2016. november 14., hétfő

Vendégírónk, Becksie gondolatai - A képzelet és hitelesség skáláján


Számtalanszor gondoltam át a véleményem erről a témáról. Elsőre borzasztó egyszerűnek tűnt, aztán rájöttem, teljesen más az álláspontom, mint azt hittem. Az írásra mindig is úgy gondoltam, mint egyfajta varázslatra. Egy varázslatra, amivel lehet bárki, bárhol, bármikor. Olyan klisés mondatok jutottak eszembe, mint „Azok vagyunk, amit írunk”, ami bár tény és való, nem ilyen egyszerű ez az egész. Vajon meddig elég a képzeletünkre hagyatkozni és mikor kell belépnie a hitelességnek? Mikor kell ismernünk azt, amiről épp írunk, mikor elég csak feltételezésekbe bocsátkozni?
Tulajdonképpen csak arról tudunk írni igazán jól, amit ismerünk. Azonban van, hogy elég a fantáziánkra hagyatkozni. A képzelőerőnk teszi lehetővé, hogy új világokat alkossunk magunkat, hogy egy másik korba csöppenjünk, új karaktereket teremtsünk, akiket az általunk bemutatott élethelyzetekben mutathatunk be. Itt minden úgy történik, ahogyan csak akarjuk. Sokszor úgy érezzük – joggal, természetesen -. képzeletünk határtalan, bármit képesek vagyunk megalkotni. Mindennek ellenére van egy láthatatlan határ, ahonnan már szükséges az, hogy ismerjük azt, amit be akarunk mutatni.



Milyen esetek kerültek a határvonal ezen oldalára? Mikor fontos hitelesnek maradnunk? Joggal kérdezhetjük meg magunktól, hogy ha nem focizok, nem lehet focista a főszereplőm? Vagy csak akkor mutathatok be egy kémikus lányt, ha én magam is az vagyok? Nem, nem hiszem, hogy a válaszlehetőségek kimerülnének az igen és a nem között. Persze vannak esetek, amikor mindenképp, de azokról később szólnék.
Mint azt már említettem, írás közben lehetünk bárkik. Azonban fontos ismerni azt a személyt, akinek a bőrébe bújunk. Valószínűleg J.K. Rowling nem boszorkány titokban, a Harry Potter képzelet szüleménye csupán, azonban, ha jobban odafigyelünk, az ő művében is számtalan pontos információt találhatunk. A szereplők nevei, a varázsigék, sőt, az egész varázsvilág felépítése mögött komoly kutatómunka állhat. Például Hermione nevét egy mitológiai alaktól kapta, ahogyan McGalagony is keresztnevét, a Minervát. A varázslatok latin szavakból erednek, a világához pedig számos hagyományos dolgot kölcsönzött, amik a mondák világából lehet ismerős számunkra. Merlin neve, a sárkányok, Erdély szerepe nem véletlen kitaláció, ahogyan semmi sem az a könyvsorozatban.
Tehát akkor mire is van szükségünk a fantázián kívül? Kutatómunkára. Egyik író sem véletlenül találta ki történetének elemeit, nekünk sem szabad ezt tennünk. Látszólag elég zseninek lenni ahhoz, hogy krimit írhassunk, hiszen Agatha Christie könyveit olvasva egyértelművé válik számunkra, hogy az írónőt joggal nevezik a krimik koronázatlan királynőjének, azonban kell valami, ami túlmutat a zsenialitáson. Az ismeretek. Az írónő minden bizonnyal kemény munkát fektethetett regényeibe, hogy minden, amit leír, hiteles és pontos lehessen, mindemellett logikusan, érhetően mutassa be az esetet az olvasónak. Tisztában kellett lennie a mérgek, betegségek neveivel, ismernie kellett híresebb bűnügyi eseteket. Biztosan jártas volt ebben a világban, különben nem születhettek volna ennyire zseniális és izgalmas művei. Agatha Christie remek példa arra, miszerint nem kell nyomozónak (vagy gyilkosnak…) krimik íráshoz, de nagyfokú jártasság kell a témában.

A bűnügyi regényeken kívül van még egy csomó téma, amihez nem feltétlen lehet, sőt némelyekhez nem is szabad tágabb háttérismeret nélkül nyúlnunk. Komolyabb érzéseket nem tudunk hitelesen, átérezhetően papírra vetni, hacsak nem volt benne nekünk is részünk. A szerelem is ilyen. Bár nagyon egyszerűen hangzik ez a példa, de ez is ide tartozik. Ahogyan a gyász, a kirekesztettség, a magány, halálvágy, csalódottság is. Közhelyes mondatokat gyártani könnyű ezekben a témákban, mégsem lesz az igazi, hogyha mi magunk sem tapasztaltuk még meg. Az olvasó nem fogja érezni azt az igazán katartikus élményt, ami a célunk lenne, hiszen nem lenne mit átadni. Egy korábban említett klisés mondatomhoz nyúlnék vissza. Tényleg azok vagyunk, amit írunk, hiszen saját magunkból adunk át valamit az olvasónak. Ezek pedig legtöbbször érzések, emlékek, élmények. Ha ezek nem a sajátunk, írásunk nem lesz életképes. Egy balesetet leírhatunk anélkül, hogy megtörtént volna velünk, de bemutatni mindazt, amit akkor éreznénk, talán nem lennénk képesek. Persze ha valaki kellőképp empatikus és nagyobb érzelmi intelligenciával rendelkezik, illetve nagyfokú önismerettel, talán képes lesz belehelyeznie magát ebbe az élethelyzetbe. Ez véleményem szerint függhet az egyéntől is tehát, nem szabad általánosságokba bocsátkozni.
Vannak témák, amikhez, mint azt már említettem, nem szabad szakértelem nélkül nyúlnunk. Idetartoznak a manapság oly divatos mentális betegségek. Rengeteg történet épül egy adott pszichés betegség köré, ami nem feltétlen jó. Egyrészt, a mai fiatalok hajlamosak magukat depressziósnak, szociális zavarokkal küszködőnek, bipolárisnak vagy egyéb jól hangzó betegség áldozatainak titulálni magukat. Sokan pedig előszeretettel ruházzák fel ezekkel szereplőiket, hogy aztán majd a szőke herceg fehér lovon megmentse. A mentális betegségek és más hasonló témák, mint például a vérfertőzés, nemi erőszak romanticizálása igencsak rossz lépés. Aki persze azért ír erről, hogy felhívja rájuk a figyelmet, nagyon helyesen teszi. De nem szabad csak úgy, laikusan írogatni össze-vissza, sőt, az interneten olvasottakra sem szabad hagyatkozni. Ahhoz, hogy az ilyen, és ezekhez hasonló igencsak komoly témákról írjunk, jártasnak kell lennünk a témában. Nem azt mondom, hogy legyen pszichológia BA diplománk, de érdemes olvasottnak lennünk. Forduljunk bátran a szakirodalomhoz, ha van ismerősünk, kérdezzünk tőle, de ne ragadjunk le a wikipédia pár soros leírásánál.
Számtalan téma van, amiket nem szabad csak úgy boncolgatni, de legutoljára egy igencsak komoly, megrázó történelmi eseményt szeretnék kiemelni. A láger-témát. Még napjainkban is számos alkotás készül a zsidóság deportálásáról és a koncentrációs táborokról, azonban számomra ez is olyan téma, amihez kellő ismeret, sőt mi több, élmény szükségeltetik. Kertész Imre Sorstalanság című Nobel-díjas alkotása kiemelkedő példája ennek. Erről tényleg csak úgy lehet írni igazán, ha átélte az ember. Bár ez nem tartozik a népszerűbb témákhoz, meg kellett említenem, hogy bemutathassam, a történelmi témák sem olyan egyszerűek. Bár számos forrás áll rendelkezésünkre bármelyik időszakról, eseményről, mégis a leghitelesebb beszámolók azoké az embereké, akik ott voltak és átélték. Ilyen az. amikor valaki a rendszerváltási előtti időkről vagy 1956-ról beszél.

Mindezek mellett rengeteg mindent meg lehetne még említeni, azonban elég nehéz feltérképezni azon a bizonyos határon túli témákat. Azt még hozzátenném, hogy bár nem vagyok pszichológus, mégis úgy gondolom, a fantázia még sem annyira önkényes. Talán az egésznek a mozgatórugója nem más, mint a tudatalattink. Arcok, akiket már láttunk, élethelyzetek, amikről már hallottunk, vagy valamikor a múltban átéltünk, ezek mind-mind elraktározódhatnak tudatalattinkban. Mi pedig önkénytelenül is ezeket adjuk vissza.

Nincsenek megjegyzések: