2016. október 29., szombat

Egy történet három oldala - Résztvevők voltak

Bubrik Zseraldina

A halál tánca

Már százszor belenéztem a tükörbe, de még mindig nem tudom, így jól nézek ki az esti partihoz? Félek attól is, ha elmondom a férjemnek, hogy becsaptam, mit fog nekem válaszolni. Ma is küldött nekem egy doboz rózsát. A fényképek mellé tettem, de sajnos az üvegpoharat levertem. Darabokra tört. Félek az üvegtöréstől. Biztos rosszat jelent. 
Még mindig itt állok a tükör előtt. Vizsgálom magam. A két barna szemeimet, a természetes szemöldökeim, szempilláim, és a pici orromat. Leértem a számhoz. Akkor van szép formája, ha mosolygok. De milyen, ha hazudok? De én nem szoktam hazudni, inkább nem mondom el az igazat. Nem merem. Nem tudom mit fog szólni. Lehet örülni fog, de lehet nem. 
Már itt van az ajtó előtt. Hallom, amint a kulcsot beleteszi a zárba. Elfordítja… és a kilincs megmozdul, majd utána nyílik az ajtó. 
Háttal állok az ajtónak, de a tükörből látom. Nézem az arcát, olyan boldognak látom.
- Szia, Szívem! - -szólt szerény hangján. Én meg csak ott álltam, és még mindig nem fordultam meg. – De csinos vagy! Mehetünk?
- Igen, persze – szóltam búsan. – Csak még valamit el kell mondanom… terhes vagyok.
Ott állt a hátam mögött, nézett, de egy szót sem szólt. Néztem a tükörből, nem vettem le róla a szemem. Pár perc után felvettem a sálam, ő pedig közelebb jött. Majd egyre közelebb. Éreztem a dühöt, melyet magából árasztott. Nem mertem megfordulni. 
Hirtelen felemelte mindkét kezét, megfogtam sálam két végét. Elkezdte gyorsan húzni. Éreztem mennyire fáj, ha fojtogatják az embert. Megpróbáltam védekezni, de nem sikerült. Egy pár perc után már nem éreztem semmit. A karjába estem. Szemeimmel az ő szemeit néztem. 


A selyemsál

Két hónap fekvés után, úgy döntöttem, ideje kimennem a konyhába. Egész életemben gyereket szerettem volna, de nem gondoltam, hogy a veszélyeztetett terhesség ilyen nehéz lesz. 
Felültem az ágyon, majd elővettem a kis dobozt, amibe a naplómat rejtettem. Régen írtam már, de úgy döntöttem ma elkezdem újra. Amikor kivettem a naplót, a kis kulccsal, - ami az óra alatt volt – kinyitottam. Néztem az utolsó dátumot. Másfél évvel ezelőtt volt. Nem baj, kimegyek a konyhába, és egy forró tea mellett fogok írni. 
Szép lassan elindultam, próbálok vigyázni magamra. Egy kis időbe telt, míg kiértem. Először bekapcsoltam a vízmelegítőt, még jó, hogy volt benne víz, majd odamentem az ablakhoz. Néztem azokat a gyönyörű rózsákat a kertben. Imádom őket. Most egy kicsit elhanyagoltam, de remélem, jövőre többet foglalkozhatok velük. Pár perc után hallottam, amint a vízmelegítő hozzákezdte sípolását. 
- Jól van, jól van! Mindjárt jövök – próbáltam megnyugtatni. 
Kikapcsoltam a forralót. A szekrényből elővettem az üvegpoharamat. Amikor elkészültem a teával, elfáradtam. Nem gondoltam, hogy egy tea főzése ennyire elfáraszt. Úgy döntöttem, inkább visszafekszem. Elindultam a folyosó felé, de útközben nem vettem észre, hogy a selyemsálam leesett a polcról. Véletlenül ráléptem és elcsúsztam. Hasra estem. Szerintem pár percig nem voltam magamnál. Amikor kezdtem a szemeimet kinyitni, akkor vettem észre a tükröt, amivel szembe feküdtem. A szememet nem tudtam levenni az összetört arcomról. Úgy éreztem, mintha vízbe feküdnék. Víz? Vér? Még semmit nem láttam, csak éreztem. De figyeltem. Nem mertem megmozdulni. Pár másodperc múlva meghallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó. 
- Szívem! Mi történt? – szaladt hozzam a férjem, és letérdepelt mellém – Szívem, Te vérzel! Azonnal hívom a mentőket. 
Kórházban ébredtem. Azt vettem észre, hogy a két kezem a hasamon van. Mintha óvnám a pici babát. Babát? Nem éreztem a rugdalózását. Nem érzetem, hogy megfordult volna. 
Nem érzetem semmit…

Tíz perc

Soha nem voltam még ilyen ideges, mint most. Egyetlen egy teszt, -amit olcsón vettem a Gyógyszertárban – meg tudja változtatni az életem. 
Nem ülök itt a fotelban, inkább sétálok, amíg az a tíz perc le nem telik. Szomjas vagyok, iszom egy kis ásványvizet, a kedvenc üvegpoharamból. Mindig vigyázok rá, nehogy véletlenül eltörjem. 
A konyhába érve észrevettem, hogy a férjemtől megint kaptam egy gyönyörű rózsát. Szeretem, ha odafigyel rám. Szükségem lenne most is rá. Nem baj, majd ha hazajön, elmondom neki a jó, vagy a rossz hírt. 
Szegénykém ma is itt hagyta a kulcsát. Én is azért vettem észre, mert az ékszeres dobozom mellé tette. 
Nézem az órát. Eltelt három perc. Olyan lassan megy az idő. 
A tükör mellett mentem el, amikor az jutott az eszembe, ha netán terhes leszek, biztos sokat fogok előtte állni. Boldog leszek, és mindig nézni akarom, hogy hogyan nő a hasam. 
Négy perc. Négy perc, két másodperc. Inkább visszamegyek, leülök a kedvenc fotelomba, és kötöm tovább a sálamat. Már mindenkinek elkészítettem, de még az enyém nincsen teljesen kész. 
Hat perc, huszonhét másodperc. Már nem is tudom, hogy tudni akarom-e. Ha mégis terhes vagyok, csak észreveszem magamon a változásokat. 
Hét perc. A neveken is gondolkodtam. Főleg lánynevek tetszenek. De mi lesz, ha fiú? Lánynevet nem adhatok a fiamnak, hisz bántanák miatta. Úgyis lesz, ami majd elnyeri a tetszésem. 
Kilenc perc, harminc másodperc. Érzem, amint a szívem elkezd egyre erősebben dobogni. Csak ki ne ugorjon a helyéről! Hallom nyílik az ajtó. A férjem belép az előszobába, s rám néz. Köszön, majd megcsókol. Nem tudok megszólalni. A szememből elindultak a könnycseppek. 
Tíz perc. Megnézem. 
- Mi a baj? – kérdezi félve tőlem. 
- Semmi, csak boldog vagyok. Már hárman vagyunk – válaszoltam, majd a kezébe tettem a terhességi tesztet.

Brukú
Háromszög három oldala

Első variáció

- Készen vagyunk. – nyögi Mabel Kisasszony miközben bele kapaszkodva a francia ágya rácsos lábtámlájába felegyenesedik. Mint mindig, most is várnia kell pár percet míg hozzá szokik a fűző szorításához. Ha nem így tenne, valószinüleg megszédülne, és el is ájulna. 
- De, Kisasszony... – dadog értetlenül a mellette álló vékony, magas szobalány. Csontos, hosszú ujjait idegesen tördelve szürke egyenruhája előtt leszegi a fejét, és inkább a keményfa padlót bámulja. 
- Kész vagyunk, Lydia! - jelenti ki idegesen. - Nem akarok megfulladni! Tudod jól, hogy Hugh nagyszülei is itt lesznek a vacsorán. – el kezdi markába gyűjteni a sok réteg alsó szoknyát, de már az elején feladja a harcot és inkább elindul a fésülködő asztal felé. A szoba elég nagy ahhoz, hogy kifulladjon mire az egyik végéből átsétál a másik végébe. A helyiség uralkodó színe a csokoládébarna, ami megjelenik a tölgyfa szekrényekben, a nehéz szövetfüggönyökön, a keskeny kétszárnyas ablakokon és a derékig érő kazettás lambérián. Egyedül az apró virágmintás tapétán és az ágyneműn látható halvány bézs szín. – Már csak az kéne, hogy elájuljak a légszomjtól vagy, ne adj isten, azt higyjék, hogy beteg vagyok, hogy nem vacsorázok rendesen. 
- De már egy ideje el van rendezve a házasság, Kisasszony – követi őt lassú léptekkel a szolgáló- és ismerik is Önt... – hagyja hirtelen abba, amint Mabel olyan szúrós tekintettel néz rá, amivel még jeget is lehetne vágni. - Bocsánat, nem az én dolgom. – kapja el a tekintetét és inkább felmarkolja a már előre kikészített hajkefét a fehér asztalról, s türelmesen megvárja, míg Mabel leül a kemény székre, kihúzza a hátát és felemeli a fejét. 
– Ez közel sem olyan biztos. Nem akarok úgy járni, mint Lisa a szomszéd birtokon. – folytatja aggodalmasan miközben megbűvölve bámulja a szolgáló mozdulatait a tükörből. - Az az öntelt apja, Will, egy kopaszodó és mogorva férfihoz adta a lányát, mert befolyásos és vagyonos. Lisa soha sem fogja szeretni az a férfit. Ebben biztos vagyok. 
- Igen, hallottam a hírét jómagam is. – feleli Lydia jól nevelten, aki időközben elkezdte tincsenként felkontyolni Mabel rézvörös fürtjeit. 
- Hugh biztosan nem hagyná. Ő ahhoz túl okos, talpra esett és befolyásos. És jóképű attól, ahogy a méz színű haja a tarkója felé van simítva, a mogyoró színű szemeitől és a szögletes állkapcsától. – ábrándosan felsóhajt majd lágyabban folytatja – és mindig olyan kedves. Múlt héten még Shakespearet is idézett nekem. 
- Shakespeare? – néz fel meglepetten az egyre bonyolódó fonatokból a szobalány. 
- Igen, Lydia, azt. – Mabel előre hajol és felveszi az asztal sarkára helyezett rózsa csokorba tűzött színes ékszeres dobozkát. - A Temze partján egy délutáni piknik során. Ínycsiklandozó ételeket hozott, ráadásul készíttetett krém sajtot is, mert tudja, hogy szeretem, sőt még az őrőkkel is elintézte, hogy ne ólálkodjanak körülöttünk. Akkor lepett meg ezzel, és a benne lévő arany karkötővel. „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér, s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él...” – súgta a fülembe aztán megcsókolt. – legyezi meg pironkodva az arcát, ami mostanra már olyan színt öltött, mint a cseresznye. – Szeretem őt. Akkor és ott már tudtam. – mellkasához emeli a dobozkát, mintha csak megölelné. - Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad? – trillázza, de a szolgáló lány azonban semmit nem szól. Csak áll, magasba szaladt szemöldökkel, résnyire kinyílt szájjal és bámulja a félig kész hajkölteményt. - Na mi az? El vitte a cica a nyelved, hogy a szokásos rövid válaszaidat sem hallatod? – szegezi neki a kérdést. 
- Voltam, Kisasszony – észhez tér a rossz emlékekből aztán kapkodva pukedlizik mielőtt a parázsban melegített hajsütővasért menne. – Egyszer. – folytatja elhaló hangon. 
- Egyszer? – kérdez vissza csodálkozva. Nem tudja eldönteni, hogy ez szánalmas vagy inkább drámai, de mindenképpen akarja tudni. 
- A férfi becsapott, és hazudott nekem.... – vallja be keserűen a tűzbe bámulva. Lehajol az izzó végű vasért és lomha léptekkel vissza sétál. 
- Egy másik nő miatt? – egyikük sem szól. – Ez ellen nem tudsz mit tenni. 

Második variáció

- Készen vagyunk. – nyögi Mabel Kisasszony miközben bele kapaszkodva a francia ágya rácsos lábtámlájába felegyenesedik, valósággal feltolja magát. 
- De Kisasszony...! – kiáltok fel meglepetten, így ugyanis nem tudom a lehető legszorosabbra húzni azt a giccses fűzőt. 
- Kész vagyunk, Lydia! - jelenti ki idegesen. - Nem akarok megfulladni! Tudod jól, hogy Hugh nagyszülei is itt lesznek a vacsorán. – végig nézem, ahogy bársonyos apró kezeibe megkísérli bele gyűrni a közel húsz réteg szoknyát. Feladja a felénél, és inkább botladozva elsétál a fésülködő asztalhoz. Meglepően ügyen lavírozik a terebélyes tölgyfa bútorok között, meg kell hagyni. – Már csak az kéne, hogy elájuljak a légszomjtól vagy, ne adj isten, azt higyjék, beteg vagyok, hogy nem vacsorázok rendesen. 
- De már egy ideje el van rendezve a házasság, Kisasszony – mondom keserűen a darázs derekát bámulva, de inkább csak magamat emlékeztetem, mint őt. Mabel megtorpan, de csak egy pillanatra, hogy rám tudja szegezni haragos jégkék szemeit. - Bocsánat, nem az én dolgom. – vágom rá autmatikusan, mert már ismerem olyan jól, hogy tudjam, mindig ezt csinálja, ha valami nem tetszik a fülének. A Kisasszony nagykegyesen leül a kemény székre, kihúzza a hátát és felemeli a fejét, én pedig elkezdem fésülni az állandóan kócos loboncát. Mégis megnyugtat kicsit, ugyanis Hugh mégcsak nem is szereti ezt az árnyalatot, mert a téli naplementék izzó vörös színére emlékezteti, és itt a völgyben, minden telet iszonyatosan megszenvedünk. Akárcsak ezt az egész kényszer házasságot... Az elején, amikor bejelentette teljes volt a megdöbbenés, de aztán, ahogy nagyjából úgy ment minden közöttünk, mint előtte - titkos találkozók, egy-egy vacsora és esti levelezések – kezdtünk hozzá szokni. 
– Ez közel sem olyan biztos. - folyik tovább belőle a szó. - Nem akarok úgy járni, mint Lisa a szomszéd birtokon. Az az öntelt apja, Will, egy kopaszodó és mogorva férfihoz adta a lányát, mert befolyásos és vagyonos. Az a lány soha sem fogja szeretni azt a férfit. Ebben biztos vagyok. 
- Hallottam a hírét jómagam is. – replikázom jól nevelten, miközben minden figyelmemet az ilyen vacsorákhoz elvárt kongy és tucatnyi fonat köti le. 
- Hugh biztosan nem hagyná. Ő ahhoz túl okos, talpra esett és befolyásos. És jóképű attól, ahogy a méz színű haja a tarkója felé van simítva, a mogyoró színű szemeitől és a szögletes állkapcsától. – árbrándos sóhajtozásba kezd aztán pedig suttogva folytatja, amire már én is felfigyelek - és mindig olyan kedves. Múlt héten még Shakespearet is idézett nekem. 
- Shakespeare? – bámulok rá meghökkenve. A kezeim megállnak a mozdulatban, a szívem pedig kétségbe esetten kezd kalapálni a mellkasomban. Ba-bamm, ba-bamm, bam-bam, bam–bam. Megtelik a fejem ezzel az ütemmel, aztán már csak ezt hallom: Baj van, baj van. 
- Igen, Lydia, azt. – erősíti meg nagyképűen az előbb elhangzottakat. Riadtan az ajkamba harapok, hogy fel ne sikítsak. - A Temze partján egy délutáni piknik során. Ínycsiklandozó ételeket hozott, ráadásul készíttetett krém sajtot is, mert tudja, hogy szeretem, sőt még az őrőkkel is elintézte, hogy ne ólálkodjanak körülöttünk. – előre hajol, hogy az asztalon lévő csokorból elő húzza a bele rejtett színes ékszeres dobozkát. - Akkor lepett meg ezzel, és a benne lévő arany karkötővel. „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér, s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él...” – súgta a fülembe aztán megcsókolt. – meglegyezi színpadiasan a kivörösödött arcát. 
Az árulás maró érzése bomba ként rohan le. Mintha egy száguldó lovas kocsi tartana felém, én viszont nem tudok elsietni előle hiába ordít a kocsis. Magam mellé ejtem a reszkető kezeimet, amitől több fonat is szétbomlik, és lehull Mabel vállaira. Nekem... nekem is ezt a verset szónolkolta, amikor a Tempze partján sétáltunk, sőt ugyanúgy meg is csókolt utána. – Szeretem őt. Akkor és ott már tudtam. – folytatja az áradozást a mellkasához ölelve a dobozt. És a lovaskocsi elgázol. - Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad? 
Némán megrázom a fejem. Nem tudok szóhoz jutni. Csak bámulom Mabel keskeny hátát, és erőnek erejével próbálom kényszeríteni magam, hogy ne rogyjak térdre a sokktól. Hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy csak játszott velem? Hogy hagyhattam magam ennyire megalázni...? 
- Na mi az? El vitte a cica a nyelved, hogy a szokásos rövid válaszaidat sem hallatod? – szegezi nekem a kérdést, s most néz rám először, amióta leült. 
- Voltam, Kisasszony. – krákogom rekedten aztán egy félre sikerült pukedli után a parázsban melegített hajsütővasért indulok. A rakott kandalló a bejárati ajtó és egy szobainas mellett terebélyeskedik. A tüzet már reggel megraktam, és azóta is szorgalmasan ég. – Egyszer... – folytatom az elvárt választ, de a hangom elcsuklik a feltörni akaró könnyektől. 
- Egyszer? – csodálkozik, de azzal, ahogy leviszi a hangsúlyt a kérdés végén tudom, hogy a folytatásra vár. 
- A férfi becsapott, és hazudott nekem... – vallom be bánatosan, s ezzel nagyon kell igyekeznem, hogy kipislogjam a feltörni akaró könnyeket. Egy kicsit még elnézem a vadul táncoló lángokat, aztán lehajolok az izzó végű vasért. Már indulnék vissza, amikor a szemem sarkából megpillantom a szobainason lógó selyem sálat, ami hirtelen minden kérdésemre választ ad és segít kissé lenyugodni. 
- Egy másik nő miatt? – kérdezi, de nem válaszolok, csak mögé lépek. Leteszem az asztalon lévő tartóba a forró hajsütővasat, míg a másik kezemet a hátam mögött rejtegetem. – Ez ellen nem tudsz mit tenni. 
- De van, ami ellen viszont igen. – ezzel a nyaka köré tekerem, és megszorítom a recsegve tiltatkozó sálat. 

Harmadik variáció

A második emeleti folyosó sötétjét a virágmintás tapétán sorakozó gázlámpák halvány fénye próbálja elűzni, amitől a családi portrék, a hálószobák faragott tölgyfa ajtajai és a derékig érő lambéria árnyékai ide-oda dülöngélni látszanak. A konyhából érkező hangok (beszélgetés, tányér zörgés, kukta fügyülése) sem jutnak fel ideáig, sőt egyre jobban elhalkulnak, míg végül Hugh fekete cipőjének kopogása marad csak. Idegesen megdörzsöli a tarkóját aztán a folyosó végében rejtőző szoba ajtó alól kiszökő fénycsíkra bámul. Pár hosszú lépéssel átszeli a fennmaradó távot, és még mielőtt Mabelhez bekopog, idegesen megigazgatja a szmokingját és kézelőit. Reggel óta mardossa ez a keserű előérzet, amit nem tud hova tenni, erre még a vacsoráról is késnek. Kopogásra emeli a kezét, amikor meghallja a két női hangot kiszűrődni a folyosóra. Szíve azonnal meglódul és a rossz előérzet egy pillanatra rózsaszínes köd mögé szorul. 
- ...Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad? - ez Mabel harsány, erőteljes hangja, aminek a hangszíne mindig fel-le ugrál, ha kíváncsiskodik. 
- Voltam, Kisasszony. – hallatszik Lydia lágy, bársonyos hangja, ami most a szoba egyik sarkából a másik irányába halad, lassú cipő kopogások kíséretében. Ezek a pici sürgő-forgó léptek össze téveszthetetlenek. Csak Lydia az, aki ennyire komolyan veszi a feladatát és végzi el azokat lelkiismeretesen. Hugh feszülten elmosolyodik, s hagyja, hogy elkalandozzanak a gondolatai: ennél a két nőnél nincs is csodálatosabb: az egyik maga a fortyogó vulkán, míg a másik a csendes óceán, és ő van olyan szerencsés, hogy egyszerre mindkettő az ővé lehet. Ráadásul egy fedél alatt élnek, így nap mint nap láthatja őket, ami nagy segítség a találkozók –nem mindig könnyű- összeszervezésében. 
– Egyszer. – motoszkálás hallatszik a kandalló irányából. 
- Egyszer? – teszi fel a kérdést Mabellel szinte egyszerre a hallgatózó férfi, aki most úgy hajol el az ajtótól, minthacsak égetné. Nem tudott róla, hogy Lydia más férfiba is ilyen komolyan bele szeretett volna. Hiszen ő maga mondta neki az egyik délutáni séta alkalmával. Zakatoló szívvel rányomja a fülét az ajtó vésett mintáira. 
- A férfi becsapott, és hazudott nekem.... – halkul el a nő reszkető hangja, ahogy ismét vissza sétál a szoba másik felébe. 
- Rájött! – döbben meg. – RÁJÖTT! – erősen az öklébe harap. – Hogyan...? Senkinek nem beszéltem a két nő és a köztem lévő kapcsolatról. Még Mabel és Lydia sem tud egymásról. 
- Egy másik nő miatt? – Mabel kiváncsiskodó hangja egy pillanatra megfagyasztja a levegőt, és vészterhes csend áll be. – Ez ellen nem tudsz mit tenni. 
- De van, ami ellen viszont igen. – hallja a szobalány eltorzult hangját, amit csörömpölés és fuldokló hörgés követ. – Hugh pánikszerűen megmarkolja a kerek kilincset aztán hezitálás nélkül benyit csakhogy megakasztja az ajtót a zárból kieső kulcs. 
- Lydia, te mit... ereszd el. – akad el a szava, amint sikerül bedugnia a fejét, és fél szemével megpillantania a félszegen álló fésülködő asztalnál Lydiát, ahogy bosszú szomjas vicsorral az arcán görnyed Mabel fölé és minden erejét bevetve fojtogatja. Mabel pedig félig lecsúszva a székről hadonászik, leverve minden kelléket az asztalról küzd az életéért. 
- Nem tehetem. Miatta van minden. – kiáltja artikulálatlanul. 
- Ezzel nem oldasz meg semmit. – végre sikerül átpréselnie magát az ajtó szűk nyílásán és berontania a kandalló füstjétől ködös szobába. Még fél szemmel is rémes volt látni mi történik itt, így meg hogy csak pár méterre van mindettől a szönyűségtől, teljesen lefagy. A sokk szinte azonnal lebénítja a lábait, a gondolkodását, kiveri a hideg veríték és apró pici kövé zsugorítja a gyomrát. 
- Ó, dehogynem. Ha engem nem választasz, akkor őt se! - jelenti ki anélkül, hogy felnézne a tanácstalan férfira. 
- Engedd el, és akkor meg beszéljük.– nyögi, ami elsőnek az eszébe jut, aztán feltartott kezekkel óvakodva közelebb lépdel a tajtékzó nőhöz remélve, hogy felfigyel rá és húzni tudja az időt kicsit. A gondolatai végre beindultak és megállíthatatlanul pörögnek, rázúdítva tengernyi kérdést: Segítségért kiáltson – e és vajon meghallják a zajos konyhában? Melyik nőhöz rohanjon elsőnek? Mabelnek biztosan nagyobb szüksége van a segítségre, de le kell állítania Lydiát. Hogyan csinálja? Vajon őt is bántaná ha még közelebb sétálna? 
- Nem lehet mit megbeszélni. Nekem egyszerre a kettő nem megy, érted? És mindketten tudjuk, hogy kit választasz, hogy kit kell választanod. - Elengedi a nőt, aki félig öntudatlanul az asztalra borul majd leverve a vázának használt üveg poharat és annak tartalmát a földre hull, mintha csak egy rongybaba volna. - És az nem én vagyok... 
- Ne tedd ezt. Fontosak vagytok a számomra, mind a ketten. – vág a szavába megkönnyebbülve, hogy elengedte a másik nőt. Még egyet lép előre. Most már kartávolságban van a földet zihálva bámuló nőtől. Szólásra nyitja a száját, de Lydia megelőzi. 
- Akkor máshogy alakult volna. – erre lehajol, hogy felvegyen a földről egy jókora darab törött üveget. Lydia végig néz a férfin könnyektől fátyolos szemekkel, hogy utoljára magába vésse annak arcát, s minden vonását. Sírva fakad. Hugh még közelebb lép hozzá miközben a nő törött üveget markoló keze felé nyúl. 
- Figyelj rám... 
- Tudod, Hugh, - folytatja figyelmen kívül hagyva a férfit - amikor azt mondtad, hogy én másik vagyok, mint a többiek, hogy olyan vagyok, mint egy törékeny virágszál a szúrós rózsák között, én hittem neked. Elhittem, hogy engem is fognak majd szeretni és nem csak a másik leszek. Hát, tévedtem... és ezzel nem tudok együtt élni! - nyakának nyomja az üveget aztán könnyes szemekkel, holtan a földre zuhan. 
Hugh pedig sikít.

Akephalos

A csónak

Már egy órája várok és még mindig sehol senki. Pedig pontosan megírtam mindent „Harmadikán, öt óra felé a kis szigeten. Ne hozzon magával semmit, majd én gondoskodom róla. Ez hivatalos rendez-vous hölgyem, csak keresse a révnél Eugene-t, a csónakost, majd ő áthozza magácskát!”
            Tegnap, amikor az utcán találkoztunk – bár nem volt egyedül, így egyértelmű jelét nem adhatta meghívásom elfogadásának – oly világosan nézett rám. Tekintete vonzott, mint alantas molyt az éjjeli lámpás fénye forró nyári esteken. Mikor hölgytársaival együtt tovább indult csak annyit mondott „Jó lesz újra látni!” Mi mást jelent ez, ha nem egyértelmű igent?
            Össze is készítettem reggel mindent, nehogy bármi is útjába álljon mai délutánunknak: elkértem drága anyám legszebbik piknik kosarát – Isten áldja, hogy nem tesz akadályt reményeim elé! – édes kalácsot, könnyed világos bort, a kampóról frissen leakasztott sonkát és kedvenc zsebkésemet mind elhoztam, hogy legyen mivel felszelni étkeinket.
            Hol van már a perc, mikor újra látom? Távcsövemmel egyre csak kémlelem, de sehol nem látom azt a féleszű Eugene-t. Lesz egy-két szavam az iszákos apjához, ha hazatérek.
Ó drága szerelmem… Vajh ő is így várja látásomat? Bárcsak kicsit megbillenne a csónak, hogy ijedtsége okozta remegését és kezének hidegségét megmentő tenyerem és karom oldják fel! Oly szemérmes, nem adná jelét, hogy meghatom törődésemmel, de én tudnám, tudom, hogy neki is sokat jelentene.
            Nem lehet másként annyi hónap viszonzatlan érzés, levelek tömege, apró ajándékaim és mindazon munka után, mit őrá fordítottam! Szívem, mint fékezhetetlen ásó hatolt kedve mélyére, hogy végre bebizonyítsa, én vagyok érdemes szerelmére, és nem Schustermann a szomszéd utcából! Hogy gyűlölöm én azt az embert! Csak mert művész, úgy gondolja, bárkit megkaphat. Az én szépségem még nem tudja, milyen ember, de majd megmutatom neki. Van szerencsém tudni róla néhány megalapozott mendemondát, az majd örökre felém, a hír jó szándékú közvetítője felé tereli.
            De hiszen várakozásom nem értelmetlen, ott libeg végre a rendelt tákolmány, és rajta az én drágám! Fehér, veres, zöld és ében, mint mindig! Mily hetyke, mily bátor, hetyke és kedves! És énrám néz! Engem néz! Kit is nézne, hisz csak én vagyok ezen a parton. De tekintete talán a délután fénye is lesz egyszerre!

 A meghívás

Már egy órája várok, és még mindig sehol senki. Mi lehet olyan bonyolult abban, hogy időben ideérjen?
            Tudtam, már a levél kinyitásakor világos volt, hogy hiba lesz elfogadni ezt a nevetséges meghívást. Miért pont Irwinnek tetszettem meg? Hogy gondolhatja, hogy megfelelő parti lesz nekem? Végül is most már mindegy, anyám és atyám is megkövetelték, hogy fogadjam el invitációját. „Jó családból való.” Ezzel sokra megyek. Még az írását sem esik jól olvasni, mit fogok vele kezdeni egy egész délutánon át?
            Még azt sem engedte, hogy a piknik kosarat én állítsam össze. „Ne hozzon magával semmit, majd én gondoskodom róla.” Mivel fogja telerakni? Állott vízzel és száraz kenyérrel? Ennél többet nem nézek ki belőle, hogy kívánna és nyújtani tudna.
            Remélem nem képzeli, hogy szerelmes lehet belém! Oly sok különös pletyka kering róla. Az egyik barátnőm járt náluk, az idősebbik bátyja hívta meg teára. A szalon felé menet belátott Iwin lakrészébe – a szerencsétlenül nyitva maradt ajtón át – állatbőröket és szemlére kikészített állati koponyákat látott… Ó, Istenem, miért nem tud Richard Schustermann rendez-vousra hívni? Miért csak a kriplik és zavarodottak érdeklődését keltem fel?
            Miért fagyoskodok itt, csónakra várva, a féleszű Eugene érkezését lesve? Az is csak inni tud az apjával együtt. Kezd sötétedni is, és még a lámpásomat sem hoztam el. Ki gondolta volna, hogy ilyen sokáig fog tartani?
            Végtelenül undorodom ettől az embertől. Tegnap is, hál’ Istennek velem volt Florance és társalkodónői, ha nincsenek, biztosan leáll velem beszélgetni, a nyílt utca közepén! Szemei, mint két távcső, figyelnek és elrejtenek mindent. Mikor Florance-nak odasúgtam, hogy aznap este kuzinját jó lesz újra látni, mintegy kigúvadtak szemgolyói, remélem nem hiszi, hogy neki mondtam… Szinte meztelenné tesz. Ásóként hatol minden félelmem alá és felforgatja őket a békés felszínre. Csak éljem ezt túl és biztos, hogy kicsikarom Schustermannból, hogy találkozgassék velem. Akkor talán lekopik rólam. Szerencsére itt van nálam apám zsebkése, ha esetleg túl messzire menne…
            Ó, igen, itt van végre szenvedésem lovagja, a csónak és evezőse. Jöjj, vigyél át a túlpartra, hadd jöjjön el, aminek el kell jönnie. Istenem, miért vagyok ily őrült, hogy mindezt egyedül vállaltam?


A feladat 
Már egy órája ott kéne lennem! Istenkém, hogyan is késhettem el ennyire! Mr. Irwin meg fog nyúzni… Vagy legalábbis nyúzatni. Pedig olyan világos volt az üzenete: „Eugene, vidd Ms. Albertinát a révtől át a kis szigetre. Pontban ötkor indulj el vele, mikor megérkezel, száz tallér üti a markodat. Késs el és meglakolsz.” Ennél nem is lehetett volna egyértelműbb! Ezt még a falu bolondja sem értheti félre! Ó, miket is beszélek, hiszen én vagyok az… Hát ez van, mit is várt el tőlem?
            Miért gondoltam, hogy Mr. Schustermann feladatát is teljesíteni tudom, mielőtt a révhez rohanok? Igaz is, ő száztíz tallért ígért egy csomag átadásáért a szomszéd faluban, ami pont tízzel több, mint amit Mr. Irwin ígért.  És persze a lámpásomért is haza kellett rohannom, apám megint szinte utánam hajította, mindig elfelejtem, hogy a sötétben orra lehet esni, vagy ami rosszabb a tóba! Ms. Albertina biztos nagyon dühös lesz rám, ahogy Mr. Irwin is… Előbbi kevésbé érdekel, ő nem szokott a szabadidejében állatokat trepanálni. Vagy preparálni, vagy minek mondják. Mindegy a lényeg, hogy a csónak már ott vár a tó partján csak le kell csorognom a találkozó helyéig, talán fel sem tűnik, mennyit kések!
            Csak én vagyok olyan hülye, hogy egy óra késés ne tűnjön fel, Mr. Irwin ráadásul biztosan távcsővel figyel végig és szitkozódik. Bár akinek annyi sütnivalója van, mint neki arra rá is fér, hogy szitkozódjon egy kicsit. Csak fizessen! És ne vegye elő megint a zsebkését… Nem is zsebkés az, hanem nyúzókés, nem is értem miért vitte magával a piknik kosárral együtt reggel, amikor utoljára beszélt velem. Élő állatot akar felszolgálni Ms. Albertinának? Vagy előtte készíti el? Nem túl úri! Ó és el ne felejtsem, Mr. Schustermann titkos levelét is át kell adnom Ms. Albertinának! Ha nem, akkor nem Mr. Irwin haragjával kell szembenéznem, hanem vehetem a kezembe az ásót és túrhatok kriptát saját magamnak. Richard, izé Mr. Schustermann annak ellenére is megfojtana, hogy az unokaöccse vagyok.
            De térjek észhez itt a csónak és már vár is rám Ms. Albertina és a túloldalon Mr. Irwin, jobb ha tolom kis vízi szekeremet, hadd essen mindenki túl ezen a délutánon. Legalább lesz kétszáz-tíz tallérom almabort vinni apámnak! Hinnye, be fog neki örülni! Talán még meg is kínál belőle… Ó de hisz túlszaladtam, evezz vissza, kiskezicsókolom Ms. Albertina, szabad a csomagját? Ja, hogy nincs csomagja, akkor csak huppanjék le és indul is a menet!

Nincsenek megjegyzések: