. Semmi pánik, ezt még azért túl lehet élni.

A Rákóczi úton beállok egy fénymásoló üzlet "kirakatába", naivan azt gondolva, hogy a tíz centis beugró megvéd a széltől, ami másodpercenként háromegészháromtized liter esővel terít be. Természetesen nem véd meg. Természetesen nem jön a busz, sosem jön mikor nagyon kéne. Mikor már minden szent nevét abc sorrendben, majd visszafelé is kétszer elsorolom, egy velem látszólag egyidős, senemcsinosabb, senemszebb lány ugrik be mellém a meg nem óvó óvóhelyre. Néhány másodperc múlva belülről nyílik az üzlet ajtaja és a fiatal, jóképű alkalmazott mosolyogva kérdezi a lánytól, nem jön-e be, odabent nincs ítéletidő... (Jé, nem is emlékeztem, hogy sebtében magamra kaptam a láthatatlanná változtató köpenyem... netán épp teleportálok és nem is itt állok megdermedve a lerepedt Rákóczin, hanem valahol tökmáshol, ahol nem fél szemükre vak fénymásolós fiúk kirakatában kell csatakvizesen megszégyenülnöm?!)

A lány nevet és azt feleli, már jönnek érte ernyővel, majd szalad is tovább. Néhány méterrel odébb egy magas srác közeledik, ahogy meglátja a lányt már vetkőzni kezd, mit számít jégeső, vagy holmi 70 kilométerperórás széllökések, teríti azonnal a zakóját a lány vizes hátára, majd a közös esernyő alatt, látszólag boldogan elsétálnak. Várom a buszt, nem jön, gondolkodom. Gondolok az életemre, a szeretteimre, a sorsomra, a bűneimre, a rossz döntéseimre, a múlt szépségeire, a jövő félelmeire, a jelen kérdéseire. Egyedül a szandálom csatornalétől leváló talpára próbálok nem gondolni, de ez nem sikerül.
Megjön a busz, felszállok, egyedül. Hazautazom, egyedül. A kertben felállítom a vihar által feldöntött leandert, egyedül, megkockáztatva, hogy kettéroppan a gerincoszlopom. Nem baj, nemsokára eljön az este és elalszom. Igaz egyedül. Ahogy minden egyes nap teszem. Azt hiszem néhány órára szerettem volna én lenni az a senemcsinosabb, senemszebb lány az esernyő alatt. Amit a magas srác tartott fölé.

Szatti írta...

Becksie - Esőnap - 1. részlet

Mit sem sejtve kelt fel reggel a nap. Sugarai bámészkodva vették át az uralkodást a sötét égbolton, amit eddig a távoli csillagok, naprendszerek és a Hold ezüstös fénye világított be. Évmilliárdok óta így megy ez, ez a természet rendje, minden egyes nap ez történik, sosem történt másképp. A Nap és a Hold egyezséget kötött egymással valamikor a távoli múltban, így lett az éjszaka a csillagok társaságában a Holdé, míg a Nap sokkal izgalmasabb feladatot vállalt magára, persze mindezt kitörő örömmel fogadta.
Megszokta már az egész Naprendszert uraló csillag, hogy az emberek életének izgalmasabb időszakát figyeli, hiszen minden nappal történik. Az emberek munkába, iskolába igyekeznek, mindig új kihívások elé állnak. Élvezte, hogy figyelheti évszázadok történelmét, emberek magánéletét, mint egy film tárult maga elé. Mindig azt hitte, hogy a Hold irigy rá, mondván ő látja, mi történik. De a Hold meg mert volna esküdni arra, hogy Ő a sok ezernyi messzi csillag társaságában sokkal többet lát. Az emberek valódi arcát, az érzelmeiket. Ő nézi végig a könnyeket, a bánatot, a dühöt, mindazt, amit reggel álarcok mögé bújtatnak az emberek. A Nap ezt sosem értette meg igazán. Talán nem is akarta.
A bölcs, sugárzó csillag életében azonban volt valami, amire nem tudott felkészülni. Sosem tudta mikor csap le rá, mikor érkezik el újra és nem is tehetett ellene semmit. Mindig büszke volt a Nap arra, hogy az emberek életet adónak gondolták, de volt, hogy nem értek semmit a sugarai. Volt, hogy nem tudott adni többé se örömöt, se életet, hiába minden igyekezete.
Az ellenség észrevétlenül csapott le áldozatára, magával húzva az évszázadok legnagyobb viharját. Bár sok esővel, viharfelhővel nézett már szembe a Nap, de ez más volt; nem vették észre az emberek, csak egy páran, de számukra hatalmas kárt okozott. S bár volt előszele a viharnak, de volt valami, ami mindig erősebb volt nála, valami, ami becsapta a Napot és az embereket egyaránt. A hit volt az, a remény, hogy a vihar elkerüli őket, hogy nem változik semmi.
De ez nem történt így. Sosem. Június harmincadika is pont egy ilyen nap volt.
A nap mit sem sejtő sugarai pompázó, arany fényben mutatkoztak meg a koránkelők számára. Nem vett észre semmit, pedig a fák is másképp viselkedtek. Ágaik lekonyultak, akárcsak a szomorúfűzé, a szél hirtelen feltámadott, de ebből mindössze páran vettek észre valamit. A többiek számára vakító fényben sütött továbbra is a nap, életüket úgy élték tovább, mint előtte mindig, önfeledten s boldogan.
A Nap már érezte. Legszívesebben visszabukott volna, mert tudta, nem tehet semmit. Esőnap volt aznap is, a legádázabb viharok napja. Nem olyan volt, mint egy átlagos vihar, amit érez mindenki. Ez más volt. A szél megállíthatatlanul söpört végig a földön, hurrikánok, ciklonok csaptak le egyszerre, óriási viharfelhők takarták el a napot. Aztán egy pillanat alatt összeesett a tér és idő, egyszerre történt meg múlt, jelen és a jövő összes lehetséges kimenetele. Párhuzamos univerzumok olvadtak egybe, egyszerre éltek, születtek és haltak meg az emberek; egy lyuk keletkezett a valóság szövetén. Vaksötétség honolt, robbanások zaja, a morajló, háborgó tengerek és óceánok zúgása borzasztóan felerősödött, millió éves fák zuhantak a földre, meg nem született emberek vesztek oda még le nem játszott csatákban.

Szatti írta...

Becksie - Esőnap - 2. részlet

Nem volt kiút.
A valóság összeomlott.
Nem volt más csak a vihar és az őrjítő fájdalom.
Szélsüvített az utcákon, lehullott falevelek söpörtek végig a nyári ruhában sétáló emberek között.
Ők azonban nem vettek észre semmit. Minden teljesen normálisnak hatott.
Egy kislakásban valaki leoltotta a villanyt és lehúzta a redőnyt, immár örökre.
Egy lány hangja hangzott fel, de nem lehetett hallani mit mond. Egy kutyaugatás, hangos nevetés, jókedv, talán egy családi összejövetel. A múltból jött valahonnan, egy rég elfeledett emlékkép mozzanatai voltak ezek.
De Ő emlékezett. Ha akart volna se tudott volna feledni, a fájdalom erősebb volt ennél. Belülről emésztette valami, szétmarcangolt benne mindent, mi értékes volt számára. Úgy érezte, kihúzták alóla a talajt. Úgy érezte, mintha elszakítottak volna tőle valamit, ami egyben tartotta az egész világot, az egész univerzumot, az egész valóságot, mely soha többé nem lehet már kerek és egész. Így már többé nem nyerhet értelmet semmi, mert ami egyben tartotta, nem volt többé. A biztonságot nyújtó falak leomlottak körülötte.
Nem érzett mást, csak a vihart. Odakint verőfényes napsütés volt, nem változott semmi sem. De Ő érezte. Érezte a szűnni nem akaró esőcseppeket, amiktől vizesen összetapadt a haja. Érezte a szelet, mely ruháját tépázta és ágakat dobált le elé. A vaksötétséget egy pillanatra vakító fényesség váltotta fel majd fülsüketítő mennydörgés rázta meg a lakás falait.
Lehunyt szemekkel hagyta, hogy a vihar sebeket ejtsen rajta. Képtelen volt kinyitni szemeit, tudta, mindenhol csak romokat látna. De csak ő egyedül és hű társa a Nap.
Valahol egy lakás ablakain le voltak húzva a redőnyök. Úgy érezte, őt is elzárja valami a fénytől, ami megváltást hozhatna. Odakint a Nap ugyanis kitartóan harcolt ősi ellensége ellen. Napsugarai ugyanis minden erejüket belevetve siettek a lány védelmére, de Ő nem volt hajlandó észrevenni mindezt.
A lelkében vihar dúlt és ez ellen a Nap nem tehetett semmit. Esőnap volt, ilyenkor a Nap ellensége átveszi az uralmat. Az emberek sok jelszóval illetik a gonoszt, sokan csak a Halálnak nevezik, egyesek Kaszásnak hívják… A Nap nem nevezte nevén, gondolni sem mert rá, hisz tenni sem tudott ellene semmit. Sosem értette az embereket, akik írnak róla, lefestik vagy lerajzolják. Talán azt hiszik, így kevésbé fog fájni? Azt hiszik, így nem jön el?
Tévednek. Esőnap mindig is volt és mindig is lesz. A lelkekben dúló vihar ki fog törni, egyre csak erősödni fog. Valami olyan dolog ez, ami évszaktól, égitesttől független. Valami erősebb, ami Tér és Idő felett áll, ami ellen nem lehet tenni semmit; csupán elfogadni.
Ki kellett nyitnia a szemét.
A lány lassan sétált végig a már jól ismert utakon. Furcsán érezte magát, hiszen a kitörő nyár mindenkit jobb kedvre derített, csak ő sétált könnyes szemmel, csak ő nem mert gondolkodni, mert akkor a vihar újra felülkerekedett volna rajta. De ez nem történhetett meg. Tudta, hogy még nem dühöngte ki magát a vihar és mostantól köd, borult, viharfelhő födte ég, mennydörgéses ég tölti majd be lelkét.
Nem mert arra gondolni, mi lesz majd utána. Nem mert arra se gondolni, mi volt előtte. Amikor megérkezett, gondolkodás nélkül ült le a folyópartra. Csendben nézte a folyót, mely zavartalanul haladt előre medrében, hogy végül egy távoli tengerhez kapcsolódjon. Dühös volt a folyóra, amiért az nem vette észre, hogy történt valami. Mindeközben irigyelte is, azt kívánta, bár csak az ő élete is ennyire állandó és örök volna, mint a természet. Még akkor is, ha idővel változik, biztos volt benne, hogy nem úgy, mint az Ő élete.

Szatti írta...

Becksie - Esőnap - 3. részlet

A Nap félve nézte a lányt, akinek lelkében csillapodni látszott a vihar. Mindig az első nap a legnehezebb. Mindig az Esőnap a legrosszabb. A lány teljesen összezuhant. Dühös volt az emberekre is. Dühös volt az életre, a Napra, a Holdra, a sok meg nem hallgatott kérésre, a reményre, ami egyben tartotta végig. Hiába tudta jól, hogy mindez meg fog történni előbb vagy utóbb, a vihar váratlanabb volt, mint azt bármikor is képzelte.
Egy kósza esőcseppet érzett a vállan. Felnézett az égre, az tiszta volt, csak a Nap vakító sugarait és pár szabadon szálló madarat látott. Még egy esőcsepp, majd még egy és még egy. A lakásban találta magát, ami immár olyan sötét volt, mint a lelkében dúló vihar. Hirtelen annyi minden változott meg, a növények levelei lehullottak, minden annyira fájdalmasan üres volt. Nem szólt a rádió, eltűntek az erkélyről a muskátlik, nem volt fűszer a fűszertaróban, a korábban mindig teli hűtő is kiürült…
Csak egy illat maradt ott. Egy illatot hagyott itt, de az mindenhol ott volt.
Ott volt az asztalterítőn, a konyharuhán. Ott volt a ruhákon, a pulóveren, a szekrényben. Ott volt az ágyneműn, a hűtőben, érezte az erkélyen, a szekrényekben, a táskákon. Beszívódott a valóság örök szövetébe.
Ennyi maradt csupán, de az az illat, az a jól ismert édes illat hirtelen visszahozott mindent, mi elveszett. Érezte, ahogy valaki feljebb húzza a redőnyt, bár a lakásban sötétség maradt. Kisétált az erkélyre, látta maga előtt a korábban szeretettel és persze sok vízzel gondozott muskátlikat. Látta maga előtt a kávéscsészét, hallotta a beszélgetéseket… Visszament és a konyhába sétált. Látta a rokonokat, a sok ünnepet, süteményt és szeretetet. Látta a múltat megtörténni, miközben tudta, már sosem élheti át újra.
A tükörhöz sietett. Ez nem változott, ő ugyanaz maradt. Vagy mégsem? Kérdések ezrei suhantak át gondolatai között. Zavart volt, nem tudta mi változott vagy mi fog változni. Nem tudta, mit veszített még el aznap, június harmincadikán. Nem tudta, mi fog történni, mi mindennel kell szembenézni, most, hogy Ő is átélte az Esőnapot.
De nem is akarta tudni a választ.
A redőnyhöz sietett és bár résnyire csupán, de felhúzta azt, a Nap sugarai végre elérték őt. Érezte a Nap erejét, de nem értette az egészet. Nem értett Ő semmit. Nem akart gondolkodni, nem akart érezni, emlékezni pedig végképp nem.
Túl friss volt a seb. Túl friss volt a vihar okozta kár a lelkében és félt, hogy újra kezdődik az egész. Tudta mire lenne szüksége, de ez lehetetlen volt, Őt már elvesztette aznap, azon a forró nyári napon, amikor mások nevetve siettek a piacra, strandra vagy a barátaikhoz.
Ő benne szó szerint összedőlt egy világ. Leomlottak a falak, amiket évekig épített és sebezhetőbbnek érezte magát, mint valaha. De egyelőre nem volt mit tenni. Tudta, hogy idővel szembe kell néznie mindennel, a múlttal, jelennel és jövővel egyaránt. Tudta, el kell majd fogadni a változást, de azzal is tisztában volt, hogy emlékeznie is kell. Akármennyire fájt is akkor. Mert ez az egy ellenszere volt csak a viharnak, melyet az Esőnap hozott rá.
Sípolást hallott. A konyhába sétált, majd öntött magának a felforrt vízből. Beletette a tea füvet, a cukrot és a citromot. Lehunyta a szemét, csalódott volt, nem ezt az ízt várta. Dühös volt magára is, amiért nem tud pont olyan teát csinálni. Még egyet kortyolt. Már érezte az ízt, azt az utánozhatatlan tea ízt, amire annyira vágyott. Összezavarodott. Újra gyerek volt, minden pont úgy volt, ahogy régen. Ahogy szerinte lennie kellett. Előtte pedig idősebb volt, sokkal idősebb, csalódott és szomorú. Egy kutya szaladt hozzá, egy örökmozgó, életvidám magyar vizsla. Egy macska ugrott az ölébe, allergiás volt rá, de azért megsimogatta. Tudta, hogy nem kéne, de megtette. Az udvaron szaladgált, majd tizenharmadik születésnapját ünnepelte, hirtelen ölelő karok között találta magát. Ez hirtelen semmivé foszlott.
Még egy korty tea…

Szatti írta...

Becksie - Esőnap - 4. részlet

Most már le kellett húznia a redőnyt, a Nap kezdett búcsúzkodni. Látta az első csillagokat az égen, a Holdat, amint átveszi uralmát. Egy hullócsillag suhant el szemei előtt. De ez nem most történt meg, otthon volt, a saját erkélyén. Lassan haladt végig az égbolton, pont olyan volt, mint a filmekben. Fénye hatalmas volt, a legszebb hullócsillag. Ő is látta, tudta jól, mert pár nap múlva beszéltek róla.
Most nem volt hullócsillag. Nem volt tea, se magyarvizsla, se macska, se teafőző… Ezek a múltban voltak, a múltban, amit többé nem élhet át. Ezt tudta nagyon jól, bár hatalmas kínt érzett, mikor rá gondolt. Miért az apró dolgok fájnak a legjobban?
Nem tudta hol volt. Egyik pillanatban a múltban, majd annak egy másik (talán korábbi, talán későbbi) pontjában, aztán a jövőben találta magát… Kertesház, medence, emelet, lépcső, konyha, lakás… A helyszínek gyorsabban váltogatták egymást, mint azt képes lett volna felfogni. Összevissza ugrált az idő szövetén, de tudta jól, ezek csupán emlékek. Nem valósak, csak ő látja annak. Mert annak akarja látni.
A vihar sem volt valós, csak csupán annyira, amennyire lennie kellett. Még egy korty teát ivott. Szemeit összeszorította, arcát tenyerébe temette, mindent érzett egyszerre. Mindent egyszerre élt át újra és újra, a fájdalmat is. A vihar újra dühöngött lelkében, de az illat ott volt. Érezte. Talán, gondolta Talán majd ez segít. Mélyet szippantott a levegőből. Érezni akarta az illatot.
Olyan volt, mintha az Esőnap nem szimpla huszonnégy órából állna. Mintha örökké tartana, mintha már réges-régen elkezdődött volna, valamikor régen a világteremtésekor vagy talán előtte. De az is lehet, hogy később, hogy talán mindez sosem történt meg, csak a képzeletének szörnyű szüleménye.
De az nem lehet. Nem reménykedhet továbbra is, semmi értelme. Mély levegőt vett és végleg leengedte a redőnyt. Majd talán egy nap felhúzza valaki, egy boldog ember, aki még nem ismeri az Esőnapot.
Neki már nincs ott keresnivalója. Az órára tekintett, újra hallotta kattogását. Mindig szerette ezt az órát, már gyerekkorában is. Az előtte álló lehetőségekre, az idő végtelenségére emlékeztette mindig. Most azonban nem látta ennek sem értelmét. Miért kattog tovább, ha már nincs kinek? Minek halad tovább az ideő előre, ha visszafele nem mehet?
Mennie kellett. Tudta nagyon jól. Furcsa gondolatok között sétált haza a naplementében. Mindig is szerette ezt az időszakot, amikor minden megnyugszik, a Nap pedig csodás színek kíséretében búcsúzik el az emberektől. Talán, talán ez most az Ő búcsúja is. Talán így köszön el tőle.
Amikor átlépte lakásuk küszöbét, furcsa dolog jutott eszébe. A gondolatai rabja volt, így hát gépiesen bújt ki topánkájából. A konyhába sétált, majd engedett magának egy kis meleg vizet.
Beletette a tea füvet, ízesíteni kezdte, majd forró bögréjével kisétált az erkélyre.
Sötét volt már, csak a Hold és a csillagok fénye világította be az égboltot. Egy kívánsága volt csak, a tea íze. Ha Őt már nem kaphatja vissza, legalább az íz maradjon meg.
A Holddal farkasszemet nézve belekortyolt a teájába.

Szatti írta...

Brukú - A szomszéd lakás lakója - 1. részlet

Az ajtó nyikorgás nélkül nyílik ki, és fedi fel az új, üres lakást, ami a három szobával és a tágas, egybenyitott étkező-konyha-nappalival kétszer akkora, mint az előző lakásunk volt. A falak makulátlanul fehérek, a francia ablakok szinte kivétel nélkül a plafonig nyújtóznak, ahol az álmennyezetbe spotlámpák százai vannak süllyesztve. A beáramló napfénytől és a lámpák sárgás színétől a keményfa padló úgy csillog, mintha tükörből volna.
- Eszméletlenek a szüleink. – ahogy besétálok a konyha leendő helyére vigyorogva megpörgök. Kétszer is megfordulok, amitől vörös hajam és vele egyszerre a férjem munkára befogott bő pólója is a magasba libbenve követ. – Honnan jutott ilyesmi eszükbe nászajándéknak?
- Mert szinte folyósok maradtak a lakásban, annyira nem volt helyünk már? – kérdez vissza irónikusan miközben leteszi a kezeiben tartott nehéz dobozt a nappaliba, a többi mellé, majd derekát dörzsölgetve felegyenesedik. - Itt biztosan nem fog anyukád megbotlatni semmiben, és nem töri el a bokáját.
- Az biztos. Tengernyi a helyünk – kuncogok izgatottan majd pár szökkenéssel átszelem a közöttünk lévő távot és a nyakába ugrok. Dan jó két fejjel magasabb nálam, amolyan kosaras alkat, így jól elkell rugaszkodnom. Ő könnyű szerrel felkap, hogy aztánszorosan magához öleljen.
- Gyere, - bontakozik ki az ölelésemből percekkel később – legalább a hálószobába valókat cipeljük fel még ma. – csap a fenekemre, mire én gyendégen meghúzom az egy hetes borostáját.
Mire besötétedik a dobozok és zsákok nagyrésze kacskaringós folyósókat alkotva sorakozik a lakásban. Helyére került a hűtő, a francia ágy, néhány fürdőszobai kellék és a kézi poggyászból tiszta ruhák. Meg sem ágyazunk rendesen, úgy dőlünk be az ágyba és zuhanunk mély álomba.
Az óra lágy, dallamos hangja hat órakkor ébreszt. Dan gyűrötten, ásítozva kiszáll az ágyból majd a hajópadlón csattogó mezitlábbal elindul a konykát alkotó doboz- rengeteg felé megkeresni a kávé főzőt és a hozzá tartozó elemeket. A hangos zörgésre én is felkelek, magamra rántom a fehér köntösem, és hogy ne látszódjon mennyire kócos a hajam, felhúzom a nyuszifüles kapucniát, úgy indulok az ajtóba dobott újságokért.
A fekete-fehér csempékkel díszített egyenes folyósón teljes csend honol. Az egyforma ajtók nagyrésze előtt már nincsen gazdátlan újság, és kellemes rántotta illat lengi be a helyet. Nagyot szippantok a kellemes illatból aztán lehojol a meglepően vastag csomagért. Épp elkezdem kicsomagolni, amikor kivágódik a szomszéd lakás ajtaja, amiben egy alacsony, pocakos, tömzsi férfi jelenik meg. Középkorúra saccolnám, de a pár hetes borostája, a kopaszodó fejét csomókban eltakaró haja miatt ennél többnek tűnik. Egy kifakult kék köntös van rajta, egy vastag téli zokni –nyáron – és egy egyszerű fekete papucs.
- Helló, az új szomszéd vagyok, Megan....- kezdem a bemutatkozást vidáman, de ahogy a férfi lehajol az újságokért, és ezzel teste minden apró pocikája kivillan a köntöse alól, eláll a szavam.

Szatti írta...

Brukú - A szomszéd lakás lakója - 2. részlet

- Fúj... – takarom el a szemeimet udorodva. – Nem tudtam, hogy még mindig érik a füge.
- Kész van a kávé... – érkezik meg a férjem, és ekkor ő is meglátja. – Jesszusom, a vadállatokat nem kéne szabadon engedni! -szól rá a szomszédra, aki megvonja a vállát aztán rájuk csapja az ajtót.
- Eh... – sarkon fordulok, és egyből az üres konyhapulton heverő mobilomért indulok.
- Mi csinálsz? – hallom Dan hangját.
- Lemondom az újság igénylést! – és már tárcsázok is.
Besötétedett mire a lépcsőház ajtaján át ügyesen egyensúlyozva a két szatyor élelmiszerrel belépek. A lift nyitva áll, úgyhogy kapok az alkalmon és beszállok. A lift tágas, minden oldalát tükör borítja, amiben akartaltanul is feltűnnek a halvány karikák a szemim alatt, a kontyból szét csúszott hajam, a tinta foltos alkarom és a szét szakadni akaró szatyor. Egy perc sem telik el, és már a negyedik emeleten vagyok.
Az eddig szimpatikus folyósó, a kevés félkör alakú lámpák miatt, most valahogy félelmetesnek tűnik. A félhomályban eltűntek a vörös muskátlik és a lila fogföldi ibolyák, az ajtókat téglalap alakú árnyékokok fedik és a fekete –fehér csempék is előbb tűnnek egy négyzethálós útvesztőnek, mint barátságos taposóknak. Mozdulatlan csendet csupán az egyik ajtó mögül egy elfojtott gyerek sírás töri meg, ami lépteim zavart zajával keveredik el. Az eddiginél a leggyorsabban érek a negyvenkilencedik számmal ellátot hófehér ajtónkjoz. Felemelem az egyik lábam, rátámasztom a vászontáskámat, hogy elő kotorjam az ajtóhoz tartozó apró kulcsokat. Nem találom meg elsőre. Fáradt, beletörődöm sóhajjal leteszeszem a szatyrokat a földre, amikor meghallok a jellegzetes üveges zacskózörgésen kívül mást is: egy egyenletes, lassú szuszogást. Megdermedek a mozdulatban, aztán szép lassan felegyenesedek miközben levegőt is alig merek venni. Óvatosan kissé oldalra fordítom a fejem, félve attól, hogy a hátam mögé osont valaki, de senki nincs itt rajtam kívül. Biztos csak fáradt vagyok, lélegzek fel. Inkább bekopogok. Rövid időn belül meghallom a férjem messzi neszezését.
- Ssszh... – hallom meg a szuszogást újra, de most már biztos vagyok benne, hogy nem csak beképzelem. Hosszan bekopogok. A léptek zaja lassan közeledik csak. A szuszogás továbbra sem tágit. Ismét kopogtatok. Behunyom a szemem, és ökölbe szorítom a kezem.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk. – motyogom az orrom alatt. A zár egy örökké valóság után kinyílik, én pedig úgy ront be, mintha katonai képzésen lennék. Ahogy becsapom az ajtót, megpillantom a szomészdot, aki pislogás nélkül bámul az ajtóból.
- Ez meg mi volt? – kérdezi Dan álomtól fátyolos szemekkel.
- A szomszéd.... – lihegem riadtan. – Figyelt... Mint valami horror filmben.
- A fügés? – kérdez vissza ásítozva. – Lehet csak a gyógyszeri gurultak el, aztán azt kereste.
- Nem vagy vicces. Félelmetes volt! – masszírozom meg a halántékomat fáradtan majd kettőre záron mindkét zárat a biztonság kedvéért.

Szatti írta...

Brukú - A szomszéd lakás lakója 3. részlet

Következő reggelen csak tíz órára kell bemennem az irodába egy beszélésre, ezért reggeli helyett egyből neki állok folytatni a pakolást. Az összes bútor, konyhai és fürdőszobai berendezés a helyére került már, bele értve a hosszú csipke függönyöket, a fehér rongyszőnyegeket és a képeket is. Márcsak a a szekrényeket és a polcokat kell megtölteni. Éppcsak kipakolom az első könyvekkel megtömött dobozt a bejárati ajtó mellett ácsorgó polcokra, amikor meghallom a postás csoszogását kintről. Gondolkodás nélkül leszállok a létráról és célba veszem az ajtót, de amint hozzá érek a kilincshez, eszembe jut a tegnap reggeli incidens. Hezitálok. Lehet, hogy rá ér még az a posta, győzködöm magát, de aztán semmilyen zajt nem hallok. Talán ha gyors leszek, folytatom a győzködést, nem futok össze vele. Nagy levegőt veszek, és amilyen gyorsan csak tudom kinyitom az ajtót, felkarolom a nagy kupac újságot, és már csuknám is be az ajtót, amikor Mr. Füge megjelenik a küszöbön ugyanabban a kopott köntösben és vastag zokniban, mint huszonnégy órával ezelőtt. Bepánikolva becsukom a szemem, de ezzel bele ütközik a könyököm az ajtó félfába, és elejtem a már megszerzett újságokat. Nem merek felnézni.
- Francba.... – szitkozódóm. Vissza hátrálok a lakásba, és épp csak annyira hagyom nyitva az ajtót, hogy a lában kiférjen rajta. Utolsó próbaként igyekszem a mesztelen lábfejemmel kitapogatni a postát, de bármennyire is nyújtogatom, feszítem és hadonászok, sehol nem találom.
- Grr... Akkor megvár az utolsó újság kupac. – csapom be az ajtót tehetetlenül.
...
- Hamár így készen van a hálószoba esetleg... – öleli át karcsú derekamat Dan, miközben a vacsora utáni edényeket mosogatom. Meg sem várja a választ, máris elkezdi csókolgatni a nyakam szirtjét és az ujjatlan blúzomból kilógó vállamat. Kéretve magam folytatom tovább a mosogatást, de aztán a fülemen mért lágy harapástól feladom, és hangos csörömpöléssel bedobom az evőeszközöket a mosogatóba.
- Hallgatlak. – fordulok szembe vele majd nem törődve a habos kezeimmel beletúrok a férjem fakó barna, rövid hajába aztán megcsókolom. Először csak játékosan, de ahogy a csípőm neki szorul a magas pultnak és Dan csipőjének szinte megvadulok. Érzem az ajkain a vörös bor száraz ízét, a forró, izgatott lehelletét, és azt a fűszeres parfümöt, amit mindig is imádtam rajta. Den elégedetten belenyög a számba miközben a derekamtól elszakítja a kezeit, és – mint az oroszlán, amikor becserkészi az áldozatát- őrjítően lassan felhúzza az egyik lábamat a derekáig és elkezdi a vászon szoknyát feltűrve felfelé csúsztatni a kezét. Elégedetten morgok, mire a combom belső felén araszolva folytatja útját. Épp csak eléri a csipkés bugyimat, amikor egy kiáltás mindent elront. Riadtan egymásra néznek. A szomszédból jött a hang, amit egyből puffanások egész szorozata követ.
- Mi ez? – suttogom rémülten.
- Füge... – leheli bosszúsan. – Majd átmegyek ha mégegy.... – ki sem mondja a tompa kiáltás újból hallatszik. Dan dühösen magára rántja a köntösét aztán kiviharzik a lakásból. A két lakást össze kötő folyósó felénél jár, amikor a kiáltás egyre jobban felszakadozik és válik ütemessé. Dan lassít dühödt léptein. Mire oda ér az ajtóhoz, tisztán hallja az össze téveszthetetlen nyögések hangját és valami mást is... malac röfögést? Megtorpan. Ez még bármit jelenthet.. Monjduk a tévé hangjait... próbálkozik, de mindhiába. A lábai már menekülőre fogták és a lakása felé tartanak.

Szatti írta...

Brukú - A szomszéd lakás lakója - 4. részlet

- Gyorsan le rendezted! – lepődöm meg a gyorsaságán. Épp csak leheveredtem a bőr kanapéra, a tévével szemben.
- Nem, nem igazán.... – dörgöli meg a szemeit, amit annyira mereszteget, hogy szinte ropognak mikor becsukja. Aztán felkapja a fejét, és elmegy füldugóért a hálószobába.
- Nekem fura egy kicsit... – vallom be félénken.
- Kicsit?! - dob oda két pár citromsárga füldugót nekem. – Szolidan fogalmaztál! Csak tudod, az a baj, hogy két nap múlva házavató buli lesz.
- Mit csináljunk vele? – tanakodok miközben bele túrok a hajamba.
- Lefizetjük? – kérdése inkább tanácstalan kijelentés.
- Egy próbát megér. – vonom meg szintén kétségbe esetten a vállam.
...
- Jó reggelt! – köszön Dan feleségének, aki már sietősen eszik a konyhában. A kerek asztálnál ül, és épp egy szalvétát egyensúlyoz a fehér blúza előtt, hogy a virliről le ne csöppenjen a ketchup rá. Ahhoz képest, hogy csak negyed órája kelt fel, az asztal rendesen meg van terítve bagettal, egy tucat virslivel, meg persze kávéval is.
- Mi ez a zaj? – tűnik fel neki a szaladgálás és rohangálás keltette lüktető dübörgés a szomszédból.
- Egy ideje már ezt csinálja... – csóválja meg a fejét tehetetlenül a felesége.
- Milyen napod lesz? – tereli a szót Dan inkább miközben le ül vele szemben, és neki lát a reggelinek.
- Ahhoz képest, hogy péntek van, nem lesz benn a főnök, ugyhogy a nyakamba varrt olyan feladatokat... – kezdi idegesen, de vékony kis hangja egyre jobban elhalkul, ahogy az eszméletlen dübörgésből hirtelen kínkeserves sikítás lesz, olyan, amikor tele szívja az ember a tüdejét és addig sikít ameddig szusszal bírja. Dan fancsali arccal abba hagyja a lelkes rágást. Akarva akaratlanul eszébe jutnak a tegnap esti hangok. Azok a hangok, amik tónusra igen is emlékeztetnek egy malacéra, hiába kétségbe esett ezúttal a sikítás. El sem tudja képzelni, hogy min mehet keresztül az a szerencsétlen állat: előbb az előző este, most meg ez...
- Mi az? – kérdezi Megan, aki figyelmen kívül hagyja a számára semmit nem jelentő hangokat. Dan megrázza a fejét, hogy nem érdekes, de eltolja magától a tányért. - Nem ízlik? Pedig te mondtad, hogy cseréljük le a pulykát malacra.
- Igen, csak... – kezdi megnyugtatni a feleségét, csakhogy a kétségbe esett kaparászás és vonyítás félelmetes elegye félbe szakítja. Összerázkódik aztán igyekszik letuszkolni az utolsó falat virslit a torkán. A csésze kávéért nyúl, amit cukor és tejszín nélkül hajt fel abban bízva, hogy az erős, keserű íze elűzi a rémes gondolatokat a fejéből. Végül nincs rá szüksége, mert minden zaj, minden neszezés egyetlen kétségbe esett sikollyal abba marad.
- Mennek kell.... – szalad ki teljes pánikban a lakásból egyenesen a friss, meleg levegőbe.

Szatti írta...

Brukú - A szomszéd lakás lakója - 5. részlet

Még üres a lakás, amikor Dan haza ér. Le sem veszi a cipőjét, csak szögre akasztja a laptop táskáját, és indul a szembe szombszédhoz, hogy elintézze a dolgot Fügével. Udvariasan bekopog, megigazgatja az ingjét aztán vár. És vár és vár. Mikor már azt hiszi, hogy nem fog ajtót nyitni senki, a zár nehézkesen kattan egy nagyot aztán kinyílik az ajtó. A küszöbön megjelenik az alacsony, erősen kopaszodó férfi, a fenekét vakargatva. Egy kibolyhosodott rövid nadrág van rajta csak, így jól látni a kerek, pufók hasát és a rettenetesen szőrös mellkasát. A lakás mögötte pedig egyenlő egy disznó óllal: a fehérre festett, kopár nappaliban az ezer éves dohányzó asztal fel van borítva, a körülötte lévő, kék takaróval letakart kanapén szanaszét hevernek az újságok, borítékok, meg jó néhány gyors éttermi zacskó. A zafír kék sötétítő függöny a háttérben félig le van szakadva és el is van tépve, a sarokban a fal pedig be van rúgva egy helyen. Malacnak nyoma sincs.
- Dan vagyok az új szomszéd – kezdi, ahogy sikerül szóhoz jutnia a sokktól. Kezet azonban nem nyújt, bármennyire is illetlen. Füge szó nélkül végig méri, de nem szól, csak hümmögve várja a továbbiakat. - A holnapi napon több ember is jön hozzánk, hogy megnézzék az új lakást – mutat a háta mögé – egyrészt ezért szólok, másrészt pedig azért, mert nem szeretnénk ha szombaton a fura viselkedéséből gond lenne.
- Kinek mi a fura. Én teljesen jól vagyok. – válaszolja kurtán, egy szuszra.
- Akkor érthetőbben fogalmazok. – hajol óvatosan közelebb, hogy a kezébe nyomjon egy pár bankjegyet. – Szereném ha holnap este a lehető legcsendesebb lenne.
A szomszédnak elkerekednek gomb szemei, de aztán mogorván rá csapja az ajtót Danre.
- Süss sütit, én hozok altatót! – ront be ingerülten Dan a lakásukba, megijesztve ezzel a konyhában kávézó feleségét.
...
- Már vihetjük is. – jelentem ki a lisztes kezemet bele törölve egy piros pöttöys konyha ruhába. A kisebb forma tálcán már ott sorokazonak a csokis – altatós – teasütemények, amik alatt citromsárga szalvéta díszeleg. Egy óra alatt elkészültem vele, bár nem gondoltam volna, hogy az első itt töltött szombatunk azzal fog telni, hogy kiüssük a szembe szomszédot. A használt edényeket és evőeszközöket feltornyozom a mosogatóba, majd előveszem a legkedvesebb mosolyomat azután elindulok a szomszédba.
Mikor oda érek megköszörülöm a torkom és azon gondolkodom, mit is mondthatnék. Elvégre már kétszer is megkíséreltünk bemutatkozni neki. Hátra fordulok, Dant nem látom sehol. Most meg hová tűnt? Igazán le szokhatna erről...
Bekopogok. Megköszörülöm a torkom ismét, bár tudom, hogy semmi haszna. Az ajtó nem nyílik ki azonnal, én pedig egyre idegesebb vagyok, ami utat enged a kétségeknek: Mi lesz ha nem sikerül leknyerezeni? Ha hozza a formáját és elrontja az egész házavatót? Vagy mi lesz ha még rá tesz egy laptállal és olyat csinál...
Félbeszakít az óvatosan kinyíló ajtó recsegése.

Szatti írta...

Brukú - A szomszéd lakás lakója - 6. részlet

- Helló... – kezdem meglepődve. – Megan vagyok, már találkoztunk párszor.
Mr. Füge csak bámul rám gyanúsan azokkal a gomb szemeivel, rágja a kicserepesedett száját belülről, de egy szót sem szól. Így hát folytatom:
- Bemutatkozás ként hoztam kis sütit. – nyújtom át a tálca illatozó ajándékot. – Gondoltam kellemes meglepetés. – vigyorodom el kényszeredetten. Mr Füge hümmög egyet, kitárja az ajtaját, hogy jobban bele tudjon szagolni a levegőbe. Egy zöld póló van rajta, aminek a hónaljában izzadság foltok terpeszkednek hold alakban. A kék rövid nadrágaja az egyetlen, ami újnak vagy legalább is tisztának tűnik.
- Miért csak én kapok? – kérdezi tömören. A kérdés meglep. Hát ezt meg honnan tudja? Leskelődik? Aztán egyből eszembe jut az este, amikor bámult a sötét folyósón. Remek... ez nehezebb lesz, mint gondoltam..
- Ők is kapnak – kezdem a rögtönzött hazúgságot. – Csak ... ők... ők ugye glutén érzékenyek, és ahhoz sok mindent máshogy kell csinálni. - folytatom, de érzem, ahogy a homlokom nyírkos a verejtéktől miközben ráz a hideg is.
- Régebb óta vagyok itt, és tudom hogy senki nem az ezen a szinten – ráncolja össze a homlokát, amitől az összenőtt szemöldöke egymásba szalad, mint két autó fronális ütközéskor.
- Ma még nem is láttam őket – próbálkozom tovább. A szalvéta már átázott az izzadó tenyereim alatt. – Úgyhogy biztos nincsenek is otthon. – ki sem mondom az ajtó mögül felharsog egy panaszos gyerek sírás. Ez nem lehet igaz. - Megszívom a fogam boszzúsan.
- Ők is egyenek. – jelenti ki vádló hangon.
- Ez csak egy kis süti... – méltatlankodom. – Jól van...megmutatom én... - dünnyögöm az orrom alatt érhetetlenül miközben lassan elindulok a szomszéd ajtó irányába. Erősen bizom benne, hogy kitalálok valamit közben. Még csak nem is találkoztam még velük, erre beállítok egy tálca altatóval? Mégis mit mondjak nekik, hogy ne vegyenek belőle? Hogy az újszomszéd vagyok, aki hozzott egy kis sütit, bármennyire is süt ehetetlenül?... Jó éjszakát ne kívánjak hozzá?! Jesszusom, jöhet még ennél rosszabb? Ekkor azonban kivágódik egy ajtó a hátam mögött, amit súlyos trappolás követ. Hátra fordulok, és akkor mintha minden lassítva történne:
Dan rohan a folyósón Füge felé, aki továbbra is engem tart szemmel. Dan elrugaszkodik a földről és úgy csapódik a férfin mint a labda a falon. Nagyot koppannak a koszos padlón. A férjem leteríti, leszorítja a földre a szomszédot, aki kövér testével is megküzdve úgy csapkolódik Dan alatt, mint a Michelin baba, amiből éppen kiszökik a levegő.
- Megan... –hallom messziről a hangját – Most, most, MOST!
A kiáltása pillanatok alatt magamhoz térít a kínos sokkból, és anélkül, hogy tudnám mit is csinálok, a lábaim sietve megindulnak feléjük, miközben a kezeim kitúrnak egy maroknyi sütit a csomagolás alól. Mikor odaérek Dan satuként megmarkolja a férfi szakállas állát és kényszeríti, hogy ránk nézzen. Én pedig azonnal bele tömök a szájába annyi sütit, amennyit csak magamhoz tudtam venni.

Szatti írta...

Brukú - A szomszéd lakás lakója - 7. részlet

- R-Á-G-J, F-Ü-G-E! – kiált rá a még mindig mocorgó férfira. Az behunyja a szemét, és megrázza a fejét. A sütik kiesnek a szájából. Dan arcon csapja, Füge felkiált, én pedig egy újabb adag sütit tömök a szájába. Az eredmény fuldoklás és morzsa szökőkút. Ahogy meggyőződünk arról, hogy lenyelte, szép lassan felállunk, és hátrálva elsétálunk a lakásunkba, mintha mi sem történt volna.
Este öt órára a lakás csillog-villog a rendtől, a plafonon színes girlandok kacskaringóznak, a szoba sarkában pedig diszkógömb forog komótósan. Lassan minden vendég megérkezett már, és helyet foglalt a hosszú, tulipán mintás tányérokkal, üveg poharakkal, ezüst evőeszközökkel és gyertyákkal feldíszített asztal körül. Egy hang nem jön Mr. Füge felől, így minden gond nélkül zajlik le.