2016. november 26., szombat

Rémmesék éjszakája - Résztvevők voltak

Lana - Enyém az utolsó szó

Kopogás zavarta fel az éjszaka csendjét. Egy hívatlan látogató toporgott a küszöbön. Lassú léptekkel haladt feljebb és feljebb a lépcső homályában, amikor az óra éjfélt ütött. Megérkezett hát. Eljött értem – gondolta. Kezét a mellkasára tette, mintha csak csillapíthatná a bordái mögött dübörgő szíve vad ritmusát, majd az ajtókilincs felé nyúlva felkészült, hogy szembenézzen a végzetével. Nehezére esett elképzelni, hogy mi várhat rá a túloldalon. Rettegett attól, hogy kárhozatra ítélik és az idők végezetéig Lucifer karmai között bűnhődi meg a tettét, ami meghatározta az életét és szinte belebolondult a sanyargató fájdalomba. A keze önkéntelenül remegett, hallgatózni szeretett volna, ám csak fülsiketítő csönd honolt mindenhol, ami egykor legjobb barátja volt. Aki hallotta már a csendet beszélni, az örökre megjegyzi a hangját, mert bársonyosabb a leglágyabb zongoraszólónál, édesebb a legízletesebb gyümölcsnél, s nyugtatóbb a leghatalmasabb emberi békéknél, amiből életében keveset kapott. Ám ezúttal, most, hogy holtan állt, reszketve, kékülő ajkakkal az előtt a bizonyos ajtó előtt nem érezte, hogy a nyugalmas, mindent átkaroló csönddel jóban volna, sőt, határozottan úgy vélte, hogy esküdt ellenségévé vált. Meggondolva magát a kilincsen pihenő kezét ökölbe szorította és bütykeit hozzáverte az ajtóhoz, ami hangos dobszóként hasította keresztül a környéket. A túloldalról azonban senki sem felelt. Vajon van odabent valaki?– gondolta. S majd, mintha valaki erre a hangosan fel nem tett kérdésre várt volna, az ajtó önmagától kinyílt.


A férfi ijedtében hátrébb ugrott, majd összeszedve magát belépett a helyiségbe, aminek ajtaja a belépését követően hangos robajjal csapódott be. Mindössze egy hófehér szoba ölelte őt körbe odabenn, jobb és bal féltekén egy – egy elefántcsont színű ajtóval, melyre kacskaringós, ékes betűkkel volt belevésve a túloldalának hivatalos neve. A látogató félve pillantott a POKOL feliratra és úgy derengett föl benne a múlt emléke, mintha csak tegnap történt volna. 

Hangos lármával hajtottak a ház elé, az autó szirénáját szinte még le sem sikerült állítani, amikor a fékbe taposott és kiugrott a kollégáival az ajtón. Fekete kabátját magára sem volt ideje aggatni, amikor megközelítette a házat, azonban mégsem fázott, pedig a szél az összes fát és bokrot haragosan tépázta, miközben felkavarta a földre esett sárgás, barnás faleveleket, hogy aztán még messzebb terelje őket egymástól. Félelmetesen erősen süvített és suhant át a testének vonalán, de ő ezzel mit sem törődve rohant meg a ház felé, melyből koromfekete füst szállt felfelé, mialatt a környékbeliek hálóruhában és kabátban álltak körbe szemlélni az eseményeket. A ház úrnője keserves sírásban tört ki, ahogy az emeletre pillantott, ahol pár éves gyermeke jajveszékelt. 
- Ne aggódjon asszonyom, mindent megteszünk, hogy megmentsük! – közölte a férfi, mialatt hátrébb tessékelte a nőt, majd kollégái segítségével egy létrával közelítették meg az emeletet.
A gyermek arca kormos volt, folyamatos köhögése hiábavaló volt, a tűz gyorsan terjedt szét. Lángjai fölfelé nyaldostak, egészen a mennyezetig. A félelem uralta a szelet, az embereket és az egész környezetet, mialatt a tűz mindent behálózott. Sírás hang tört fel, ebből tudták, hogy a kisfiú még él és szorosan kapaszkodik a macijába, mely mindig segített neki megnyugodni. 
- Gyere az ablakhoz! – kiabálta neki oda a tűzoltó, miközben a létrára igyekezett felfelé. 
A fiú engedelmeskedett volna, ám a pólójába is belekapott a lángcsóva, ami szerteágazott az egész ruházatán, mindeközben izzadságcseppek csorogtak le a homlokán és a hátán. A bőrét égették a lobogó lángok, melyek egyre feljebb adták a közönségnek tudomásul, hogy ezúttal már ők birtokolják a házat. 
- Hol van, fiú? – ordított a férfi, mikor az ablak közelébe ért. Köhögést nyomott el magában, mialatt kezét a szeméhez emelte és kémlelni kezdte a szobát belülről. 
Ám a fiút már akkorra rabul ejtették a lángok, melyeknek az idők végezetéig kell ezentúl raboskodnia. Ám a teste még viszonylag épségben volt, annak ellenére, hogy az égései halálosak voltak. A kollégák egy adag vízsugárral csitították az uralkodó tüzet, mialatt a férfi karjaiba emelte a halott testet, s miközben a létrán lefelé haladt, csak a gyermek arcát tudta fürkészni. Könnyek gyűltek össze a szemében, miközben a gomb szemű macira emelte a pillantását, amit még az élettelen test is szorosan ölelt magához. 
- Ez az én hibám. Nem voltam elég gyors – suttogta a gyermeknek, mialatt megcirógatta annak fejét. – Kérlek, bocsáss meg! 

Egy mély hang segítségével tért vissza újra a valóságba, ahol eddig mindössze a teste állt csak tehetetlenül, míg az elméje egy pillanat erejéig a múltban ragadt. A félelem még inkább csak fokozódott benne, fogalma sem volt, hogy mi tévő legyen. Csak lépjen át az egyik ajtó küszöbén magától? No, de melyiken? MENNY vagy POKOL?
- A végzetedet mi döntjük el – derengte hirtelen egy mély hang, amitől a férfi megrezzent, ám ennek ellenére sem látott senkit, hiába tekintett körbe. 
- Ki vagy te? – kérdezett reszkető hangon vissza, mialatt a szíve őrjítő gyorsasággal kalapált. 
- Mephistopheles, a sötétség hercege, a legyek ura, Belzebub vagy akár sátánként is ismerhetsz engem, habár jobban szeretem, ha egyszerűen Lucifernek hívnak – felelte a hang, mialatt egy ördögi kacajt hallatott, amire a férfi önkéntelenül is megrezzent. 
Ettől tartott azóta a pillanat óta is, hogy erre a kárhozatra ítélik majd. Legbelül érezte, hogy a pokol keserves tüzén fog az örökkévalóságig égni. Lelki szemei előtt már látta, hogy véget vethet a reménynek, a boldogságnak és a békének, ugyanis a démonok lesznek ezúttal a kísértői, az ellenségei és a barátai is egyben. Eljött érte a sátán, hogy megkínozza a vérpadon, ahol minden jót levetkőzve magából raboskodhat egy bestiával együtt a különbejáratú cellájukban, ahol kiéheztetik, megostorozzák, majd egy vadállat elé vetik, hogy az testének apró darabjaira tépje mindaddig, amíg be nem áll ő is sanyargató katonák közé. 
- Ne ijesszen meg a fiam merész stílusa jámbor lélek! – szólt egy nyugodt, békés hang, aminek annyira nyugtató hatása volt a férfira, hogy a remegése alábbhagyott. Szíve heves dobogása is csitulni kezdett, mialatt a fejét kapkodta, azonban most sem járt sikerrel. A két ajtón kívül semmit sem látott, mintha azok mögül jöttek volna a hangok, vagy valahol teljesen máshonnan, fentebbről. – Azt hiszem nem kell bemutatkoznom neked, hiszen mi már oly régről ismerjük egymást. Az Atyád vagyok, teremtőd s éltetőd! Mond csak Matthew Crusader, mit gondolsz, milyen ember voltál, és kit szolgáltál? 
- Hagyjuk a süket dumát Atyám, ez az ember egy gyilkos! Hagyta, hogy egy gyerek a tűz martalékává váljon! Bűntársa a lángoknak, tehát nem is kérdés, hogy hová fog kerülni! Ide vele és jöjjön a következő lélek, ne vesződjünk a formalitással! – Lucifer fennhéjázó, éles hangja nem hagyta szóhoz jutni az embert, akit újra a rettegés fogott el, hiszen mindig is tudta azóta az eset óta, hogy a végzete elkerülhetetlen. 
- Könnyű ítélkezni felette Fiam, ám hallgassuk meg az ő szemszögéből is a történteket! 

Az ördög nem felelt és ezúttal a férfire került a sor, hogy kiálljon magáért, ám egy szóra sem tudta magát méltatni, hiszen mit is mondhatott volna. Bűnös volt, semmi kétség. 
- Én nem tudtam a fiút megmenteni! – mondta, mialatt a szemébe könnyek vegyültek, amik önkéntelenül szaladtak le kipirult orcáján, melyeket nem méltatta arra, hogy letörölje őket. Fölösleges lett volna evvel vesződnie, mert rögtön követték őket az újabbak. 
- Nem mintha akartad volna! A munkádat se akarod teljesíteni! – kiabált rá Belzebub, mialatt a hangszíne a haragot jelezte. - Nem jámbor ez Atyám, hanem egy bűnöző lélek! Lusta, öntelt, önsajnálkozó, pont nekem való.
- Nem hinném, hogy büntetni kellene a tetteiért, hanem inkább köszönetet mondani, mert habár elbukott, de mindennek ellenére a jó szándék vezérelte! Otthon is ülhetett volna a tévé előtt, olcsó sört iszogatva és kéjes hangulatot teremtve az asszonyával, ehelyett életével nem törődve menekült a lángokba, hogy kimentse a gyermeket a tűz martalékából! Ez az ember egy hős, Fiam! Enyém az utolsó szó! A mennyekben a helye! – állapította meg biztosan Isten, mialatt hirtelen egy fakalapács tűnt föl a semmiből és egy nagyot dobbantottak vele. A két emberfölötti közötti heves vitának hirtelen minden véget vetett, s Isten hangja szólalt meg. 
- Az ítélet a következő: Matthew Crusader, ártatlan!

A férfinek hatalmas kő szakadt le a szívéről, mintha egy mázsás terhet gurítottak volna le róla. Megnyugodott és életében, illetve holtában először érezte azt, hogy végre kedvére tehet kedvenc csöndes hobbijainak a mennyben. Remélhet, nevethet, festhet, olvashat s fentről figyelheti a földön uralkodó káoszt, miközben méltón kiérdemelt, örök nyugodalmára lel.

Meldoll - A semmi közepén

Annyira elcsépelten hangozhat a történetem, túl tipikusan. Nem fog érdekelni senkit.... 
- Mit brummogsz magadban? - régi varjú barátom harmóniát hozva elmémre leszállt a vállamra. 
- Barátom -mosolyom őszinte.Varjú barátom üveghez hasonló szemei érdeklődve lestek engem. 
- Nem érdemes önmagadban monologizálnod. Itt vagyok veled,Rob. 
- Mint mindig.-sóhajom az egész mezőt körbe ölelte. A lágy őszi szellő egész kellemes volt. 
- Ez a tél nem lesz olyan hideg. 
- Nem - össze húztam a szemeimet. 
- Emberek jönnek! -károgott rémülten. 
- Csssss.Nyugodj meg kérlek. Nézd meg az arcukat. -suttogtam szelíden. 
Madár fejét jobbra balra ingatta és mikor észrevette kik azok fájdalmasan lehunyta szemeit. 
- Ne csináld ezt.-könyörgött halkan. 
- De boldoggá tesznek.. Ha csak meg pislanthatom őket. -a két kamasz formájú gyerek kissé megijedve kerülgették a kukorica szárokat. A fiú bátran és naiv ismeretlenséggel rohant felém, míg a lány félénken mint egy árnyék követte a fiút. És akkor lehunytam a szemeim és elképzeltem, hogy nem én vagyok.. Nem csak egy.. Madárijesztő.. 
- Ott van! Mondtam, hogy mozog. -a fiú barna szemei izgalomtól csillogtak míg homlokán egy két izzadság csepp gyöngyözött az estében. Sietett. 
- Ez elképesztő! És ha valami kamu az egész? -bizalmatlan, akár az anyja futott át az agyamon. Kék kerek szivárványhártyája inkább a rémülettől csillogott mintsem az izgalomtól. Tudom, hogy kinek volt ilyen szeme.. Egy mozdulattal lepattantam a jól megszokott helyemről és leültem a földre törökülésben. Mindkettőjük szája tátva maradt. Annyira gyönyörűek! 
- Kezdődhet a mese? -kérdeztem barátságosan és ellágyultan.
- Hát persze! -vágta rá azonnal a fiú. 
- Nem tudom, hogy mennyire fogtok fázni.. 
- Nem gond, hoztunk meleg paplant. 
- Ez elképesztő -suttogta a lány mire a fiú lehúzta magához a földre. 
- Megkérdezhetem mi a nevetek? 
Pedig, tudom jól, hogy mi a nevük. Ketten találtuk ki Maryvel. 
- Én Christian vagyok, ő pedig Marylin. 
- Gyönyörű neveitek vannak. 
- És önnek mi a neve? -Marylin hangja megremegett. 
- A Madárijesztő. 
- Ez meglepett. -nevetett Christian. 
Tudom, hogy ki volt ennyire szemtelen..
- És.. 
- Halljuk a mesét! 
- Nem is tudom Haloween esélye van. 
- A történet fő cselekménye szintén Haloween estélyén történt. -minden elhallgatott én pedig felnéztem az égre, mintha csak az égnek gyónám bűneimet. -Ez az én történetem. Ez csakis rólam szól és csakis az bűneimet meséli el...... 

Fiatal voltam, gazdag és azt hittem enyém az egész világ. A hely ahol éltem legalább százévvel volt lemaradva a világtól. Egy saját birodalmat épített ki az apám. Saját földbirtokjaink voltak egy hatalmas kastélyjal és még egy saját tenger part is jutott nekünk. Gyönyörű helyen laktam. Sőt több mint gyönyörű.. Oda a változás nem jutott el.Tizennyolc voltam és semmit nem tudtam a világról. És az apám nem is akarta, hogy tudjak. Saját személyzetünk volt amiket cselédeknek nevezett. Épp a kokurica földről sétáltam hazafelé.Folyamatosan kóboroltam a birtokunkon mintha így nyugudnék meg valami rejtett démon élől. 
- Robert úrfi! Színészek jöttek hozzánk! -újságolta a komornyik amint a kastély elé értem. 
- Remek! Még úgy sem volt hozzájuk szerencsém. -mosolyogtam és hatalmas ló léptekkel iramodtam meg a szalon felé. Mikor az egyik szolga kinyitotta előttem az ajtót és megpillantottam azokat az embereket akik mögötte álltak teljesen földbe gyökerezett a lábam. A káprázattól. Még sohasem láttam hozzájuk foghatót! Nem is találok rá szavakat, hogy milyennek láttam akkor őket. 
- Ő a fiam Robert.Robert, ők pedig egy testvér pár. Színészettel és mutatványokkal foglalkoznak.-apám hangjából kirítt a lenézés-Maria és Sebastian.
Maria..Maria!Ő volt életemben a leggyönyörűbb lány akit valaha láttam. Hosszú fekete haj és feketén izzó szemek. Annyira belefeledkeztem szépségébe, hogy mozdulni se bírtam. Mert onnantól kezdve már nem a levegő volt lét fontosságú számomra hanem ő.. Ő volt az aki életben tartott.. 
- Egy hétig nálunk vendégeskednek. Megfizették az árát. 
- A szobájukba kísérem őket.-mondtam azonnal. 
- Ez nem a mi feladatunk. -morogta apám. Épp mozdulni akartam mikor elkapta a karom.Zavarodottan néztem rá. De ő rám se pillantott. Így hát tehetlenül néztem ahogy Maria a vonzó,isteni testével el libben... Ne!
- Megbűvült a gonosz?! -súgta apám dühösen. 
- Miről beszélsz?
- Az ő népük rabszolga, fiam.A pénzükkel vehetnek maguknak akármit de attól függetlenül rabszolgák maradnak. A nőik egytől egyig szajha. 
- Apám! Ezt fejezd be!Tudjuk jól, hogy folyamatosan ostoba embert akarsz belőlem faragni.
- De ez igaz! 
Nem hallgattam rá.Tudtam, hogy ez az egész nem igaz. Dühödten trapoltam ki és egyre csak Maria járt az eszemben. Folyamatosan!Éjjel nappal! Aludni sem tudtam tőle.. Az arcától.. Kinzott a vágy. Három nap telt el és semmi! Mintha nem is léteztem volna. Virágot szedtem neki, külön reggelit csináltattam neki. De ő észresem vett. Míg egy napon tehetlen dühömben lovagolni kezdtem legszebb fekete lovunk hátán. Ami a hajára emlékeztetett.. Az ő haja színére.. Mérgemben erősebben vágtam a pálcámmal a ló hátára. Maria felszisszent ahogy megpillantotta mit csinálok. Ijedten pattantam le a lórol.
- Miért ütöd szegényt? -kérdezte megsajnálva az állatot és közelebb lépve a fülébe suttogott a lénynek. Tényleg megbűvült engem.. Én vagyok az ő rabszolgája. 
- Ők a világon a legokosabbak akiket az ég teremtett. -szemei gyönyörűen csillogtak. Elkábított engem, de én csak egy idegen maradtam számára annak ellenére, hogy elháltam vele az éjszakát.Azt hittem onnantól kezdve az enyém, hogy a hagyományoknak illendően mellettem éli le az életét és gyerekeket szül majd nekem. De...másnap egy másik férfi is jött hozzánk ugyanabból a népből. Láttam ahogy Maria a elébe szalad és megöleli úgy ahogy engem soha.. Harag gyúlt bennem és irigység. Beteg irigység. Alig vártam, hogy le menjen az a nap. Megkértem apámat hogy a másik férfi az istállóban aludjon mert végülis ő csak egy rabszolga...Mariat pedig kicsalogattam, hogy egy ajándékot adok neki.Mikor meglátta a fekete lovat elképedve nézett felém.. 
- Gyere szerelmem lovagoljunk ki. -hívogattam magamhoz. 
- Reggel indulunk. 
- Szépséges babám.. -doromboltam és sóvárgón végig símitottam kerek arcán. 
- De ne legyünk sokáig.Hová mész? 
- Csak bezárom az istálló ajtaját.-mormogtam. Mikor végeztem felültem mögé a lóra és elindultunk a kukorica föld mélyébe. Nem tudom, hogyan érezte meg de..hátra nézett! Sikítva fordult felém. 
- Ég az istálló! Ég! Marko bent van! -símitotta.
- Tudom. Azért csináltam. 
Rúgni kapálozni kezdett én pedig alig bírtam lefogni. Azokban a gondolatokban nem gondolkodtam igazán nem voltak érzéseim. Ugyanolyan beteg ember lettem mint az apám. Ledobtam a földre Mariat és rávetettem magam.Bűnös lelkem nem érzett semmit akkor csak, hogy akarom őt. A szeretetét...De ehelyett megerőszakoltam őt..Azonban mikor felálltam valami egészen furcsa történt. Előttem lebegett akár egy darab rongy amit kiakasztanak hűvös szélre lebegni.. Mint egy szellem. De még sem volt az. Fénye egészen megvakított.Testének alakja nem emberi volt. Talán mint egy szörny szülötté.. 
- Nem ártottak neked semmit. - A lény szavai penge élesen vetődtek a bőrömnek. Fájdalmamban a földre rogytam és éreztem ahogy a karhaimból ömlik a vér. Mintha tényleg megvágtak volna. -Az életük nem neked lett elrendelve! -fájdalmasan felvonyítottam az égre -Bűnöd miatt az idők végeztéig a földeken kell kóborolnod mint ahogy eddig is tetted.-Annyira fáj! Az arcomról a földre csöpögött a vér. -Állni fogsz és keresni azt a valamit amit nem találtál eddig. Azt a démont ami benned van.. Te pedig leány!Utodjai kiket a szíved alatt hordasz itt fogod fel nevelni! Ezen a helyen fogsz meghalni ahol ő!.....

A gyerekek arca döbbent és rémült. Az én gyermekeim arca! Egy fájdalmakkal telik könnycsepp hullt le az arcomon.. Lépések zaját halottam. Meglepetten néztem fel és Maria arcát láttam! Úr Isten! Annyira rég nem láthattam őt.. Félénken álltam fel.. 
- Anya! -a gyerekek meglepettek. 
- Bocsás! Könyörgöm.. 
- A bűneink közösek, és a büntetésünk is az.-megnyugodva láttam a gyújtó eszközt a kezében. Ezeréves sóhajtással öleltem magamhoz és éreztem ahogy a lángok mardosnak bennünket. Ahogyan körülölelnek bennünket. Elemészt és mégis újjá alkot..


Diana Soto - Észak tündére, avagy amit Hófehérke eltitkolt előlünk

A Fekete erdő zord fenyőkatonái elrejtették a sötétségben rejlő világot. A lehullott tűlevelek árnyékában a törpék fáradhatatlanul képezték ezüstkatonáikat és bosszúra szomjaztak. A bánya bejáratát egy fényes tollú holló őrizte, s hatalmasat rikkantott, amikor egy átutazó túlságosan megközelítette.
A királyság népe nem merészkedett a sűrű erdő titkos zugaiba, a falukat erdőszéli utakkal kötötték össze és a király katonái őrizték az emberek nyugalmát. Az évtizedekkel korábban dúló háború nyomai némán kapaszkodtak a falusi emberek békés életébe, a gyermekek esténként rémmeséket suttogtak kisebb testvéreiknek elalvás előtt.
A királyság falai mögött a hét éve tartó gyász véget ért.
Edmund király visszavonta a komoran lobogó fekete zászlót és a fehér paripák messzire nyargaltak a hírrel.
A faluban az emberek letették kaszájukat, az asszonyok felnéztek kézimunkájuk mögül, a gyerekek beszaladtak vályogházaikba. A kemencéket begyújtották és a lapos kenyerek átadták helyüket az ünnepi kalácsnak. A vizes hordó mellé bort gurítottak és a falu összegyűlt a köztéren ünnepelni.
Edmund király boldogságát legkisebb lánya húzta keresztül. Hófehérke bezárkózott a tölgyfa ajtó mögé, és a szolgák hiába csalogatták a legfinomabb édességekkel, a leány nem volt hajlandó előbújni.
– Hófehérke! – kiabált a király a csukott ajtónak. – A királyné már vár minket. Bújj elő!
Azonban ő sem kapott választ.
Dühösen bámult az ajtóra és katonái a parancsára vártak.
– Betörjük? – kérdezte tőle a kapitány, de a király a fejét rázta.
Edmund mélyet sóhajtott és hátat fordított szeretett leányának, s egyedül ment le az ünnepségre. A királyné moha zöld ruhában jelent meg, szalmaszínű haját réti virágokkal fonták össze. Egyszerű bőrsarut viselt és kecsesen lépkedett végig a bámuló szolgák között. A király kezet nyújtott felé és leültette egykori felesége trónjába.
A trombitaszót az arany korona követte, melyet Edmund tett ifjú felesége hajába.
– Éljen a királyné! – kiáltott fel a király.
– Éljen soká! – visszhangozták a szolgák.
A vártorony öreg harangja megkondult.
Hófehérke a szolgák takarásából nézte apját, oldalán az új asszonnyal. Kezét ökölbe szorította és a gyűlölet átitatta fekete szemét. Vöröslő ajkába harapott és mire apja észrevette volna, ében haja meglebbent a szaladó leány mögött.
A szerény ceremónia után a királyné aranyozott szobájába vonult, s egyedül maradt. Faragott tükréhez lépett, s amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, megérintette a kopott tükröt.
– Tükröm, tükröm mondd meg nékem, hogyan álljak bosszút a törpéken?
A tükör sima felülete hullámzani kezdett, és egy aranyló hajú nő nézett belőle vissza.
– A törpék hatalma egyre nagyobb, ha Hófehérkét életben hagyod. Vérében folydogál a törpék vére, veszélyt jelent az összes tündérre.
A tükör hullámzása alábbhagyott és a királyné zokogva roskadt a bársonyos székébe. Almazöld ruhája besötétedett, s a réti virágok a hajában elszáradtak. Egyesével húzta ki a száraz bimbókat fénylő hajából, miközben mélyeket szippantott a hűvös levegőből. Arcát selyemkendőjével törülte szárazra, s szomorúságából mosolyt varázsolt. Halkan dúdolt magában egy dalt, s mire a könnyek apró levelekké váltak a földön, a királyé bársonyos hangja kacagva énekelt.

A tündérek visszatérnek
törpék ellen nagy leckének,
hiába súlyt le az ég haragja
felkészültek a nagy napra.
Tündér lelkem most elfojtom,
a királynak tüzét oltom,
megmentem az embernépet,
véget vetek a törpéknek.

Aranyló haját simára fésülte, zöld ruháját selyem köpenyre cserélte. A padlón összegyűlt faleveleket kidobta az erdőre néző ablakon, és kecsesen besétált a király hálószobájába.

* * *

Hófehérke lassan felcseperedett, az udvar szívébe zárta a kedves hercegnőjüket. Edmund király nem hagyta el többé lakosztályát, és a királyné gyógynövény főzetekkel próbálta meggyógyítani férjét. Mindhiába.
Edmund király halála után a fekete zászló visszakerült a vár legmagasabb tornyára. Az ünnepi kenyeret a kovásztalan kenyér vette át, az emberek megsiratták szeretett királyuk. A királynő katonái mindennap egyre beljebb merészkedtek az erdőben, hirtelen halálukat tehetetlenül fogadták a szolgák. Összesúgtak az aranyhajú királyné háta mögött, s a kisebb zendüléseket a nagyobb felkelések követték.
A királyné azonban hatalmasabbnak bizonyult Edmundnál, hű katonái rendet tettek a királyságban, a szolgákat száműzte, s Hófehérkét folytonos felügyelet mellett tartotta. Fiatal katonákat toborzott és a Fekete erdő bizonytalan mesélt a katonák harcairól, melyeket senki sem látott, és melyekről senki sem beszélhetett.
A királyné naphosszat bámulta a faragott tükrét.
– Tükröm, tükröm mondd meg nékem! Hogyan álljak bosszút a törpéken?
– Tudd meg királyném, hogy bár hatalmad van, de Hófehérke hatalmasabb.
A királyné szíve összeszorult és elöntötte a félelem. Rettegve nézett Hófehérkére, akit minden egyes nappal jobban szeretett a nép, s aki olyan utálattal mérte végig a királynőt, hogy szavak helyett szavakká váltak.
Nem volt mit tennie.
Népe utolsó megmaradt egyedeként elnyomta szívében Edmund iránt érzett szeretetét és hívatta a vadászt.
– Feladatot adok neked – mondta, s mélyen a férfi szemébe nézett.
– Vidd el Hófehérkét magaddal vadászni, és amikor a sűrűerdő legsűrűbb fái közé értek, öld meg!
A vadász térdre esett a királynő előtt.
– Felséges királyném! Hogyan tehetnék ilyet?
A királyné szíve összeszorult, szemét halvány fátyol öntötte el. A vadász mélyen a földet nézte s megremegett, nem mert királynéja szemébe nézni. A királyné kihúzta magát és leküzdötte fájdalmát. Egyetlen élet feláldozása nem volt elég nagy ár népe fennmaradásáért.
– Az engedetlenség felesleges halált szül – felelte szárazon.
A vadász összeszorította állkapcsát és felpattant a földről. Dühösen maradt a királynéra, majd könnyedén meghajolt előtte. Szó nélkül távozott, s a királyné tehetetlenül bukott a trónjába vissza.

* * *

Hófehérke megszeppenve lépkedett a fák között. A tűlevelek átszakították finom ruháját, derékig érő haja bele-beleakadt az ágakba. Remegő lábakkal tört egyre beljebb a sűrűben. Összerezzent, amikor egy ág tört ketté mögötte, futásnak eredt, amikor a bagoly huhogott bele az éjszakába. Egy apró fénypont vezette előre, s megkönnyebbülten tört be az apró házba.
Elégedetten tekintett körbe, s miután megtömte üres hasát, álomra borult.
A napsugarak megtöltötték az erdőt a madarak énekével. Hófehérke kábultan ébredezett, s a szoba végéből hét szempár bámult rá ijedten.
– Ne féljetek tőlem! – szólt halkan, s felült az ágyában. – Anyám a királyság halott királynője, akit ti Feketeviharként ismerhettek.
A törpék összesúgtak egymás között és tanácstalanul néztek a lányra.
– Feketevihar évekkel ezelőtt elhagyta népét – felelte a szakállas törpe dühösen. – Egy áruló lánya vagy!
– Az őr uralkodása alatt senki fia nem mert az erdőbe jönni. Az új királyné katonái azonban minden egyes nappal beljebb merészkednek – válaszolta dacosan Hófehérke.
A törpék ismét halk suttogásba kezdtek s óvatosan méregették a magas lányt.
– Jöjj velünk Feketevihar lánya! – felelte a szakállas törpe.
Hófehérke kilépett a házikóból és az aprónép után indult. Olyan mélységekig hatoltak az erdőben, melyekről Hófehérke eddig csak hírből hallott. A fenyők annyira közel nőttek egymáshoz, hogy vékonyka testük dárdákként meredeztek az ég felé. Hófehérke nézett az avarba, nézett az égre, de nem tudta volna megmondani, hogy melyik lehet a visszavezető út.
A fekete holló hosszan rikkantott, amikor meglátta a közeledőket. Hangján a félelem helyett a megszokottság hallatszódott.
A törpék egymás után léptek be a bányába, Hófehérke szorosan utánuk lépkedett. Az égő fáklyát kiemelték a falból és kacsaringós járatok belsejében fordultak hol jobbra, hol balra. A sötét barlang fokozatosan kiszélesedett, és messziről feléjük áramlott valami enyhe fényforrás.
A föld mélyén hosszú folyosókon kézzel kivájt barlangok feküdtek egymás mellett, mindegyik barlangban egy törpecsaláddal. A folyosók szétváltak és összeértek, kisebb és nagyobb utakat rajzoltak ki. A legszélesebb út körbevitte látogatóját a központ mellett, ahol a törpék szoros sorokban gyülekeztek és elképedve bámultak Hófehérkére.
A szakállas törpe megállt, hat társa elsétált mellette és beálltak a sor elejére. A törpék utat nyitottak maguk között és elősétált a legöregebb teremtés, akit Hófehérke életében látott.
– Légy üdvözölve, Hófehérke. Már vártunk rád!
A lány megszeppenve bámult maga köré, a kíváncsi szempárok elfojtották benne szavait. Az öreg törpe lassan közeledett felé, egyik lábára erősen sántított és botjára támaszkodva lépegetett.
– Anyád hosszú évekkel ezelőtt hagyott itt minket – folytatta a törpe –, miért téged küldött?
Hófehérke nyelt egyet és összeszedte minden bátorságát.
– Anyám tizennégy évvel ezelőtt meghalt.
Szavaira a teremben halk suttogás kapott szárnyra, az öreg törpe szomorúan bámult maga elé.
– Feketevihar volt a lányom – felelte és megérintette Hófehérke kezét. A lány hátralépett, és levegőért kapkodott.
– Hogyan?... – csuklott el a hangja.
Az öreg törpe felemelte a kezét és a tömeg lassan szétoszlott. A törpék visszavonultak a házaikba és Hófehérke egyedül maradt az öregúrral.
– A nevem Tölgyes Tóbiás. Én lennék a nagypapád – mondta kedvesen és Hófehérke bólogatott. – Soha nem akartam, hogy a lányom itt hagyjon minket, de meg akarta menteni a népét. A tündérek beférkőztek az emberek közé és el akartak minket törölni a királyságból. A háborút mi magunk is megsínylettük. A tündérek eltűntek, helyette az ember kezdett nyújtózkodni.
– Anyám a királyné volt az emberek között – szakította félbe.
Tóbiás elégedetten bólintott.
– Tudtam, hogy sikerülni fog neki. Az emberek egy ideig nem törtek be az erdőbe. Talán a halála után a király megváltozott.
– A király nem, hanem a királyné! Anyám helyére ült, megmérgezte a királyt és engem is meg akart ölni.
Tóbiás a homlokát ráncolta. Kezével megsimította derékig érő, szürke szakállás és a botjára támaszkodott.
– Senki sem hitt nekem, de szerintem ő egy tündér.
Tóbiás felkapta a fejét és ijedten nézett a lányra.
– Akkor meg kell halnia! – dörrent fel és botjával a földre ütött.

* * *

A tündérkirályné harmadszorra is megölte Hófehérkét. Ezúttal biztos volt a sikerében. Szövetséget tervezett kötni a völgyi királysággal, hogy katonáival uralma alá hajtsa a Fekete erdőt. A herceg azonban Hófehérkét szerette, s csapataival a Fekete vár ellen indult. Hófehérke jég színű ruhában csatlakozott a herceghez és a sereg élére álltak.
A boldogan éltek, amíg meg nem haltak, utolérte őket.
A tündérkirályné jégesőt fakasztott az erdőből és életre keltette a fákat. A sereget tövissel zárta el a hercegtől és a lánytól. Tomboló haragjában Edmundot siratta, de a törpék iránti gyűlölete erősebbnek bizonyult a fájdalomnál.
El nem múló hóesést bocsátott a Fekete erdőre és népét a völgybe költöztette. A herceg nélkül vette át a völgyi királyságot, és száz év múlva már senki sem emlékezett a mesékre.
A tündérkirálynő megfáradtan ült a trónján, az embereket a szárazföld belseje felé taszítva. A hó birodalma megvetette fagyos lábait és nem mozdult helyéről. A királynő a várában maradt, s talán még most is arra vár, hogy Edmund megolvassza a szívét és az egykori Fekete királyságot.


Miklóssy Niki - Enyém az utolsó szó

Kopogás zavarta fel az éjszaka csendjét. Egy hívatlan látogató toporgott a küszöbön. Lassú léptekkel haladt egyre lejjebb és lejjebb a lépcső homályában, amikor az óra éjfélt ütött. Megérkezett hát. Eljött értem – gondolta. Kezét a mellkasára tette, mintha csak csillapíthatná a bordái mögött dübörgő szíve vad ritmusát, majd az ajtókilincs felé nyúlva felkészült, hogy szembenézzem a végzetével.
A férfi még mindig halálosan jóképű volt – hah, halálosan. Az árnyéka nem követte az izmos, szikár sziluettet. Az inkább egy szintén magas, de sokkal görnyedtebb, szélesebb, már-már bogárszerű szörnyetegé volt. Tetőtől talpig kirázta a hideg, mikor a férfi két határozott lépést tett felé.
            – Esther.


Ő is hátrálni kezdett, de a férfi követte be, a meleg pincehelységbe.
            – Lucifer, mit akarsz?
A férfi megrázta a fejét.
            –Igazán üdvözölhetnél, ha ilyen messziről eljöttem érted. Már meg sem akarsz csókolni?
Esther most már tudatosan lépdelt hátrafelé a vészcsengő irányába. Nem kellett messze mennie és jön a segítség. Lucifer azonban még azelőtt elkapta a derekát és szorosan tartotta, mielőtt elérhető távolságba került volna. Miért nem közvetlenül az ajtó mellé szereltette fel?
            – Kérdeztem valamit.
Ez alkalommal már kevésbé volt nyájas. Felgyúlt a szemében az égető, vöröslő láng, ami szörnyű, szörnyetegi lényének felsejlése volt. Már érezte a hátába fúródó karmokat. Nincs menekülés. Becsukta a szemeit és vett egy mély lélegzetet, hogy enyhítse a fájdalmat. Teljesen lefogták a karok, így még a felfelé nyújtózkodás is nehézkessé vált. Lucifer teljesen az oldalába fúrta a karmait és megcsókolta, mielőtt még felsikolthatott volna.
Esther amint újra elérte a földet, már nem is érezte azt a kínzó fájdalmat. Mintha nem is tíz karom vájódna bele a testébe egészen a csípőcsontjáig, cirógatva azt. Ki kellett szabadítania az egyik kezét, szörnyű íze volt a szájának. Már ismerte ezt az ízt. Lucifer minden apró mozdulatát figyelte, türelmesnek kellett lennie. Letörölte a szájáról a kormot, amitől tehetetlenül megrettent. Hiába próbálta az összeset eltüntetni, csak több és több jött. Már a nyelvén is vastag rétegben rakódott le és köhögnie kellett. Fekete por szállt fel a tüdejéből. Azt hitte, hogy ott fog megfulladni.
            – Hadd segítsek.
Immár egy emberi kéz fogta meg a korommal borított kezét. Rég nem tudta, hogy a nyájas, emberi Lucifertől, vagy a szörnyetegtől fél-e jobban.
            – Jól vagyok.
            – Azt mondtam, hogy segítek.
Mélyen dörgő hangjába az egész épület beleremegett. A sokk rövid pillanatában látta az apró vonalakban megrepedő falat és a felváló tapétát. A bútorok felpattantak egy pillanatra a helyükről, majd nagy dörrenéssel érkeztek vissza. Kint zuhogni kezdett az eső.
Esther kihasználva teste viszonylagos szabadságát megpróbált elfutni. A linóleum keservesen nyikorgott a vékony cipője alatt, mikor egy túlságosan hosszúra kinyúlt kar kezdte el vonszolni az ellentétes irányba. Talán csak játszott a lánnyal és engedte, hogy azt higgye, erősebb lehet egyszerű emberi léte ellenére magánál az ördögnél. Ám hamar megunta ezt a játékot. Esther két kibújó szarvval találta szembe magát, ahogy a hátát marcangolták ismét. Nem tudta visszatartani tovább, felsikoltott. Lehet, hogy meghallanak, és a segítségemre sietnek, gondolta. Becsukta a szemét, egyrészt a fájdalom miatt, másrészt, hogy ne lássa az arcát és a szemeit. Ereje máris fogytán volt, mintha valami lassan elszívná tőle az életet. Még a fullasztó érzéssel a torkában sem volt ideje foglalkozni.
            – Nem tudsz tőlem elmenekülni, nem érted? Én mindenhol ott vagyok. Én mindenhol megtalállak.
            – Engedj el, kérlek.
Sírt, Luciferben azonban nem volt helye sajnálatnak. Ismét a lány ajkaira tapasztotta pikkelyes, nyálkás száját, aminek keserű íze volt, míg az ismét köhögni kezdett, most már sokkal erőteljesebben és kínosabban, mint az előző alkalommal. Fekete por borította be a falat, Lucifer ruháját és a szőnyeget is.
Még épp időben lökte el magától. Esther térdre esve öklendezte fel a fekete kormot, míg el nem hányta magát közben.
            – Megegyeztünk, hogy a feleségem leszel. Vagy velem jössz most, vagy meghalsz. Az enyém vagy. Eladtad nekem a lelked.

* * *

Egy bárban találkoztak, pontosan egy évvel azelőtt az éjszaka előtt. Esther a művész barátnőivel ült be szórakozni egy kicsit. Akkor már festő volt, nem túl híres. Mosogatott esténként egy étteremben, nappal egyetemre járt, az volt az utolsó éve. Amint jutott rá egy kis ideje, festett. Híres akart lenni, de az egyetlen bemutatója is kudarcba fulladt. Kezdte feladni.
Feltűnően bámulta őt a férfi és ő is a férfit. Még soha nem látott annál az arcnál helyesebbet és pont őt vette észre. Azt mondta, hogy a lánytól nem sokkal idősebb üzletember. Órákig beszélgettek, táncoltak, míg el nem indultak a hotel felé. Esther ereiben úgy dübörgött a vér, mint az izzó láva.
Az ajtót lassú mozdulatokkal zárta be a férfi, amint feloltotta a villanyt.
            – Hogy tetszik?
Esther körbefordult pásztázó tekintettel a szobában.
            – Nagyon szép.
A férfi elmosolyodott.
            – Tudtam, hogy tetszeni fog. Élhetnél akár te is így.
A lány felsóhajtott. Másra se vágyott, csak hírnévre, utazásra és luxusra. De a képei nem voltak elég jók, legalábbis egyelőre.
            – Talán majd egyszer. Évek múlva.
            – Gyere velem, magammal viszlek mindenhova. még a képeidre is találhatok vevőket. Sok mindenkit ismerek, valakinek biztosan tetszeni fognak.
A lány felnevetett és megrázta a fejét. Azt hitte, csak szédíti a jóképű üzletember. Kezébe nyomott még egy pohár pezsgőt, amire már igazán nem lett volna szükség, de Esther mégsem bánta. Valahogy fel kellett oldani a kínos feszültséget.
            – Ne nevess, komolyan beszélek. Gyere, koccintsunk, fenékig.
            – Nem hiszek neked. – nevetett.
            – Csak tégy úgy, mintha erre az egy éjszakára szólna. Legyél a kis feleségem, akit magammal viszek mindenhová. Akár még a pokolba is.
Esther tehetetlenül csak nevetgélt. Tényleg túl sokat ivott.
            – Hát, nem is tudom.
            – Legyél.
Mély hangja lassan és melengetőn ejtette ki a szót.
            – Leszek.
            – Add nekem a lelked és híressé teszlek. Pontosan egy év múlva pedig elveszlek feleségül.
Vigyor jelent meg a lány arcán.
            – Eladom neked a lelkem. Boldog vagy?
Lucifer mennydörgésként nevetett fel, ahogy a fal és maga közé szorította a lányt és megcsókolta. Esther életében először érezte a kormos, égett ízt a szájában, amitől megrémült és menekülni akart. Mozdulni azonban már nem tudott.
            – Az enyém vagy, Esther. Eladtad a lelkedet az ördögnek, nem menekülhetsz el.

Másnap reggel homályos emlékekkel ébredt fel, de a kormot még mindig érezte a szájában. Lucifer elkezdte belülről felégetni. A szobában azonban nyoma sem volt a felköhögött fekete pornak. Arra se szánt időt, hogy felvegye a cipőjét, a kezében libegtek, ahogy fejvesztve rohant le a lépcsőn. Az ördög azonban már megszerezte, amit akart és eltűnt.

* * *

Karjánál fogva rángatta fel Lucifer és letörölte a szájáról, ami rajta volt.
            – Velem jössz, Esther, még negyed óra és a feleségem leszel. – vad, izzó, vörös tekintete megtört egy pillanatra. – Magányos vagyok, Esther. Még többet akarok szórakozni.
A lány pánikba esett. Kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenséget és rohanni kezdett. Keservesen kapkodta a levegőt, de mégsem hallott belőle semmit sem, olyan hevesen vert a szíve. Megnyomta a gombot, de az ajtón már nem ért ki. Több tucat, fekete szellemszerű lény vette körbe és visszaterelték Luciferhez. A magát szellemirtóként hirdető csapat már úton van, nem kell sokáig kitartania. Rengeteg pénzt fizetett ki a csapatnak a legutóbbi kiállítás bevételéből. A Luciferrel való találkozás után három nappal felhívta egy galéria és egy csapásra híres lett. Megkapta, amit akart.
            – Itt az idő. Én betartottam az ígéretem. Gyere ide.
Nem volt választása, a szellemek ígyis–úgyis odaterelték, ahová Lucifer mondta. Két kezét megragadta a férfi és végig a szemébe nézett, ahogy felöltötte valódi, foszladozó, ördögi alakját. A ruha is leszakadt róla, széles teste nem fért bele a pici öltönybe. Esther képtelen volt többé nem sírni. Csak azért nem ájult el a feketéllő, kitinpáncél karmok simogatásától, melyeket még mindig az ő vére áztatott, mert valami hátulról megtámasztotta.
Lucifer a gyűrűkért intett és az egyik szellem két, vörösen izzó vaskarikával érkezett.
            – Ezt csak a te kedvedért. Én kezdtem. – felemelte a tűzforró vasat, mintha csak meg sem érezné sugárzó hőjét. – Ezzel a gyűrűvel feleségemmé fogadlak, Esther.
A lány felordított a fájdalomtól. Sikoltásával nagyot hátrált, de valami furcsa erő mégis visszalökte Lucifer undorító testéhez, aminek érintésétől elájult a lány.
            – Mindig elfelejtem, hogy az emberek nem bírják a meleget.
Felkacagott és a szellemei vele együtt kacagtak.
            – Hűtsétek le azt a két szart.
Parancsoló hangjától ismét csend lett és szolgái azonnal ugrottak. A lány bőre már így is túlságosan megsérült ahhoz, hogy valaha is újra hibátlan legyen.
Felállította a padlóról és felrázta.
            – Gyerünk, mondd ki te is. Mondd azt, hogy eladod nekem a lelked.
Esther zokogásban tört ki és rázta a fejét olyan hevesen, amennyire csak képes volt rá.
            – Eressz el, kérlek, Lucifer.
            – Megmondtam, hogy mit akarok.
Hangja végképp felrepesztette a falakat, nagy reccsenésekkel válaszolt a dörgő hang erejére. A pincehelységtől elvált a ház többi része és a megrepedt fal kidőlt. Nagy puffanással érték el a földet az egymástól elváló téglák. Az eső elkezdett befelé esni. a tetőszerkezet még billegett a hiányzó oldal és a még magát tartó három fal közt, aztán lassan kezdett el aláhullani a magasból. Olyan volt, mint valamiféle vörös hó, ahogy megcsusszant az egyik tartófa és elkezdtek a cserepek lefelé zuhanni. A házat körülvevő fenyők vészesen dülöngéltek a szélben.
Esther remegett a félelemtől. Lucifer visszafojtottan agresszív, parancsoló, mégis suttogó hangjának hallatától ismét elájult.
            – Állítsátok már fel, minek tartalak benneteket?
Erre a mondatra eszmélt fel. A kezébe került a már hűs gyűrű is. Az erő közelebb lökte az ördöghöz.
            – Kezdheted.
A lány bólintott, bár a félelemtől szüntelenül rázta a hideg.           
            – Én, Esther… - elcsuklott a hangja és sírásba fulladt.
Lucifer harmadjára fúrta bele az egyik kezét a csípőjén lévő lyukakba.
            – Ezzel a gyűrűvel… - szipogott. – Ezzel a gyűrűvel eladom neked a lelkem, Lucifer.
Megdördült az ég és minden az ördög kacajától zengett. Újra megcsókolta Esthert, elszívva tőle a benne megmaradt kevés életet is. A lány még hallotta, ahogy az Isten dühösen felszólal.
            – Mit tettél, Lucifer?
Az ördög csak ennyit felelt, mielőtt eltűnt volna feleségével és szolgáival a sötétségben:
            – Mindig enyém az utolsó szó, ne feledd.


Brukú - Ha úgy nem, hát emígy

A kora reggeli nap első sugarai már felbukkantak a horizonton és lágyan melegítik a veteményesben helyet foglaló zöldésgek harmatos leveit. A friss csendben csak egy kakas próbálgatja álomittasan a hangját, ami néhány próbálkozás után szintén elhallgat. Howard ennek ellenére már a kedvenc fonott kosarával a hóna alatt nyitja is ki a derékigérő fa kaput, és lép a hátsó kertjébe. Alig tesz meg azonban pár lépést megakad a szeme a sáros lábnyomokon, amik a fejes salátákhoz vezetnek.
- Hogy csapna beléje a villám... – harsan fel rekedtes tájszólása, ahogy meglátja a feltúrt földet és a hiányzó zöldségeket. Ordítva földhöz csapja a kosarát, ami darabokra törik, aztán még bele is rúg párat. Hogy lehet, hogy ismét vele történik ez meg? Erősen bele markol az őszülő hajába aztán mérgesen fújtatva szét néz a kerten: a bal oldalán  lévő,  széles négyzet alakú ágyásra, ahonnan egy egész kosárnyi sárga répa tűnt el pár napja, mögötte nem sokkal a vékonyka tégla lap alakú emelt ágyásra, ahonnan majdnem az összes céklának nyoma veszett alig egy hete, a terebélyes fólia sátorra a sor végén, amit nem csak hogy megrongáltak, de még az összes vastag húsú paradicsomot és paprikát elvitték. Hangosan felhójat, ahogy a jobb oldalon elhelyezett takaros tyúkólra pillant, ahonnan a legfiatalabb tojók nagy részét lopták el kicsivel több, mint egy hete, aztán a szorosan a sarkában ácsorgó fészerre, ahol több kézi szerszámnak is a hűlt helyét találta.
– Miér’? – szakad ki belőle a kérdés. Pipától érdes hangjára felijednek a tyúkok és őrült kotkodálásba kezdenek. – Mit köllene tennem? A villánypásztoron keresztül, az őrködésen át mindent megpróbáltam... mégis itt tartunk. – nem jön válasz, pedig most mindennél jobban várta. Ha így folytatja ez a mocskos kis tolvaj, nem lesz mit eladni a nyár végén, és nem lesz pénze sem, hogy etetni tudja a családját. Ökölbe szorított kezekkel sarkon fordul, és sarkait a puha földbe vágva elindul vissza a háza mellett parkoló fugonjához, amikor megpillantja a távoli szomszéd kertjében a kukorica zöldes leveleivel táncoló madárijesztőt. Messze kitűnik a citromsárga kalapja, a sötétbarna zsákos arca, az élénk piros pulóvere és az ormótlanul nagy söprű kezelei, amin a színes zacskó csíkok hangosan zörögve csapkolódnak a szélben. Howard elmosolyodik aztán irányt változtava elindul a fészer irányába.

Fülledt, csendes az este. Csak a visszafogott zihálásomat és a fülemben dübörgő szívemet hallom, ami elnyomja a tücskök ritmusos zenélését és a távoli kukorica leveleinek súgását. Megmozgatom egy kicsit az elzsibbadt lábaimat aztán újból behúzódok a traktor ormótlan kerekei mögé. Ismét a felső emeleti ablakra bámulok, amiben a fények továbbra is égnek. Türelmetlenül sóhajtok mielőtt letörölném a kövér izzadtság cseppeket a homlokomról és bele törölmém a kezem a koszos pólómba. Mikor újra felnézek az egész ház teljes sötétségbe borult már. Itt az idő.
Előbújok a kerekek nyújtotta biztonságból. Lábujjhegyen oda osonok az ekéknek támasztott kemping biciklimhez, hogy a sárvédőjére rögzített zsákokat óvatosan kibogózzam és magamhoz vegyem. Egy gyors pillantás a sötét, néma házra majd begörbített térdekkel elindulok a krumplik tömött sorai felé.
A kert végébe – ahogy emlékeztem rá – egy széles, egyenes út vezet, ami annyira ki van már taposva, hogy beton keménységű. Szinte hangtanul lehet rajta haladni, mégis trappolásnak érzem minden léptemet, mert tudom, hogy tudja. Az Öreg már az első alkalmakkor rájött, hogy meglopom, és biztos, résen van. Nem dilis a pasas, sőt nagyon is leleményes: múltkor például vadász puskával járta egész éjszaka a telkét, előtte pedig medve csapdákat helyezett el szinte mindenhová. Megborzongok, félig az emlékektől félig pedig attól, hogy milyen penge élen járok. Erősebben szorítom magamhoz a zsákokat, mintha csak páncélt markolásznék. Sietnem kell, határozom el magam, s ezzel felszaporázom a lépteimet.

Percekkel később már a fólia sátor sarkát kerülöm meg, ami mögött egyből látom is a krumplik tömött sorait, a fekete ég alatt elterülő kukoricást, és a benne meglapuló madárijesztőt. Fel vont szemöldökkel megnézem magamnak, aztán megrándítom a vállam és neki állok véletlenszerűen kihúzkodni a zsenge töveket. Meglepően gyorsan haladok vele, így nyugodt szívvel kezdhetek el gondolkodni azon, eladjam-e vagy megfőzzem-e a krumplikat. Étel és pénz híjján vagyok, viszont tudom, hogy a krumpli ára szinte hónapról hónapra egyre magasabb lesz. Talán ha csak egy kicsit tennék félre magamnak...
Halk reccsenés hasít a csendes éjszakába, amitől kis hiján felsikoltok. Az ajkamba karapok. Lassan eleresztem a zsák száját. Felegyenesedek és figyelek. Meredten, akár a mögöttem lévő kukorica szárak. Semmit nem látok csak az ágyások és a távoli fészer sziluettjeit. Lassan kifújom a benn tartott levegőt, aztán lábujjhegyen jó pár sorral arrébb osonok. Reszketnek a kezeim, és többször is kicsúszik a kezemből a növény töve. Alig haladok, és egyre inkább a tájat pásztázom idegesen ahelyett, hogy a krumplik begyűjtésére figyelnék. Ez így nem lesz jó, Joka, motyogom kétségbe esetten magamban, amikor újból hallom a recsegést, egyesen a hátam mögül. A pánik szinte azonnal felrobban az ereimben, amitől kapkodva bezárom a zsák száját, nem törődve azzal, hogy félig üres, feldobom a hátamra, ám mielőtt akár egy lépést is tennék megcsapja az orromat a szalma erős szúrós szaga, amit egy reszelős, erőltetett légzés kísér. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy csak egy picit, de hátra nézzek. Amit pedig ott meglátok, attól eláll a lélegzetem is.
                A madárijesztő sötét alakja fölém tornyosulva áll mögöttem. Szalmával kerekre tömött arcában szürke élettelen szemek ücsörögnek és merednek rám pislogás nélkül.  Szalmával kitömött torz testén a piros ing és a szakadt kantáros nadrág szinte szétpattan, annyira megvan tömve. Farkas szemet nézünk. Óráknak tűnő másodpercekkel később lassan oldalra biccenti a fejét, amitől egy maroknyi szalma hullik ki a gallérja alól.
Futásnak eredek, magammal cipelve a zsákot. Először a vastag, kitaposott úton szaladok, amit ide felé jövet is használtam, de gyorsan utol ér. Túl gyorsan. Én pedig lassú vagyok a zsákmány miatt. Nem akarom eldobni, de meghallom az egyre közeledő trappolását a hátam mögül. Még épp időben engedem el a zsákot, és fordulok balra, így lecsúszik az utánam markoló keze a pólómról. Dühösen felordít, én pedig erőnek erejével igyekszem azon, hogy ne nézzek hátra, hogy csak a jó pár méterre lévő biciklire összeponcosítsak. És ekkor megtörténik az, ami sosem fordult még elő: megbotlok és durván a földre zuhanok.
Bevágom a fejem, és elharapom a nyelvem, amitől a vér azonnal megtölti a számat. Nem törődöm a sós, émelyítő ízével, húzni kezdem magam a földön, bele kapaszkodva minden rögbe és mélyedésbe. Alig jutok el pár méterre, amikor keményen rátapos a bokámra, és satuként oda szegez a földre. Tehetetlenül vonaglani és rúgkapálózni kezdek, mire ő le sem véve rólam a szemét bele nyúl az egyik mély zsebébe és matatni kezd benne. Hisztérikusan sikítozni kezdek, ahogy a félelem utat tör az ereimben és rájövök, itt fogok meghalni. Végső elkeseredettségemben karmolászni kezdem a földet, hogy marokszám az arcába tudjam hajítani. Megpróbál elhajolni, de így a szorítása enyhül. Kiszabadulok. Zokogva csúszni-mászni kezdek majd talpra kecmergek és villám gyorsan elmenekülök onnan.

- Vissza ne gyere, kölyök! – motyogja Howard, miközben lefejti a fejéről a kibélelt zsákot. Eltűri az össze kócolódott haját, kiszedi a szájába tévedt szalma szálakat aztán figyeli egy darabig a tolvaj tova tűnő sziluettjét. Sarkon fordul, majd elégedetten besétál a házába.


Sasa - A madárijesztő története

Farkasvonyításra ébredtem. Rég nem hallottam őket; elköltöztek néhány teliholddal ezelőtt. Rossz előérzetem támadt. Megvakartam a szárnyam tövét, aztán kiröppentem az odúmból, hogy körülnézzek egy kicsit.
Szörnyű hideg volt, és túl sötét. Felhők gomolyogtak a szürkén dagadozó hold előtt, a tájat belepte a köd. Gyűlölöm a ködöt. Megkétszerezi a menetszél hidegét, átáztatja a tollaimat, ráadásul alig látok tőle valamit.
Apró, fényes arcokra lettem figyelmes, ahogy a város felé repültem. Faragott tökök kerültek az ablakokba, az utcákat ellepték a vacogó gyerekek, akik éppen csokoládét gyűjteni indultak. Volt köztük boszorkánysüveges, lepedőbe csavart, kipingált arcú, volt, aki műanyag kaszával hadonászott. Mondókát skandálva mentek háztól házig. Boldognak tűntek.
Feljebb repültem, és ráfeküdtem a szélre, hogy a vonítást követve minél hamarabb kijussak a városból.
- Hé!
- Ki szól? – kaptam fel a fejem a váratlan kiáltásra.
- Itt vagyok, mögötted. Vadászni indulsz?
Megfordultam. Egy denevér csapdosott mögöttem esetlenül csupasz szárnyaival.
- Nem, a farkasokat keresem – feleltem.
- Ó, akkor rendben van – bólintott. – Csak azért szólok, mert arrafelé, amerre tartasz, valaki irtja az állatokat. Méreggel, csapdával, mindenhogyan. Baglyok is hullottak arrafelé.
- Köszönöm, hogy szóltál – biccentettem. – Óvatos leszek.
A denevér távozott, én is tovább indultam. Időről időre előfordultak gazdák a környéken, akik azt hitték, mindent megtehetnek. Először madárijesztőket készítettek, aztán lövöldözni kezdtek, aztán jött a patkányméreg és a drótcsapda. Nem egyszer múlott szerencsén az életem.
A városon túli dombság erdeiből jött a vonyítás. A farkasokat egy bozótos mélyén találtam meg. Nem ismertem őket, délről jöttek. Szóltam nekik, hogy vigyázzanak a tetemekkel és a gazdákkal errefelé, aztán továbbálltam. Abban reménykedtem, hogy az ismerős falkával találkozom, és ismét hallgathatom a történeteiket. A farkasoknak gyönyörű történeteik vannak, és gyönyörű énekük. Az általam ismert csapat alfája tudja a legszebb meséket, soha nem hallgatnám más ordasét.
A dombság felett repkedtem. Kisvártatva előbújt a telihold, ezüstös derengésbe vonva az erdőt, a város narancsos fényeit és a laposan fekvő mezőket. Keletre egy ismeretlen alakot pillantottam meg, ócska kabát lógott vézna testén, és egy régi cilindert húzott a fejére. Az arcát még bagolyszememmel sem tudtam kivenni. Közelebb repültem hozzá. Egy tökföld közepén ácsorgott, tökből volt a feje is, csálé vigyort festettek rá.

- Jó estét, barátom! – köszöntöttem. – Idetelepedhetnék a válladra néhány szóra?
- Foglalj helyet, szárnyas vándor! – invitált. – Hogy érzed magad ebben a ködben?
- Ami azt illeti, rémesen. Azonban muszáj volt kimozdulnom az odúmból, farkasüvöltést hallottam, és a kíváncsiságom a szabad ég alá űzött.
- Valóban, én is hallottam őket. Egy másik falkát keresnek, de ők már odébb álltak.
- Mióta vagy itt? – érdeklődtem.
- Tegnap lettem ideállítva, mert a hollók rájárnak a tökre.
- Akkor nem volt okos dolog tökből faragni neked a fejet!
A madárijesztő felkacagott.
- Hát nem! Viszont nagyon örülök a társaságodnak, nem maradnál itt velem még egy kicsit?
- Szívesen maradok. Mondd csak, ismersz valami érdekes történetet?
Új barátom eltűnődött egy pillanatra, egészen összeráncolta faragott homlokát.
- Tudok néhányat. Remélem, nem félsz a boszorkányoktól és egyéb rémes dolgoktól!
- Kérlek, mesélj! Amióta a farkasok elvándoroltak, nem hallottam se tündérmesét, se rémeset. És különben is, ebben a töklámpafényes időben jólesik a borzongás.
- Hát jó! – mondta a madárijesztő. Kényelmesen elhelyezkedtem szalmával kitömött vállán, ő pedig mesélni kezdett.
Történt egyszer, nem tudni mikor, talán századokkal, de lehet, hogy csak néhány órával ezelőtt, hogy egy Boglárka nevű kislány jó melegen felöltözött, élelmet pakolt egy tarisznyába, és megszökött otthonról. Senki nem tudta, miért, még ő maga sem, de úgy érezte, nincs maradása. Alkonyodott, amikor a lányka útnak indult. Az erdő felé vette az irányt, bizony, éppen ez az erdő van itt mögöttünk. Boglárka ment a sötétben egyenesen előre, és hamarosan eltévedt. Nem látta, merre megy, nem látta, honnan jött. Kicsi szívébe jeges félelem markolt, de hű maradt elhatározásához, és remegő lábakkal ment tovább.

Bagolyhuhogás és avarzörgés kísérte útját. A távolban vijjogott egy ragadozó madár is. Boglárka egyszer csak egy patak hangjára lett figyelmes. Követte hangot, és nemsokára el is érte a vizet. A patak köves medrében folydogálva egészen feketének tetszett. A kislány egy tuskóra telepedett a partján, elővett egy kiflit, és rágcsálni kezdte. Nem sok fogyott még belőle, amikor egy hangot hallott. Kristálytiszta női hang volt, és mintha egyenesen a patakból szólt volna.
- Kisleány! Szép leányka!
Boglárka nagyon megijedt, csendben maradt, de a hang folytatta.
- Kedves kislány, szép kislány, szeretnél velem játszani? Olyan egyedül vagyok!
- Ki… ki vagy te? – nyögte Boglárka elhalóan.
- Ó, én Kincső vagyok, és itt élek a patakban. Évente egyszer, a Boszorkányok Éjszakáján játszhatok valakivel. Ma van ez az éjszaka, és én olyan rosszul érzem magam egyedül! Kérlek, szép kislány, játssz velem!
Olyan szépen kérte Kincső, és Boglárka annyira rettegett egyedül, hogy úgy döntött, reggelig vele marad.
- Hol vagy? – kérdezte.
- Itt, a vízben – felelte Kincső. – Gyere be ide, és húzz ki!
Boglárka térdig a jeges vízbe gázolt, és megragadta a vízben lebegő kezet. Amikor kiszabadította Kincsőt, és jobban szemügyre vette, majdnem felsikított rémületében. Kincső ruhája szakadozott volt, és zöld a rajta megtelepedett algától. A bőre helyenként mintha leszakadt volna a testéről, az arca szürkés volt, a haja kócos és vizes, a szemei hályogosak.
- Ne félj tőlem, szép kislány! Mi a neved?
Boglárka szépen bemutatkozott. Kincső kézen fogta, átugrották a patakot, és az erdő mélye felé szaladtak. Egy tisztáson álltak meg, aminek a közepén tüzet gyújtottak.
- Mondd csak, miért hívják ezt a boszorkányok éjszakájának? – kérdezte Boglárka.
- Azért – felelte Kincső -, mert ilyenkor minden boszorkánynak hatalmában áll büntetlenül fekete mágiát végeznie. Ezen a tisztáson szoktak gyülekezni, hogy elvégezzék a rítusaikat. Mindig nagyon vicces, ahogyan kántálnak, szeretem nézni őket. Nemsokára ide kell érniük. Addig ickázzunk!
A földre rajzolták az ugróiskolát, és énekelve ugrándoztak egyik négyzetből a másikba. Kincső hangja kísértetiesen magas volt és tiszta, az alakja egészen áttetsző, de Boglárka már nem félt. A lány éneke megbabonázta.
Addig ickáztak, amíg el nem lobbant a tűz. Akkor Kincső egy bokor alá rángatta Boglárkát, és onnan figyelték, ahogy a fekete köpönyeges alakok előtűnnek a semmiből, és körülveszik az ő gyermeteg tüzecskéjük hamvait, és hatalmas máglyát teremtenek a helyére. A boszorkányok kántálni kezdtek, ütemesen hadarva egy bonyolult, ősi nyelven, majd körültáncolták a tüzet, füvekkel szórva meg a lángokat. Minden növénytől felizzott a tűz, és kéken, lilán, rézvörösen kezdett égni.
- Gyönyörű – suttogta Boglárka. – Hogy lehetnék én is boszorkány?
- Gyere – hívta Kincső, és kibújt a bokorból. Boglárka követte. A tűz felé futottak, a boszorkányok felé, nem törődve a szállongó pernyével és érthetetlen varázsigékkel.
- Asszonyok! – kiáltott rájuk Kincső. – Nagyságos asszonyok! Ez a szép kislány a nővéretekké szeretne lenni.

A boszorkányok döbbent csendben fogadták a két lányt, majd éktelen haragra gerjedtek, amiért megzavarták őket, és rikácsolni kezdtek. Lehetetlen volt megérteni, mit mondanak. Az egyikük felemelte a kezét, mire mind elhallgattak – ő lehetett a főboszorkány.
- A nővérünkké? – kérdezte gyanakodva.
- Igen – helyeselt Boglárka.
- Van-e benned varázslat, kislány?
- De van ám – szólt közbe Kincső -, ő húzott ki a patakból!
- Na, már megint te vagy az? – morogta az egyik boszorkány. Kincső kiöltötte rá a nyelvét.
A főboszorkány gondolkodóba esett, aztán a tűz mellé állította Boglárkát.
- Próbákat kell kiállnod. Ha mind a hármat sikerrel veszed, a nővérünk lehetsz.
- Mit kell tennem? – kérdezte a kislány.
- Az első próbád: sétálj át a tűzön!
Boglárka felkiáltott volna, hogy ez lehetetlen, de addigra egy boszorkány meglökte. Ő megbotlott, és arccal a máglyának esett, ami összeomlott a súly alatt, és szikrák miriádjait köpte mindenfelé. Boglárkát égették a lángok; felsikoltott, és megpróbált feltápászkodni, hogy kikecmeregjen a tűzből. A bőre felhólyagosodott, a haja lángra kapott, a szeme kiszáradt. Körülötte újra kántálni kezdtek a boszorkányok.
Mire kiért a tűzből, a főboszorkány egy koponyát nyújtott felé. A teteje hiányzott, az agy helyén bűzös, sötétzöld folyadék kavargott.
- Idd meg! – utasította a boszorkánymester.
Boglárka arcán a fájdalom könnyei folytak, marva a tűz okozta sebeket. A lány nagy levegőt vett, és azt remélve, hogy a zöld lé majd enyhíti a kínt, egy szuszra kiitta a koponya tartalmát.
Összeesett. Levegő után kapkodott, úgy érezte, forog vele a világ. A hallása eltompult, lüktetett a halántékán egy ér, azt hitte, el is pattan. Az égett bőr elkezdett lefesleni a testéről, és eleredt az orra vére. Várta, hogy jobban legyen, de nem lett. Felüvöltött fájdalmában. A távolból Kincső kacagását vélte hallani.

Úgy tűnt, órák teltek el, mire a főboszorkány talpra rángatta Boglárkát. A kislány már nem akart boszorkány lenni, haza akart menni, vagy egyszerűen csak meghalni, annyira fájt mindene és annyira rettegett.
- Az utolsó próbád következik – jelentette a főboszorkány. – Átszúrunk rajtad egy karót. Ha nem vérzel és nem sikítasz, boszorkány lehetsz.
- Kérlek – suttogta Boglárka. – Kérlek, engedjetek el. Már nem akarok a nővéretek lenni. Kérlek…
- Már nincs visszaút – közölte a boszorkány, és keresztülszúrta a kihegyezett fakarót Boglárka gyönge testén. A lányka felsikoltott. Képtelen volt megmozdulni, egy másfél méteres fadarab szögezte a földhöz.
- A tiéd – vetette oda Kincsőnek a testet karóstul, mindenestül a főboszorkány. – Most már igazán békén hagyhatnál bennünket.
Kincső kihúzta Boglárkából a karót, kezével betapasztotta a sikító szájat, és szélsebesen visszarohant a patakhoz. A félig megevett kiflit is magával húzta, ahogy elmerült a jéghideg vízben. Reggelre már két holttest lebegett a hullámok között.
A madárijesztő megköszörülte a torkát, jelezve, hogy véget ért a történet. Hajnalodott. Elköszöntem, és otthagytam cilinderes barátomat a tökföldön. Visszanézve láttam, hogy néhány holló máris kikezdte a fejét, de nem repültem vissza megmenteni. 


Dorothy Large - Keresztre feszített gonoszság

Egy újabb este közeledett, mikor Tod ismét a szabad ég alatt éjszakázott a tanyaház kellemes melege helyett. A késő októberi szellő csípte a bőrét, az ég rózsaszínes-narancssárgás színekbe takarózott, ahogy a Nap kezdett eltűnni a horizontról. A zsenge kukoricás között fel-alá járkálva Tod Jenkins csak messziről álmodozhatott a kandallóból kiszűrődő lángok forróságáról, ahogy árnyékokat vetnek a zöld tapétás falra, miközben apja jóízűen böfög a szokásos esti korsó söre elfogyasztása után. Szinte hallotta, ahogyan édesanyja rászól a férfira, hogy micsoda disznóság ilyet művelni társaságban, amit a apja csak egy dühös morgással nyugtázott volna. Ezt az éjszakát tölthette volna a saját ágyában is és az sem zavarta volna, hogy bátyja a szomszédos heverőn horkol, miután a sok bortól részeges álomba merült. Ehelyett hallgathatja a tehenek és disznók hangját a pajtából kiszűrődni, a kutya féktelen ugatását a kertben és persze azokat a rohadt madarakat. Ezek miatt a dögök miatt kellett Todnak kint éjszakáznia, már a héten harmadszorra, hiszen édesanyja új veteményeskertet ültetett és az apja is féltette a kukoricását. Habár a tizenéves fiú tisztában volt vele, hogy a madarak éjszaka nem élnek túlzott aktív életet, szülei biztosra szerettek volna menni, hogy a kert reggelig épségben marad. Tod azt viszont nem értette, hogy miért csak őt küldik ki az éjszakába, ahol bármilyen vadállat megtámadhatja ,hiszen szomszédjuk csupán egy hatalmas, sötét erdő, alig pár kilométerre a tanyaházuktól. William, a harmincéves vagy Jackson a huszonkét éves bátyja miért nem volnának jók erre a feladatra?

Tod nem vette túl komolyan a kötelességét, felőle aztán az összes rohadt dög lezabálhatta volna az egész kibaszott tanyát, az állatokkal együtt. 
A Napnak már alig látszott egy halvány sugara, mielőtt teljesen eltűnt volna és Todnak alig kellett várnia pár percet, hogy teljes sötétségben találja magát. A csillagtalan égboltot csak a Hold sovány fénye világította be valamelyest. A fiúnak kezdett elege lenni abból, hogy éjszakái már csupán abból állnak, hogy rendesen, rétegezetten felöltözzön, kimenjen a szabadba és körbe-körbe járkáljon az ötven holdas területen, miközben megállás nélkül "élvezhette" az éjszaka hangjait, a tücskök ciripeléseit, a baglyok énekét és a denevérek szárnycsapásait. Abba pedig már bele sem mert gondolni, hogy miféle lények leskelődhetnek rá a sötétből. Próbált nem figyelni a bokrok ágai között megbúvó vadállatokra és az erdő szélén álló sötét alakokra, akik valószínűleg csak a félelembe takart elméjének kivetülései voltak. De mégis... miféle rohadt dolog ez a szüleitől? Tod minden ilyen alkalommal magában fortyogott, néha-néha belerúgott a kerítésbe, vagy ha Lester, a közepes termetű, de öreg Leonberger kutyájuk simogatás vagy egy kis elemózsia reményében közeledett a fiúhoz, Tod gonoszan elkergette dühében.
Ezen az estén már másodszorra járta körbe a birtokot, miközben tekintete végig a házukból kiszűrődő petróleumlámpa világításán tartotta, míg az éjfél környékén kialudni látszott.
Odabent az igazak álmát alusszák a kellemes melegben, gondolta a fiú, miközben idekint engem megvesz a hideg. Ettől a gondolattól még jobban elkapta az ideg és az önsajnálat. De mielőtt belerúgott volna az egyik kukoricaszárba, eszébe jutott valami. "Az igazak álmát alusszák."
Tod az első pár alkalmat - mikor vigyázott a veteményesre és a terményekre - komolyan vette. Ő sem örült volna, ha a dögök lezabálják a termést. Nem akarta, hogy szülei ilyen dolgok miatt bosszankodjanak, de minden egyes éjszaka elteltével lelkesedése fogyatkozni látszott. Tod pedig ezen az estén gondolta azt, hogy végleg elege lett.

Sarkon fordult, egyenesen a pajta felé vette az irányt. Mikor odaért, nagyon lassan nyitotta ki az épület jobb szárnyát, hogy a szülei biztosan ne hallják meg őt, majd gondosan be is csukta maga után. Odabenn a farakás és a széna nehéz szaga lengett körbe, az egyik sarokban pedig egy régi eke súlyos alakját vélte felfedezni. Tod nem kapcsolta fel a szénszálas ívlámpát, hiszen apja figyelmeztette, hogy nyílt lángot csak szükség esetén használhatnak, különösen nyáron. Így a fiú a sötétben botorkált a szénával teli padlón, kezét maga előtt tartva, hiszen nem volt túl járatos a pajtában. Apja inkább Williamnak és Jacksonnak mutatta meg a földművelés fortélyait és hogy milyen munkához milyen eszköz kell és ezeket hol találják meg. Tod ezt igazságtalannak érezte, hiszen míg idősebb bátyja a bor mámorának szentelte az összes idejét, s míg Jackson csupán csak a tehenek fejésével foglalkozott, ő addig szívesen tanult volna az apjától. De az apja - úgy tűnt - nem volt hajlandó tanítani.
Tod felmászott a rozoga létrán egészen a szénapadlásig és ahogy lehajtotta fejét a szúrós és kényelmetlen rakásra, rögtön körbeölelte az álom.

* * *

Másnap reggel kótyagosan ébredt. Először fel sem fogta, hogy hol van, de ahogy a forgolódás következtében meghallotta a széna ropogását a feje alatt, rögtön egészbe jutott minden. Olyan hirtelen pattant fel, hogy fejét erősen be is verte egy fagerendába. Gyorsan kirohant a pajtából, de mikor látta, hogy csupán a hideg hajnalra ébredt és a házból sem szűrődött ki fény vagy zaj, megnyugodott. Elmosolyodott, lassan besétált a házba és rendesen betakarózott a saját ágyában. Bátyja részeg horkolása most a legszebb dallam volt fülének.
Tod ezek után felbátorodott. Megvárta, míg leoltják a petróleumlámpát, míg a neszek elcsendesülnek és a fiú már indult is a pajtába, hogy ő is álomra hajthassa a fejét, hajnalban pedig megébredt, hogy visszalopózzon a házba. Szülei nem sejtettek semmit. Reggelire kolbászt evett kukoricakenyérrel, utána iskolába ment, hogy a metodista tanításokat hallgathassa a barátaival, hazaérve megírta a leckéjét, megvacsorázott a reggelije maradékából és ha aznap este nem küldték ki, akkor olvasott egy darabig, ha pedig mégis kiküldték éjszakába, akkor sem panaszkodott. S mivel Tod szájából többet nem hangzott el zokszó, így a szülei is bátorságot nyertek ahhoz, hogy minden alkalommal kiküldjék a fiút.
Tod egy újabb estét töltött a szénapadláson, mély álomba merülve. Halkan hortyogott, s szemhéja mögötti fantazmagóriáiban éppen repült a tanyaházuk fölött, körbe-körbe és az udvaron látta saját magát, ahogyan édesapja szavait issza lelkesen, miközben az mozgalmas gesztusokkal magyaráz neki valamit. Mellettük Lester vidáman csóválta a farkát és gondtalanul vakkantott egymás után. Édesanyja dúdolgatva öntözgette és trágyázta újonnan ültetett veteményeskertjét, ami tökéletes állapotban volt, mert a madarak messziről elkerülték az egész birtokot. S habár a maga módján szerette a testvéreit, a legjobb mégis az volt ebben az álomban, hogy ők nem vettek részt benne.

Todot kellemes, békés érzés ölelte körbe, olyannyira, hogy a valóságban egy könnycsepp pergett le végig az arcán. A következő pillanatban a fiú zuhanni kezdett álmában és veszedelmesen közeledett a kukoricás felé, ahol a szellő lágyan rázta kardszerű leveleket.Tod szeme felpattant és a földön találta magát, feje zsongott a fájdalomtól és hátába is valamilyen különös érzés fúródott. Szemét még az álom ködfátyla takarta be, amit még nem volt alkalma kidörzsölni belőle, s ezen keresztül csak különböző árnyékokat látott maga körül, ahogy körbe állják őt és lefelé néznek rá, A fiú nem érzett félelmet, pár pillanatig fel sem fogta mi történik vele, még mindig az álomvilág meghitt és csendes világában hitte magát. Aztán hirtelen az egyik árnyékban felismerte Williamat, a másikban édesanyját, majd Jacksont is, aki éppen a szénapadlás létrájáról mászott le. Tod ekkor döbbent rá arra, hogy lebukott. Szíve kihagyott egy ütemet, hirtelen hányinger érzése tört rá. Lába elgyengült, ha akart volna sem tudott volna felállni és még a sírás is majdnem elkapta.
- Anya ... - nyögte elgyengülten, majd ülőhelyzetbe tornászta magát. - Anya...izé...

De mielőtt folytathatta volna, a két bátyja átcsúsztatták kezüket Tod hónalja alatt, majd szoros ölelésbe fogták és így rángatták fel a földről könnyű testét, eképpen indultak vele kifelé a pajtából. A fiú rángatózott, kapálózott, de nem tudott szabadulni testvérei szorításából. Kétségbeesetten beszélt hozzájuk, kérlelte őket, hogy engedjék el, de mintha meg sem hallották volna. Még rá sem néztek.
Anyjuk mögöttük sétált, lehajtott fejjel egy hosszú, rózsaszín hálóruhában, amit az évek során már kinőtt, így Tod láthatta zsíros hasának rezdüléseit léptei után.
- Anya, mit műveltek velem?! - visított, miközben könnyei már utat törtek maguknak.
- Fogd be a pofádat, Tod. Egy dologra kértünk meg, nem igaz? Hogy vigyázz erre a kurva földre, csak hogy ne kelljen egy légtérben tartózkodnunk veled, te fattyú. Különösen ma éjszaka, Halloweenkor, mikor a tetves madarak tömkelegével érkeznek a birtokra - az anyja nem nézett fel, mély, öblös hangja meg-megremegett beszéd közben. - Most vállald a következményeket. Teszünk róla, hogy többé ne hanyagold el a feladatodat!
Tod lábát a földbe szúrva próbálta lassítani a tempót, de testvérei nagyobbak és erősebbek voltak nála. A kukoricás felé tartottak, ahol édesapja jól megtermett alakját fedezte fel a hold halovány fényében, ahogy egy hatalmas "T" alakú valami mellett áll. A fiú elborzadt. Hirtelen Jézus keresztre feszítése jutott eszébe és ahogy közelebb ért apjához és a mellette, a földön fekvő feszületre pillantott, rájött, hogy nem hiába gondolt rögtön erre a bibliai jelenetre. Tod utolsó reményét édesapjába vetette, megállás nélkül kiabált hozzá, könyörgött neki, jajveszékelt. bömbölt és ordított. 

De rá kellett jönnie, hogy mindhiába.
Fejük felett madarak köröztek és károgtak, a távolból Lester ugatása és a tehenek bőgése hallatszott tompán, de Tod fejét csak a saját ordítása töltötte ki. Családtagjai nem szóltak hozzá egy szót sem, csak csendben, lehajtott fejjel készülődtek valamihez, amiről a fiú már előre tudta, hogy borzalmas lesz. Jackson és William durván a feszületre fektették nyüzüge testét. Todd rúgkapált, ott ütötte és csapkodta testvéreit, ahol érte őket, amire egy jókora pofon volt a válasz. A fiú szédülni kezdett az ütéstől, elhomályosult előtte a világ, amiben nem akart már tovább élni.

A következő pillanatban Tod valami keményet érzett maga alatt és rádöbbent, hogy már a fakereszten fekszik, testvérei pedig oldalról szorítják oda kezét a "T" betű két szárnyához, miközben édesanyja vasmarokkal tartotta egyenes vonalban a derekát. A fiú rángatózott, könyörgött, kétségbeesett ígérteket tett, hogy többé nem fog előfordulni, hogy mostantól mindig odafigyel a madarakra, mindig felszántja a földeket egyes egyedül, csak ne tegyenek vele semmi szörnyűséget. Bár tudta ő is, hogy számára már nincs remény. Nem tudta meggyőzni semmivel sem bigott szüleit.
Mikor az első szög belefúródott a kezébe, még nem üvöltött. Mikor viszont apja kalapáccsal kisebb ütéseket mért a szögre, mire az szépen, lassan haladt egyre lejjebb, míg át nem hatolt a fiú egész kezén és bele nem fúródott a fába alatta, Tod már szinte attól félt, hogy elszakadnak a hangszálai. Könnyei megállíthatatlanul patakoztak az arcából, pont úgy mint a hold fényében megcsillanó vér a lyukas kezéből. Úgy érezte, még sosem élt át ekkora fájdalmat élete során és valószínűleg igaza volt.
Még fel sem tudta fogni azt, hogy mi történt vele, mikor a másik tenyerének közepén érezte a következő szög hegyének enyhe nyomását.

* * *

Todot a hajnal halvány sugarai keltették fel az álmatlan alvásból. Végtagjai rettentően fájtak, lába alatt nem érezte a talajt, feje zúgott, nyelve pedig olyan száraz volt, mint a poros út. Úgy érezte, azonnal innia kell, különben megfullad. Valami nem odaillő dolog szúrta a homlokát és a tarkóját, s már mozdította volna a kezét, hogy elsöpörje onnan azt az akármit, de amint megpróbálta, felüvöltött, illetve felüvöltött volna. 
Megrohamozták az emlékek. Szeme azonnal kipattant és az első dolog amit meglátott maga előtt, az a kukoricás tengernyi végtelenje a horizonton. Feje hihetetlen gyorsasággal jobbra, majd balra csapódott és mikor meglátta kezén az alvadt vért és a tenyerébe tövig beleütött kétszázas szöget újra ordított volna, de ajkai nem nyíltak és minden próbálkozás után elviselhetetlen fájdalom hasított az arcába. Szájüregében nyelvével kezdett tapogatózni és hirtelen vas ízét érezte odabenn. Könnyei újra elindultak vértől mocskos arcán, mikor rájött, hogy rozsdás dróttal varrták össze száját, hogy ne tudjon ordítani, az zavaró valami a fején pedig egy szalmakalap volt. Lenézett magára, de nem a saját ruháit ismerte fel a testén, hanem valami kék nadrágot és kockás inget, melyek száraz szénával voltak kitömve, s az szúrta egész testét.

Tod - ahogy lehetőségei megengedték - rángatózott és száraz torkából borzalmas hangok törtek elő, melyek nem voltak képesek utat törni maguknak, így csak tompa nyöszörgések maradtak. Mindeközben fekete varjak ugráltak a zsenge kukoricasorok között.


Doresszi - A madárijesztő

Ködös, októberi estén bagolyhuhogás törte meg a csendet.
A telihold fényében jól látszott egy madárijesztő alakja.
A szántóföld közepén állt magányosan, hasztalan;
nem volt körülötte semmi, amit őrizzen, senki, akit elijesszen. 

Az ősznek lassan vége, mára már mindent learattak.
Az arca elmosódott, ruhája cafatokban;
évek óta itt állt, hóban, fagyban. 

A falu templomában felzúgott a nagyharang.
Tizenkettőt vert, a madárijesztő minden kongásba beleremegett. 

Viszolygott ettől az éjtől, de legfőképp magától.
Megint eljönnek ma, tudta, és emlékeztetik rá,
mit tett akkor, azon az éjszakán. 

A szántó szélén álló bokrok megrezzentek,
zörgés, ágak reccsenése, halk motozás.
Már itt is vannak, bár még nem látta, csak érezte őket.
Néma csend, majd suttogás:
„Inkább, te menj elsőnek!” – a távoli gyerekhang megremegett. 

Egy kisfiú közelített hozzá, 
gyermekszeme riadtan akadt meg az egykor vértől vörös folton.
A folyadék mára megalvadt, feketévé változott. 

Majd jött a többi is. Nem kellett sokat várni,
s mind előbújt a bozótból.
A gyerekek körbeállták, őt bámulták rettegve.
A kisebbek halkan szipogtak,
de a nagyobbak bátrabbak voltak.
Ők már többször is jártak itt. 

A madárijesztő nem szólt, ő csak csendben tűrt,
mert megérdemli. 

Legszívesebben elfordult volna, tudta, mi jön.
Hiszen annyiszor végighallgatta már!
A legidősebb gyermek, egy tízéves forma, 
álla alá emelte lámpáját, majd belefogott a rémmesébe. 

„Október harmincegyedikének éjjelén történt…”
A madárijesztő próbált nem figyelni, ennyi elég volt!
„Azt beszélik, az öregasszony sose volt normális…”
Ó, bár jönne egy szellő! Egy löket, és ő hátat fordíthatna ezeknek! 
„Egy nap elege lett a testvérpárból, hogy éjjelente mindig megjelennek.
Nem bírta tovább a csúfolódásukat hallgatni. 
Elcsalta őket, pontosan ide…” 

Kiabálni akart. Ennyi elég volt, hagyják őt békén! 
Egy hang sem jött ki belőle.
Mindegy volt.
Már nem is a gyerekhangot hallotta, 
emlékei nem hagytak neki nyugtot. 
Látta maga előtt a kislány arcát,
amikor rájött, de akkor már késő volt.
Az öccse, mennyi lehetett? Öt éves?
Nem értette mi történik,
arcán zavartsággal esett össze. 

Az öregasszony kihúzta kését a kis testből,
s a véres pengét a madárijesztő fehér ruhájába törölte.
A nyom ottmaradt örökre. 

A faluban harangoztak; a gyerekek elhallgattak.
Lassan indultak haza, egymás után, sorban. 

Egy évig nyugta lesz, de jövőre megint eljönnek.
Jövőre megint eljönnek, és akkor megint emlékeznie kell.
Nem hagyják, hogy felejtsen,
hogy a homályba vesszen a szörnyűség,
hogy nem tett semmit, 
nem szólt, nem kiáltott rá az asszonyra.
Nem akadályozta meg. 

A bűntudata még ma is mardossa,
a lelkiismeret-furdalása csak nem szűnik. 

Azóta sem mozdul el helyéről,
és újra átéli az éjjelt, ezzel büntetve magát,
minden októberben, évről évre.

Nincsenek megjegyzések: