2017. január 28., szombat

Meghatározott gondolatok - Résztvevők voltak



Meldoll - Sötét szív
 
Nagyon hideg van, futott át az agyamon miközben benyitottam a szépen ívelt színház ajtaján. Pompázatos és gazdag külső tárult elém az épület belsejében. Arany és vörös színben csillogott minden. Jártam már itt, mégis mindig új káprázatként zuhan rám a színház szépségei.
- Gyerekek! Itt van mindenki jegye - az irodalom tanár fontoskodva legyezte magát a jegyekkel.
- Jó estét Mrs. Dotts! - a hangom monoton és unott ahogyan köszönök. Mindössze öt gyerek jött el erre az előadásra. Négyen azért mert szeretnek színházba járni és mert imádják az irodalmat. És egy mert bukásra állt irodalomból. Mert egész évben nem tanult. Ez volnék én. Jasmin Petterson. A folyamatosan unatkozó és flegma lány, aki három éven keresztül volt a suli újság főszerkesztője és három évig minden évben én nyertem az országos történelem versenyt, de ezek csak pár dolgot képviseltek a többi trófeám közül."Ez teszi mikor tombolnak a hormonok "mormogta apám mikor kiderült, hogy elveszik tőlem a szerkesztő címet és megbukok irodalomból illetve, hogy ezen az éven semmiben sem jeleskedem.
Unottan mértem végig a másik négy embert. Három lány egy fiú. Hmmm..Annyira cikin voltak felöltözve. Buggyos ing volt a lányokon ami teli volt fodorral. Jujj! A fiún meg a fehér ing fölé valamiféle undorító csíkos mellényt vett fel. Pillantása végig pásztázta az én öltözetemet is. Egyszerű és elegáns fekete ruhát vettem fel ami kiemelte az alakom illetve egy hozzáillő középmagas magassarkút. Végül is színházba jöttünk nem a suli évnyitójára. Egyszer csak, hirtelen valaki megragadta a vállaim az és ugyanebben a pillanatban Mrs. Dotts hangja későn hangzott fel, hogy vigyázzak az útból. És akkor egy férfi arc került a látószemszögembe. Tudtam, hogy ki ő, legalábbis volt fogalmam arról, hogy ki ő. Magas volt és izmos. Széles vállain tökéletesen feszült az öltöny. Kerek barna szemei kedvesen ragyogtak, míg mosolya egészen a lelkemig hatolt. Még sohasem éreztem így. Ő a nagymamám szomszédja. Ott lakik, egy emeletes barackszín házban. Gyönyörű ház, jó pár márkás autóval. Anyáék szerint valami rosszat csinál, hogy így él. És ha mégsem? 
- Helo Jasmin!
- Helo Peter!
Nem kellene beszélnem vele. A tanár is minket néz.
- Jó látni téged. Melyik előadásra jöttél? -hangja barátságos. Miért is ne lenne az? Miért higgyek a pletykáknak?
- Faust - mormogtam.
- Tényleg? Mi is - intett a mellette álló barátja felé.
- Az jó - feleltem zavaromban -, nem gondoltam volna, hogy szoktál színházba járni.
- Miért is ne? - vágott meglepett arcot.
- Igaz. Khm.. - na, jó ez egyre kellemetlenebb.
- Mit szólnál ha együtt néznénk az előadást?
Uram Isten! Akaratom ellenére elmosolyodtam..
- Persze, végül is miért ne.
Mrs.Dotts bunkó módon közénk furakodott.
- Sajnálom, de a kis hölgy a mi csoportunkkal jött ide és a jegye is máshová szól.
- Ismerem őt, ráadásul nagykorú vagyok.
- Akkor sem lehet - és megragadta a karom, hogy elhúzzon a helyünk felé.
Mondanom sem kell, hogy mekkora szégyen érzetem volt mikor elrángatott a tanár. Sötétség volt. A mű már elkezdődött és annyira nem érdekelt engem. Egyáltalán nem érdekelt semmi most. Felálltam és artikulálva elsuttogtam, hogy kimegyek a mosdóba. Jó érzés volt a homályban mászkálni kifelé a folyosóra. Annyira szűk folyosó volt és a meleg levegő megrekedt. Pfuu.. Borzalmas.
-Azt üzeni, hogy tíz perc múlva a keleti lépcsőnél legyél ott. -súgta Peter barátja egész közel a fülemhez. Kirázott a hideg.És még mielőtt bármit is mondhattam volna a srác egyszerűen tovább sétált. Most mit csináljak? Oda menjek? De hát hülyeség. Igen az. De..mármint.. Mégis mit tudna csinálni velem? A fejemet neki támszatottam a kanyargó mintázatú tapétás falnak. Elmegyek. Döntöttem végül. Kissé remegő lábakkal megindultam az elő csarnok felé. Útközben persze már megbántam.De akkor már megláttam Petert. Kinyújtotta felém a kezét. Most még nemet mondhatnék. Elszaladhatnék, ha akarnék. De én... Megfogtam nagy mégis arisztokratikus kezét. Mély lélegzetet vettem és élveztem, hogy kézen fogva sétálunk felfelé a lépcsőn.
- Megtaláltad a kulcsot. -súgta nekem.
- Milyen kulcsot? - kissé félve kérdeztem vissza.
- A kulcsot.
Egy hatalmas vörös függöny volt előttünk. A páholyoknál járunk. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Észrevette.
- Mégis mitől félsz? -félre húzta a nehéz függönyt. Nagy és briliáns páholy volt ahova hozott. A reneszánsz bútorok között még egy heverő is volt. Egy asztal és még valami volt a helyiségben. Nem láttam. Mindössze egy gyertya égett.
- Hiszel a pletykáknak? Igaz? Amit az emberek mondanak rólam..-finoman elkapta a derekam és beleültettet az ölébe-Félsz, de egyúttal vonzódsz is hozzám.
- És te ezt tudod.- a hangom vádló.
- Mondd nem lenne jó tartozni valakihez? Aki megért nem csak parancsol? Tudom, hogy nincsenek barátaid..- a lehelete csiklandozta a nyakam. Istenem! Mutatóujjával megfogta az állam és maga felé fordította arcom. Ajkaim pedig elnyíltak...
- Akarod.. -lehelte
- Akarom.
És a kezembe nyomott valami hideget és keményet. Meglepetten és szinte sokkosan pillantottam. Olyan formája volt mint egy pisztolynak, olyan volt a tapintása mint egy pisztolynak.. Nagyot nyeltem.
- Lőj a tömegbe! - súgta.
- És ha meghal valaki?
- Ennek nagyon kicsi az esélye. -belecsókolt a nyakamba-Akkor akarsz engem?
- Igen!
- Tedd meg! És elmondom milyen kulcsot találtál meg.
Megfogtam és kibiztosítottam a fegyvert..meghúztam a ravaszt. A pisztoly eldördült és sikolyok harsantak. Peter megragadta az arcom és ajkai az enyémeket falták azokban a pillanatokban. Istenem!
- A kulcsot a szívemhez -motyogta -, azt találtad meg. 
Újból megcsókolt.
- Ideje eltűnünk - mosolygott és magával ragadott a sötétbe. A saját sötét szívébe zárt amiben imádok élni.

Lilla - Többet ne légy ott

Napok óta súlyos szürke felhők uralják az eget, az eső szünet nélkül ömlik, talán soha el nem áll és én ülök lábam felhúzva az autó kopott ülésén, a színház parkolójánál és zokogok. Hogy tehettem meg, hogy vehettem rá magam erre a bűnös undorra, de hiába már az önvád, az ostorozás, elbuktam, s most úgy érzem, végleg elpusztulok. Fájdalmas kín gyötör és a tettem még meg kell vallanom, sőt mi több az eddig unottnak tartott kedvesemtől végleg el kell búcsúznom.

Drága az ár mit a röpke, vélt örömért fizettem, de csalt a hiú kígyó és én szinte futva mentem. Csodás férfi volt ki hónapokon át hitegetett, ha vele ágyba bújok és neki adom mindenem, ő elválik és örökre az enyém lehet. A komor kapcsolatom hajítva dobtam el, fejvesztve rohantam a titkos ismeretlenbe, mely a remélt gyönyör kapujában majd aléltan átölel.
Barátnőmtől lakása kulcsáért félve esedeztem, de meglepetésemre kérésemtől a szeme egy percre se rebbent. Tán érezte életemben a változást mielőbb meg kell tennem, mert folyton csak nyavalygok, ez már nem szerelem Péter és köztem. Otthonát szívesen engedte át a légyottra, míg ő férjével a színi előadást látogatja, s cseppet éreztette, hogy ez neki áldozat.

A kulcsról egy percig se hittem nem csak zárat nyit, hanem vele tárul fel az érzékeny lelkem is. Ahogy elfordult a zár, a levegőt hevesebben vettem és kezem szívemre remegve tettem. Félelem, rettegés, bűntudat mind egyszerre nehezedett rám, de innen kiutat egy percre se akartam már. Az éjre én balga hosszan szépítkeztem, hosszú fényes hajam percekig fésültem, puha selyemruháim órákig kerestem, mire meglett a választott darab. Belépve az ajtón tükörbe magamat szemlélem, de nem a szép nőt láttam, hanem a meztelenre vetkőztetett, még meg sem tett vétkemet. Féltem már megtenni, biztonságban akartam testemet, lelkemet érezni. Újra meg kell ezt még beszélni, nem kell megriadni, lehet majd még itt szólni, hogy akarom- e akarni. Bennem minden, így sikítva zakatolt, mikor hirtelen megérkezett a másik a csaló, ki engem is a bűnre vitt. Egy percet se várt, nem kérdezett, csak ridegen magával a hálóba vezetett. Őt eddig nem ilyennek ismertem és mikor arra kértem ne csókoljon oly hevesen, inkább pár percet beszéljen, némán hallgatott. Kitekintett az ablakon és csak szemlélte dühödten a borús égboltot. Akkor értettem meg, ez neki csupán egy könnyű légyott és nem hagy ő ott kedvemért semmiféle kapcsolatot. Tudtam mennem, szaladnom, futva rejtőznöm kell, ő nem az a férfi, aki engem majd puhán átölel. A rettenet, a csalódás volt mi engem fájva megbénított, s ő így engem könnyen megkaphatott, aztán meg flegmán az ágy szélén hagyott.

Sírva szedtem össze szétszórt rongyomat, mely többé nem selyem volt, csupán szakadt anyag. Tétlenül tekintettem körbe a lakásban, mely nem szerelmi fészek lett, hanem csupán egy szétdúlt lak. Sietve rendbe tettem a gyűrt ágyruhát és szememet törölve indultam a barátnőm után, kinek a kulcsot a színházba adnám vissza, ha ráér pár szóval szórakozását megkurtítva. Így nem a postaládába bújtattam a titkot, hanem ha a nem küldd el, személyesen a színháznál juttatom neki vissza a kulcsot. Talán lesz ideje, ereje, kedve és meghallgat, együttérzésével a kínomra röpke gyógyírt ad. Percek alig teltek és én a színháznál voltam, de a várakozást a parányi autóban az előadás végéig nem bírhattam.
Az üveges ajtón a rövid szünet idejére bementem, óvatosan osontam, mert tudtam ez felettébb illetlen. Már szót váltani se akarok, csupán a kulcstól remélem sietve megszabadulhatok. Látom a barátnőm, s megkönnyebbült öröm ragyog fáradt arcomon, ám hirtelen benn akadt bennem minden addigi riadalom. Ott van a barátnőm, kit elmém mindig igaznak hitt és őt karolja hűnek vélt kedvesem, Péter, ki rám döbbenten tekint. Arca ijedséget tükrözött, érezte ő a bukott csaló, holott enyém is ez a bűn, nem csak egynek való; de túl sok háromnak és a színházi előadás ott számukra megszakadt.
Most kint az ég alatt görnyedek rojtos, szakadt, egykor szép ruhába és azon tűnődök hova mehetnék, mert most már mindennek hiába. Áztat az eső, a bűnöket nem mossa, elhullt az életem, nem más már csak egy mocskos, (rothadó) pocsolya. 


Bea - Tinta út

Faringdon városka az Oak és a Temze-folyó völgyei között fekszik. Utcáit a costwolds-i régióra jellemző kőházak teszik hangulatossá. Hegye, ami a várostól keletre fekszik városáról kapta nevét. Teteje szinte lapos kör alakú. Káprázatos panoráma nyílik innen föntről a Temzére. A piac hetente kedden nagy esemény a város lakói és a turisták számára is. Itt egy 17. századi épület áll díszes pompájában. Számos dologra használták megépítése után. Működött, mint posta, mentőállomás, börtön és most e napokon könyvtárként látogathatják. Lewis Bentley éppen az épület felé igyekezett, hogy eleget tegyen szorgalmi házi feladata pótlásában. A kisfiút társai mindig különcnek tartották. Ő ugyan is égett a vágytól, hogy minden órán tökéletes válaszokat adjon tanárai kérdéseire és jeles osztályzatok ékesítsék dolgozatait, na és persze a naplóba sem kerülhetett rosszabb jegy a jelesnél. Nem csak szorgalmával ért el ilyen eredményt, mert furfangos és eszes fiúcska volt apróbb korában is. 
Barátai nem igazán voltak, csak ismerősök és osztálytársak. Egyetlen igaz, jó barátja volt édesanyja apukája. Nagypapája leleményes fantáziája, meséi minden hétvégén kötelező program volt. Szeretettel csorgott végig a kitalált történeteken, amit együtt megterveztek szövevényesen. Mindennek vége szakadt egy éve, amikor Ben papája nem mesélt a tíz éves kis unokájának többé. Az olvasás, bár pótolni nem tudta Ben számára nagyapját, viszont a történeteket igen. Így nem csak a kötelező könyvek elolvasása kerül sorra, mikor a könyvtárat meglátogatta. A fiúcska feje búbja, amit világos barna haja takart, alig látszott mikor elhaladt a pult előtt. – Szép jó napot Misis Parker! A nő felállt, kezeivel a pultra támaszkodott. Kissé meghajolt, és ahogy Bent meglátta, arcán apró gödröcske kíséretében jelent meg mosolya. – Neked is Ben! Mondtam már neked, hogy szólíts csak nyugodtan Mary-nek. Ma elég későn érkeztél, tudod, hogy hatkor zárunk. A fiúcska csak bólogatott, a sejtelmes, rosszcsontos, mosolyába, szeplői is belepirultak. - Ben! Ben! Kiabált Mary utána, mert tudta, hogy érkező vendége órákat tud ezen a helyen eltölteni. - Ígérem hat órára végzek. Nem kell miattam tovább itt lennie. Becs szó. Ben ekkor már a polcok között volt, amik eltakarták őt. Mary nem láthatta, hogy a fiúcska kezét a háta mögé téve, mutató és gyűrűs ujját összefonva, feloldotta magát az ígéret alól. Ledobta táskáját a nagy tölgyfa asztalra, amit a katonás sorban álló polcok védő bástyaként takartak. Tudta jól mit keres. Kipling, A dzsungel könyve című művét. Az eredeti kötetet az író novellákra, fejezetekre osztotta úgy, mint Maugli testvérei, Ká vadászata, és így tovább és így tovább. Ben olyan részekről és eseményekről szeretett volna írni, ami a meséből és filmekből kimaradt. Az irodalom órára ezt a feladatot kapták. Kiválaszthatnak egy írót, akinek regényéből olyan dolgokat gyűjtsenek össze, amit csak a könyvekből tudhatni. Az órájára pillantott. Ez volt az egyetlen olyan eszköz, amit elbírt viselni saját használatra. Minden technikával kapcsolatos dologtól igyekezett távol tartani magát. Nem használt mobil telefont, számítógépet és az internetet teljesen agy elbutítónak gondolta. A sámlit magával cipelve kereste a vágyott könyvet, ami feljebb foglalta el betűrendi helyét. 
Kicsit széttologatta King és Knight híres regény gyűjteményeit, hogy sérülésmentesen kitudja, emelni, amit ő keresett. Ekkor a könyv mögül egy láthatatlan polcról leesett egy kisebb alakú könyv. Ben meglepődve nézte. - Te meg honnan pottyantál ide kicsikém? Kérdezte hangosan, amint megérintette. Elvarázsolta a szépen kidolgozott dombornyomású szürke kötet. Visszasétált az asztalhoz és leült, már látta, hogy a könyv fekete csak a rátelepedett pór vette el mélységes színét. Szinte a lélegzete is elállt, ahogy leült székére és kinyitotta a borítót. Miféle könyv lehet ez? Gondolta s közben lefújta új barátjáról sokéves takaróját. Bőr borítása vékony aranyszegélytől volt ékes. Az átlagos könyvektől kisebb olyan, mint egy notesz. – Lássam csak, mi olvasni valót adsz nekem. A lapok előtt egy origami elefánt figura állt a talpára, ahogy a fedelet felemelte. Nézte a fülét az ormányát és tenyere teljesen izzadt, amikor meglátta, hogy az állat fülén betűkre lelt. Óvatosan széthajtogatta, míg egy elég nagy oldalnyi rajz tárta fel magát a papír egyik oldalán. A másik oldalán a levélnek egy üzenet állt. Indulj el a starttól, haladj csak a tinta úton, ha eléred a célt, ha eléred, kincsre találsz nem a végre. Ahogy ezt Ben szóról szóra felolvasta, hangosan, mint aki matematika órán a táblánál egy egész osztály előtt felel, kezében a leveles térképpel egy eddig számára nem ismert polcoszlopnál találta magát. – Most indulok is? Nem lehet nemmel felelni? Mi van, ha én nem kívánok az úton elindulni? Cikáztak fejében a gondolatok, de mélyen magában már tudta, hogy nincs visszaút. – Lássuk hát! Két polc jobbra aztán mi… Menjek neki a falnak? Itt egy fal van. Oké a térképen nincs, de ez olyan régi, akkor még biztosan nem volt ez a fal itt. Úgy mozdultak meg lábai, hogy minden erőfeszítése ellenére menni kellett a fal felé. Egy lépés és még egy, majd még ééés… A falfesték illata és a téglák doh szaga elborították kalandozásra készen álló hősünk tüdejét. Mégis úgy jutott a túloldalra, mintha nem ütközött volna neki semminek. - Nincs ütés, nincs sérülés. Tapogatta végig oldalát, lábát, karját. 
– Nincs fájdalom sem? Nincs. Tisztázta önmagával. A térképre nézett. 
– Megőrültem. Nyugtázta, majd a rajzolt papírlap, mintha a könyvet lapozta volna. Első oldal: Haladj az első kamrába, mert jó barátra ott találhatsz. – Ez egy jó út lehet, amibe én most belecsöppenek. Ben kezeit összedörzsölve gondolt a kincsre. - Faramuci helyzet ez? Igaz kishaver? Szólalt meg háta mögött egy vékonyka hang. Ben megfordult, de nem látott senkit. – Ki van itt? Inkább kíváncsiság, mintsem félelem sugárzott hangjából. – Lefelé vesd tekinteted nem mindenki van odafent! Hangzott rímesen. Ez a helyzethez képest nagyon is tetszésére volt Ben-nek. – Egér? Te beszélsz? Biztos téged hallottalak? Kételkedett, majd leguggolt és egy intéssel tenyerébe kérte a kis állatot. – Mond csak, régóta élsz itt? - Elég rég ahhoz, hogy vezesselek. A fehéren pompázó rágcsáló, megpödörte hosszú bajuszát. - Te segítesz nekem? - Nem. Nem csak én, jönnek még a többiek, majd az úton mindenki segít neked. Nézd meg a térképet hol nyitja most meg a könyvet. Így járhatod a tinta utat, a sorok között ne olvasgass! - A levél kincset ígért. Persze ezt te már biztosan jól tudod. Jártak itt mások is? Nekik sikerült eljutniuk a kincshez? 
- Igen, sikerült, persze nem egyszerűen. A tinta út mindig segít. Most te is megkapod az első érméd.
- Érmém? Milyen érmém és miért?
- Nem zavartál el, nem ijedtél meg és járni akarsz az úton, hogy a kincsre találj. Ezért megkapod.
- Rendben akkor nézem mit ír a könyv, hogy merre menjünk tovább.
Elhagyták hát a gerendás kis szobát. Letértek jobbra, ahol nem volt csak barlang. Egy bejárat, egy kijárat, ahogy a térkép is mutatta. Innen lépcső vezetett lefelé. Pontosan a 203 lépcsőfokon kellett megállni. Vártak csak vártak, míg a nap odafenn delelt. A délibáb mutatta további útjukat. Ösvényen sétáltak, kanyargósan, jobbra, balra. Az út végén, kétbástyás vár állt. Hiába lépdeltek, futottak is felé, közelebb az épülethez nem kerültek.
- Pihennünk kell, mert csak úgy érünk reggelre oda.
Fújta ki nagy sóhaját hősünk. Útitársa nem ellenkezett, mert tudta a vár csak úgy jön közelebb. Megírták a sorok és a kisfiú azokra hallgatott. Zajos éjszaka volt. Hűvös szél fújdogált. Egér a legmelegebb helyet kereste meg, Ben balzsebébe bújva. Jóéjszakát kívántak, de még sokáig nem aludtak.

Lewis Bentley még soha nem érzett olyan puhaságot az arcán, mint most. A valami csiklandozta, majd az érzés abba maradt, aztán újra kezdődött. Résnyire nyitotta szemét. Az egér a zsebemben van! Gondolta végig, hiszen érezte a kis állatot kezéhez tapadva. A csiklandozás újra kezdődött. Egy nyúl szimatolgatását tapasztalta orra hegyén.
- Ó Ó elnézést, ha felébresztettelek, bár hozzáteszem éppen itt az ideje, mert a vártorony tárva nyitva áll.
- Jó reggelt neked is nyúl. Te jössz velünk tovább?
- Velünk? Miért az egér még veled van? Kíváncsiskodott a nyúl, közben két hátsó lábára állt, hogy ne legyen feltűnő apró mérete. Nem lehetett több két kilónál és rövidke lábai nem nyújtották testét. Szőre barnán csillogott a napfényben és mosolya közepét, rózsaszín orr fogta össze.
- A várban kapom meg a második érmét azt olvastam tegnap. A térkép mutatja, hogy már itt vagyunk a kapuknál. Szóval te jössz velünk?
- Nem veletek, hanem csak veled. Rázta fejét a hosszú fülű.
Ben a zsebét tapogatta, de az egér hűlt helyét találta. – Csak így elment? Nem is mondta, hogy nem jön tovább velem. Tántorogva, szemeit dörzsölgetve felállt és várta a nyúl válaszát. Felelet helyett kérdést kapott.
- A toronyhoz vezet az utad? Ha akarod, mutatok neked egy másikat, ami sokkal rövidebb és fele olyan unalmas. Gyere velem, amerre én megyek! Kérlelte Ben-t a nyúl. Füleit hátra csapva kacsintott. Csalogatta még néhány kedvességgel de Ben jól emlékezett a tinta szabályra. „ Ne olvass (lépkedj) a sorok között!
- Nem tarthatok veled nyúl, mert a szívemre hallgatok. Csak a megírt utat mutatja, én csak arra mehetek. Meg kell találnom a kincsem és ahhoz, hogy az enyém legyen, kell mind három érme.
- Tudd meg így a te utad hosszabb lesz, mint gondoltad. Két napon át mész majd felfelé, hogy elérd a tetejét. Viszont ha velem tartanál, rengeteg időd megspórolnád és hamarabb lehetne tied a kincs. Csalogató tekintetét, báját, nyájasságát mind bevetette a nyúl.
- A kincs így is úgy is az enyém lesz, de csak a sorokra lépek. Jelentette ki Ben. Alig vette le tekintetét a nyúlról, az eltűnt. Megnézte a bokorban, de nem volt. Bekukucskált egy faodvába, ott sem volt. Így újra a térképre hagyatkozva elindult fel a vártornyába. A csigalépcsőn végig tériszony borzongatta. Az útja mégsem tartott oly soká, ahogy azt a nyúl mondta. - Be akart csapni az a mihaszna. Csapott homlokára mikor ezt tényszerűen megállapította. Az ajtó fölé tornyosult, négyszer olyan magas volt, mint csavargónk. A kilincset mégis könnyedén elérte, mert le kellett hajolni érte. Elé tárult egy keskeny szoba, közepén egy órás ült. A fiú most először félt. Szíve zakatolt, torkába gombóc szorult. Teljes teste verejtékezett. A hórihorgas egyenesen rá bámult. Kincskeresőnk hatalmas zajt hallott. Lopakodó lépteire az őr meg sem mozdult, mert nyitott szemmel álmodott. Óriásunk orra egy céklára hasonlított. Olyan volt az alakja és a színe is. Fülei eltörpültek zöldszínű hálósapkája alatt. Horkolásától a falak is remegtek, még a fapadló is recsegett. „ A nagy ember aludjon, de fogja, szabaduljon” Ez volt az utolsó mondat, amit a könyv útmutatásként adott neki. Az óriás megváltoztatta testhelyzetét. Ben a madár kalitkájához osont. Gondolkodás nélkül benyúlt a rácsokon, hogy érintésével szeretetet nyújtson. A galamb nézett rá némán. Ő is alig vett levegőt, nehogy valami zajt csapjon. Ekkor kinyílt a börtön ajtaja és kirepült onnan a béke madara. Fák jöttek és suhogás. Sötétség, majd villámlás. Szivárvány az ég peremén. Napsütés, lenyugvó szél, tarka virágos rét, ahol újra tiszta a kép.
- Köszönöm, hogy értem jöttél! Köszönöm, hogy újra repülhetek! Sokáig vártalak, de oly jó, hogy megéltem simításodat. Érintéseddel kiérdemled jutalmad. Rebegte a galamb, hálálkodás gyanánt. 
– Itt a második érméd. Adta át csőrében tartva a talizmánt.
- Köszönöm, hogy ezzel a kincshez közelebb juttatsz. Bólintott Ben, s a fényes tárgyat egy gyors mozdulattal zsebre vágta. - Te is láttad, hogy a megírt oldalak mellettünk, elszaladtak? Azt is, hogy a föld is szétszaladt. Csak mi mindketten a mindenek fölött voltunk és a mindenek alatt? A tűzijáték és a színes ragyogás…. A fiúcska csak sorolta és sorolta, hogy mi mindent látott. – Ugye nem csak a szemem káprázott? Arra gondolt, ha ezt otthon elmeséli, senki nem fogja elhinni neki.

Célja vége felé, elé tárult a nagy tó. Halacskák fénylő pikkelyükkel dicsekedtek a víz felszínen. Nem törte meg hullám a vizet, partja füves volt a napsütéstől kellemes meleg. Ben leült vállán tollas kísérőjével. – Neked mikor kell menned? Kérdezte suttogva.
- Egy kérdést kell még feltennem neked, aztán az utolsó oldal soraira kell lépned. Eddig megtaláltad a helyes utat. Remélem a végén, megkapod érte megérdemelt jussodat.
- Mond mi a kérdésed!
- Tudsz úszni Bentley?
- A vízben van? A harmadik érme. A vízben van. Igaz?
Most először foglalkoztatta az a gondolat, hogy feladja. A 11 éves, szeplős fiúcska nem remélt semmi jót. Nézte a hatalmas vizet, és hagyta múlni a perceket. Erre a helyzetre nem talált választ a könyvben. Nem volt rajz a rendezett térképen. A gondolat segíthet? A rejtvényre mindig van több megoldás. Saját vívódásán értetlenkedett. Lassan újra esteledett és a nevető nap helyére az ásító hold igyekezett. Teltek a percek és ekkor észrevette, hogy gondolata ott termett előtte.
Egy meglett, széles fejű harcsa evickélt a partra.
- Válaszolj a galambnak fiú!
Ben nem felelt. Lemerevedett újra. Így nem tudja meg szerezni a harmadik érmét. Nem, nem tud úszni. Nem volt bátorsága kimondani. Ez a víz hatalmas és mély. Mennyi az esélye, hogy én megtalálom? Majd rájött, hogyan legyen vége. Ezt a könyvet ő találta ez az ő pontos útja. Simogassa meg a halat, mint az egeret és a madarat? Inkább legyen becsületes és őszinte. Valljon színt, mondjon igazat és a térkép majd újra mutatja az utat. E döntésre jutott. Felállt, kiegyenesedett, kezeit hátrakulcsolta és felelt.
- Nem. Sajnálom, de én nem tudok úszni.

A tavon vihar kerekedett. Égre húzta a vizet. Tölcsér formában ívelt felfelé, a felhők szívták magukba könnyedén. A tó helyén kis szökőkút állt ekkor már. Kalandozó, utazónk oda sétált. Egy hal szobor volt a szökőkút dísze, száján át csordogált a víz kékje.
Onnan érkezett meg Ben utolsó érméje. Mindhármat a kezében tartotta, ekkor értette meg a könyvben olvasott utolsó sorokat. Az érméket a térképre helyezte, mindegyiket pontosan a kijelölt helyére. Neveket talált mindhárom érme hátulján. Ezek az emberek megjárták a tinta út porát, persze mind más és más világot talált. Utoljára kedves nagypapája járta végig ezt a megírt világot. Lelepleződött hát miből fakadt nagyapó fantáziája, amiből minden estére kikerekedett egy csoda. Az érmék külön csak annyit írtak, Hit, Remény, Szeretet. Ezek nélkül élni nem is lehet.
- Szeretlek nagyapa! A te meséid az én kincsem. Súgta halkan Ben és szemeiből kicsordultak a könnyei. Vállán valami nyomást érzett. Nem, nem erőset, hanem régi emlékeiben megbújó érintés volt ez.

„ Én is szeretlek kicsi Lewis”

Hallotta, megkopott hangon szólva. Tudta, nem mondhatta más mit az ő nagypapája, mert az egyetlen ember volt, aki őt a vezeték nevén szólította. Megfordult hát, hogy még egyszer lássa, kedves arcát, mosolyát, de hirtelen mozdulatával bezárta a kis feketekönyv, mese világának kapuját.
- Kicsi Ben! Kedvesem. Ébredj! Misis Parker keze volt a vállán, így igyekezett felébreszteni. Csak rázogatta, rázogatta kedvenc olvasóját, aki jelen esetben igen csak bele szundított Maugli és Balu a medve történeteibe. 
– Vidd haza a könyvet, majd visszahozod. Mondta s végig simította Ben elfeküdt, barna, rövid fürtjeit
- Ne haragudjon! Én nem tudom mi történt. Nem értem, higgye el. Aludtam? Tényleg? Aludtam…
- Semmi baj. Igaz, hogy már egy kicsivel elmúlt hatóra, de semmi baj. Bentley arra gondolt, hogy ez így nem igazságos. Egyszerűen csak álom volt az egész? Egy valóságosnak megélt álom. Ennyi lett volna?
Bele tolta táskájába a dzsungel könyvét, lezárta és rohant hazafelé. A holnapi órára otthon fel kell még készülnöm…. de szép volt olyan szép és mindenes, mesés! A hazug nyúlra gondolt, hogy csőbe akarta húzni. Mosolygott, majd egy pillanatra hangos nevetésben tört ki. Beszélő állatok? Égbe szálló víz? Lábai könnyedén vitték otthonába, egyenesen a szobájába. Táskája tartalmát az ágyra borította, hogy neki lásson befejezetlen munkájának. Nem talált ésszerű magyarázatot a történtekre, ezért álomnak hitte. Kezébe vette Kipling könyvét, amit alatta talált megoldotta számára a nagy talányt. Origami, darumadár. Sok mítosz övezi ezt a formát….

La ra - Lángok voltunk, hamuvá lettünk

Bakancsom alatt ropogva süppedt be a hó, ahogy komótosan másztam meg a meredek dombot. Hűvös esti szél sikoltott a fülembe. Vagy a fülem sikoltott a hidegtől. Már magam sem tudtam. A felkavarodott hófüggöny mögül előbukkant a kilátó robusztus alakja. A legelső helyünk. És az utolsó állomásunk. Mély sóhajtás hagyta el az ajkamat. Sötét volt. Kezdtem ostobán abban reménykedni, hogy csak egy túlságosan valósághű álom volt az egész. De aztán észrevettem. A halvány derengést. A fel-fel lobbanó narancsos ragyogást. Káromkodhattam volna, de mégsem tettem. Mit ér az egész? Semmit, már az égvilágon semmit. Gépies, lassú vánszorgásom közben elmerengtem.

Nyár volt és a viharfelhők egyre jobban integettek felénk, hogy itt hamarosan óriási nagy zuhé lesz. Nem figyeltünk rájuk. Ők meg valószínűleg erre borzasztóan megsértődtek, mert a következő pillanatban üvöltözni kezdtek és hideg esőt permeteztek ránk. De te csak nevettél, én meg a robajt túlkiabálva mondtam a magamét. Hogy megfázunk. Hogy menjünk valami fedett helyre. Hogy legszívesebben bele löktelek volna egy pocsolyába. És nevettél. Magadhoz vontál majd a tipikus laza mozdulatoddal a domb felé fordítottál, miközben a kilátó felé mutogattál. Nézd csak, Pöttöm, ne idegeskedj, menjünk be oda. Pöttöm. Egy fejjel alacsonyabb voltam hozzád képest, és te folyton így hívtál. Pöttöm. Aztán a következő pillanatban már szaladtál is felfelé a dombon. Méltatlankodva szóltam utánad, hogy így aztán lőttek a romantikus "esőben együtt rohanunk kézen fogva" pillanatunknak. Csupán irónia volt. Hiszen a legjobb barátom voltál. Rögtön értetted a viccemet, és nevetve integettél, hogy kövesselek. Mentem utánad. Már elvesztettelek szem elől, de csak követtem a lábad nyomát. Hisz mindig ezt tettem. Mögötted jártam, bármiről is volt szó. Csodáltam benned mindent, azt az erőt, és azt a tudást, ami nekem sosem volt. Mert csak Pöttöm voltam. Magam sem vettem észre, hogy elpirultam ezekre a gondolatokra. Éppen hogy kezdett elnyelni valamilyen furcsa, rózsaszín vattacukor felhő, orra buktam. Ez már akkor egy jel lehetett, hogy szép-szép, de úgy is pofára esel. De még ezt akkor nem tudtam. Pufogva feltámaszkodtam, és téged hibáztattalak, a saját bénaságom miatt. Ahogy talpra álltam narancsszín lobogást vettem észre a kilátó tetején. Tudtam, hogy te gyújtottad meg. Miközben beléptem a kilátó ajtaján és a lépcsőn kapaszkodtam felfelé valami frappáns, piszkálódó belépőn törtem a fejem. Az utolsó lépcsőfokról már láttalak téged, ahogyan a lámpás fölé hajolsz. Arcodon keringőt járt a gyertyaláng fénye. A régimódi piros lámpást felakasztottad az egyik kiálló kampóra és felém fordultál. Ahogy megláttad a sáros arcomat elmosolyodtál. Szeretlek. Ezt mondtad. Mintha mindig is magától értetődő tény lett volna.Meghökkentem. Pedig olyan remek szöveget találtam ki arra, hogy piszkáljalak! Ahogy magamban fortyogtam észre se vettem, hogy ott állsz velem szemben. Szeretlek. Pöttöm. Hangzott el megint, és megcsókoltál. Minden olyan gyorsan történt. A következő pillanatban a hűvös padlón feküdtünk, és csókoltuk egymást, ahol értük, szenvedélyesen, mint két túlfűtött kamasz. Pedig már egy ideje felnőttünk. Gyertyák voltunk azon a napon. És te azt mondtad én vagyok a fényed. Az apró gyertyaláng, mely téged életben tart. Ahogy csendesült a zivatar, úgy kezdett haldokolni a lámpásban a gyertya. Végül kiszállt belőle a lélek, aztán mi is össze szedtük magunkat. Úgy álltunk egymással szemben, mint két idegen. Ez volt a mi kis titkos játékunk. Addig égünk, míg lobog a gyertyaláng. Aztán megyünk tovább. Néma bólintás, néma búcsú, s haladtunk tovább életünk ösvényének két egymástól távolodó pontján. Hogy aztán majd valamikor újra össze érjünk. Újra égjünk. És újra elaludjunk. Mint a főnix madarak.

Megbotlottam és arcra estem a megkeményedett hóba. Egy ideig csak hasaltam, mintha azt vártam volna, hogy takarjon be az ég pelyhes könnye. De felálltam. Muszáj volt. Égett a gyertya a kilátóban, és nekem oda kellett érnem. Csak még egyszer hadd lángoljak veled együtt! Ostoba vágy volt. De ebbe kapaszkodtam. Pedig mélyen legbelül tudtam, hogy vége.

Kiégtünk.
Elmúlt a nyár.
Magam se tudtam, mikor, de vége lett. Hamuvá lettünk.

Benyomtam a vaskos ajtót és megindultam a csigalépcsőn felfelé.
Felérek, és pislákol a lámpás, és te ott vagy és azt mondod, hogy szeretsz, és együtt égünk, mint ahogy nyáron és ősszel, és elmondom neked, és…
Szél száguldott végig a kilátó tetején. Az üres lámpás felborítva, betört üvegekkel feküdt a padlón. Nem voltál ott. Csak álltam egyedül, mint akit nagyon is röhejessé téve megvicceltek. Csak a képzeletem volt, ami elhitette velem, hogy itt vagy és vársz rám. Mert te már hamuvá lettél.

Ősszel láttalak utoljára. Azt mondtad azért jössz, hogy elköszönj tőlem. Messzire utazol, és már nem láthatjuk egymást. Azt is mondtad, hogy van egy lány, akivel élni szeretnél. Mert bele untál abba, hogy vársz rám. Ég veled. Ennyit vetettél oda elém. Én meg csak bámultam utánad. Ott hagytál. És én megértettem. El kellett volna mondanom neked. De csak hallgattam, csak némán játszottam. Azt hittem te se gondolod komolyan. Pedig kettőnk közül te voltál most is a legkomolyabb. Én meg, mondhatni arcodba nevetve játszottam veled. Undorító. Utánad rohantam. De te messze jártál. Mindig csak mögötted loholtam, és egy elérhetetlen álom voltál nekem. Pedig közel voltál. Ó, mennyire közel! Én meg minél távolabb löktelek. Aztán hirtelen már fényévekkel messzebbre sodródtál tőlem.
Bámultalak téged. Már nem szóltál hozzám. Nem nevettél, és nem hívtál úgy, hogy Pöttöm. Tényleg elmentél az életemből. Ennyire nem kellett volna elköszönnöd tőlem. Hamuvá lettél. Szeretlek. Kimondtam, de te már nem hallottad. Hazudtál. Azt mondtad én vagyok az a láng, aki életed ad neked. De mégis megöltelek. Némán néztem, ahogy a helyére helyezik az úrnádat. Szeretlek. Így fordítottam neked hátat. Azokkal a szavakkal, melyeket soha sem halhattál.

Meggyújtottam a kanócot.

Olyan hideg van, gyere hozzám, gyere közel, bújjunk össze, égjünk el együtt, hogy utána újból fellángoljunk. Csak szeressük egymást, csak szeress még egyszer…
A felborult piros lámpás a te véredtől volt vörös. A hó volt a hamvad. A szél elcsendesedett, és akkor újra fellobbant a gyertyaláng. Egyre jobban és jobban, meleget árasztva nyújtózott hosszan a padlón, felfelé a fagerendára. Én pedig ott feküdtem hamvaidon. Kitártam feléd a kezem, és megjelentél, és hozzám bújtál és újra csókoltál, és forró tüzes testeddel öleltél. Égj el velem. Égjünk el együtt örökre. Szeretlek. Tudom, Pöttöm. Én is szeretlek.

Azon az éjjel újra lángoltunk…
elbúcsúztam
 …és hamuvá lettünk. 


Marcu András - Búcsú


Látod, kijöttem ide, mint ahogy az utóbbi kilenc évben minden alkalommal. A mi közös helyünk, a kilátó, ahonnan számtalan naplementét néztünk egymás karjaiban.
Pontosan emlékszem az első közös esténkre itt. Mindketten félelemmel és reményekkel teli szívvel ültünk. Nem mertünk megszólalni, nem akartuk elrontani az est hangulatát.
De így is ez volt életem egyik legszebb éjszakája. A szemem órákon át beleveszett aranyló hajad zuhatagába, a pillantásod alatt pedig lassan megolvadt a jégszívem.
Olyan voltál, mint egy múzsa aki csak arra vár, hogy egy művész felfedezzen. Ha festő volnék, te lennél életem műremekének a modellje, költőként szerelmes ódákat zengnék rólad.
De én csak egy megkeseredett átlagember vagyok, aki nem tudta szépségedet semmiféle művészi formába áttenni, csak átlagos szerelmemmel elhalmozni. 

Amikor veled voltam, úgy éreztem, mintha nem is a Földön lennénk, hanem valahogy átléptünk volna egy magasabb létsíkra, mintha a Mennyország egyik felhőjén beszélgetnénk.
Tudod, azelőtt sok csalódás ért és ez idővel érzéketlenné tett. Már rég nem hittem az igaz szerelemben és nem akartam megnyílni senki előtt, de te képes voltál áttörni a fájdalom vastag falain.
De ezek az akadályok sorra leomlottak és ott álltam előtted teljesen meztelen szívvel, amit a szerelmed tűzforróvá melegített.
Egy kitörni készülő vulkánná változtattad a szürke kőből épült szívemet, amely minden dobogásával csakis érted élt, minden pillanatban lényed egy-egy darabját zárva magába.
Az érzésektől mentes, színtelen életem lassan megtelt színekkel, minden veled töltött perc után egyre élesebben rajzolódott ki egén a tündöklő szivárvány.
Éreztem. Elkezdtem érezni. Az évekig elnyomott érzelmeim a felszínre törtek. Veled tudtam nevetni, sírni, örülni és bánkódni is. Végre nem csak egy robot voltam, hanem érző lény.
Így teltek a napjaink és én már a közös jövőnket kezdtem el tervezgetni, mert tudtam, hogy számomra te vagy az igazi. 

Mindent megbeszéltünk egymással, úgy éreztem, hogy semmiféle titok nincs közöttünk. Én legalábbis teljesen megnyitottam a szívemet előtted, életem könyvének minden lapját elolvashattad.
Cserébe te is teljesen őszintének tűntél számomra. Meséltél a gyerekkorodról, a régi szerelmeidről és csalódásaidról és arról, hogy mennyire szereted anyukádat. Azt is elmondtad, hogy szülőapádat évek óta nem láttad.
Szinte mindent elmondtál nekem magadról, de ahhoz hosszú évek kellettek, hogy bevalld nekem a betegséged.
Féltél a reakciómtól. De mit számít a rák, ha tiszta és őszinte a szerelem köztünk? Azt hitted, kis butus, hogy emiatt el foglak hagyni? Soha!
Nem, a szerelmünk ennél sokkal erősebb, ezt te is tudhattad volna! Bár tisztában voltam vele, hogy a nem lesz közös jövőnk, én mégis kitartottam melletted.
Akkor sem lankadt a szerelmem, amikor láttam, ahogy napról napra erősebben küzdesz az életedért. Pedig micsoda trauma volt végignézni!
Vigyázni akartam rád, óvni téged a világ minden bajától. Fájdalmas volt számomra, hogy teljesen tehetetlenül kellett lássam, ahogy leépülsz.
De a szerelemtől izzó szemeim nem látták, vagy a bódult agyam nem volt hajlandó befogadni azokat a képeket, amelyeken te egyre sápadtabbá, egyre erőtlenebbé váltál.
Nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik. Hiszem olyan szép és tiszta volt a kapcsolatunk, képtelenség volt, hogy bármilyen földi dolog megfertőzheti.
Nem hagytalak el, még a végső órákban sem. Emlékszel mi volt az utolsó kívánságod? Hogy még egyszer, utoljára feljöjjünk a mi kilátónkra.
Így is tettünk, hiszen ott kellett elbúcsúznunk, ahol minden kezdődött. Bár lélekben megpróbáltam felkészülni erre, mégis teljesen összetörtem. 

A búcsúnk nem egyszerű elválás volt, hiszen a lelkeink sosem lesznek többé külön, viszont tudtuk, hogy a fizikai világban ezentúl egymás nélkül fogunk létezni.
Ugyanolyan szótlanok voltunk, akár az első közös éjszakán, de most hiányzott a remény, hiszen mindketten tudtuk, hogy ez a fizikai búcsú és bár odaát örökké együtt leszünk, erre még évekig kell várni.
Nézem a gyertyalángot, ahogy tépi a szél és közben arra gondolok, hogy mennyi mindent tehettünk volna még együtt. De semmit sem tehetek, csak várok, várom azt a pillanatot, amikor újból egymásra találunk.
Tudom, hogy valahol létezik egy világ, amiben a szerelmesek egymásra találnak, ahol nincs többé szomorúság, fájdalom, csak öröm és végtelen boldogság!



Bubrik Zseraldina - A várva várt csók 

Szép lassan próbáltam lehunyni fáradt szemeimet. Éreztem, egyre közelebb jössz felém. Számat mosolyra fakasztottam. Eddig még soha nem csókoltál. Egy kicsit féltem. Nem tudtam, szeretni fogod a csókom, vagy többet nem kérsz belőle. Hallottam, amint megint közelebb jöttél. Szemeim még mindig csukva. Beszéded nesze jutott el füleimhez. Halk morajló szavaidat próbálom megérteni. Még közelebb jöttél.
Kinyitottam szemeimet. Sötét van, csak egy gyertyaláng ad nekünk egy kis fényt. Nem tudom miért itt a kilátóban akartál velem találkozni. Lehet azt szeretted volna, hogy romantikus legyen. Rád nézek, de nem merek megszólalni. Nézem szép szemeidet, amik éppen engem néznek. Majd a szádhoz érek nézésemmel. Gondoltam, ha nem hallom szavaidat, leolvasom a szádról. Lassan kezdtem felfogni, mit is szerettél volna elmondani nekem.
Búcsúzni jöttél. A várva várt első csók, egyenlő a búcsúcsókkal. Még ilyet sem éltem át. Annyira vártam, hosszú idő után, hogy eljön annak az igazi első csóknak az ideje. Türelmes ember vagyok. Nem szeretek mindent egyszerre letudni.
Továbbra is néztem a szádat, hogy megértsem mit is szeretnél magyarázatként megadni nekem. Már azt sem értettem. Kezdted egyre gyorsabban mondani, én meg nem tudtam követni.
A hangokat még mindig nem hallottam. Olyan érzésem támadt, mintha Tündérországban lennénk. Ott táncolunk ketten a táncparkett közepén…de nem hallom a zenét… Rajtunk kívül senkit sem látok. Azt veszem észre egyre közelebb jössz hozzám. A szád egy picit már hozzáér a számhoz. Hirtelen nem tudtam, a szemem csukva maradjon, vagy kinyissam, és nézzem az édes csók zamatos ízét.
Elhagytam Tündérországot és kinyitottam a szemeimet. Az ajtóban álltál, majd elköszöntél. Éreztem, amint a könnycseppjeim szép lassan elindultak útjukra az arcomon lefelé. 


Urseste - Elemésztve
April belépett a könyvtárba. Ahogy a huzat beszökött, por szállt a levegőbe. A napsütésben táncoltak az apró szemcsék, mint egy színész, aki élvezi a reflektorfényt. Egy pillanatra megtorpant, mélyet lélegzett... Tüdejét betöltötte a régi könyvek, a por és a bőr szaga. Lassan kifújta a levegőt, majd bezárta az ajtót. Tudta, hogy nem szabadna ott lennie. A „fogva tartója” megtiltotta. De már hosszú hónapok óta volt vele... Egyre gyakrabban felejtette el, ki is ő valójában.
Lassan elindult. A polcok roskadoztak a könyvek alatt, szinte számított arra, hogy felnyögnek a súly alatt. Ehelyett csak a saját, szapora szívverését hallotta dörömbölni a fülében. Még egy lépés, majd még egy. Befordult balra, fejét oldalra fordította. Jobb kezét felemelte, remegve futtatta végig vékony ujjait egy könyv gerincén. „Anna Karenina”… Gyorsan körülnézett, majd kihúzta a helyéről az irományt. Lehunyta a szemét, kényszerítette magát, hogy lassabban vegye a levegőt. Homlokán izzadságcsepp szaladt le, gyorsan letörölte felsője ujjával.
Tudta, hogy fontos neki ez a könyv, pár héttel ezelőtt elszólta magát. Természetesen ő úgy tett, mintha nem vette volna észre. A férfi megbüntette akkor... Utána két napig nem bírt kiszállni az ágyból. Ennek az emléke magával hozta a fájdalmat. A fájdalmat, amit akkor érzett… Az öklének súlyát a hasfalán… Az arcát soha nem bántotta… Nem akarta elcsúfítani.
Kinyitotta a szemeit, könnyek homályosították el látását. Dühösen odakapott, hogy kidörgölje belőlük. Felemelte a könyv borítóját, majd egy darab papír a földre esett. Lassítva látta, ahogy kecsesen landol a fényezett parkettán. Gyorsan lehajolt, hátába éles fájdalom nyilallt, próbálta figyelmen kívül hagyni. Még mindig remegő kézzel felemelte, majd széthajtotta a megsárgult cetlit…

„ Mester,

A terv sikeresen végrehajtatott. Még sejtése sem volt az egészről. Látnod kellett volna, amikor a lánya előtt fogtuk le. Sírt és könyörgött, hogy bármit megtesz. Ha nem érted kellett volna cselekednünk, akkor lehet meghatott volna a fogadkozása. A lány pedig üvöltött, megpróbált kárt tenni bennünk… De az apjából kivágott darab elhallgatatta.

A Rend érdekei az elsők! Te, mint Vezető, mindent megérdemelsz, kiváltságos vagy! Mi pedig hűségesek hozzád, illetve az általad képviselt eszmékhez! Egyik társamat küldöm a lánnyal, levelemet vele fogod megkapni.

Utolsó szavaival átkozódott a szánalmas férfi, s kijelentette, rossz úton járunk. Viszont az előtörő sikolyai, és utolsó éber pillanata mást sugallt. Szemében megláttam a lecsupaszított valóját, melyet nem díszítettek a ruhái meg a fellengzős mondatai… Gyenge és sebezhető volt. Tekintetében az űzött vadat, a parton vergődő halat véltem felismerni. Ahogy lebomlott róla a belenevelt arrogancia, a ráfestett civilizált viselkedés… Úgy lettek semmivé, mintha csak maró savval öntöttem volna le.

Áldjuk továbbra is Neved, s azt, kiért küzd a Rend már évszázadok óta!”


Nagyon is jól emlékezett arra a nyári éjszakára.

Apjával épp azon vitatkoztak, hogy miért nem mozdul ki otthonról többet. Nem tudta vele megértetni, hogy nem igazán társasági lény. Nem voltak barátai, csak az apja létezett. Ő volt a középpontja a kis világának. Épp a fürdőszobában volt, amikor meghallotta a dörömbölést, majd a reccsenést. Azonnal lerohant a földszintre. Két férfi fogta közre az apját, miközben egy harmadik egyenesen őt bámulta. „Mit akarnak a munkatársai?” – fogalmazódott meg a kérdés a fejében. Ijedten hordozta végig tekintetét az embereken előtte… Egy céges pikniken látta őket, apjával dolgoztak. Apja szemében riadalom látszott, olyan volt, mintha mondani akarna valamit, de April nem értette…
- Apa?! – valamilyen ésszerű magyarázatot várt. Minden porcikája azt sugallta, hogy meneküljön.
- Legalább ne előtte csináljátok! – könyörgőn pillantott a járkáló alakra, akinek erre gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
- Ugyan-ugyan… A gyűléseken nem voltál ennyire érzelmes, barátom! – közelebb sétált hozzá, majd erősen megütötte arcát. April már ott is termett mögötte, lefogta a kezét, de a férfi ellökte. Még egy pofon… A lány ordítani kezdett.

- Hagyja abba! – üvöltötte.
A következő jelenet nem tartott tovább pár másodpercnél, mégis óráknak tűnt. Apja arcából kivágtak egy darabot. Fogai jól látszottak, ahogy eltűnt az azokat fedő hús. A férfi még akkor is mosolyogva odahajította, ahol ült… A tompa puffanás azóta is a fülében csengett. Ekkor minden elfeketedett körülötte. Amikor felébredt, már ebben a házban volt…
Ujjai erőtlenek lettek, a papír kicsúszott közülük… Ő volt az! – remegés futott végig testén. Gerince mentén hidegség áradt szét… Hazudott! Azt mondta, nem ő vezető! Ő adta parancsba! – könnyek csorogtak le sápadt arcán, majd álláról lecsöppenve egyenesen a papírra hullottak. Mellkasát láthatatlan kezek szorították, lelkének maradványa vergődött a testében… Haldoklott. Térdre esett, kezével a hajába markolt, erősen húzta.
Nem tudta miért vadászták le az apját. Vagy, hogy miért tartották már hónapok óta fogságban. De végig azt mondta neki, hogy nem ő a vezető… Hogy nem ő tette… Hogyan is felejthette el, hogy ki ő? – tette fel magának a kérdést… Már hetek óta nem bántotta... A férfi a megszállottja volt, a maga perverz, beteges módján. Egy őrült szerelme mindig veszélyes.

Csak zokogott és zokogott. Hogyan engedhette, hogy így irányítsa az elméjét, a lelkét, a szívét? Mindent elvett tőle, csakhogy a magáénak tudhassa. Beférkőzött a bőre alá, és ő hagyta. Arra az éjszakára gondolt, amikor az első csókot osztották meg egymással. A szenvedély, a harag, a kétségbeesés és a reményvesztettség irányította. Elérte, hogy így érezzen. Hogy ne tudjon nélküle létezni. A férfinak 25 évvel több tapasztalata volt, mint neki… Próbálta elhitetni magával, hogy ezért tudott belé férkőzni… Nem ismerte be, hogy a 25 évvel idősebb férfi elérte, hogy beleőrüljön a kínba. A kínba, amit ő okozott. Sohasem tudhatta, milyen a kedve. April… A kis 20 éves fruska, akinek egy fél évvel ezelőtt a legnagyobb gondja az volt, hogy eltűnt a telefonja… Már azt is ő tette…

Egy kéz hirtelen megérintette a vállát. Összerezzent, majdnem sikított… Tudta, ki az. Érezte az illatát, az egész világot betöltötte.
- Miért vagy itt? – hangja nyájas volt. A lány azonban tudta, hogy mi rejlik mögötte… Kirázta a hideg.
- Én… csak… én… - megköszörülte a torkát. – kíváncsi voltam… - szemeit lesütötte, de megfordult, hogy a férfi fényes, fekete cipőivel találja szemben magát.
- Kíváncsi? – kezét az arcára csúsztatta, mutatóujjával lehelet finoman simogatta az ajkait.
- Hazudtál nekem! – nem tudta, honnan van ehhez bátorsága. Felállt, s a jéghideg, kék szemekbe nézett.
- Igen. – számított a lány reakciójára. Csak figyelte a sápadt, gyönyörű arcot. Olyan volt számára, mint a levegő; nélkülözhetetlen.
- Miért? –az érintés nyomán bizsergés áradt szét a testében…
- Mert megtehetem! – közelebb hajolt hozzá, orrát enyhén hozzáérintette a kecses nyakhoz. Mélyet lélegzett… „Az élet illata!” – elmosolyodott a gondolatra.
- Miért ölted meg? – szemeit félig lehunyta, a könnyek csak folytak és folytak. A forró lélegzet a nyakát csiklandozta.
- Miattad, kedvesem! – mondta selymesen, majd egy csókot nyomott a kulcscsontjára. Kezével erősen tartotta a törékeny, fiatal testet.
A férfi felemelte fejét, majd száját a lányéra tapasztotta. Úgy, mintha a szomjazó kapna vizet… Kétségbeesetten, sóvárgón, elemésztve. A bársonyos és könnyektől nedves ajkak megbabonázták. Elmosolyodott, ahogyan viszonozni kezdte a szemben álló…
April érezte a tüzet, a mardosó, mindent elemésztő forróságot… Nem tudott ellenállni neki. Az egész lénye benne volt, eggyé váltak… Egy utolsó gondolat futott át az elméjén, mielőtt átadta testét és lelkét a férfinak: „Átkozott lettem!”

A lányt, az egyesülésük után felvitte annak szobájába, majd ő is aludni tért. April csak bámulta a mennyezetet, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Lelkét azonban az égető bűntudat marcangolta, minden világossá lett. A Szörnyeteg a vezető, ő adta parancsba a kivégzést. Mindezt azért, hogy megszerezze őt. Így, már minden apró részlet a helyére került. Valamilyen mély megszállottságot érzett iránta, azért halt meg az apja. Nem volt semmilyen magasztos cél, semmilyen bosszú… A pikniken látta először. Egyszerűen azt akarta, hogy ő birtokolja és ne más, hogy az ő tulajdona legyen!

April tudta, hogyan fog bosszút állni. Így, hogy mindent megértett, már tisztában volt azzal, hogyan sebezheti meg igazán. Csuklóját szájához emelte, ajkait kinyitotta, majd vett egy mély lélegzetet. Fogait az érzékeny bőrhöz érintette, teljes erejéből harapni kezdett. Szemeiben könnyek gyűltek az éles fájdalom miatt, de ahelyett hogy abbahagyta volna, még erősebben csinálta. Amikor a saját húsa körül összezárult az állkapcsa, elrántotta fejét, kitépett egy darabot magából. Vér tört elő kezéből, köpött egyet, majd kényelembe helyezte magát. Szépen, lassan kifolyt belőle az élet, egyre nyugodtabb lett. Az utolsó kép, ami elméjében kirajzolódott, az a jéghideg kék szempár volt.
Reggel, a férfit a kivérzett holtest látványa fogadta. Térdre borult az ágy mellett, zokogni kezdett. A kincse, a tulajdona halott. A megbabonázó, barna szemek a semmibe meredtek. Mióta meglátta, mindent azért csinált, hogy vele lehessen… Pont az orra előtt lett vége… Órákig sírt, míg végre döntésre jutott. 

Két évvel később

A férfi belépett a könyvtárba, majd elmosolyodott. A polcok a fal mellett álltak, középen pedig egy ravatal. Odasétált, végighúzta ujjait a hideg üvegkoporsó tetején. April feküdt benne, ugyanúgy nézett ki, mint halála napján.
- Most is ugyanolyan gyönyörű vagy, mint amikor először láttalak! – mosolya nem tűnt el, szemeiben azonban könnyek csillogtak.


Kelemen Bata Mária - Kilátói szerelem

 Kati és Feri egy középiskolába jártak. A lány másodikos, a fiú harmadikos volt. Az iskola kirándulást szervezett Sopron és környékére. Mindketten szerették a természetet ezért Ők is jelentkeztek az iskola programjára.
Nagy érdeklődéssel várták az indulásnapját.
Először a város nevezetességeivel ismerkedtek meg. Ezt követően túrára indultak a hegyen, egészen a kilátóig! Széles falépcsők vezettek a kilátó tetejéig. Csodálatos panoráma tárult a szemük elé. A völgyben kis falu lapult meg. A házak piros cserepei árulkodtak róla.
Ez már Ausztria területe. – magyarázta az idegenvezetőjük.

Elbűvölve nézte a csapat a tájat. Kati és Feri egymás mellett álltak. A két kezük véletlen összeért. Egymásra néztek, elmosolyodtak. Majd a fiú lágyan megfogta a lány kezét. Végtelen jóérzés járta át a szívüket. Bár két éve ismerték egymást, nem voltak közömbösek egymásnak, most jött el a pillanat számukra, érezték e perctől fogva összetartoznak.
Amikor csak tehették együtt töltötték a szabadidejüket. Egyik alkalommal ellátogattak Budakeszire a Vadasparkba, ahol természetesen felsétáltak a kilátóba. Ott a Budai hegyek szépsége varázsolta el Őket. Épp ősz uralta a tájat. Azt a látványt leírni nem lehet. Színes tarka terítő borult a tájra. Sárga, barna, zöld, vörös, foltok váltották egymást, szinte egymásba simulva.
Ilyen képet még festő sem alkot az ecsetével – jegyezte meg Kati. Nem bizony! – helyeselte Feri. Gyönyörű! De a Te szépséged legszebb a világon! Boldogan simultak egymáshoz. Vibrált a levegő körülöttük.

Több kilátót is meglátogattak túráik során. Miskolcon az Avas kilátót, Tatán: a templomtoronyból szemlélték hogyan folyik a Duna. Az Öregtó és környéke varázsát.
Az időkereke lassan forgott előre. Három év után a gyermek szerelemből igazi szerelem teljesedett ki. Feri már vágyott arra, a napra egybekeljenek, minden nap együtt ébredjenek. Katit nem akarta sürgetni, pedig titokban megvásárolta a szerelmük jelképét a gyűrűt is!
Feri rátalált egy hirdetésre, melyben három napos kirándulásra invitálták a szervezők a túrázni vágyó embereket a Mátrába. Nyár közepén járt a naptár. Katinak épp erre az időre esett a születésnapja. Ferinek ez kapóra jött. Eljött az Én időm! – gondolta a szerelmes fiú. Barátait is meghívta a hétvégi kikapcsolódásra. Aztán beavatta Őket a tervébe.

- Kedves Barátaim, nagy hírt közlök veletek! Megkérem Kati kezét a hétvégén. Szükségem lenne némi segítségre. Számíthatok rátok? 
- Micsoda kérdés! - vágták rá mindannyian. 
- Mi lenne a feladatunk? - érdeklődtek. 
- Apróságok. Nekem sokat jelentene,ha ott lennétek és persze teljes diszkréció! 
- Részünkről rendben! – hagyták jóvá a fiúk.

Az utazás vidám hangulatban telt.
Első program: Kékestető. Pompázatos kilátótorony fogadta a társaságot. Mint egy őrszem úgy álldogált a Mátra legmagasabb pontján. Előtte falépcsők, majd a belsejében lift szállította a szépségre vágyó embereket. Körbejárták, csodálták a hegyvidék természet adta csodáit.
- Tudjátok milyen szép innen este a napnyugta? - sóhajtott fel valaki. 
- Nem! – mondták többen. Köztük Kati is.
- Visszajövünk estére? – érdeklődött.
- Feltétlen, ha szeretnéd szívem! – válaszolt rá Feri, egy csók kíséretében.
Tervek szerint megérkezett a társaság a kilátóhoz még naplemente előtt. Katit elcsalták a barátnői egy ajándékboltba. A fiúk pedig előkészítették a terepet. Piros szív alakú gyertyákkal gyertyafénybe borították a lépcsőt és körbe a kilátó oldalát. Kati mikor megpillantotta hevesen dobogott a szíve, összeszorult a torka. Teljesen magával ragadta a látvány. Feri odalépett hozzá és köszöntötte: 
- Boldog születésnapot kívánok Katikám!
- Köszönöm szépen! – hangzott a válasz. A lány csókkal jutalmazta figyelmességét. Azután körbesétáltak a kilátón. A gyertyák fényei sejtelmesen lobogtak. A szerelmük tüze szinte perzselt.
Amint visszaértek a lépcsőhöz Feri letérdepelt Kati elé. Megfogta a kezét, észrevétlen benyúlt a zsebébe kivette a gyűrűt rejtő dobozkát.
Megkérdezte szerelmét: 
- Leszel a feleségem? Átnyújtotta a menyasszonyi gyűrűt. E szavak hallatára Katinak potyogtak az öröm könnyei.
- Boldogan! Hiszen minden vágyam ez!
Hosszú forró csókot váltottak egymással.
A köréjük gyűlt tömeg megtapsolta Őket.
Egy hölgy Katihoz intézte szavait: 
- Mondd csak széplány, milyen érzés menyasszonynak lenni?
- Nagyszerű! – válaszolta az ifjú ara. Itt ez a gyönyörű kilátó, körülötte gyertyafény világít. Távolban a napnyugta. Az égbolt alja a vörös árnyalat minden színében pompázik, habos, gomolyfelhők úsznak az égen. 
- Úgy érzem mintha egy rózsaszín, fodros felhőn lebegnénk a szerelmemmel!
- Nagyooonboldooogvagyoook! „Kürtölte” szét az érzéseit.

Lágy nyári szellő érkezett a kilátótoronytövéhez. meglebegtette a gyertyafényeit. Mintha ezzel gratulálna a szerelmespárnak. A fák levelein vörösen izzó fényben pihent meg néhány napsugár mosolyogva, mielőtt aludni tér. 


Jagadics Eszter - Fedőneve, Fantom

Az eső úgy szakadt mintha dézsából öntenék. Harry Wallas rettentően utálta az ilyen időt, azonban októberben az ember nem várhatott sokat még az olyan mediterrán helyen sem, mint a spanyolországi Madrid.
Wallas még három lépést tett mielőtt belépett a lépcsőházba, lerázta esernyőjéről és kalapjáról az esőt és a postaládákhoz sietett. Napi rutin volt pillantást vetni a ládájára, na, nem mintha nagyon várt volna bármit is.
Most azonban egy kisméretű, fehér boríték hevert ott magányosan rajta a nevével. Wallas kivette és gyorsan körbepillantott, de rajta kívül senki nem tartózkodott az előtérben. Feltépte a borítékot, nem lepődött meg azon, amit benne talált, csupán egyetlen egy kulcs volt. Sóhajtva visszacsúsztatta a kulcsot a borítékba és felsétált a legfelső emeletre, ahol három éve bérelt egy elfogadható lakást.
Miután kiteregette száradni elázott ruháját, töltött magának egy italt, leült az ablak melletti fotelbe, megint a kezébe vette a borítékot, hogy alaposabban átnézze. Határozottan jól tette, a borítékban hevert még egy kisebb cetli is, rajta egy címmel és egy dátummal. 

„Plaza de Isabel II Teatro Real” Október 15. 24:00. 

Több információt nem tartalmazott a cetli, Wallas mégis értette. Titkos találkozóra invitálja a tartótisztje és a kulcs magát a feladatot rejti. Nem lett izgatott, megszokott módja volt annak, hogy így kapta meg a feladatait.
Wallas felállt és kinézett az ablakon, hogy megállapítsa, nem figyeli-e valaki a házat, de a kihalt utcán senkit sem látott.
Nem ez volt az első küldetés Harry Wallas életében. Több mint két éve vállalkozott az ehhez hasonló megbízások végrehajtására. Pontosan azóta, amióta Anglia belépett a háborúba. A brit hírszerzés kereste fel, az a férfi, akit azelőtt soha nem látott, közölte vele, hogy régóta figyelik a tevékenységét a követségen és úgy gondolták a megfelelő ember lehetne arra, hogy az itt tartózkodó németekről információkat szerezzen. Wallas a megfigyelésről mit sem tudott, de boldogan vállalta a feladatot, mert szerette az izgalmakat, a kalandokat és rettenetesen megvetette a németeket. Még a háború előtt helyezték a madridi brit konzulátusra, hogy felügyelje a szigetországgal kötendő üzleteket. Ennek köszönhetően rengeteg kapcsolatot épített ki az évek folyamán. Minden napos volt, hogy bálokra, partikra, vacsorákra, piknikekre vagy éppen sport és kulturális eseményre invitálták. Szívesen látták a jóképű, intelligens férfit, akiért a nők teljesen oda voltak. Ismert mindenkit, aki csak számított Madridban. Pontosan ez volt az, ami felkeltette a hírszerzés érdeklődését.
Wallasnak volt még egy olyan titkos sajátsága, ami miatt úgy gondolták, hogy megfelelő emberükké válik. Wallas szeretőket is tartott. Madrid legelőkelőbb társaságából választotta ki őket, igyekezett módfelett diszkréten kezelni a helyzetet, ennek ellenére, egy-két kapcsolata mégis köztudott volt, mint ahogy a Greta Small-al a német nagykövet feleségével folytatott viszonya is.

Greta Small mérhetetlenül gyűlölte a férjét, legfőképp azért, amiért Madridba is követnie kellett. Ezért megpróbált minél több kedvtelést találni magának. A szeretők is ide tartoztak.
Wallas egy partin ismerte meg, és alig pár héttel később a Grant hotel egyik szobájában szeretőkké váltak. Nyílt titok volt köztük, hogy másokkal is tartanak fenn kapcsolatot és ez nem is volt beszédtéma. Wallas egyetlen egy dolog miatt kedvelte Greta-t. A nő szeretett enni, inni, táncolni, szeretkezni, és ami a legfontosabb, utána bódult állapotában fecsegni. Mindent! Leg-főképp a férje dolgairól. Eleinte csak elvárták, hogy beszámoljon Gretával való beszélgetéseikről. Most viszont Wallas úgy érezte a kulcsot forgatva a kezében, többet várnak a Gretával való kapcsolatától.
Harry Wallas pontosan ezért volt fontos embere a brit hírszerzésnek. Infókkal rendelkezett és képes volt megtalálni a módját annak, hogy bármi áron megkapja, azt, amit akar. Ha ehhez egy feleséget kellett elcsábítania, megtette, ha kártyázni vagy szerencsejátékot kellett űzni meg-tette, és ha lopni kellett, attól sem rettent el. Eleinte csak apró cseprő feladatokat kapott, majd folyamatosan terhelték komolyabb, veszélyes feladatokkal. 

Wallas egyetlen egy dolgot sérelmezett, lassan két hónapja nem keresték. Ezért is dobbant nagyot a szíve, amikor meglátta a címet.
Másnap mindent úgy tett, ahogy a napi rutinjának megfelelt, nem tért el tőle. Este, hazafelé megvacsorázott a munkahelyével szemközti kis étteremben, majd haza kocsikázott. Este tizenegyig olvasással töltötte az idejét, majd leoltott minden lámpát.
Átöltözött és kiosont a lakásból. Óvatos volt, bár nem volt rá szüksége. Mrs. Servantes a szemközti lakásban lakott. A férje kávékereskedő volt, tizenöt éve szívrohamban halt meg, amibe állítólag a szeretője kergette egy heves találkozás során. A férje által ráhagyott kereskedés és a vagyon segített fenntartani a házsártos asszonyság meglehetősen jómódú életvitelét, mint ezt a lakást is ebben az épületben. Az idő azonban vele sem volt kegyes, olyan süketté vált, hogy ha az éjszaka közepén bombázni kezdenék a várost, ő még azt sem hallaná meg és simán átaludná a támadás zaját.
Erről az egész ház tudott, mert a lánnyal, aki gondozta, olyan hangosan beszélt, hogy még a szomszédos épületben is hallani lehetett.
Wallas a pincébe ment és a régebben megszerzett kulcsok egyikével kinyitotta az ajtót, majd gondosan be is zárta maga mögött, így haladt át még három másik ház pincéjén és jött fel a szomszédos utcában.
Teljes volt a sötétség. A holdat eltakarta a sűrű felhőzet, ugyan most nem esett, de már három napja sűrű, szürke felhő borította az egész várost. Wallas gyorsan szedte a lábát, holott a színház csak tíz percnyi sétára volt a lakásától.
Az utcán ilyenkor szinte senki sem járt. A munkából hazaigyekvők, már régen haza értek, ahogy a szórakozni vágyók is már a céljuknál voltak. Az éjjeli baglyok viszont még biztosan három-négy órahosszáig nem bújnak elő.
Ezekben a bizonytalan időkben, még úgyis, hogy Madrid független maradt a háborútól, nem volt ajánlatos éjszaka kijárni.
A színház több mint százötven éve állt az Isabelle úton. Az előadások mostanság ugyan ritkultak, de az operaház működése továbbra is töretlen maradt. Wallas megkerülte az épületet és a hátsó színészbejáróhoz ment. Egy betörő kulccsal kinyitotta és beosont, miközben körbe-nézett nem követik-e. Óvatosnak kell lennie minden alkalommal, nem kockáztathat.
Végig osont az öltözői folyosókon és a színpad mögé került. Ki akarta lesni, hogy ott van-e a kapcsolattartója, vagy jobban teszi, ha máris távozik, még mielőtt valamilyen csapdába besétálna.
A kontaktja azonban ott ült a jobb oldalon a harmadik sorban a negyedik széken. Kalapját levette, és türelmesen várakozott. Wallas leült mellé.
- Azt hittem már nem adsz több munkát – jelentette ki Wallas.
- Ne aggódj, nem feledkeztem meg rólad, csak éppen más teendőim is vannak. Idáig sem unatkoztál, ha jól gondolom.
- Így van. Nos, mid van számomra?
- A kulcs. Egy széfet nyit.
- Hol?
- A Small villában. A feleség a szeretőd, bejárásod van oda, a férj pedig otthon tárol né-hány fontos iratot. A széf tartalmának egyikére van szükségem.
- Melyikre?
- A spanyolországi kémhálózatuk teljes listájára. Ügynökök, informátorok, besúgok. Kell ez a lista! Hozd el nekem!
- Csak egy aprócska megjegyzésem és egyetlen kérdésem van.
- Éspedig?
- Gretával soha nem a villában találkoztunk, hanem szállodákban. Honnan van a kulcs? Megbízható a forrás, akitől hozzád került?
- Valahogy hívasd meg magadat a villába, a te vonzerőddel nem lesz nehéz. Sőt, ahogy hallottam maga az ezredes is mindent megtesz, hogy a felesége még jobban gyűlölje őt. Kiiktatod a nőt és megszerzed amit kell, észre sem fogja venni. Itt van ez a fiola, - húzott elő a zsebéből egy kis üvegcsét, színtelen folyadékkal - öntsd az italába, amikor felébred még csak nem is sejti, hogy mi történt. Mélyen fog aludni, amikor felébred nem fog érezni semmit, nem esik baja. 

- Na és ha a férfi váratlanul hazatoppan?
- Nem fog. Ma délelőtt elutazott egy hétre Berlinbe, és vitte a szeretőjét is. A kulcs attól a cégtől van, amelyik a széfet gyártotta. A széf a dolgozó szobában van, egy Van Gogh festmény mögött a kandallónál. Gyors munkát kérek.
- Nem fogja hiányolni a dokumentumot?
- Lemásoljuk és te visszaviszed.
- Kockázatos. Gretával ritkák a találkozásaink, egy héten kétszer sose fordul elő, ráadásul éppen a villában. Nem, ő maga is gyanút fogna. Van kamerám, lefotózom a dokumentumot és visszateszem a helyére.
- És hogy magyarázod meg neki a fényképezőgépet?
- Aprócska gyártmány, elfér egy zsebben is.
- Rendben van, legyen így!
- Kereslek, ha készen vagyok.
- Ne keress! Nem leszek itt. Itt van ez – adott át egy borítékot. Wallas belenézett két színházjegy volt benne. – Péntekre, az esti előadásra szólnak, úgy hallottam egyébként fantasztikus a darab. A másik jegy egyébként egy Margo nevű nőé. A nyakában egy kulcsot formázó medál lesz, és bordó ruhát fog viselni. Szemtelenül fiatal kis fruska. És ha kérhetem, ne törd darabokra a szívét. Neki add át a felvételeket, de senki ne lássa. Elég lesz a film is. Ő majd eljuttatja a megfelelő helyre.
- Úgy lesz! – állt fel Wallas. A férfi felnézett az ügynökére. Úgy gondolta remek munkát végez, gyorsan, hatékonyan és eddig még nem gyanakodtak rá, de ha Small megtudja, hogy a felesége a szeretője, baj lesz. Ezt viszont nem engedhetik meg. Ahhoz túl értékes ez az ügynök.
- Egy tanácsot fogadj el tőlem, Greta Small felejtős kapcsolat legyen ezek után. Fokozatosan építsd le, ne fogjon gyanút.
- Miért?
- Más terveim vannak veled – állt felé és elindult a kijárat felé. Wallas egy pillanatra meg-lepődött. Végül is, miért ne?

A harmadik csöngetésre vette fel a telefont. Greta hangja álmosnak tűnt. Wallas kényelmesen elhelyezkedett.
- Csak nem felébresztettelek kedvesem?
- Nem, csak unatkozom. Rég hallottam rólad Harry.
- Bocsáss meg, egy váratlan ügy miatt el kellett utaznom Sevilla-ba. Mond, kedvesem mi-kor láthatlak?
- Akár most is, a férjem nincs a városban. – Greta vágyott egy kis szórakozásra, különösen így, hogy tudta, az a kis spanyol cafka is vele ment.
- Drágám, túlzás lenne, ha most azonnal odamennék?
- Gyere – búgta Greta, nem is hitte, hogy ilyen könnyedén kínálkozik alkalom a bosszúra. Ha a férje hentereghet a közös ágyukban, azzal a cédával, akkor ő sem fogja kímélni a házukat a szeretőitől. – Epedve várok rád!
- Máris indulok!

Wallas már összekészítette a holmiját. Mindent alaposan kitervelt. Bor, pezsgő, kaviár, sajt és persze a meglepi fiolácska. A fényképezőgép és a kulcs mellé betette még a betörő készletét is, ha a kulcs mégsem nyitná a széfet, akkor ne legyen vele gondja.
Greta egy szál pongyolában várta és azonnal szenvedélyesen követelőzött. Wallasnak nem esett nehezére teljesíteni a nő kéréseit. Greta ugyan már nem volt egészen fiatal, de még mindig vonzó egyéniség volt, ahogy azok a fiatal lánykák is, akik gyakorta megfordultak Wallas háló-szobájában.
A pezsgőbe öntötte a fiola tartalmát, amikor Gréta elégedetten elnyújtózkodott az ágyon és nem figyelt arra, Harry mit csinál. Mosolyogva fogadta el a poharat és két korttyal el is fogyasztotta annak tartalmát. Húsz perc múlva Greta mélyen aludt. Wallas felöltözött és leosont a föld-szintre.
Nem nagyon akart körülnézni a házban, minél gyorsabban végez, annál előbb visszamehet az emeletre. Ha netalántán Greta felébred, akkor végképp nem fog gyanút.
Odalépett a képhez óvatosan leemelte, egy nevesebb darab volt. Wallas felismerte a festményt és feltételezte, hogy eredeti lehet, valamilyen albumban már látta. A széf nem volt túl nagy. Elővette a kulcsot, óvatosan a zárba illesztette és elfordította. Hallotta a hangos kattanást. Az ajtórésnyire kinyílt, megfogta a kilincsét és elfordította, majd maga felé húzta. A széf sok mindent tartalmazott. Így első látásra pénzt, útleveleket, dossziékat és pár borítékot.
- Maga mit művel itt? – hallotta meg a vékonyka női hangot. Wallas ereiben megfagyott a vér, megfordult és a szobalányt látta maga előtt. Róla megfeledkezett, vagyis nem gondolt rá, mivel Greta maga nyitotta ki az ajtót, feltételezte a személyzetet is elküldte a házból. – Frau Small! – jött ki egy kiáltás a lány torkán. Megfordult, de Wallas három nagy lépéssel mögötte termett és elkapta hátulról, kesztyűs kezét a nő szájára tapasztotta, a másik karjával erősen átfogta, a nő megpróbált ellenkezni és sikoltozni.
- Ha sikoltozik, és ellenkezik, biztos lehet benne, hogy megölöm – súgta a nő fülébe Wallas. A lány még rúgott kettőt, inkább csak tehetetlen dühében, de nyugton maradt. Wallas beráncigálta az étkezőbe majd azon át a konyhába, ott lelökte az egyik székre. – Ha megmukkan, megölöm. – Az egyik fiókban talált kötelet, azzal jó szorosan odakötözte a lányt a székhez és a konyharuhával bekötötte a száját. – Ha nyugton marad, és azt csinálja, amit mondok, nem fog meghalni. Megértett? – kérdezte Wallas, a lány bólintott.

Wallas visszasietett a dolgozószobába. A széfből kiemelt egy köteg pénzt, majd megkereste a dossziét és munkának látott. Tíz perc bőven elég volt, hogy elvégezze a feladatát. Ahogy futtában átolvasta a neveket, ráeszmélt a többségét ismeri, sőt olyan nevet is látott ott, amelyen alaposan meglepődött. Közvetlen munkatársa volt, jobb lesz, ha ezentúl résen lesz. Mindent pontosan ugyan oda tett vissza, mindig ügyelt erre, mert soha nem lehetett tudni mennyire figyelmes a másik fél, egy kicsit ferdébben visszahelyezett tárgy máris okot ad a gyanakvásra, főleg háborús időkben. Madrid is hemzseg a kémektől.
A pénzről meg feltételezhető, hogy a felesége vette ki, de ha valami nem ott van ahová Small tette, akkor vége a játszmának, Greta tudni fogja, hogy ő volt. Ezt nem engedheti meg magának. Először felment ellenőrizte Gretát. Még mindig mélyen aludt.
Ideje volt a szobalányt elrendezni.
A lány mozdulatlanul ült a széken még levegőt is alig mert venni, rettenetesen félt attól, hogy a férfi megöli. Bármit megtenne azért, hogy ez ne így legyen. Az a fél óra, míg újra megjelent az ajtóban rettegéssel töltötte el, nem akart meghalni, annyi terve volt még az életben. Nem akart ő a végtelenségig ebben a házban dolgozni, csak azért vállalta a cselédséget, mert nem adódott jobb munkalehetőség. Könnyűvérű nőcskének lenni egy lokálban, végképp nem szerepelt az álmai között. Már pedig ő egyáltalán nem akart a németek és kollaboráns barátaik szeretője lenni. Fel akart törni, kiszabadulni a nyomorból, amibe beleszületett. 

Wallas kihúzott egy széket, szembe fordította a lánnyal és leült. Felkészült arra, ha nem tudja jobb belátásra téríteni a lányt, akkor végeznie kell vele. Nem hagyhat szabadon csak úgy egy szemtanút, aki majd azonnal beárulja. Átkutatta a lány cuccait, hogy egyáltalán fogalma legyen arról, kivel is van dolga. Ezért is tesz egy próbát.
- Beszélgessünk egy kicsit Sophia. Maga okos lánynak látszik, aki halad a korral, és nem éri be kevéssel. Nem kedveli ezt a házaspárt, jól gondolom? – a lány bólintott. Az első napokban még azt gondolta kedves emberek a munkaadói, de amikor Herr Small ajánlatot tett neki, rájött a férfi nem elég, hogy náci, de még alávaló ember is. Aztán az asszonyságban is csalódott, amikor kegyetlenül lehordta, amiért elfelejtett valamit megvásárolni a listáról, amivel elküldte.

Aztán a hetek folyamán látta mennyire romlott életet élnek külön-külön. Ellenszenvesek lettek számára, de nem mehetett el, mert nem volt jobb munkalehetőség. Ő pedig úgy tett, mint aki nem lát és nem hall semmit. Pedig történtek érdekes dolgok a házban.
- Helyes. Kössünk alkut Sophie kedves. Maga nem látott engem itt a házban, pláne nem a földszinti szobában, cserébe kap egy köteg pénzt – rakta ki az asztalra, a lány szeme elkerekedett. - Gondolom, látta mennyire felveti a családot a pénz, miközben magának nem sokat fizetnek – a lány újra bólintott. Persze ha Herr Small ágyába bújik, akkor kapott volna többet is, de nem volt hajlandó erre. Sőt ha ezt a felesége meg is tudta volna, mehetne vissza a nyomor negyedbe lakni. Wallas levette a szájáról a konyharuhát – Szóval?
- Maga soha nem járt itt, én ma nem jöttem vissza előbb a kimenőmről és ezt a pénzt sem láttam soha.
- Helyes, ha mégis bárkinek elárulna bármit is, ne feledje kedves Sophia, tudom hol találom meg, és beváltom az ígéretem, megölöm magát.
- Ez a pénz bőven elég lesz a hajójegyre Angliába.
- Oda készül?
- Igen, el innen, minél messzebbre.
- Jobb helyen nem is lehetne itt, a világban mindenhol harcok, bombázások vannak. Itt legalább van mit enni, és viszonylagos nyugalom van, nem rombolják le az éjszaka a feje fölött a házat.
- Nem mindegy az magának, az a lényeg, hogy itt sem volt. De remélem azért a nagyságát nem ölte meg? – kérdezte aggódva, mert akkor más a helyzet, gyilkosságért legalább nem megy börtönbe.
- Mélyen alszik. – Wallas eloldozta a lányt, aki immáron nyugodt volt és úgy markolta a köteg pénzt, mintha kincset lelt volna. Ezek szerint képes a pénzért hallgatni,, később még jól jöhet ez neki. Otthagyta a lányt és visszament az emeletre. Jól tette, mert nem sokkal később Greta ébredezni kezdett. Fel sem tűnt neki, hogy nem az alkoholtól aludt ilyen mélyen. Wallas késő este hagyta el a villát, a szobalányt nem is látta és csak remélni tudta, nem kell visszatérnie a házba azért, hogy megölje őt.

A pénteki nap is ugyan úgy telt, mint a többi. Hacsak nem, azért tért el a többitől, mert este színházba készült egy sokat ígérő előadásra, pont abba a színházba, ahol az üres nézőtéren megkapta a megbízatást. Egy kicsit késve érkezett, a nézők már elkezdték a helyüket elfoglalni.
Kíváncsi volt erre a Margo-ra, remélte, hogy nem valami túl lelkes, buzgó kislány lesz, aki akár el is ronthat minden. Ezeken az előadásokon nagyobb létszámmal jelennek meg az itt élő németek, mint a helyiek, mivel nem engedhették meg maguknak.
Egy kicsit elbizonytalanodott, mert több hölgy is bordó ruhát viselt ma este, úgy látszik ez a divat, aztán a lépcső mellett megpillantotta Margo-t. Fiatal volt az tény, a kulcsot formázó medál kiemelte nyaka kecsességét, éppen belekortyolt a pezsgőjébe, az állát kicsit feltartva. Wallas elcsodálkozott. Margo gyönyörű volt és látszott, hogy otthonosan mozog ebben a környezetben. Odalépett hozzá, megfogta a kezét, csókot lehelt rá és mélyen a szemébe nézett, Margo elmosolyodott.
- Jó estét kedvesem! Remélem nem várakoztattam meg túlzottan.
- Dehogy is, csak pár perce értem ide, drágám – mosolygott Margo a férfire. Könnyedén úgy tett mintha évek óta ismernék egymást. Hallotta Harry Wallas hírét, azt suttogták, hogy minden nő elgyengül ettől a sármos férfitól, nem olyan régen látta is egy fogadáson. A főnöke figyelmeztette, csak óvatosan, Wallas imádja a nőket.
- Mehetünk? – nyújtotta a karját. Margo lerakta a poharat egy pincér tálcájára és kecsesen belekarolt a férfiba.
- Hogyne.

Szerencsére csak ketten ültek a páholyban, é nem érkezett meg a másik két helyre senki, így nyugodtan lefojtathatták az átadást. Wallas a tömeget figyelte, szinte teltházas volt a szín-ház. A páholyok mindegyikében ültek.
Wallas az egyikben egy ismerős arcot vélt felfedezni. Greta Small ült ott feltehetően az új estélyi ruhájában a szemtelenül fiatal szeretőjével. Harry úgy gondolta nem is lesz olyan nehéz megválni tőle. Na, nem mintha sértené, hogy a nő életében mások is vannak, tudott róla és ő sem volt igazán hűséges hozzá. Hirtelen ötlettől vezérelve, mivel úgy érezte őt is meglátta Greta, odahajolt Margóhoz, végig simította a nyakát és szenvedélyesen megcsókolta. A lány egy pillanatra megdöbbent, de aztán nem esett nehezére viszonozni a csókot.
Greta Small valóban látta Wallast, de nem csak a páholyban, hanem még az előtérben. Túlságosan szép volt a hölgy, aki az imént olyan odaadóan viszonozza a férfi hevességét. Ami persze nem volt egészen illendő, bár a termet már elsötétítették. Nem fog hiányozni, döntötte el csöppnyi csalódottsággal – Wallas is egy fiatalabbra cserélte, akár a férje gondolta - és végig simított legújabb szerzeménye feszes combján.
Wallas megvárta, amíg elkezdődik az előadás, majd finoman közelebb hajolt Margohoz.
- Mikor szeretné?
- Most – mondta suttogva, maga elé nézve. – Wallas a tenyerébe csúsztatta a filmtekercset tartalmazó dobozkát és finoman megfogta Margo kezét. Margo elvette, de nem húzta el a kezét. Mindketten érezték a bizsergést, amit a másik érintése váltott ki. Margo egy pillanatra a férfira nézett, aki valljuk be valóban igencsak vonzó volt és istenien tud csókolni. – Minden rendben ment? – kérdezte, bár Margo teljesen tisztában volt az ügy részleteivel.
- Igen. Nem volt gond.
- Remélem, nem akar itt hagyni a színházban egyedül most, hogy teljesítette a feladatát.
- Úgy hallottam ígéretes darab – intett a fejével a nézőtér felé – sőt utána, ha nincs ellene kifogása velem vacsorázhatna, csak, hogy teljes legyen az álcánk.
- Örömmel – mosolyodott el Margo és tudta, hogyan fog végződni az este. Csöppet sem bánta. Wallas mosolya kellemes szórakozást ígért.

A szünetben Margo felkereste a mosdót, így Wallas egyedül maradt a folyosón. Greta Small ezt az időt választotta, hogy odalépjen a férfihez. Mindenképp ártani akart neki, ezt az előadás alatt döntötte el.
- Wallas, milyen kedves meglepetés, hogy itt találkozunk.
- Frau Small – Wallas remélte, hogy ezt így megúszhatja. – Csinos, mint mindig.
- Köszönöm, látom bájos társaságra lelt ma estére.
- Igen, kedves lány. – Greta megvárta még egy kicsit távolabb sétálnak tőlük, gyorsan kell a döfést bevinni gondolta és úgy vélte ravaszul kitervelt mindent.
- A legutóbbi találkozónk margójára még annyit kedves Harry, tudom mit műveltél – mosolyodott el Greta.
- Hogy érted ezt?
- Azt hiszed, nem tudom mit műveltél, nem vettem észre, hogy elkábítottál? Hogy direkt a házba akartál jönni, és kivettél valamit a széfből? – a férfi reakcióját figyelte, és kissé csalódott lett, mert nem látta a férfin az ijedtséget.
- Honnan veszed ezt? – kérdezte idegesen Wallas. Próbált nyugodt maradni, de most nagyon nagy volt a baj, ha Small rájön ki ő és mit csinál, azonnal véget ér az élete. Meg kell oldania a problémát most azonnal, lehet, hogy mégis csak az a buta lány fecsegett.
- A széf tartalma nagyon sok dokumentumot tartalmaz Wallas, és te a brit konzulátuson dolgozol. Ezekben az időkben nem olyan nehéz összerakni a dolgokat. Elmondom a férjemnek, és azt is, hogy lemásoltad a széfben tartott dokumentumokat. Tönkreteszlek.
Wallas higgadt maradt, nem látszódhat rajta az izgatottság. Margo lépett hirtelen melléjük.
- Drágám minden rendben van?
- Igen, menj előre, még váltok pár szót Frau Smallal és megyek utánad én is.
- Rendben van drágám – felelte és elsétált. Margo aggódni kezdett, látszott, hogy még gondot fog okozni ez a nő. Meg kell oldani valahogy.
- Ő az új szeretőd?
- Te sem panaszkodhatsz, elmúlt már húsz éves vagy fogalma sincs mibe keveredett bele?
- Nem ajánlom, hogy így beszélj velem!
- Ugyan Greta! Margo zavar, te sem voltál szent, én sem és ezt mindketten tudtuk. Mit akarsz, jelenetet rendezel, mert mással vagyok? Nem illik hozzád!
- Egy aljas kém vagy és kihasználtál, el fogom mondani a férjemnek, ebben biztos lehetsz! – fordult meg a nő. Wallas körbenézett, nem volt senki a folyosón, mindenki visszatért a terembe, az opera dallama felcsendült. Wallas megragadta Greta kezét és visszarántotta.
- Nem hiszem!
- Engedj el vagy sikítok! – Wallas gyorsan cselekedett, befogta a száját és erősen tartotta.
- Nagyon sajnálom, hogy így kell véget érnie Greta, jobban tetted volna, ha nem játszod a sértett szeretőt – vonszolta a lépcső felé. A nő ellenkezni próbált. Wallas jól tudta ilyenkor senki nincs a folyosón. Akinek nem tetszett az előadás már az első felvonás közben, vagy a szünetben távozott, aki meg maradt, nem fog kijönni most. Nagyon könnyű lesz, mindenki azt hiszi meg-botlott a ruhájában, egy kicsit túl sokat ivott és nyakát törte. Egyszerű lesz, Greta ellenkezett, sikoltozni próbált, de senki hallhatja meg, a zene hangos volt. A lépcsőhöz értek és Wallas egy erőteljest lökött rajta.

Greta sikkantott egyet, majd lezuhant a lépcsőn, mikor leért addigra már nem mozdult. Wallas alaposan körbenézett, senkit nem látott, lesietett a lépcsőn és ellenőrizte Greta nyakán a verőeret. Greta Small halott volt.
Wallas visszasietett az emeletre, megbizonyosodott róla, hogy nem látta senki, majd belépett a páholyba. A nézőtéren sötétebb volt, a színpadon zajlott a darab, mindenki azt csodálta. Margo megfogta Wallas kezét. Érezte, hogy hevesebben ver a pulzusa a csuklóján.
- Minden rendben van?
- Igen, megoldottam. Ha kérdezik végig itt voltam.
- Természetes, összefutottunk, bemutattál a hölgynek majd elköszöntünk és együtt léptünk be a páholyba.
- Igen – hajolt oda és megcsókolta a lányt. Nem ez volt az első alkalom, hogy embert ölt, de nem volt büszke rá, ilyenkor egy kicsit gyötörte a bűntudat. Az előadásra sem tudott figyelni, csak arra eszmélt fel, hogy a tömeg tapsolni kezd. Margo fel akart állni, de megkérte maradjanak még, ne ők távozzanak elsőként, az sem lenne jó. Margo elmosolyodott és odahajolt hozzá, mintha szerelmesek lennének.

Hangos sikoltás jelezte, hogy valaki rátalált Gretára. Az emberek hamar odagyűltek, mindenki tudni akarta mi történt és hirtelen nagyon nagy káosz lett.
És nem csak Wallas és Margo volt az, aki gyorsan távozni óhajtott, még mielőtt a rendőrség kiérkezik. Többen elsiettek a tömeg mellett és kiléptek a színházból, Wallas megragadta Margo kezét és elvegyült köztük. Az utcán sietősen szedték a lábukat egy darabig, majd Harry leintett egy taxit.
- Jól vagy? – kérdezte meg a taxiban Margo. Wallas oldalra nézett, és megsimogatta a lány arcát.
- Töltsd velem az éjszakát! Nincs kedvem egyedül maradni.
- Rendben van – fogta meg a kezét.

Margóban összeállt a kép. Wallas megoldotta a problémát, de ezért meg kellett ölnie valakit, azt, aki pár napja még a szeretője volt, most pedig halott. Gyilkolnia kellett. Margo tökéletesen átérezte mit él át most a férfi. Látta rajta. Nem könnyű úgy embert ölni, hogy közben a saját életedet próbálod megvédeni.
A mikrofilm viszont jó helyen van, érintette meg önkéntelenül is a táskáját, a mosdóban az általa belevarrt titkos zsebbe csúsztatta. A veszély elhárult, hisz aki tudott róla, az mind halott. Wallas soha nem tudhatja meg, hogy Greta Small a szobalánytól tudta meg mi történt miután a pénzt kereste, amit Wallas felelőtlenül a lánynak adott. Greta Small indulatában kiverte a szerencsétlenből mi történt a házban. Ezt követően a piszkavassal csapta agyon a lányt, akit a rend-őrségi jelentés szerint feltehetően az udvarlója ölhetett meg, akit korábban a lány visszautasított. Már pedig a rendőrség nem fog nyomozni egy cseléd halála ügyében.
Másnap délután Wallas olvasta az újságcikket, amit a német konzul feleségének haláláról írtak. Greta Small egy szerencsétlen baleset áldozata lett. Több pincér is és vendég is megemlítette, hogy sok pezsgőt fogyasztott – mint köztudott volt – a szoknyájában megbotolva szerencsétlenül lezuhant a lépcsőn, és nyakát szegte. Egy másik forrásból is úgy hallották, a varrónője is figyelmeztette, kissé még feljebb kellene hajtania a szoknyát, mert így el fog esni. Azonban aki ismerte Greta Small-t, az tudta ilyen apróságokkal nem foglalkozott.
Szeretett szórakozni, szeretett inni és lépten-nyomon megcsalni fiatal szeretőivel a férjét.

 
Christin Dor - Végső búcsú

A ma reggeli szürkületben kitekintettem a hálószobám ablakán a kinti zord időre. Sűrűn esett az eső, már két napja megállás nélkül, mára viszont a szél is felerősödött. Kezemben a reggeli forró fekete kávéval álltam sötétkék szabadidőnadrágban és sötétszürke pólóban, reggeli futásra készen. Igen, meglehetősen furcsa szokásom volt, hogy még akkor is futni akartam, ha hideg van, vagy ha havazik, esetleg akkora vihar van, ami még a fákat is kicsavarhatja a helyéről. Belekortyolva a kávéba elidőztem az ablaküvegen végigfolyó esőcseppeken, s valami arra késztetett, hogy most már ideje lenne elindulnom. A karórámra pillantottam, reggel fél hat. Kicsit se kelek korán, főleg szombaton. Megittam a kávém, a csészét a szokásos helyére tettem, a széles ablakpárkányra, ahol a zenelejátszóm is volt, amit magamhoz véve egyenesen kimentem a szobából, mialatt magamra vettem a sötétkék szabadidő felsőm. Lefutottam a lépcsőn, miközben a fülhallgatót behelyeztem a fülembe, majd amint kiértem az utcára máris megcsapott a szél erőteljes csapása, a hideg esőcseppekkel együtt, melyek a zene ritmusára kopogtak rajtam.
Az utca komor hangulatot árasztott. Az utcai világítás gyér volt, de még nem kapcsolták le. Néhol a házak ablakaiból kiszűrődött a lámpafény. Néhány kutya csaholással tudatta velem, hogy ők is éberek, és ha csak megközelítem a kerítésüket, végem. Végigfutottam a félköríves útszakaszon, majd ráfordultam a kocogni és futni vágyók részére kialakított parkosított helyre. Másfél óráig csak köröztem, majd fogtam magam és továbbindultam a csendes utcákon haladva.

Egy-két emberrel találkoztam csupán, akik szívélyesen köszöntöttek a korai reggelen, de arcukra a kérdőjel is felvillant, „mit keresek ilyenkor én erre” címszóval, és „miért futok ebben a vészidőben”. Tulajdonképp már megszoktam, hisz mióta visszaköltöztem a szüleim házába – akik sajnos már nem élnek –, minden szombat és vasárnap reggelem így zajlik. Hétköznap a munkám – építészmérnök – lefoglalja azt a maradék időmet is, amit edzéssel tölthetnék, így apám műhelyét át is rendeztem edzőteremmé, amely a garázs mellett helyezkedett el, remélve, hogy valamikor is hasznát veszem. Utoljára fél évvel ezelőtt.
Egy pillanatra megálltam a város határában. Az út kétfelé oszlott. Az egyik a városhoz visszavezető, a másik viszont a közeli kb. 600 m magas hegy felé vitt, azon is túl egy régi kilátóhoz, amit már hosszú ideje nem használnak, még a turistáknak is tilos arra menni. A hegy felé vezető utat választottam, ami félig-meddig töredezett aszfalt volt, amit felváltott a letaposott fű, moha és helyenként kövek alkotta útszakasz. Az ösvény vége felé kezdett csúszós lenni a cipőtalpam alatt, így óvatosan tettem meg az út további részét, és végül tudtam, hogy megérkeztem, amint megpillantottam a kövekkel és fából kirakott járdát, mely egyenesen egy rozoga, félig korlátok nélküli lépcsősorhoz vezetett.
A kilátót kövekből építették fel, helyenként megerősítették, de már azokat se ártott volna megerősíteni, a teteje viszont fából készült, amely a legtöbb helyen lyukas volt, az idő alaposan megtépázta az elmúlt pár évben. Utoljára akkor voltam itt, mikor egyetemre készültem Amerikába, annak már tíz éve. Sok minden történt akkor. Lezártam egy kapcsolatot, amit akkor és úgy dühből tettem, mert a lány, akit szerettem, megcsalt.

Lorina egy évvel volt fiatalabb nálam, suliba pedig alattam járt egy évvel. Három éve jártunk, boldogok voltunk, imádtuk egymást, mindig számíthattunk egymásra. A kilátónál ismerkedtünk meg, pedig mindketten ugyanabban az iskolában tanultunk, majd ugyanabba a gimnáziumba jelentkeztünk, de más-más osztályba kerültünk. Mégis csak a gimnáziumi évek alatt tudatosult bennünk, hogy vagyunk, létezünk. A kilátó volt a kedvenc helyünk, az évfordulókat is itt ünnepeltük. Amikor pályát választottam, Lorina megértően fogadta a döntésem, és akkor még úgy volt, hogy ő is, amint leérettségizik, utánam jön Amerikába, mert ő is ott tervezett továbbtanulni, azt az egy évet pedig külön tudjuk tölteni, mégha nehezen is. Lorinával csak terveztünk és terveztünk, míg egy éjszaka alatt minden romba dőlt.
Lorina nem volt az a bulizós fajta, ha ment is, nem egyedül, a barátnői társaságában töltötte az időt, de legtovább is csak hajnali két óráig maradt. Még akkor éjjel küldtek nekem egy videót a mobilomra, amelyen egy lányt láttam csókolózni egy sráccal. Hosszú, sötétbarna, egyenes haj, a megszokott farmerkabát, aminek hátán csillámokkal teleszórt színes strasszkövekkel kirakott felirat volt látható: Love, K+L, azaz Kristóf+Lorina. Azonnal felismertem a farmerkabátot, hisz Lorina szeretett ruhákat tervezni és varrni, sosem volt egyforma ruhája senkivel, a farmerkabátot akkor csinálta, amikor már egy éve jártunk. Akkor hiába is hívtam, nem vette fel a telefont. Átmentem hozzá, de senki nem volt otthon. A szülei elváltak, az apjával élt, az anyja valahol a fővárosban lakott, testvére nem volt, de egyikőjüket sem tudtam elérni. A barátnői mind szabadkoztak, hogy Lorina nem tett semmit, hogy hülye tréfa volt csupán, de nem érdekelt sem az ő magyarázatuk, sem a srácé, akivel amint találkoztam az utcán összebalhéztunk. A következő héten Lorina nem is jelent meg a suliban, ám szombaton küldött egy üzenetet, hogy szeretne velem beszélni a kilátónál. Nem mentem el és nem is írtam.

Az érettségit lezárva arra vártam, mikor lesz hír a felvételiről, mert már nagyon vártam, hogy elmehessek Amerikába, pedig a gondolat, hogy mindezt Lorina nélkül teszem, alaposan kikészített. Július végén értesültem arról, hogy felvettek az amerikai egyetemre, így azon voltam, hogy a legfontosabb dolgokat elcsomagoljam, és ki se nyissam a bőröndöm, amíg oda nem érek. A szüleim mindeközben tanácstalanok voltak velem és Lorinával kapcsolatban. Egyikük sem tudott volna segíteni, nem is akartam. Végül augusztus 15-én kaptam egy újabb üzenetet Lorinától, ugyanazt, mint azelőtt is. Pont akkor, amikor Budapest felé kellene utaznom. Mégis úgy döntöttem, hogy a kilátóhoz megyek.
Lorina ott várt, hosszú, mályva színű kardigánba, sötét színű farmerben, látszott rajta, hogy ideges, az arca hamuszürke, a szeme alatt sötét karikák, mint aki nem aludt egy percet sem, a haja csapzott volt, hátul hiába fogta össze, kusza hajszálak vágtak be az arcába.
– Gyorsan mondd, mert nem érek rá! – szóltam oda minden köszönés nélkül.
– Csak hallgass meg, tudom, hogy hamarosan elmész – válaszolt remegve. Nem válaszoltam semmit, csak türelmetlenül néztem az órámra, amit sajnos tőle kaptam egyszer szülinapomra, de nem volt szívem eldobni azt. – Tudom, hogy kaptál valamiféle videót a mobilodra, de hidd el, hogy nem én vagyok rajta. Nem csókolóztam azzal a fiúval, azt se tudom, hogy hívták. Már tizenegy körül elmentem a buliról, csak Kata és Janka maradt ott. A farmerkabátom ott maradt…
– Most komolyan el kellene hinnem ezt a sok marhaságot??? – ordítottam a képébe.
– Nem jelentkeztél, pedig nem egyszer küldtem neked üzenetet – köhögött fel. – Hívtalak, de vagy kinyomtál, vagy már be se kapcsoltad a mobilod.
– Talán, mert el voltam foglalva az érettségivel és azzal, hogy elfelejtselek téged! – kiáltottam haraggal. Lorina szeme könnybe lábadt, de nem foglalkoztam vele. Engem is bántott, hogy átvágtak, hogy megbántottak, és hogy megcsaltak. Mégis ő sír és könyörög.
– Tudom, hogy nem hiszel nekem, mert ha hinnél nekem, akkor nem így beszélnél – válaszolt kis hallgatás után, miközben letörölte az arcáról a könnyeket. – Tudom, hogy jól sikerült az érettségid, és azt, hogy felvettek az amerikai egyetemre. Örülök.
– Örülsz – tártam szét a karom. – Én is. Én meg azért örülök, mert rá kellett jönnöm, hogy a barátnőm megcsal.
– Akkor hidd ezt! – nézett a szemembe. – És menj!
– Még te küldesz el? – mentem közelebb hozzá. Ő hátrálni szeretett volna, de akkor megfogtam a karját és felszisszent. – Még te akarsz elküldeni engem? Miféle ember vagy te? Megbíztam benned. Szerettelek és sajnos most is így érzek irántad. Ha vissza is jövök Amerikából, remélem, túljutok rajtad. De ha jobban belegondolok, te hamarabb túljutsz majd rajtam.

Lorina minden erejéből felpofozott. A csattanás csengett a fülemben. Soha nem ütött meg, én sem őt, és nem is akartam. Mindketten csendben figyeltük a másikat. Lorina szeme ismét könnybe lábadt, de minden szó nélkül otthagytam őt.
Annyit tudtam meg róla, hogy elköltözött a fővárosba nem sokkal a szakításunkat követően. Egyik barátjával sem tartotta a kapcsolatot. Minden közösségi oldalát törölte. A telefonszámát lecserélhette, mert a régi barátnői sem érték el a régi számán.

Amerikába érve az első két évem úgy telt, hogy csak a tanulásra koncentráltam. Nem tudtam őt feledni. Fájt, amit velem tett. Aztán megismerkedtem egy lánnyal Nicole-lal, aki kedves, őszinte, de túlságosan harsány életet élt. Fél évig jártunk, utána szakítottam vele. Nem tetszett neki, de nem érdekelt. Másfél évig egyedül éltem, majd az új barátaim révén megismerkedtem egy másik lánnyal, Julie-val is, aki fotográfiát tanult, lelkes művész. Egy évig jártunk, de ő sem bírta ki megcsalás nélkül, így derült ki róla, hogy az egyik tanárával is folyamatosan kavart, amíg velem volt. Aztán egy-két futókaland után megismerkedtem egy stylisttal, Wanda-val. Vele sem volt tökéletes, így három hónap után lazán elengedtem.
Mindeközben hírt kaptam arról, hogy a szüleim meghaltak autóbalesetben, így otthagyva az egyetem utolsó évét, visszatértem a szülővárosomba. Az eltelt években egy-két szomszédot leszámítva minden maradt a régiben. A régi ismerősök közül csak néhányan maradtak a városban, de azok egyszer sem hozták szóba Lorinát, akinek az apja négy évvel ezelőtt eladta a hatalmas kertes, családi házukat, amelyben sokáig éltek, és most egy négy gyerekes család él ott. Kata férjhez ment, két kislány édesanyja. Janka kétszer elvált, egy ideig még biztos nem akar gyereket. A srác, akivel Lorina megcsalt, két nőt is teherbe ejtett, majd elköltözött a városból, egyenesen Budapestre. Valahol mélyen reméltem, hogy nem Lorina miatt, de mivel senki nem tudta mi van vele, így én magam sem akartam tudni róla. A temetés után egy hónappal visszatértem Amerikába és befejeztem a tanulmányaimat, sőt el kezdtem dolgozni egy menő vállalatnál, de már akkor tudni véltem, hogy saját céget akarok létrehozni.

Budapestre költöztem, hogy beindítsam a vállalkozásom. Az első évben annyi megrendelésem lett, hogy gőzerővel folytak a munkálatok, de nem bántam. Kialakítottam a saját ritmusomat. Dolgoztam, haverokkal buliztam, ismerkedtem, új kapcsolatokat teremtettem, s közben gondolatban újabbnál újabb épületeket terveztem. Besöpörtem néhány elismerést, a vállalat bővült, a bevétel megtriplázódott, de nem éreztem magam teljesnek. Amikor már végleg úgy éreztem, hogy minden erőm kivándorol a testemből, csak azt hittem újabb küldetés kell, így könyveket bújtam, képeket vizslattam, járattam az agyam, amikor is felleltem egy képes könyvet Magyarország legszebb kilátói címmel. Nem volt benne a szülővárosomé, így hamar gyorsan a neten kerestem rá. Csak egy-két tőmondat volt róla, semmi több: mikor épült, kik építették és milyen céllal. Néhány légi felvétel és ennyi. A legutolsó is kb. 6 évvel ezelőtt készült. Furán éreztem magam akkor. A szüleim imádtak ott élni. Szerették a kilátót is. Főleg azért, mert apám ott kérte meg anyám kezét. Én meg ott szakítottam az egyetlen lánnyal, akit még mindig szeretek.
Hallottam a saját nevetésem, majd szomorúan néztem végig a kilátón. Még az esőben is pompázatos építménynek számított. Legalábbis nekem az volt. Épp vissza akartam fordulni, amikor megpillantottam a kilátón egy női alakot. Hunyorogva néztem a körvonalát, de túl messze volt, hogy ismerősnek tudjam. Egyáltalán nem értettem, hogy mit kereshet itt valaki ebben az időben, főleg a lezárt kilátón, ahová a belépést tiltó táblák vagy négy féle nyelven íródtak, és mind arra kérik a túrázókat, hogy ne közelítsék meg az építményt, mert veszélyes. Ennek ellenére valaki megszegte a tilalmat.

Valami nem hagyott nyugodni és a kilátó felé vettem az utam. A lépcsőn óvatosan mentem felfelé, néhol eléggé instabilnak véltem, csak reméltem, hogy nem zuhanok le és töröm össze magam, vagy halok meg azért, mert vagyok olyan ostoba és kíváncsi, hogy tudni akarom ki az, aki titokban feljön ide. Ahogy felértem, hamar gyorsan felmértem az állapotokat. Siralmas. Ám a tekintetem megpihent a női alakon, aki háttal állt nekem és csak nézett a messzeségbe, ahol a dimbes-dombos lejtőn lévő erdő terült el. Sötétkék, koptatott, hosszú, térdig érő, szűkített farmerkabát volt rajta, sötétkék farmernadrág, mely által azonnal látni véltem, hogy mennyire vékony. A fején grafitszürke színű fejkendő, mely teljes mértékben eltakarta a haját. A fal mellett ott volt a szürke színű esernyője. Bizonyára számított a rossz időjárásra.
– Ugye tudja, hogy nem szabadna ide kijönnie? – szóltam minden köszönés és bemutatkozás nélkül. A nő háta megmerevedett, mintha nem várta volna, hogy valaki lebuktatja.
– Igen, tudom – válaszolt halk hangon, mire most én fagytam le. A nő megfordult, és a térdem kissé megrogyott, de hamar összeszedtem magam, csak épp még mindig nem akartam elhinni.
– Lorina? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Szia – tárta szét a karját, de nem vette le rólam a tekintetét, mely sötétzölden ragyogtak. Az arca megváltozott, soványabb lett, az ajka vékony íve megremegett. Halvány fekete szempillaspirál és szemhéjtus volt rajta, semmi púder. A szemöldöke is feketére volt kiszínezve. – Azt hittem, Budapesten élsz.
– Már egy ideje nem – válaszoltam röviden. Nem tudtam mit reagálni. Azt, hogy őt látom magam előtt előhozták bennem az emlékeket, de nem akartam elmenekülni, mint akkor. – És te?
– Gondoltam… elnézek errefelé – vont vállat, majd a repedezett padlót bámulta.
– Kissé rozoga lett, elhanyagolták – néztem megint körbe. Lorina nem válaszolt, csak elnézett a város felé, majd az órájára pillantott, miközben nagyot sóhajtott. – Miért jöttél ide?
– Csak úgy – húzta mosolyra a száját, majd megfordult, mintha ennyivel el akarná intézni a beszélgetésünket. Miközben ő a tájat kémlelte, én közelebb mentem és nekidőltem a nedves kőfalnak. – Csendesebb lett, mint amire emlékeztem.
– Mivel nem jöhetnek ide az emberek – taglaltam komoran. Egy ideig csak álltunk és néztünk némán a semmibe. Vajon ennek így kellett történnie? Újra kellett találkoznunk azok után, ami történt?
– Miért költöztél vissza? Budapest így elég messze van – szólalt meg ismét, de nem nézett felém.
– Először úgy volt, hogy eladom a szüleim házát, de aztán… – sóhajtottam, majd folytattam. – Hiányzott a szülővárosom, és itt nincs akkora nyüzsgés.

Lorina halványan elmosolyodott, szeme mégis tele volt szomorúsággal. Elnéztem az arcát. A szeme alatt halvány karikák árulkodtak arról, hogy talán nem alszik rendesen. Pedig mindig kipihent volt, sosem láttam őt fáradtnak, letörtnek.
– Találkoztam Jankával és Katával – váltottam témát, mert szerettem volna még hallani Lorina hangját.
– Ők még itt élnek? – érdeklődött. Elmondtam, hogy Kata férjhez ment, két kislány édesanyja. Janka kétszer elvált, de még nincs gyereke. – Hm. És a többiek?
– Sokan elköltöztek az ismerőseink közül – vallottam meg egyszerűen. – Nagyon nem tartottam velük a kapcsolatot.
Lorina arcizma megrándult. Igen, vele sem tartottam a kapcsolatot, mégis úgy beszélünk egymással, mintha mindig is beszéltünk volna. Majdnem. Idegenek voltunk egymás szemében. Tartottuk azt a bizonyos távolságot.
– Hallottam, hogy apád eladta a házatokat – néztem ismét az arcába. Lorina halkan felsóhajtott, majd megfordult, hátát megtámasztotta a kőfalnak.
– Budapestre költöztünk – szólalt meg végül, aminek kissé örültem. – Kiadta albérletbe, de aztán úgy vélte… jobb… ha nem tartja fenn. Így eladta. Németországba mentünk. Ő dolgozott… én… tanultam.
– Ezek szerint ott kezdted az egyetemet? – érdeklődtem. Lorina nem szólt semmit és az arcát is hiába fürkésztem, nem láttam rajta semmit. Mégis úgy éreztem, eltitkol valamit. Minden vágya az volt, hogy Amerikába mehessen, és ott tanuljon. Az apja pedig mindent megtett azért, hogy ez így legyen. Vagy nem?
– Dühös vagy még rám? – törte meg a csendet, és én megrökönyödve néztem rá. Nem éppen ezt vártam volna. – Tulajdonképp… már aligha van jelentősége. De… na, mindegy.
– De van jelentősége – hallottam meg a hangom és Lorina kissé összerezzent, mert a válaszom és a hangom is a rejtett dühömet tárta fel. Még mindig. Ahogy elnéztem őt, ahogy beszélt hozzám… mintha még mindig… és igen. El kellett ismernem saját magamnak, hogy Lorina még mindig az a nő, akiért teljes mértékben odavagyok, akit sosem tudtam elfeledni, hiába is próbáltam. Vajon ő is így érez, vagy ténylegesen túljutott rajtam?
– Ha van jelentősége, sem számíthat már – nézett szembe velem. – Mégis… örültem, hogy láttalak. Tényleg. És örülök annak, hogy sikeres lettél.

A szavai maró savként hatottak rám. Örül. Hogyan? Örült, hogy leérettségiztem. Örült, hogy felvettek az amerikai egyetemre. Örült, hogy látott. Örült, hogy sikeres lettem. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor Lorina elindult a lépcső felé. Ennyi lenne? Máris itt hagyna? Ahogyan én akkor őt hagytam itt. Égtem a dühtől és a vágytól. A nő, akit hosszú ideje nem láttam, elmenne minden szó nélkül. Utána indultam és a lépcsőfordulónál megragadtam a karjánál fogva és felém fordítottam. Az esernyője kiesett a kezéből, ami a földre landolt. Ijedten nézett rám.
– Most komolyan örülsz? – kérdeztem megvetően. – Miért?
– Már mondtam… – nyögte, de aztán elfordította a fejét.
– Annyi éve volt, mégsem tudtalak elfeledni – suttogtam a szavakat a füléhez hajolva. Lorina behunyta a szemét, mintha így elkerülhetné, hogy végighallgasson. – Megcsaltál.
– Még mindig ezt hiszed – nézett rám vádló tekintettel. – Sosem hallgattál meg, pedig… annyira szerettem volna, ha meghallgatsz és hiszel nekem.
Lorina visszalépett hozzám, szabad kezével megsimogatta az arcom, miközben szemében ott gyűltek a könnyek. Sosem bírtam elviselni, amikor sírt. Mindig meg tudtam vigasztalni. Sosem hagytam, hogy fájdalmában sírjon. Csak akkor azon a napon hagytam látni.
– Még mindig ezt hiszed? – kérdezte reménytelen hangon, én meg nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Hirtelen elengedtem a kezét és hátrább léptem, mintha nem akarnám, hogy hozzám érjen, mintha nem akarnám, hogy közöm legyen hozzá, mintha nem akarnám, hogy beszéljen hozzám. – Látod? Ha érdekelt volna, most nem hátrálnál. Akkor sem hátráltál volna meg, ha egy kicsit is hiszel nekem és igen is érdekelt volna, amit mondtam volna. Sokáig okoltam magam. Úgy éreztem, mintha tényleg megtettem volna azt, amit nem. De bár megtettem volna, mert akkor tudnám, hogy igaz, és nem sírtam volna miattad. Érted.
– A videofelvételen… – kezdtem neki, de Lorina becsmérlő tekintete belém fojtotta a szót.
– Láttam – vetette oda közönnyel a hangjában. – Janka volt oly szíves és átküldte nekem, persze miután megbizonyosodott, hogy te hallani sem akarsz felőlem. Láttam a videót és legszívesebben a képedbe töröltem volna. Mert, amit láttál rajta, az egy lány ugyanolyan színű hajjal, aki az én farmerkabátom volt rajta. Az arca nem volt túl kivehető. Az én nevemet skandálták ugyan rajta, de nem én voltam. El akartam mondani, hogy tudd az igazat, hogy tudd, nem hazudtam neked és sosem csaltalak meg. De te megállás nélkül mást se láttál magad előtt csak azt a hülye kabátot és egy lányt, aki háttal állt a kamerának. Miután nem válaszoltál, miután nagy nehezen megtetted azt, hogy ide eljöttél, hogy szakíts, és a képembe mondd azt, amit gondolsz rólam, majd elmentél Amerikába… eljött hozzám az a srác, aki a felvételen is szerepelt, és közölte, hogy jó muri volt minket szétválasztani. Még pénzt is kapott érte. Dühös voltam rád! – ordította. – Mert nem hittél nekem. Mert faképnél hagytál. Mert nem válaszoltál és én már nem bírtam. El akartam innen menni, és meg is tettem. Nem akartam, hogy mások lenézzenek, kibeszéljenek, mocskoljanak.
Lorina elfordult, miközben könnyeivel küszködött, én meg magam elé néztem meredten. Minden hazugság lett volna? De mégis miért?
– Ki fizette le azt a srácot? – kérdeztem alig hallható hangon.
– Janka – vágta rá nyomban, de nem fordult meg. – Szerelmes volt beléd. Mikor megtudta, hogy Amerikába mész, és én is odakészülök, amint leérettségizem, úgy döntött, még előtte bekavar közénk. Nem gondolta volna, hogy sikerül elválasztani minket. Csak arra nem számított, hogy te, amíg távol leszel, ő nem tud lépni a saját érdekében. Szánalmas – csóválta meg fejét. – De engem az se érdekelt volna, ha mégis összejön neki.

Értetlenül néztem fel rá. Lorina még mindig háttal állt nekem, így nem láthattam az arcát.
– Akkor azon a napon szakítottál velem – közölte halkan. – Ha már úgy alakult, hogy megint összefutottunk… jó lenne békében elválni egymástól.
Ahogy ezt kimondta, még inkább szörnyen éreztem magam. Itt volt az a lány, aki az eltelt idő alatt nővé érett, aki szenvedett miattam, mert nem hallgattam meg. Hibáztattam, próbáltam meggyűlölni őt olyan dologért, amit sosem tett meg. Nem hittem neki. De mégis miért nem hittem neki?
– Szeretlek, Lorina – szólaltam meg, de olyan fájdalom keletkezett a mellkasomba, amit nem tudnék sem megmagyarázni, sem meggyógyítani. Lorina nem nevetett ki, csak megfordult, hogy lásson engem. Ezek a szavak már nem hozzák vissza a régi érzéseket és emlékeket. Mindketten tudtuk.
– Én is szeretlek, Kristóf – mosolyodott el halványan. – De az eltelt évek, a megalázottság, a fájdalom, és a tehetetlenség már nem engedi, hogy újra megpróbáljam veled. Hagytuk elveszni mindazt, ami fontos volt nekünk. Mindketten büszkék vagyunk. A sértődöttség pedig kellőképp szakadék közöttünk. Mondhatnánk azt, hogy felejtsük el, kezdjük újra, de… mi értelme lenne? Ezért sem akarom, hogy rosszban legyünk, de azt se akarom, hogy ismét közünk legyen egymáshoz. Mindketten más életet választottunk.
– Lorina… – léptem előrébb, de aztán megálltam és így folytattam tovább. – Miért mentél el arról a buliról?
– Már mondtam – vonta meg a vállát. – Ennek már nem lenne értelme. Örülök, hogy láttalak, Kristóf. És bár nem tudom, hogy mi lesz ezután, de remélem, egy nap megtalálod a boldogságod. És… ugyan már késő, de… szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom a szüleid. Biztos büszkék lennének rád, amiért annyi mindent elértél az életben.
– Egy dolgot nem tudtam elérni – szólaltam meg remegő hangon, miközben Lorina arcát néztem. És tudtam, éreztem, hogy ő is arra gondol, amire én. Család. A kettőnk másik terve, ami sosem valósult meg. És talán már nem is fog.
– Egy nap el fogod érni – válaszolt mosolyogva, majd a lépcsőn óvatosan elindult lefelé. Nem mentem utána. Túl mélyen van az a fájdalom, amit okoztam neki, és ami engem is felőrölt tudat alatt. Talán nem volt véletlen, hogy vissza akartam jönni a szülővárosomba. Talán mindvégig őt akartam látni, mégha tudni véltem, hogy már nem lakik itt. Ugyanez volt Budapesten is. Tudatosan költöztem oda, hogy lássa miféle életet élek. De közben nem is tudtam, hogy már rég nincs ott. Mindvégig Németországban élt.

Fél év telt el, hogy találkoztam Lorinával. Nem tudtam neki üzenni, mert nem tudtam elérni. Az édesanyja, aki Budapesten élt, már a sokadik válásán volt túl. Nem tartották a kapcsolatot, így nem tudtam meg tőle semmit a saját lányáról. Az apjáról sem tudtam meg semmit. Már felötlött bennem, hogy talán nyomoztatok utánuk, de nem akartam zaklatóvá válni. Lorina azt mondta békével akar elválni. Azóta számtalan alkalommal ostoroztam magam, amiért annak idején hagytam tönkremenni a kapcsolatunkat. Elhagytam őt egy félreértés miatt. Nem hallgattam meg, pedig tudom, hogy most is boldogok lennénk. Én, mint építészmérnök, ő, mint divattervező. Az is lehet, hogy Amerikában élnénk, lennének gyerekeink, még az apja is velünk élne, mert tudom, hogy Lorina mindennél jobban imádja az apját. Persze mindez álom volt.
A tervező asztalomnál állva ittam a forró kávémat, amikor is csengettek a bejárati ajtónál. Hamar gyorsan lesiettem a földszintre és kinyitottam az ajtót. Lorina apja, András állt előttem. Meghökkenve néztem rá. Őszes haja volt, szürke szempárral. Az erőteljes ember, akit régebben ismertem, mára sovány. A szemében nem láttam haragot, sem megvetést. Mégis furcsálltam az ittlétét. Mellette egy barna, rövid hajú asszony várakozott, egyértelmű volt számomra, hogy együtt vannak.
– András – szólaltam meg rekedtes hangon.
– Kristóf – biccentett felém. – Ő itt a feleségem, Ági. Nemrég érkeztünk Németországból.
Bemutatkoztam András feleségének, akinek tekintete meleg és barátságos volt. Nem értettem ugyan, hogy mit keresnek pont nálam, de hamar gyorsan beengedtem őket a nappaliba. Megkínáltam őket kávéval, de mindketten teát kértek, így rögvest elkészítettem nekik, majd amint leültem velük szemben az egyik fotelba, alig tudtam kivárni, hogy mondjanak valamit.
– Azért jöttünk, mert fontos az ügy – szögezte le hamarjában, én viszont már kezdtem aggódni.
– Lorináról van szó? – kérdeztem rá azonnal. Ők összenéztek és a gyomrom görcsbe rándult.
– Az ominózus estén, amikor bulizni ment… – kezdte el nyugodt, mégis fájdalmas hangon András. – Megbeszéltük, hogy hajnali háromig bulizhat a barátaival. De… este tizenegy óra magasságában kaptam a hívást, hogy rosszul lett. Nagyon aggódtam. Azt hittem, drogot adtak be neki. Kórházba került. Az orvosok elmondták, hogy mi a baja.
– András, kezdesz megijeszteni – közöltem nem éppen higgadtan. – Lorinával fél évvel ezelőtt találkoztam. Elmondta, hogy megtévesztettek és emiatt szakítottam vele.
– Fiam… – nézett a szemembe András. Úgy éreztem, mint akit pofon vágtak. Fiam. Andris mindig is kedvelt engem, mint Lorina barátját. Nem volt hozzám egy rossz szava sem. Olyan volt számomra, mint egy második apa. – Lorina terhes volt.
A szavak mélyen a szívembe martak. Lorina terhes volt. Méghozzá tőlem. Próbálta akkor elmondani, de nem akartam meghallgatni. Mert azt hittem, elárult. Utoljára a szüleim temetésén próbáltam visszatartani a zaklatottságom és a könnyeimet, melyek egyre jobban fojtogattak. Felálltam a helyemről és az ablakhoz mentem, mintha kiutat keresnék ebből a pokoli helyzetből.
– Három hetes volt, amikor kiderült – szólalt meg ismét András. Nem akartam elhinni. Eldobtam a legjobb dolgot az életemben. Eldobtam azt a nőt, akit a mai napig szeretek, és ugyan nem kerestem, de reménykedtem, hogy egy kis idő elteltével minden elmúlik, ismét találkozunk, kibékülünk, és soha többé nem engedjük el a másikat. – Lorina küldte ezt a DVD-t.
Megfordultam és láttam, hogy az asztalon egy DVD hever, amit András tett oda.
– Mégis mi ez? – kérdeztem elcsukló hangon.
– A búcsúja – sóhajtott fel András, majd a feleségével együtt felálltak.
– Hogy? – döbbentem le. – Mégis mi folyik itt? András! Kérlek… kérlek mondd, hogy…
– Nézd meg és mindenre választ kapsz – válaszolt megtörten, majd a feleségével az ajtóhoz igyekeztek. Nem tudtam megmozdulni. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, kilépnek, az ajtó becsukódik.

Ott álltam egymagamban, üresen és némán, miközben a DVD-t néztem. Nem tudom mikor mozdulhattam meg, mikor vettem a kezembe a DVD-t, amelyen egy rövid üzenet volt írva: Kristóf. Nem tudom hogyan tettem be a DVD lejátszóba, és miként indítottam el, de megtettem és egy két másodperc múlva, ahogy elindult, megjelent Lorina kedves arca, mely fakó színű volt, a fején sötétszürke fejkendő, mintás pulóver és vajszínű nadrág volt rajta. A hangja kellemes, mégis remegett, mikor el kezdett beszélni. A szeme olykor vidáman csillogott, amikor rólunk mesélt, és volt, hogy szomorú és könnyes. Mindeközben magam is a könnyeimmel és az érzéseimmel küzdöttem, hogy normálisan végig tudjam hallgatni, és tisztán lássam az ő arcát.
– …Ő itt Emília… – egy szőkésbarna hajú, zöld szempárú kislány bújt Lorina karjaiba. A szája, az arcformája és a szeme is Lorináé, a haja, az orra, az álla és a fülei az enyém. A szívem összeszorult, a levegő hatalmas nyomásként nehezedett a tüdőmben. És nem bírtam. Zokogva térdeltem le a padlóra, miközben elhallgattam Lorinát arról, hogy a kislány tudja, én vagyok az apja, és annak ellenére szeret engem, hogy az eltelt kilenc év során egyszer sem látott, csak régi fényképeken, nem hallotta a hangom, mégis apának szólít és tudja, hogy egy nap találkozni fogunk.
Lorina elmondta, hogy sosem gondolt az abortuszra, mert szeretett volna belőlem egy részt magával hordozni, nevelni és szeretni. Ahogy azt is elmondta, hogy miután megszülte a kislányt félig-meddig kórházban élte a mindennapjait. Leukémia. Az évek során próbált arra koncentrálni, hogy a kislányával töltse a legtöbb idejét, így lemondott az álmáról, hogy ruhatervező legyen, lemondott az egyetemről és minden másról. Egyedül annak élt, hogy a lányát ameddig tudja, felnevelje, tanítsa, szeresse és oltalmazza. Mikor az orvosok bizakodva mondták el neki, hogy a betegségen túljutott és csak a kötelező kontrollvizsgálatokon kell részt vennie, egy ideig maga is elhitte a csodát. Fél évvel ezelőttiig, amikor is mi ketten újra találkozhattunk. Már akkor tudta, hogy nincs tovább.
– …miután találkoztunk, örültem volna, ha az élet ad még egy esélyt nekem, hogy újrakezdhessem veled – suttogta. Feltekintettem és közben figyelmesen hallgattam. – …az igazság az, hogy nem mentem vissza Németországba, miután elbúcsúztam tőled a kilátónál. Bár… az inkább faképnél hagyás volt… – nevetett fel, majd egy ideig csak a kislánya haját simogatta. – …szeretnélek újra látni. Nem tudom, hogy meddig bírom, de… megkértem aput, hogy adja át neked ezt a DVD-t, mert… fogalmam sincs mennyi időm van még hátra és… nem éppen vagyok a legjobb formámban… szóval, ha a DVD-t megnézted, akkor talán… ha lesz még erőm, akkor…

Miután megnéztem a DVD-t, csak néztem magam elé, majd felpattanva ültőhelyemből kirohantam a házból. András és Ági egy sötét színű autó mellett álltak. András hangját messziről hallottam, de megértettem és szinte rohanni kezdtem. Ők pedig követtek engem kocsival.
A kilátóhoz érve nem érdekelt, ha rám omlik a tégla, vagy összerogy alattam a lépcső, de úgy rohantam fel, mintha az életem függene tőle. És igen is függött. Mert ő ott volt. Lorina ott várt rám, de már gyenge volt. Láttam rajta, hogy megviseli a betegség, de ő mindig is életerős volt, kitartó. Emília ott játszott a közelében, és amikor mindketten felnéztek rám, a szívem sajgott. Egy hatalmas pokrócon ültek, Lorina a hátát megtámasztotta a kőfalnál, melegen volt felöltözve annak ellenére, hogy szinte már nyár volt. Emília egy virágos ruhában volt, rózsaszín masnival a hajában. Még fel sem fogtam a látottakat, a kislány odarohant hozzám és átölelt. Megrökönyödve néztem rá, majd lassan letérdeltem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem az illatát, mely Lorina illata is volt egyben. Gyönyörű kislány. Rámosolyogtam Lorinára, aki hálásan tekintett felém. Emília megfogta a kezem és Lorina felé húzott, és én engedelmesen mentem utána, majd Lorina mellé ültem, aki halványan elmosolyodott. Emília átölelte Lorinát, aki nehezen emelte fel a kezeit, alig volt benne erő. Próbáltam a könnyeimet visszatartani, hisz még így is, hogy tudja már nincs tovább, még mindig küzd. Emília össze-vissza puszilta az édesanyja arcát. Láttam rajta, hogy szereti az édesanyját, egyszerre volt boldog és szomorú. Hisz tudta, hogy az édesanyja már nem sokáig lehet mellette. Lorina megsimogatta a kislánya arcát, haját, apró csókokat nyomott az arcára és a homlokára, majd mindketten egymásra mosolyogtak. Lorina ekkor feltekintett, és én is a lépcsőforduló felé néztem. Lorina mosolyogva engedte, hogy a kislánya a nagyapjához rohanjon, aki időközben felért a lépcsőn. Mintha ez lett volna az a pillanat, amikor apa és lánya örökre elbúcsúznak, hosszasan nézték egymást, majd András könnyes szemmel bólintott, és a kislánnyal együtt lementek a kilátóról.

Lorina felsóhajtott. Magamhoz öleltem, arcát csókolgattam, ő viszont csak mosolygott. Nem akartam így látni. Nem akartam, hogy szenvedjen. Nem akartam elveszíteni őt. Ő kérte, hogy soha ne ostorozzam magam, legyek erős, és találjam meg a boldogságot. Lorina mesélt a kislányáról, hangja néha megremegett, nagyokat sóhajtott közben. Bevallotta, hogy fél, de tudja, hogy a kislánya jó kezekben van, és minden szeretetet meg fog kapni. Magamhoz öleltem őt. Nem akartam elereszteni. Hagytam, hogy beszéljen, s közben simogattam a haját, az arcát, fogtam a kezét, éreztem, hogy ujjai megremegnek.
– Szeretlek – suttogta.
– Szeretlek, és kérlek, bocsáss meg nekem – néztem le az arcába, melyen halvány mosoly jelent meg. Szeme fénylett, ahogy feltekintett rám. – Nem akartam. Annyira sajnálom.
– A legszebb ajándékot adtad nekem – válaszolt halkan. – Vigyázz rá, kérlek.
– Neked kellene ott lenned vele – feleltem, hangom megremegett. – Inkább én…
– Ennek így kell lennie – szólt közbe, majd fejét a mellkasomra helyezte. Még beszéltünk, de a hangja kezdett egyre halkabb lenni, látszott rajta, hogy elfáradt. Csak ültünk ott, miközben az ég felé néztem, és kértem az Istent, hogy ne vegye el tőlem. Ne vegye el, amikor itt van Emília a kislánya, akit annyira szeret.
A keze, mely a mellkasomon pihent elernyedve hullt le a kezembe, egy halk sóhaj hagyta el az ajkát, és még akkor is, hogy tudtam nincs többé, a nevén szólítgattam, miközben zokogásban törtem ki.

Elvesztettem őt. Örökre. Azt hittem, lehet remény arra, hogy újból viszontlássam, hogy talán újrakezdhetjük, de már nem lehet. Az utolsó kérése az volt, hogy ha szeretném, akkor legyek a gyermekünk törvényes apja. Mindenben maga András is támogatott, csak épp hosszú folyamatnak néztünk elébe. András és Ági volt a kislány gyámja. Ebbe nem akartam beleszólni. Ugyanakkor szerettem volna részt venni a kislányom életében, még ha az eltelt éveket nem tudom visszaadni, kárpótolni pedig semmivel sem lehet.
Emília részben én, részben Lorina. A legszebb ajándék egy család számára. András és Ági oda költöztek hozzám a kislánnyal együtt. Egyrészt azért, mert András így gondolta, másrészt azért, mert Lorinát a szülővárosában temettük el. A kimondatlan kívánság, amit még teljesítettem Lorinának, hogy felújítottam a kilátót, mert nem akartam, hogy a közös emlékünk róla az enyészetévé váljon.

Három év telt el Lorina halála óta. Emília nehezen viselte az édesanyja elvesztését, de András, Ági és én mindent megtettünk, hogy a fájdalom – mégha nem is múlik el teljesen – enyhüljön, és boldog gyerekkora lehessen. A városba járt iskolába, új barátokat szerzett, szeretett rajzolni, és hamar kiderült róla, hogy nagyon tehetséges. A legtöbb rajzát az édesanyjáról készítette, amiket bekereteztem és a ház különböző helyiségeibe helyeztem. Fájt a tudat, hogy Lorina nem lehet velünk. Hogy hibáztam, mert tudtam, hogy másképp is alakulhatott volna az életünk. Fájt látnom, hogy a lányom anya nélkül nő fel, de örültem, hogy elfogadott engem az apjának, még annak ellenére is, hogy sok évet kihagytunk egymás életéből. András és Ági a legjobb nagyszülők voltak a világon, és sajnáltam, hogy a szüleim ezt már nem élhették meg.
A kilátónál álltunk: én, Emília, András és Ági. Emília feltette a párkányra az angyalt ábrázoló gyertyatartót, Ági pedig belehelyezte a fehér gyertyát, amit András gyújtott meg. Csak néztem a gyertyalángot, miközben a szemem előtt megelevenedtek az emlékek, és velük együtt Lorina arca. Láttam a mosolyát, hallottam a nevetését, éreztem az ölelését és a csókját. Egyszerre okoztam neki fájdalmat és boldogságot. Elhagytam, mert azt hittem ez a helyes. S mikor visszatértünk oda, ahol összejöttünk, majd ahol szakítottam vele, el kellett veszítenem őt örökre. Örültem volna, ha itt lenne velünk, ha újrakezdhettük volna és most egy család lehetnénk. Minden nap kértem az ő és a lányunk megbocsátását, hisz mélyen legbelül magamat okoltam a haláláért. Nem tudom, hogy eljön-e a megbocsátás, de amíg élek az ígéretemhez hű leszek: vigyázok Emíliára, a mi kislányunkra.


Ben Slender - Lord Tremblay új élete

London
1823. július
A nézőtér lassan kiürült, miután percekig tartó vastaps kíséretében a színészek levonultak a színpadról. A híres Pippo Prata társulata meghódította Londont, és a Royal Theatre-t. A népes nézősereg elözönlötte a Drury Road széles utcáit, s ki-ki a maga útján sétált bele a sötét éjszakába.
A csendesedő előtérben egy fiatal férfi figyelte a távozóban lévőket, zöld szalonkabátjában és magas kalapjában úgy tűnt, mint valami direktor. Ahogy nézte a tömeget, még egyszer pillantást vetett ütött-kopott zsebórájára, s mély lélegzettel vette tudomásul, hogy eljött az ő ideje. Megfordult, s elindult a kijárattal ellentétesen, majd egy kis folyosóra belépve balra fordult, a színpad mögé. A hosszú folyosó gyengén volt megvilágítva, de a férfi könnyedén megtalálta, amit keresett. Egy jobbról nyíló teremben megpillantotta a színészek csoportját, akiket néhány perccel ezelőtt még a közönség éljenzése kísért le a színről.

Alaposan megfigyelte a nagy csoportot, s középen az éppen beszédet tartó igazgatót, a nagy Pippót, amint a rá jellemző heves kézmozdulatokkal magyaráz a körülötte állóknak. Köztük annak a szőke szépségnek, akiért ma este a férfi ebbe a színházba jött. Itt az idő, mennie kell, míg nem veszik észre!
Tovább ment a folyosón, s újra csak balra fordult, mígnem egy ajtón meglátta kusza betűkkel kiírva: Florence May Eldridge. Belekotort zsebébe, elővette a kis aranyszínű kulcsot, a zárba illesztette, s kinyitotta az ajtót. Hát valóban jó a kulcs! Nem tétovázott, a folyosó végéről éljenzés, és tapsvihar hangjai szűrődtek, alighanem a nagy Pippo befejezte beszédét a színészei előtt. Belépett a szobába, és az egyezség szerint nem zárta be az ajtót. Az öltözőt egy olajlámpa világította be, s elég szegényesen volt berendezve: egy állófogas; egy asztal, rajta a piperekellékek egy nagy halomban, valamint egy kancsó, félig töltve vízzel; egy pohár; egy szék; és egy paraván, amelyre néhány ruha volt feldobva, csak úgy, gyűrötten. A férfi felismerte a ruhákat, látta már őket eleget ahhoz, hogy tudja, ezek a felesége ruhatárába valók. Odalépett az asztalhoz, s elővette zsebéből a levelet, melyet aznap délután vett a kezébe, s még egyszer olvasni kezdte a sorokat:

„Kedvesem! Lordom!

Íme, a bizonyítékom, hogy valóban szeretem önt, s, hogy sosem lennék képes más férfit szeretni! Komoly elhatározásra jutottam, s ezen nem változtathat immáron senki és semmi. A kulcs, mely ebben a borítékban Önhöz került, nem csak az öltözőm ajtaját, de egyben a szívem aranykalitkáját is nyitja. S mindez az Ön kezében, örökre!

A holnap esti előadás után, ezzel a kulccsal beléphet az öltözőmbe, mialatt én a társulattal a direktor vendége leszek, senki nem fogja meglátni. Már alig várom, hogy a terveinkben megfogant módon…”


Kopogó cipők zaja szakította félbe, s rántotta vissza a jelenbe. A levelet ledobta az asztalra, jól látható helyre, még egy utolsó igazítást végzett a nagy kuszaságban, majd kissé oldalra lépett, az ajtónak háttal, hogy a tükörből még láthassa az ajtón belépő szőke színésznőt. A nő arcán fehérlett a púder, ajkait vörösre festették. Szemhéja élénk kék színben pompázott, mely csak még jobban kiemelte nagy barna szemeit. Amint belépett a kis szobába, felragyogott az arca, a férfi jól látta a kis asztali tükörben.
– Lordom, hát itt van! Tudtam, hogy eljön, alig győztem kivárni ezt a pillanatot a színpadon, miközben…
A nő hangja megremegett, s lassan elhalt az öltöző falai között. A férfi levette kalapját, mely alól a már jól ismert göndör fürtök bomlottak ki, majd ledobta a földre szalonkabátját, melyet aznap délután szerzett. Megfordult, hogy ne csak a tükörből lássa felesége arcát.
A vékony bajusszal, de éles, komor arcéllel megáldott Jacob Reynolds úgy állt felesége előtt, ahogyan néhány órával korábban, mikor a nő elindult az utolsó próbára. A sötétben is kivehető volt, hogy a férfi szemei szinte metszik az asszony barnagyöngy szemeit. Halkan, nyögésszerűen tudott csak újra megszólalni: – Jacob! Én…
– Te nem rám számítottál, ugye Florence May? – a férfi mély hangja mintha csak még mélyebb lett volna, mióta utoljára hallotta őt a nő.
– Jól tudom, hogy nem engem vártál, de gondoltam meglepem a feleségem. Vagy inkább Miss Eldridge-et? Hát már itt sem kell a nevem Florence?

Florence May Reynolds egy hosszú alagút végén hallotta csak a férje ismerős hangját. A döbbenettől hevesen vert a szíve, s erősen remegett a keze, ajkai kiszáradtak. Szemei könnyeket akartak fakasztani, de valami földöntúli erővel sikerült ezeket elfojtania.
– Ülj le Florence May – intett a férfi a szék felé. A nő lassú léptekkel, és remegő ajkakkal vonszolta magát az asztalig, ahol szinte összecsuklott, s fejét a karjára hajtva kitört belőle a sírás. Hangtalanul hullottak a könnyei. Hosszú pillanatok teltek el, mire újra szólni tudott, s szavakat formált a férje felé. A férfi közelebb lépett, hogy az olajlámpa fényében kivehetőbb legyen az arca, úgy válaszolt.
– Hogy hol van? Nos, nem kellett volna így történnie, de az ön Lordja, drága Florence May, már nincs köztünk. És ezt csak magának köszönheti – azzal a felesége elé tolta az asztalon heverő levelet.
A nő ismét ráborult az asztalra, s folytatta a sírást, ezúttal már hangot is adva fájdalmának. Zokogása az egész testében megrázta. A férfi nem is figyelt a nőre, csak folytatta:
– Ez az levél, mely az ön kézírásával íródott, nemde? Felismerem ennyi év távlatából, kedvesem. Nos, ez a levél juttatta oda a maga Lordját, ahol most van. S, hogy mivé lett, és mivé válik az emlékezete, azt csak ez a papiros befolyásolja. Pedig nem így indult… A híres Lord Tremblay, a nemes Afrika-kutató, aki annyit utazott, és annyi szép helyen fordult meg, aki könyveket írt kalandjairól, s felfedezéseiről, nos… Szemet vetett egy férjezett asszonyra. Sajnálom Florence May, de ezt nem hagyhattam.
A férfi felállt az asztaltól, hátralépett és felvette a földről a zöld szalonkabátot, majd leporolta.

– Jól láttam azon a fogadáson, még az Aldershot Hallban, hogy önök bizony igencsak összenéznek. S balsejtelmem, beigazolódott. Már akkor éreztem, hogy érdemes lesz odafigyelnem, főleg, hogy Lord Tremblay nem egy alkalommal meglátogatott minket, és nagyszerű történeteivel mulattatott otthonunkban, miközben én nem vagyok egyenrangú vele. Képzelem, hogy lenézett, miközben a feleségemen tartotta a szemét! Már ott meg kellett volna ölnöm!
Florence May felemelte a fejét, a fehér púderen utat vájtak könnyei, a kékes festék pedig teljesen elmosódott szemhéján, javarészt ruhája ujja itatta fel a színeket. Férjére nézett dagadó szemeivel:
– Jacob, kérem! Mondja, hogy nem tett semmi szörnyűséget! Kérem, az istenre esküszöm, hogy önnel maradok, csak mondja azt, hogy…
– Nem! – köpte azonnal a választ a férfi. Miután leporolta a kabátot, magára vette mint aki indulni készül.
– Tetszik? Ma délután vettem. Az ön Lordja nagylelkűen levetette, miután a saját módszere végzett volna vele. Hajh! Nem kívánom részletezni ön előtt kedvesem, de egy olyan sokat megélt kutatónak, mint Lord Tremblay, igencsak ismernie kellene azokat a mérgeket, melyeket saját maga hoz be az országba.
Azzal egy kis fiolát tett le az asztalra, melynek alján éppen csak, hogy csillogott, egy cseppnyi aranyszín folyadék. Florence May döbbenten nézte a kis üvegcsét. Annak az aranyló cseppnek most valahol Jacob Reynolds szervezetében lenne a helye, ahogyan azt Lord Tremblay ígérte, mikor megesküdött, hogy magával viszi, mint özvegyasszonyt, s amint lehet Franciaországba hajózva nőül veszi. De ez az átkozott sárga csepp ott fénylett előtte, ragyogott mint a nap, szinte kisütötte mindkét szemét, a könnyzuhatagon át. Fogai között csak egy szót sziszegett megrészegült férje felé.
– Gyilkos!

Jacob Reynoldsot némiképp meglepte Florence May reakciója, de annyira nem, hogy ne tudjon rá azonnal reagálni.
– Köszönöm kedvesem. De azok után amit ebben a levélben olvastam - azzal felvette és összehajtogatta a kis papirost - , aligha nevezhetjük önöket szentnek. Hát nem ön írta, hogy milyen jó is lenne egy olyan méreggel végezni velem, ami még ismeretlen ezen a tájon? De bizony, kedvesem, ezt ön írta, ebben a levélben. A sors rút kis játéka volt, hogy ma délután az ön Lordja kiejtette a zsebéből, és még csak észre sem vette, pedig igen nagyot koppant az ön öltözőjének a kulcsa. Pedig nem sejtettem, hogy meg akar ölni, erre csak a levél olvasása után jöttem rá. És az a fiola méreg… No, de amikor belemerült a mesélésbe azokról a messzi tájakról, akkor nem volt nehéz kicserélni a két csészét, s megitatni vele a saját mérgét. Ha jobban elgondolom, öngyilkos lett.
– Ez nem igaz! – csattant fel Florence May, de pofonra lendült jobb kezét könnyedén sodorta el Jacob. A férfi visszalökte a székre az asszonyt, aki tehetetlenül ült férje előtt. Gyűlölete egyre csak fokozódott, de Lordja elvesztése miatt ereje mintha kiszállt volna testéből.
– Elég legyen, Florence May! Ha ezzel a levéllel beállítanék a Metropolitanbe, nem állna meg, csak a bitófa előtt! Gyilkos perszóna!
Florence May kezével az asztalt túrta, a púderek, és kis ecsetek között hasztalanul keresett valamit, amit férje ellen fordíthatott volna. Látása a könnyektől lassan kitisztult, fájdalma, dühvé formálódott. Felemelte az asztalon hagyott poharat, s a magasba emelte.
– Igyunk hát Jacob Reynoldsra, a legnagyobb áldozatra ezen a világon! – gúnyos vigyorral leszedte a kis fioláról a fedelet, s beledobta a kancsóba. Ahogy a fiola elmerült a vízben, az aranyszín méregcsepp egyenletesen eloszlott, majd eltűnt, mintha ott sem lenne. Florence May a pohárba töltötte a vizet, s egy hajtásra kiitta.
– Inkább meghalok, de nem fogok tovább magával élni, Jacob Reynolds!
A férfi végignézte amint a színésznő, aki a felesége szerepét igen rosszul játszotta az utóbbi időben, megpecsételi a sorsát. De nem érzett sajnálatot. A felesége elé térdelt, akinek a kezei ökölbe szorultak, akárcsak pár órával korábban Lord Tremblay kezei. Ismerte már a jeleket, tudta, hogy a méreg hat.
– Ranassi venenum. Egy afrikai békafaj mérge, eleddig ismeretlen mifelénk. Gyorsan hat, ezt már láttam Lord Tremblay esetében is. Vagyis… Jacob Reynolds esetében, milyen bolond is vagyok! – azzal benyúlt kabátja belső zsebébe, és elővette az olíva sárga kis könyvet, melyben Lord Tremblay neve állt. Nevetve nézett feleségére, aki ekkor már láthatóan nehezen vette a levegőt, homlokáról izzadság patakzott, a fehér púder alatt vörössé vált az arca.
– Miután az ön Lordja kínok között elhalálozott, s arca a felismerhetetlenségig torzult a fájdalomtól, elvettem tőle az igazolványát, s az enyémet tettem a zsebébe. Úgy döntöttem, mától Lord vagyok. Lord Tremblay.

Florence May teste megremegett, hangja hörgésbe hajlott, s mint ahogy Jacob várta, megjelent a szája szegletében a sűrű fehér váladék. Ujjai már a ruha anyagát szakították át, szinte már a húsába mart. Jacob felállt, megigazította kabátját, a fejére helyezte kalapját, s mélyen felesége szemébe nézett még egyszer, utoljára.
– Ne sajnálja tőlem ezt a kis kalandot kedvesem. Ígérem, jó Lord Tremblay leszek! Továbbítom majd a kalandjait, és még híresebbé teszem, kezdetnek Franciaországban, ahová ezek a hajójegyek szólnak - lapogatta meg kabátja zsebét -, ahova ön már nem fog eljutni. Isten önnel, kedvesem!
Azzal megemelte kalapját, s otthagyta a haldokló feleségét. Kilépett a sötét folyosóra, ahol még mindig lehetett hangokat hallani, talán a nagy Pippo tömjénezi még a színészeit, gondolta. Visszasétált a kihalt folyosón egészen a kijáratig, és megállított egy lovaskocsit.
– Vigyen a kikötőbe! Hamarosan indul a hajóm!

Nincsenek megjegyzések: