2017. január 7., szombat

Pennát le, Ünnepre fel! - Résztvevők voltak



Zaveczky Lénárt - Gyertyák a szélben

- A dísz…jaj, az, amelyikben egy kis házikó volt a közepén egy mélyedésben? Világoskék volt-felelte az asszony, messze révedő tekintettel.
Látta maga előtt, ahogy mentek az ötéves fiával a szakadó hóesésben, és egész úton arról beszéltek, hogy a dísz még ott lesz, egészen biztosan ott lesz. És milyen boldogok voltak, mert valóban ott találták, az eladónő még mondta is, hogy az utolsó darabot sikerült megcsípniük, mert igen népszerű volt ez a fajta dísz. Istenem – gondolta – bár ilyen dolgok miatt aggódna éjszaka a fiam…

Beszélgettek még a régi időkről, az asszony az újakról is, mert annyira hitte, hogy meg fog gyógyulni. Egyik napról a másikra lett jobban, pedig az állapota folyamatosan romlott hónapok óta. Tüdejét és hörgőit daganatok lepték el, a szíve is leállt már kétszer, újra kellett éleszteni. Sovány volt és sápadt, színes turbánjával a fején volt csak hajlandó mutatkozni, ami különlegessé tette. Olyan volt, akár egy agg színésznő, pedig alig múlt ötven éves. Arthur lassan indulni készült.
- Fiam, a gyertyákat vedd elő! Szerintem karácsonyra talán haza is engednek egy kicsit, látni akarom a gyertyákat majd! És kérek majd…mikor is jössz legközelebb?
- Holnapután, kétnaponta jövök, ahogy eddig is. Mit kérsz majd?
- Egy karton…nem is, két karton ásványvizet, sok vizet akarok inni, attól még jobban fogok gyógyulni! – mondta az asszony, beesett zöld szemei csillogtak. Arthur elköszönt, megígérte az ásványvizet, és nehéz szívvel búcsúzott.


A gyertyák nem akármilyen gyertyák voltak. Együtt öntötték őket, még amikor Arthur tízéves volt. Akkor ment el az apja, és az anyja mindent kitalált, hogy boldogabbá tegye a szomorú gyermeket és önmagát. Kézművesség, túrák, mindent együtt. És egyik karácsony előtt gyertyaöntés. „A lelkem is beleteszem”-mondta az anyja, Arthur beleborzongott, ahogy erre gondolt. Elővette a nagy, fehér kartondobozt, amelyben a karácsonyfadíszeket tartották. Ott volt az összes, ami életükben felhalmozódott: a sok kis piros almaformájú, az arany diók, a gombadíszek, a jégcsapocskák, ezüst girlandok, csengettyűk, egyszerű gömbök, és a már színét vesztett dísz a pici házikóval. És a két gyertya, vastagok voltak és már rövidek. Eredetileg igen nagyra csinálták őket, épp azért, hogy minden évben használhassák. Átmérőjük tíz centiméter volt, magasságuk eredetileg elérte a fél métert, mára már csak tíz centiméteresek voltak. Azt azonban Arthur nem tudta, hogy a gyertyáknak valóban lelke volt. Lángocska és Kanóc figyelte őket minden évben, amikor végre előkerülhettek a sötét doboz mélyéről. Arthur máris az ablakpárkányra helyezte őket az anyja szobájában a kétágú gyertyatartóban, gyufa sercent, és életre kelt a két láng.
- Lángocska, megint itt a karácsony, élünk pár napot! – szólt az egyik.
- Úgy van, Kanóc, végre! De nézd már, mi van a fiúval? Igencsak szomorú, igaz?
- Jól látod, Lángocska! Itt bizony valami baj van! És hol a mama? Engem ő szokott meggyújtani! – mondta Kanóc.
Késő éjjel volt már, amikor Arthur elfújta őket, de Lángocska égve maradt. Figyelt hát, látta, ahogy nagy pelyhekben hullani kezd a hó, látta önmaga csodás kis fényét tükröződni az ablak sötét üvegében. Régen utálta azt a sötét üveget, épp mert sötétnek tűnt. Pedig hát a világ volt sötét mögötte, és most egyenesen imádta az üveget. Hiszen nélküle sosem tudta volna meg, milyen szép is a lángja. Boldogan élvezte, hogy élhet, nem zavarta, hogy mennyivel kisebb lett, mint az elején, amikor a Mama és Arthur létrehozta őt. Hiszen – gondolta – amikor a dobozban vagyok, nem is tudom, hogy ott vagyok. Nem érzek semmit sem. Amikor meggyújtanak, akkor meg olyan jól érzem magam, ragyogok, árad belőlem a fény, és nem érdekel, hogy nem tartok örökké, hiszen amikor nem égek, nem érzek…nincs mitől félnem…
Ekkor az éj végtelen csöndjébe kellemetlen csörgés hasított, Arthur fölkapta a telefont. Lángocska látta, ahogy kimeredt szemekkel, eltátott szájjal leteszi a kagylót, aztán csak néz maga elé hosszasan. Aztán Lángocskára pillantott egyenesen, most vette csak észre, hogy ő égve maradt. Arthur lassan odament az ablakhoz, és meggyújtotta Kanócot is. Az anyja emlékére. Aztán csak nézett ki a sűrű hóesésbe.
- Miről maradtam le? – kérdezte Kanóc izgatottan.
- Sajnos nagy a baj. A Mama meghalt, azt hiszem. Hírt kapott a fiú, és látom rajta, hogy nagy baj van – felelte Lángocska.
- Hát az bizony szomorú. Az embereket nem gyújtja újra senki, amikor meghalnak? – kérdezte Kanóc.
- Hogy érted? – kérdezte Lángocska.
- Hát nincs semmi, ami maradna belőlük? Látod, mi minden évben csak pár röpke napot élünk, de én mégis mindig, amikor meggyújtanak, tudom, hogy én vagyok Kanóc. Pedig ahányszor meggyújtott a Mama, mindig más láng gyulladt.
- De a kanóc ugyanaz volt, Kanóc! – nevetett Lángocska, és úgy mocorgott, mintha szél támadt volna a szobában. Arthur észrevette.
- Anyu? Te vagy? – kérdezte suttogva, és az ok nélkül mozgó lángot figyelte. Hiszen olyan hogy is lehetne, hogy huzat van, és csak az egyik láng mozdul? Itt valami varázslat lesz!
- Kanóc, szerintem vigasztaljuk meg! Mozogj te is, hagy érezze úgy, hogy valami megmagyarázhatatlant lát!

És a két gyertyaláng úgy dűlt jobbra-balra, mintha táncolnának. Arthur döbbenten figyelte.
- Anyu! Ha te vagy, menjen a láng jobbra! – mondta csöndesen. És Kanóc, akit mindig a Mama gyújtott meg, jobbra dőlt.
Arthur ellenőrizte az ablakot, az ajtót, légmozgás nulla. Hátrébb lépett, hátha a lélegzése…majd újra a gyertyákhoz szólt:
- Anyu, ha te vagy, mind a kettő dőljön balra!
És a két láng balra dőlt. Arthur szent meggyőződése lett, hogy az anyja lelke a gyertyákba költözött. De hát akkor nem szabad hagynia, hogy elfogyjanak! Majd néha előveszi őket, és éghetnek egy picit, és akkor érezni fogja, hogy a Mama vele van. Valahogy a gyertyák érezték, hogy erre gondol.
- Te Kanóc, nem beteges ez? Ha ezt tudom, nem játszom…
- Ha még jövőre is itt fog tartani, akkor bizony már beteges lesz, harminc éves ifjú, és mindig csak a Mama…de hát mit tehetnénk? Fényt adunk ennek a szegény léleknek…idő kell neki! Hisz csak most halt meg a Mama.

Eltelt már egy esztendő, szomorúan, szürkén, gyászosan és magányosan peregtek Arthur napjai. Izgatottan várta az új ünnepet, érezni akarta anyja lelkét. A gyertyákra gondolt, elővette hát őket, éppen úgy, ahogy minden évben. Nyugtalan volt kissé, mert éjjelente gyakran látta álmában az anyját, ahogyan valamit mondani akar, de mintha a víz alól beszélne, és nem értette. Meggyújtotta a gyertyákat. A két pici láng lassan kinyújtózott, és már éppen köszönni akartak egymásnak, amikor mintha valaki elfújta volna őket. Egyszerűen elaludtak. Az enyhe szellőt Arthur is érezte, pedig a műanyag ablak igencsak jól zárt. Megint meggyújtotta a gyertyákat, de ismét elaludtak. Végtelenül dühösen és szomorúan harmadszor is próbálkozott, de megint ugyanaz történt. Sokáig nézett ki a sötét ablakon, locspocs volt az utcán, hó alig esett. Aliz integetett lentről, az egyik szomszéd lány, aki most észrevette őt az ablakban. Nem is olyan csúnya ez a lány – gondolta Arthur. Aztán lefeküdt aludni. Álmában egy hófehér szobát látott, az anyja egy ágyon ült, minden fehér volt, a ruhája is, és most végre hallotta, mit mond neki: „Nőj fel, fiam, élj, gyújtsd meg azokat a gyertyákat, hadd éljenek ők is, hisz arra valók! De ne értem, csak az életért!”
Lángocska és Kanóc már szinte szétfolyt, egy-egy üvegtányérra tették őket, lángjuk valószínűtlenül hosszan táncolt a szobában, melynek egyetlen, romantikus világítását ők adták. Odakint már alkonyodott.
- Én ezt nem értem! – dohogott Kanóc. Hiszen virágzik kint az almafa! Az ott nem hó, az virág, látom ám! Tavasz van, miért vett minket elő?
- Nem tudom, de nézd csak, Kanóc, egész helyes ez a lány, nem? – kérdezte Lángocska, miközben beragyogta Aliz őszibarackszerű arcát és göndör, szőke fürtjeit. Kanóc lángja vad lobogásba kezdett még utoljára, szétolvadt teste már nem tudta megtartani rövid kanócát. Azt még látta, ahogyan a két fiatal átöleli egymást, aztán ellobbant a megolvadt viasztócsában.
- Isten veled, Kanóc! – mondta Lángocska, és apró testén lassan végigfolyt egy viaszcsepp.
Aliz az ablakhoz lépett.
- Arthur, mi lesz a gyertyákkal? Nézd, az egyik a végére ért, a másikból se sok van!
- Csináljunk a kettőből egy újat. Elmehetnénk valahova kanócot venni…Egy kicsi gyertya még kijönne kettejükből.
- De az már nem ugyanaz a gyertya lesz – mondta Aliz. Zöld szemében táncolt a pislákoló Lángocska fénye.
- A láng örök – felelte Arthur, és megcsókolta a lányt.
- Jól, nagyon is jól – felelte Arthur, és hirtelen elmosolyodott. - Anya, emlékszel arra a fura karácsonyfadíszre? Tudod, amit kinéztünk magunknak egy kirakatban, én meg egész éjjel azon izgultam, hogy még másnap is ott lesz-e! Tegnap megtaláltam a dobozban. Milyen színű volt? Nem látszik már…
- Jobban, fiam, sokkal jobban, úgy érzem, tán jövőre meg is gyógyulok, ma ettem is! Képzeld, zöldbabfőzelék volt, meg egy kis fasírt, a doktor úr nagyon örült, eddig sosem esett jól semmi. És te? Hogy megy a suli?
- Hogy vagy? – kérdezte aggódva az anyjától.
Ónos eső szitált, a nedves járdán elmosódva tükröződött a színes égősorok vidám fénye. Arthur mélázva nézte a ragyogó villódzást, a mogorva arccal siető embereket. Irigyelte őket. Az ő anyjuk persze biztosan egészséges.A kijelzőre pillantott. Tizenöt perc múlva jön a busz. Besétált a közeli boltba, mert a rejtvényújságot elfelejtette, vennie kellett egyet. A pénztáros lány rámosolygott Arthurra, tetszett neki a régimódi, oldalra fésült frizura, és a finom, nemes metszésű arc és a zöld szemek. Arthur gépiesen visszamosolygott, a gondolatai máshol jártak. Lassan a kórházhoz ért, senkivel sem találkozott, mialatt fölbaktatott a harmadik emeletre. Az asszony köhécselve, mosolyogva köszönt neki. Arthur letette a kis, fehér éjjeliszekrényre a gyümölcslevet, a süteményt, a rejtvényt, aztán óvatosan leült az igen rozogának látszó, fémvázas székre.


Meldoll - Miért is ne?

- Stuart, nem ez az első karácsonyom.
- De a karácsonyok évről évre nehezebbek és évről évre kevesebb a ténylegesen jó gyerekek száma és ebből következik, hogy csökken a népszerűséged.
- Én annyira sajnálom ezt az egészet, de tényleg. Viszont nézd a jó oldalát azok a gyerekek akik jók megérik, hogy karácsonykor ajándékot kaphassanak. És ha maximum öt gyerek lesz is az, én ugyanolyan lázas örömmel szállok fel az égbe mintha öt milliónak vinném is ki.
- Télapó! Télapó.. Már megint nem gondolkodsz.. Mindegy nem is ezért szeretünk.. Menj és szellőztesd ki a fejed. -és ezzel tovább robogott. Sóhajtottam egyett és úgy döntöttem eleget teszek a "parancsának". Felveszek valami átlagos ruhát és kimegyek az emberek közé. Nem szeretek ott tartózkodni, de itt a manóim folyamatos megfigyelés alatt tartanak. Nahát! Ez a kabát egyre kisebb. Gondoltam meglepődve mikor magamra húztam a dzsekimet. Nem. Valójában már megint híztam. Fejemet ingatva sóhajtottam egyett majd egyszerűen csettintve egy népes városban találtam magam. Azért van jó pár előnye a télapóságnak. A felnőtt emberek monoton haladtak előre követték útjukat és észresem vettek engem vagy bárkimást. De a gyerekek! Boldogságom fő lételemei észrevettek, mert ők még igenis figyeltek. Vígan húzodtam be egy félhomályban uszó kis kocsmába és félrehúzodva figyeltem a felnőtt embereket. Miért ilyen vakok?!
- Jó napot! Mit hozhatok önnek?
- Egy bögre forró csokit. Három pillecukorral.-mosolyogtam az enyhén fogalmazva is nyúzott pincérnő felé.
- Forró csoki? Három pillecukorral? -a gúny csak úgy sűvített felém.
- Fogyókúrázom. -súgtam őszintén.
- Édes jó istenem! -kacagott -Mindjárt hozom.
De legalább nevetett, ez is ér valamit. Halkan dudorászva tekintettem ismét körbe. És láttam valakit. Valakit aki a szokásosnál is szomorúbb volt és lehangolóbb volt. Kíváncsian vizsgáltam végig. Hosszú sötét barna haja fáradt kontyban volt összefogva. Csontos,sovány arca mereven bámulta a megkopott asztalt. Egészen hosszú szempillái voltak, gondoltam. A ruhái régiek, viseltesek. Hmmm.. Semmilyen érzelem nem látszott az arcán. Ez túl szomorú. Ott ül egymagában.. Felálltam és leültem vele szemben. Nem nézzet fel.
- Rossz ez a karácsonyi rohanás.-próbáltam megőrizni a nem törődésem legfelsőbb fokát is.Végre rám nézzet. Szemei akárcsak az olvasztott csoki ami a leghidegebb pillanatokban is felmelegít.Pupillái hatalmasak voltak, mint egy kisgyereknek. Zavartan kinézett, majd lesütötte a tekintetét.
- Nem igazán érdekel. -motyogta.
- Biztosan azon gonolkodsz, hogy miért molesztál ez a vén fickó. Megnyugtatlak még harminc sem múltam el.
- Nem gondoltam semmi ilyesmire.
- Biztosan? -néztem rá kérdően.
- Annyira ismerőek szemei. Már bocsánat.
- Valójában mindenki számára ismerősek a szemeim. -somolyogtam.
- Találkoztunk már?
- Szemtől szembe még nem, viszont emlékszem rád kiskorodból.
- A szomszédunk volt talán azért ismerős?
A pincérnő kihozta az italomat.
- Szigorúan három pillecukorral.-nevetett.
- Nagyon köszönöm.
- Ez egy kocsma. -mondta egyértelműen Lucy. Igen. Ö Lucy Petterson.
- Hmmm.. -mormogtam és felhörpintettem egy keveset a csokiból.-Elkell, hogy mondjak valamit. -közelebb hajoltam és megfelelő hatásszünetet tartottam-Én vagyok a Télapó.
- Hogyne én meg a Húsvéti nyúl. Melyik dili házból szökött meg? Segítek vissza jutni..
- Lucy Petterson vagy. Aki tizenkét éves kora óta nem hisz a Télapóban mert egyik karácsonykor nem hozott neki semmit. Az meg sem fordult a fejedben, hogy felkerültél a rossz gyerekek listájára?
- Mivan?!
- Senki nem kért meg rá, hogy elmondd az öcsédnek, a Télapó nem létezik.
- Ez egy rossz vicc. -pirult el dühében és zavarában egyaránt.
- Nekem nem tudsz hazudni. -fenyegettem.
- Ez egy nagyon beteg vicc. -morogta-Ez abszurd ugye tudja?
- És ami abszurd az teljesen hihetetlen? Elképzelhetetlen? Itt ülsz egymagadban miközben holnap karácsony!
-Mert igazából nincs senkim akivel együtt lehetnék.
-Akkor töltsd velem.
-Egy skizofrénnel? -mosolygott. Határozottan ellazultnak tűnt és mosolygósnak. Szép mosolya van, futott át az agyamon.
- Miért ne?
- Ha te vagy a Télapó, hogy szállítod ki azt a sok ajándékot egy éjszaka alatt? Hm? -látszik rajta, hogy nem gondolja komolyan a kérdést.
- Az a gond, hogy évről évre kevesebb az ajándék amit kivihetnék. De ha annyira kíváncsi vagy rá akkor elmondom, hogy varázslattal.
- Hogy én eddig erre miért nem gondoltam? -gúnyolódott vihorászva.
- Gyere és nézd meg! -invitáltam.
- A világ egyik leg realistább emberével beszélget éppen. -világosított föl.
- De miért ne? Miért is ne jönnél kivelem? Miért is ne hinnél most az egyszer? Mégis mit veszíthetsz?
-Igazából semmit. -mondta végül én pedig gyorsan felpattantam. Stuart biztosan majrézni fog. Kivezettem a szürke emberek szürke épületéből. Finoman megragadtam a kezét.
- Hunyd le a szemed. -súgtam neki ő pedig kacagva, de engedelmeskedett. Csettintettem és mikor felnyitotta szemeit döbbenten és ha lehet még hatalmasabb pupillával nézett körbe.
- Én.. én..ez lehetetlen..
- De mégsem, itt vagy. Igazán itt. Érzed a meleget az arcodon és azt ahogyan sebesen dobog a szíved.
- Télapó! -ordította Stuart -Az első számú szabály szerint embert nem hozunk az Északi sarokra!
- Tudom, tudom de ő más.
Lucy szinte kővé dermedve figyelte a manót.
- Miért is? -firtatta. Ez jó kérdés. Miért is?
- Ezt beszéljük meg négy szemközt. Légyszíves! -és elhúztam magammal jó pár méterrel arrébb, de úgy, hogy lássam Lucyt is még.
- Khm..nem biztos de.. Azt hiszem ő lesz az.
- Mármint a feleséged?
- Csssssssssssss! Kérlek.. Még nem biztos..
- Rendben. Ebben az esetben tartózkodhat itt.
- Nagyon köszönöm, hogy engedélyt kapok rá. -mondtan csúfondárosan.
- Gyerünk manók! Kapjátok össze magatokat! -vezényelt fontoskodva.
Amint vissza sétáltam Lucy arcát tanulmányoztam. Léllegzetvisszafolytva nézzet körbe. Figyelte a piros pozsgás manók mosolygó arcát, ahogyan tesznek-vesznek a fő csarnokban. Figyelte a vörös falak mintáit ahogyan megcsillan rajtuk a fény. A karácsonyi díszeket nézte amint csillingelve dallamokat alkottak és tökéletesen rímeltek a benti színes fények villózásaira.Láttam ahogy beleszagol a levegőbe és halványan elmosolyodik. Fahéj, alma és csoki esszencia kavargott a légkörben ami teljesen körbe ölelt bennünket.
- Nos? -kérdeztem izgatottan -Tetszik?
- Ezt valami zöld háttérrel csináljátok ugye? Gyönyörű ez az illúzió!
- Milyen zöld háttér? Milyen illúzió? Lucy.. -annyira bosszantott, hogy nem hisz nekem és egyben bennem.
- Ennyire valóságos illúzió nem létezik. -érveltem konokul.
- De igen. -bólogatott.
- Gyere készülődnünk kell. Nem sokára szállítunk. -kicsi vékony ujjai félénken fonódtak az enyéimre. Végig vezettem a folyósokon egészen át a saját lakrészemig. Dorothy és Mabel már várt az előkészített ruhámmal.
- Vissza tértél Télapó.-mosolyogtak kedvesen majd magunkra hagyva kislisszoltak a manó ajtón.
- Kár, hogy most nem tudok fényképezni.
- Adjak egy fényképezőgépet?
- Ezt sohasem fogom elhinni. Soha.
- Miért nem? -hangom érdeklődő.
- Mert ez csak egy álom. Amiből nem sokára felébredek.
- Miért nem tudsz hinni?
- Hogyan hidjek mikor minden remény és szerencse már rég elhagyott. A szüleim pár éve meghaltak. Az öcsém három éve szóba se áll velem. És jó pár éve egy nyomorult albérletben tengődöm. Ja és még a munkahelyemet is felszámolták. Erre jössz te, hogy te vagy a Télapó!
- Remény és szerencse mindig van. Mindig. Csak az emberek elfelejtik értékelni a jelenüket és nem tudnak igazán megbocsátani. Biztos vagyok benne, hogy volt lehetőséged kibékülni az öcséddel. Azt pedig ugye te sem hitted, hogy a szüleid örökké élnek majd. Munkahely pedig van még a városban. Albérlet vagy nem albérlet, de nem vagy hajléktalan. -magyaráztam halkan -Most pedig elvonulok öltözni. -át libbentem a fürdőszobába és amíg öltözködtem halványan elmosolyodtam. Teljesen ellentétesek vagyunk.Hmm..Teljes Télapó uniformisban visszasétáltam és láttam ahogy Lucy felkuncog. Aranyos a kuncugása.
- De miért nem feded fel magad a világnak úgy mint előttem?
-Miért tenném? A hithez és a képzelethez nem kellek én. Annak magától kell létrejönnie a lelkekben. Vannak emberek akik láttak már engem karácsony éjszakáján, de csak egy pillanatra. Itt nem az a lényeg, hogy hidjenek a Télapóban hanem az hidjenek! -pár hosszú percig csak bámultunk egymás szemeibe.
- Ha ez egy álom akkor nem akarok felébredni.
- Nem is kell ha nem akarsz. Ígérem..
Új fejezet nyílt az életemben. Télapó életében..
Újabb korty forró csoki gördült le a torkomon és megelégedve pillantottam végig manóimon. Több mint békességgel töltött el a panoráma. Mindenki mozdul és mindenki mosolyog. Az utolsó inkább volt számomra fontos mint az előző. -Télapó! Nem lebzselhetsz itt! És pont most! Már csak huszonégy óránk harmincöt percünk és kevesebb mint tizenkét másodpercünk maradt.. -mosolyogva hallgattam asszisztensem és legjobb barátom elgondolkodtató és mégis rémunalmas sürgetését.

Bubrik Zseraldina művei

Száncsengő

„Éj mélyből fölzengő csing- ling- ling száncsengő…”

- Gyere Emmett, leülünk ide a kanapéra, a karácsonyfa mellé. Elmondok neked egy történetet, majd olvasok egy mesét. Hozd ide, amit Nagyapáék vettek neked. - mondta Hetty a fiának, aki rossz kedvében volt. 
- Tudod réges-régen, amikor a legtöbb háznál még áram sem volt, este kezdett sötétedni, petróleumlámpát gyújtottak. Nem volt számítógép, nem volt se vezetékes, se mobil telefon, se tv, se rádió. Este összegyűlt a család az asztalnál, megbeszélték, hogy éppen azon a napon mi történt velük. A gyerekek a házi feladatot készítették, és ha kellett, akkor segítséget kértek. Nagyon sok helyen, karácsonykor még fenyőfára sem tellett, nem hogy drága ajándékra. Gyermekkoromban hallottam ezt a történetet, amit elmesélek neked. Szent este, az egyik családnál, amikor a lámpát lekapcsolták, mindenki nyugovóra tért, nagyon-nagyon messziről megszólalt egy száncsengő. A gyerekek nem ismerték ezt a hangot, boldogan szaladtak az ablakhoz, hogy megnézzék mi is ez. A szüleik mosolyogva nézték a kíváncsi gyerekeket. Egy kis idő után, már nem lehetett a hangot hallani. Nem is látták mi lehetett, de idejük sem volt megkérdezni, mert amikor megfordultak, meglátták a bőségesen díszített karácsonyfát. Alatta tele volt ajándékokkal. Senki nem kérdezett, nem is mondott semmit. Oda szaladtak a dobozokhoz és kibontották. Pulóver, nadrág, zokni, cipő, kabát és még sorolhatnám mi minden volt ott. Könnycseppek jelenetek meg az arcukon. Látod Emmett, nem az számít, milyen drága ajándékot kapsz, milyen nagy, vagy épp erre vártál-e. Az számít, hogy akitől kapod, és milyen szeretettel adja neked. Minden egyes ajándékot becsüld meg, mert majd évek múlva előveszed, és szép emlékek fognak eszedbe jutni.
Emmett felállt, magához ölelte a mesekönyvet, adott Hettynek egy puszit, majd könnyes szemekkel elindult a szobája felé.


Karácsonyra

Karácsonyra én nem
kérek semmi mást,
csak hogy a szívem
találja meg az örömforrást.

Nem kell nekem
nagy és drága ajándék,
de ez soha ne
legyen a búcsúajándék.

Kérek sok szeretetet,
megértő, szép szavakat,
inkább bontsuk le a
körülöttünk lévő falakat.

Legyen béke, megértés
a karácsonyfa mellett,
búdat, bánatodat
szeretteid körében elfeledd.


A gyertya lángja

Érzem, amikor a Boltban egy kedves hölgy megfogott, szép lassan beletett a kosarába, hogy jó helyre kerülök.
Az ajtó nyitása után rögtön kivett táskájából, és egy nagyon szép gyertyatartóba belehelyezett. Nem volt laza nem volt szoros, pont olyan mintha nekem szabták volna. Szép, kecses, és pont jól állt nekem. Szeretem, ha az emberek a tárgyakra is odafigyelnek. Nekünk is vannak érzéseink.
Pár perc után a hölgy felemelt az asztalról, szép lassan elsétáltunk az ablak előtti komódra. Bájos szekrénynek tűnt, ami fából készült. Nem azokból az anyagokból – azt sem tudom, miből készülnek – amiknek még a nézése is zavarba hoz.

Szétnézek egy kicsit. Mellettem egy kicsi fenyőfa, tele fehér angyalokkal. Más nincs rajta, még égők sem. Alatta van pár szaloncukor, ha jól számolom, akkor nyolc darab. Tovább megyek. Nincs több gyertya. Nem baj, lehet, legközelebb vesz majd egy másikat. Jó lenne, ha a mellettem állót vette volna meg. Megértettük egymást, szerettem vele beszélgetni. A többiek olyan ellenségesek voltak. Most épp egyedül vagyok, de ebben a meghitt környezetben igazán jól érzem magam. Kicsit később majd beszélgetek a fenyőfával, mert azt hiszem, ő most alszik. Nem akarom zavarni.
Hoppá! Jön a kedves hölgy felém, gyufával a kezében. Akkor tudom, hogy égni fogok. Nagyon szeretem, olyan melegség tölt el. Igaz, a testemből kezd egyre kevesebb lenni, de nem baj. Addig jó, amíg szeretetet tudok sugározni.

Igen, már veszi elő a gyufaszálat, gyors mozdulattal meggyújtja, és felém közelít… és már lángolok. De jó érzés. A gyufaszálat beleteszi a hamutartóba, miután elfújta. Most engem néz, látom, amint a szemeiből elkezdenek hullani a könnycseppek. Most már én is szomorú vagyok. Pár perc sem telik el, amikor megfordul, és ott hagy engem.
Nem telik el sok idő, amikor érzem, hogy a testemből már nem sok van hátra, hogy elfogyjon. Hogyan szóljak neki? Kiabáljak, hogy fújjon már el, mert itt hagyom őt örökre?
- Segítség! Segítség? Se..gít..ség..! – próbálom hangosan, de már nagyon lassan tudom mondani.
Semmi. Csend van, nem hallok lépteket. Majd hirtelen egy nagy dörgést hallok, és érzem, amint a huzat közelít felém. A lángom olyan hamar, mint ahogy jött, úgy ott is hagyott. Boldog vagyok. Még élhetek…

A szél szava

Azt hiszem, a mai napon végig megyek a környéken. Nem is. Lehet, az erdőbe is benézek. Lassan készülődnöm kell. Nem sötétben szeretném megtenni az utat. Készülődés, és már megyek is.
Indulás! Jövök!
Először csak szép csendesen indulok, de majd idővel feltámadok, és hevesen megyek végig az erődig. Azt hiszem, feljebb kellene mennem. Ezek a házak olyan magasak. Most nem nézem meg, hogy az udvar szépen rendezett, vagy valamit kihagytak. Nem kopogtatok be az ablakon sem. Fent megyek, de lehet, hazafelé meglátogatom az embereket. Egy kicsit meggyorsítom lépteimet, már az erdőben szeretnék lenni. Igen, már látom is a fákat, az erdő szélén.
De jó! Megérkeztem!

Most lassítok egy kicsit. Megnézem mi változott, mióta nem jártam erre. Ezt a látványt szeretem télen, amikor a fákon csillognak a megfagyott hópehely szemek. Szinte fehér az egész erdő. Kár, hogy a fenyőfák nem lehetnek színesek. Milyen lenne, ha mondjuk piros, vagy narancssárga lenne? Lehet, sok embernek tetszene.
Ó…! Már látom a mókusokat. Állandóan szaladgálnak. Jó nekik, hogy nem híznak el. És amott!?

Gyönyörű rénszarvasok. Közelebb megyek hozzájuk, végig simítom a hátukat. Remélem, nem ijesztem meg őket.
Hoppá! - máris szökellnek. Bocsánat, nem akartam rosszat! Inkább tovább megyek. – Ó! Ez egy gyönyörű fa. Itt megállok egy kicsit. – És mit látok? Egy Uhut, vagyis baglyot. Alszik nappal, fel van éjjel. De, hogy tud ülve aludni? Nem értem.
Itt hagyom, had aludjon. Azt hiszem elfáradtam, jobb, ha indulok haza. Sétálok, nem kell sietni, hisz az nekem már fárasztó. Most az embereket sem nézem meg, majd a következő sétámnál. Elfáradtam, inkább álomba merülök.

A Télapó

Nem az a fontos, hogy
hiszünk a Télapó létezésében,
hanem az, hiszünk egymásban,
megbízunk, kitartunk szeretetben,
szerelemben.

Minden ember várja a decembert.
Még a magányos emberek is.
Van Télapó? Aki jön a
rénszarvasokkal hintóján, és
minden embernek ajándékot hoz?

Annak is, aki hisz benne,
annak is, aki nem.
Van, volt, lesz… bízunk benne.
 „Hit, remény, szeretet…”

Balogh Lilla - Karácsony előestéje volt
Karácsony előestéje volt. Az esti szentmisének fél órája vége volt már, de én szerettem tovább a templomban maradni. Szerettem ahogy lassan kiürült és csak én maradtam az üres padsorokkal. Szerettem az alulról megvilágított szobrok arckifejezését tanulmányozni és a furcsa árnyakat lesni.
Mikor kiléptem a kapun, a hajléktalannő, aki hetek óta kitartóan kéregetett, ott ült a fal tövében és üveges tekintettel meredt előre. Ócska kalapja peremén megtelepedtek a szállingózó hópelyhek. A nő aprónak és törékenynek tűnt a szakadt kabát alatt. Ujjai egészen elszíneződtek, lilára fagytak a mínusz tíz fokban. Levettem a saját termo síkesztyűmet és felé nyújtottam. Meg se mozdult. Felém se nézett, csak ült tovább. Letettem mellé és elindultam a kocsim irányába. Félúton visszapillantottam: láttam, ahogy követ a tekintetével, de a kesztyűm továbbra is érintetlenül hevert mellette. Hirtelen felindulásból visszasiettem hozzá, megkérdeztem velem jönne-e, mire erőtlenül bólintott. Szótlanul vezettem, végig az úton tartva a szemem. Mikor a lakásomhoz értünk kisegítettem a kocsiból. Erőtlenül jutott el a bejáratig, szinte teljes súlyával rám nehezedve. Az ajtó előtt már hallottam a kutya csaholását, aki nem számított váratlan vendégre, így amikor beléptünk meglepetten szagolt végig mindkettőnket. Végül farkát leengedve elvonult a sarokba. Nem is csodálkoztam rajta. Csak most a melegbe lépve csapott arcon az az észveszejtő bűz, amit a nő árasztott magából. Betessékeltem a fürdőszobába, segítettem neki levetkőzni és megmosakodni. Miután kilépett a forró zuhany alól, vöröslő szemei elárulták, hogy sírt. Kézfeje véresre repedezett a kiszáradt bőre miatt. Testét rengeteg vágás, heg és seb tarkította. Teste egészen elsorvadt, arca beesett volt. Rájöttem, hogy sokkal fiatalabb, mint amennyinek gondoltam. Óriási fehér törülközőt és köntöst adtam neki. Arckifejezése megváltozott, mosolyféle játszott szája sarkában. Kezdett leolvadni a jégmaszk, ami fogságban tartotta egészen csinos vonásait.

Mikor már a kandalló előtt ült egy csésze erőlevessel a kezében egészen beszédes hangulatba került. Elmesélte, hogy neki minden nap a túlélésért kellett küzdenie, főleg mióta beköszöntött a hideg. Sokszor kóbor kutyákkal kellett megküzdenie egy-egy falatért, amit a szemétből próbált kihalászni, ekkor szerzett több sebet is, aminek a nyoma még mindig látszott. Napok óta nem aludt, mert ha éjszaka lehunyta volna a szemét, biztosan kihűlt, nappal pedig meglopták volna. – Miért nem kértél segítséget? A környéken van egy hajléktalan szálló is – jegyeztem meg bizonytalanul. – Nekem az nem lett volna jó, hogy amim van még azt is elvegyék. Hogy piszkáljanak és molesztáljanak azok a mocskos disznók – mondta szemrebbenés nélkül. Megértően bólogattam, de azért nem értettem egyet azzal, hogy inkább került fagyhalál közeli állapotba. Egy ideig csend volt, majd hangos zokogásban tör ki. Köszönetet rebegett azért, hogy hazahoztam. Számára karácsonyi csoda volt a meleg vízben való mosakodás és a tiszta ruha viselése. Az, hogy már nem fájt minden egyes porcikája, mert úgy fázott a hidegben és hogy forró ételt tud a szájához emelni.

Néztem ezt az apró madárcsontú nőt, aki szinte teljesen eltűnt a hatalmas karosszékben. Néztem, ahogy kezét tördeli, közben könnyek mossák csontos megviselt arcát. Láttam, amint felpillant rám, szemében remény csillant.
- Meddig maradhatok? Nagyot nyeltem. Ettől a kérdéstől ódzkodtam ezidáig. – Holnap érkezik a húgom és a családja, de ne aggódjon, kitalálunk valamit- mondtam biztatóan. Bólintott, majd a kandallóban lobogó tűzbe bámult. Az ablakhoz léptem, aminek szélét hóvirág csipkézte. Az utca üres volt.A hó egyenletesen lepett be mindent. Az érintetlenségtől csupán néhány halványan kirajzolódó lábnyom fosztotta meg. Szemembe könnyek gyűltek, amik akaratlanul buggyantak ki és festettek fekete csíkokat arcomra.


Norah Newman - Láthatatlan fiú és a Csillagszóró kommandó

– Paige! – sikoltotta a nővérem panaszosan. Vártam. Az első sikoly mindig a nemtetszésé, ezzel nem feltétlenül kell foglalkozni. Ha megismétli, lehet, hogy tényleg gondja van.
– Paige! Paige, süket vagy? – Három. Ennek a fele se tréfa. Kihajoltam a monitor mögül, és feltoltam a szemüveget az orrom hegyéről.
– Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul. Közben a suliújság aznapra esedékes tördelésével kínlódtam, és a szám szélét harapdálva igyekeztem beilleszteni egy túl nagy képet egy túl kicsi helyre.
– Ez! Ez a baj! – Piper elém tipegett, egy kézzel írott levelet lóbálva. A mutató ujjával bökdöste, mintha valami gusztustalan élősködő lenne, és közben bosszantóan sűrűn pislogott. Mindig ezt csinálta, ha ideges volt.
– Az egy levél, Piper. Azt kérted, rendszerezzem a leveleket. Rendszereztem őket.
– Ezeket rögtön ki kell dobni! Nem tudok mit kezdeni az öngyilkos-jelöltekkel, vili? Karácsonyi angyalkák vagyunk – itt gyorsan megfordult, és megrebegtette a karjaira bújtatott műszárnyakat –, nem pedig lelkisegély-szolgálat! Örömet viszünk, kívánságokat teljesítünk. Ezeknek pszichológus kell! Vagy egy beutaló a pszichiátriára. Ezen nem tudok segíteni.
Lecsapta elém a levelet, és megkocogtatta a műkörmével, amire ezúttal hópelyheket pingált a tél tiszteletére. Kivételesen ez nem sikerült olyan közönségesre, mint a szokásos kreációi.
– Paige, hahó! Koncentrálj! – Leragadtam a körmeinél, úgyhogy az orrom előtt csettintgetve próbálta felhívni a figyelmemet a mondandójára. – Elmegyünk a csajokkal, begyűjtjük az újabb leveleket. Te meg szedd ki a kupacból az ilyeneket. Értve?
Biccentettem. Piper elégedetten elmosolyodott, és közelebb csúsztatta a katasztrófát kiváltó irományt.
– Ezt itt hagyom példának. Kösz, kistesó. Te vagy a legjobb. Tudod, hogy te vagy, ugye? – Megpaskolta a fejem, mintha még mindig ötéves lennék, aztán visszatipegett az iskolaújság szerkesztőségének abba a felébe, amit a karácsonyi angyalkáival kisajátítottak maguknak.
– Gyerünk, csajok! Tegyük boldoggá a népet! – Az egyforma, hosszú combú, szőke angyalkák Piperrel az élen kivonultak a folyosóra. Csak a tollpihék maradtak utánuk, amik kipotyogtak a rossz minőségű műszárnyacskákból.
– Ajtó! – kiabáltam az utolsó után, teljesen feleslegesen. Sóhajtva feltápászkodtam, hogy becsukjam mögöttük. Miközben felálltam, lesodortam a levelet. Felvettem, és az ajtó felé menet olvasni kezdtem. A levélben nem volt megszólítás, és a ferde sorokon látszott, mennyire kapkodva, talán titokban írták.

„Nem bírom itt tovább. Nem tartozom ide, nem tartozom sehová. Ti mind csapatostól jártok, vannak barátaitok, hobbitok, helyetek a kajáldában, közös törzshelyetek a városban. Ráadásul mindenkinek van egy terve. Mindenki tudja, mit akar csinálni, miután leérettségizünk. Nekem nincs tervem. Engem észre sem vesztek. Egy matrica vagyok a csempén. Szemeteszsák a kukában. A műanyagtálca, amin az ebédeteket kapjátok. Mi a francot csináljak, hogy ez megváltozzon? Erre is van egy csodátok? – Láthatatlan fiú”
Ez a levél nem is volt olyan gáz. Én teljesen megértettem őt. Visszaültem a székembe, és közben a füzetlapot szorongattam, amire Láthatatlan fiú a levelet írta.
Engem is csak azért ismertek, mert Piper húga voltam, és mert a suliújságnál dolgoztam. De itt is háttérmunkát végeztem, szerkesztettem, tördeltem, vagyis egy sort sem írtam soha. És nem volt tervem, mi lesz ezután. Teljesen, abszolúte tervtelennek éreztem magam.
Nagy nehezen letettem a papírt, hogy folytassam a munkát, csakhogy ez a dolog ott motoszkált a gondolataim között.
Piper elsős korában találta ki ezt a karácsonyi angyal-dolgot. Az igazgatónő örömmel megengedte neki és a barátnőinek, hogy iskola szerte elhelyezzék a kis kézzel pingált kívánságládákat, ahová mindenki bedobhatta a kívánságát. Piper és a barátnői pedig az összes szünetben és lyukasórában fel-alá tipegtek a csillogó miniruhájukban és szárnyaikban, kiürítették a ládákat, és igyekeztek teljesíteni a kívánságokat. Az összes apró-cseprő dolgot: egy csókot az agyas, csúnya fiúnak, akit senki nem akart megcsókolni, egy nagy átalakítást a lánynak, aki a farmer-póló kombóig jutott az öltözködésben, és nőiesebb akart lenni, vagy épp süteményt árultak, hogy valamelyik iskolai szervezetet támogassák vele. Csak az ilyenekkel nem törődtek, amik igazán fontosak lettek volna.

És akkor jött az ötlet. Mint egy isteni szikra. Vagy még inkább, mint egy becsapódó meteor, ami fejbetalált, és a helyükre rázta odabent a dolgokat. Mi lenne, ha én segítenék a Láthatatlan fiúnak? Mi lenne, ha most az egyszer én is karácsonyi angyal lennék?
Persze tudtam, hogy Piper irtó dühös lesz, ha felsülök vele, mert az árt az ő jó hírének is. És még dühösebb, ha sikerrel járok, mert valamit kivételesen jobban csináltam, mint ő. Meg persze azt is tudtam, ha lebőgök, és nyilvános megszégyenülés lesz a vége, életem hátralévő részét a szobámba zárkózva fogom tölteni, a takaró alatt, és csokin meg poshadt palackos vízen fogok élni. Újra átfutottam a sorokat.
Egy próbát talán megér…
A zsebembe gyűrtem a levelet.

Annyira belemerültem az agyalásba, hogy észre sem vettem, mikor kinyílt az ajtó. Arra eszméltem fel, hogy Henry, a mérsékelten jóképű tanársegéd a norvég mintás pulóverében fölém tornyosul, és kopogtat az asztalon, mintha bebocsátást kérne a fejembe.
– Á, Henry! Szia! Bocs, nem vettelek észre.
– Hogy haladsz, Paige? Hamarosan nyomdába kéne küldenünk a lapot.
– Kicsit elakadtam ennél a képnél… És most lenne egy sürgős elintéznivalóm. Ez az utolsó, és aztán kész van. Nem tudnád megcsinálni, hogy leléphessek?
Henry felsóhajtott. Ő is legalább akkora balek volt, mint én. Mindent rá lehetett sózni.

– Persze, menj csak.
– Kösz, Henry! Angyal vagy! – Henry pillantása önkéntelenül is abba a sarokba rebbent, ahol az „angyalok” terpeszkedni szoktak.
– Hát, nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz – csóválta meg a fejét, aztán elfoglalta a helyem a gép előtt, én meg felkaptam a fehér, összeskiccelt hátizsákom, és kiiszkoltam a szerkesztőségből, mielőtt meggondolhatta volna magát.
Egyenesen az igazgatói iroda felé vettem az irányt. Még sosem jártam odabent. Nem voltam kirívóan jó semmiben, rossz meg pláne nem. Szóval sosem adtam okot rá, hogy az igazgatónő behívasson.

A titkár irodája, amiből az igazgatónőé nyílt, egészen barátságosnak és hívogatónak látszott. Mindenhol békésen unalmas krémszínek, pufók fotelek, hirdetményekkel teli táblák, és az előző igazgatók fotói.
Kissé izgatottan és zavartan léptem a titkár asztalához, aki a székén hátrafordulva éppen dossziékat rendezgetett egy polcon.
– Elnézést – cincogtam, de a pasas rám se bagózott. Az inggallérja nem volt lehajtva hátul. Kis híján odanyúltam, hogy megigazítsam, aztán szerencsére időben észbe kaptam, és inkább a hátam mögé rejtettem a kezem. – Elnézést!

A második próbálkozásomra végre megfordult. Őszintén szólva, akkor már azt kívántam, maradt volna inkább úgy, ugyanis szegény olyan kancsal volt, hogy képtelenségnek tűnt eldönteni, vajon éppen engem néz-e? Korábban hallottam már erről, de azt hittem, túlzás vagy rosszindulatú pletyka.
– Segíthetek? – kérdezte türelmetlenül. Francba, biztos észrevette, hogy bámulom.
– Az igazgatónővel szeretnék beszélni. Fontos lenne. És sürgős. Fontos és sürgős.
Totálisan zavarba jöttem attól, hogy nem bírtam ránézni. Úgy éreztem magam, mint egy idióta.
– Megkérdezem, ráér-e – biccentett unottan a titkár (az asztalán elhelyezett kis tábla tanúsága szerint Timothy), és felemelte a telefonkagylót. – Kit jelenthetek be?
– Sullivan. Paige Sullivan.
– Rokonságban állsz Piperrel? – hunyorított rám. Azt hiszem rám. Vagy a mögöttem álló vizes ballonra.
– A húga vagyok.
Timothy lekicsinylően végigmért, félrebiccentett fejjel eltöprengett, aztán megrázta a fejét, és tárcsázott. Csodás. Még a kancsal iskolatitkár is lesajnál.
– Elnézést, hogy zavarom, asszonyom, de itt van Piper Sullivan húga, és mindenáron be akar menni.
A mindenáront kicsit túlzásnak éreztem. Nem csapkodtam az asztalt, vagy ilyesmi.
– Két perc? Rendben. Megmondom. – Letette a kagylót, és felnézett rám. Esetleg a lámpára a mennyezeten. – Mindjárt végez Calhounnal, ha kijött, bemehetsz.
– Oké, köszönöm. – Még mindig az asztal előtt tipródtam, azon tűnődve, ilyenkor mi az eljárás. Beszélgessek vele? Vagy üljek le?
Visszafordult a dossziékhoz, úgyhogy inkább leültem, és néztem a szemben lévő falra biggyesztett órát, hogy pontosan két perc múlva úgy pattanjak fel, mint aki rugón ült.

Az ajtó még nem nyílt ki. Egyáltalán, ki az a Calhoun? Olyan idegenül hangzott. Írül, vagy skótul. Fogalmam sem volt, hogy járnak skótok a sulinkba.
Újabb egy percnyi toporgás után végre nyílt az iroda ajtaja, és egy fiú viharzott ki rajta. Nem volt sem szeplős, sem vörös hajú, se koboldképű. Kicsit csalódott lettem. Mindössze a szájában és a szemöldökében éktelenkedő karikákat, meg az ökölbe szorított kezeit figyelhettem meg, aztán már el is tűnt. Nem köszönt se nekem, se Timothynak. Reméltem, hogy az igazgatónőt jobb hangulatban találom.
– Gyere be, Paige! Ne bosszantsd Timothyt, mert a végén megint sót tesz a kávémba cukor helyett! – kiabált ki kedélyesen az igazgatónő, úgyhogy nagy levegőt vettem, és beléptem.
Először is becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán körülnéztem, és vettem még egy nagy levegőt. Mielőtt kidobtam volna a taccsot.
Az igazgatónő irodájának dekorációja szöges ellentétben állt Timothy előterének egyszerűségével. Úgy éreztem magam, mintha a Mikulás gyomrában lennék, aki lenyelte az összes útjába kerülő, giccses karácsonyi dekorációt.

Valószínűleg Mrs. Clark félreértette a reakciómat, és azt, hogy nem mertem kinyitni a számat, nehogy olyasmi jöjjön ki belőle, ami foltot hagyna a szőnyegen, mert szélesen mosolyogva körbemutatott, és közben azt kérdezte: – Tetszik?
Újra végignéztem a kitömött rénszarvasfejen, amire mikulássapkát biggyesztettek, a táncoló mikulásfigurák sorfalán, a csillogó, piros gömbökön és a kissé tűzveszélyes égősorokon, amit boákra csavarva akasztottak a falakra.
– Nagyon… ünnepi.
– Gyere, foglalj helyet, Paige Sullivan! Nem sűrűn találkoztunk az elmúlt két évben, ugye? – Ja. Kábé soha. – Mit tehetek érted?
– Az engedélyét szeretném kérni. – Próbáltam nem túlzottan belelelkesülni a dologba, hátha nemet mond, de minél többet agyaltam rajta, annál jobban tetszett az ötlet. – Van egy levél az „angyaloknál”, amivel Piper nem tud foglalkozni. Sok a dolguk, tudja. És szeretném, ha én vehetném át tőle. Egy fiú írt, aki nem találja itt a helyét. Azt hiszem… Azt hiszem, hogy magányos. Szeretne barátokat szerezni. Szóval arra gondoltam, mi lenne, ha felállítanánk egy táblát az előcsarnokban, ahol mindenki, aki szeretne pár szót szólni hozzá, vagy megosztani a saját tapasztalatait a beilleszkedés témában, kiteheti az üzenetét. Talán így rájön, hogy többen is küzdenek ezzel, és megismer olyanokat, akikkel egyébként sosem állt volna szóba.
– Ez nagyon kedves gondolat, Paige. De attól félek, nem csak pozitív üzenetek kerülnének arra a táblára. Tudod, nem mindenki olyan jószívű, mint te és a nővéred. – Mrs. Clark elbiggyesztette a bogyószínű rúzzsal ékesített ajkát, és végigsimított a szorosra húzott copfján. – Nem tudom, merjem-e támogatni az ügyet.
– Éppen ezért gondoltam az előcsarnokra! Ott vannak a kamerák! Az újságban megjelenhetne róla egy rövid cikk. Még pont beférne… És leírhatnánk benne, hogy ha negatív tartalmú üzenetet találunk a táblán, visszanézik a felvételeket, és aki odatette, az büntetésre számíthat.
Az igazgatónő a nyaklánca medáljával babrált. Reméltem, hogy még azelőtt rábólint, hogy Henry nyomdába küldené a lapot.
Másnap reggel izgatottan mentem suliba. Piper meg is kérdezte a kocsiban, hogy mi bajom. Erre anya belenézett a visszapillantó tükörbe, aztán megállapította, hogy az arcom nem öltött zöldes árnyalatot és nincsenek kiütéseim, szóval nyilván minden rendben.

A lap mindenhol ott volt, frissen-ropogósan, és Henry a kedvemért beszorította a címlap jobb alsó sarkába az általam írt rövidke tájékoztatót. Egészen addig boldog voltam ettől, amíg Piper a második órám előtt be nem viharzott a terembe, és meg nem állt a padom mellett.

– Paige! Ez mégis mi a szent szar?
– Jesszusom, Piper! Karácsonyi angyal vagy! Nem használhatod azt a szót, hogy szar – vigyorogtam, mire fejbecsapott az újsággal.
– A kérdésre válaszolj! – Lecsapta elém a példányát, és rábökött a hirdetményemre. – Ki adott neked erre engedélyt?
– Mrs. Clark – feleltem őszintén, mire Piperarca olyan színű lett, mint mikor leégett a szoláriumban.
– Te bementél ezzel Mrs. Clarkhoz? – Úgy éreztem magam, mint a modellek a fotózásokon, amikor a szélgép fújja a hajukat. Piper úgy süvöltött, mint egy iszonyat nagy teljesítményű szélgép. Már mindenki minket nézett.
– Ne kiabálj! Mit fognak gondolni rólad az osztálytársaim? – súgtam oda neki, mire rögtön megigazította a haját, lesimította a kasmír pulóverét, és lehalkította a hangját.
– Ezért még számolunk, okostojás! – Hozzám vágta az újságot, aztán kiviharzott. Ezzel a nehezén túl voltam.

Nyugodtan visszatemetkeztem a könyvembe, és a délutánra gondoltam, amikor felállítjuk a táblát az előcsarnokban.
Csakhogy fél perc múlva árnyék vetült a betűkre, így kénytelen voltam annyiban hagyni az olvasást és behajtani a könyvet. Félve pillantottam fel, hátha Piper jött vissza, de meglepetésemre Molly állt a padom előtt, akivel még soha, egy árva szót sem beszéltem.
– Szia! – köszöntem rá célzatosan, hátha erről eszébe jut megszólalni. Megigazította a hatalmas geek szemüvegét. Nem úgy, ahogy én szoktam az enyémet, középen feltolva az orromon, hanem kétoldalt kissé megemelve. Ettől a frufruja is felpúposodott, és úgy nézett ki, mint egy pápaszemes pudli.
– Szia, Paige! Ne haragudj, hogy zavarlak – a könyvemre bökött –, csak arról… Mert te voltál, ugye? Mármint az újságban. A maiban. Ööö, a címlapon.
– Erre gondolsz? – segítettem ki, és elé toltam azt a példányt, amit Piper vágott hozzám. – Ez én voltam, igen.
– Szerintem klassz. – A kockás pulcsi ujjával játszott, amit a derekára kötve hordott. Nem nézett rám. – Én írni fogok neki. Annak a fiúnak.
– Kösz, Molly! – Felkapta a fejét, mintha meglepte volna, hogy tudom a nevét. De hiszen két éve egy osztályba jártunk! Miért ne tudtam volna a nevét? – Biztosan örülni fog neki!

Tanítás után a régi tanszertárból cipeltem lefelé a mágneses táblát. Minden percben számítani lehetett rá, hogy megbotlom vele a lépcsőn, és leszánkázok két emeletet. Persze a fiúk jöttek-mentek mellettem, de egyiknek sem jutott eszébe megkérdezni, szükségem van-e segítségre. Én meg inkább kitörtem volna a nyakam, minthogy bármelyiket is megkérjem.
Az egyik lépcsőfordulóban letettem a táblát, és kifújtam magam. Közben figyeltem a hazafelé igyekvőket, meg azokat, akik felfelé indultak, az utolsó óráikra. Mindenkit megbámultam, azon töprengve, vajon melyikük lehet a Láthatatlan fiú. Talán tényleg olyan jelentéktelen, hogy fel sem figyelnék rá? Egyszerűen átsiklik rajta a pillantás, mint Sirius házán, a Grimmauld tér 12-őn? De az is lehet, hogy helyes srác. Vagy Pipernek véletlenül igaza volt, és valójában totál kattant. Mindenesetre, már nem visszakozhattam.

Nagy sóhajjal újra felemeltem a táblát, és a lábfejemet előrenyújtva tapogatóztam a következő lépcsőfok után.
– Akarod, hogy segítsek? – szólalt meg egy kellemes, mély hang a tábla túloldaláról, mire elvétettem a lépést, és majdnem lezúgtam a lépcsőről. Az utolsó pillanatban kaptam el a korlátot, miközben fél kézzel még mindig a táblát öleltem.
– Örök hálára köteleznél – csúszott ki a számon kissé szarkasztikusabban, mint szerettem volna. Nyilvánvalóan segítségre szorultam, úgyhogy a kérdés eléggé feleslegesnek tűnt.
Szerencsére a fiú a tábla túloldaláról vette a lapot, és könnyedén átvállalta a terhemet. Felnéztem rá, miután kiszabadultam a „Nagy Fal” mögül, csakhogy az most őt takarta el előlem. Nem látszott belőle más, mint a feltűrt pulóvere ujja és az alkarját körbeölelő bőrszíj, amin különös ezüstszínű fityegők lógtak. Egy kard, egy négylevelű lóhere, egy hárfa – vagy lant – és egy lábnyom, amit végképp nem tudtam mire vélni.
– Klassz karkötő! Vagy karlánc. Vagy… Nem is tudom.
– Csuklószíj. És kösz. A nagymamámtól kaptam. Szóval, hová lesz? A tábla. Hová vigyem?
– Ja, igen! Az előcsarnokba, légy szíves. – Megint totál idiótát csináltam magamból. Túl váratlanul ért, hogy megszólított. Bár furcsálltam azt is, hogy nem esett le neki, hová igyekszem azzal a táblával. Nem olvasta volna az újságot? Az pech. Azt hittem, a suliújságot mindenki olvassa.
Egy lépcsőfordulót csendben tettünk meg. Én szökdécseltem elöl, ő pedig óvatosan, de nálam sokkal magabiztosabban cipekedett hátul. Próbáltam előásni valami laza dumát, amivel szóval tarthatom, de ilyenkor a beszélőkém rendszerint cserbenhagyott. Végül a fiú mentette meg a helyzetet.
– Ha már így alakult, hogy díjmentesen leszállítom ezt az őskövületet, cserébe megkérdezhetem, mi a fenének ez neked?
– Igazából ez egy karácsonyi ajándék.
– Félek, még most sem értem. – Felnevettem, és sokért nem adtam volna, ha láthatom az arcát, miközben ezt mondja. Vagy csak úgy egyáltalán, láthatom az arcát.
– Jó-jó, tulajdonképpen ez nem az ajándék maga. Inkább egy hozzávalója. Egy alkotóeleme. Szó volt róla a mai lapban. – Azért bepróbálkoztam, hátha.
– Bocs, de nem olvasom azt a szennylapot. Elég gáz, hogy mindig ugyanazok szerepelnek benne, a mondvacsinált eredményeikkel. Mármint… Ugye nem te írod?
– Nem. – A fiú megkönnyebbülten kifújta a levegőt. – Én csak szerkesztem.
– Francba…
– Semmi baj. Igazából nincs sok beleszólásom a tartalomba. Most először fordult elő, hogy én is írtam hozzá pár sort.
– Ha elolvasom azt, amit te írtál, azzal jóváteszem az előbbit? – Olyan különös akcentusa volt. Nem egészen brit, de olyasmi.
– Részemről áll az alku.
– Kezet nyújtanék rá, de tudod… most épp mindkettő foglalt.
Közben megérkeztünk az előcsarnokba, és kapkodva kotorászni kezdtem a zsebeimben a Láthatatlan fiú levele, a mágnesek, és a saját válaszom után.
– De akár meg is várhatod, mi… Ó. – Felnéztem, mikor összegyűjtöttem mindent, amire szükségem volt, csakhogy a fiú addigra köddé vált. A falnak döntötte a táblát, és otthagyott. A nyakamat nyújtogatva, ágaskodva néztem körül, és az egyik sarkon még láttam bekanyarodni. Az alakja ismerősnek tűnt – nem úgy, mintha láttam volna már a folyosón, hanem úgy, mintha konkrétan összetalálkoztunk volna már.
Vállat vontam, és felakasztottam a táblát a falra, majd az egyik mágnessel rögzítettem a levelet, a másikkal pedig a saját cetlimet.

„Kedves Láthatatlan fiú! Csupán próbaidős angyal vagyok, szóval bocsásd meg az ötlet sutaságát. Amikor olvastam a leveled, mindenképp segíteni akartam, aztán rájöttem, én is ugyanezekkel a problémákkal küzdök. Miért ne segíthetnék mindannyiunknak?
Kedves Mindenki! Ez a tábla itt lesz egészen karácsonyig. Üzenjetek nekünk, egymásnak, töltsétek meg a gondolataitokkal arról, milyen érzés, hogy nem hordozzátok magatokkal a „menő aurát”, és csak egy vagytok a sok közül, arra várva, hogy valaki észrevegyen. Karácsony előtt találkozhatnánk, mind, akik írtunk ide, és csaphatnánk egy nagy bulit (vagy csak csipszet ennénk és videójátékoznánk, ahogy a nem-menők szokták…).
Alig várom, hogy megismerjelek titeket!
Pa(i)ge”

Reggel megint tűkön ültem, ami hülyeség volt, elvégre alig telt el egy kis idő, mióta kitettem az üzenetemet. Mégis, a lábam ujjától a fejem búbjáig megtöltött a csalódottság az üres tábla láttán.
Minden szünetben fejvesztve rohantam ellenőrizni, de sosem változott semmi. Még a Láthatatlan fiú sem válaszolt.

És a legrosszabb: Piper nem állt velem szóba. Nem veszekedett, nem hisztizett, nem alázott le, egyszerűen csak nem állt velem szóba. Valahogy mindig igyekezett a népszerű világa peremén tartani, azt hiszem azért, nehogy összezúzzam a róla kialakított képet, és elfecsegjem, hogy otthon Pipnek hívjuk, a filmbéli mókus után, vagy beszéljek a halott apánkról, akiről ő képtelen beszélni, esetleg elrontsam az erőlködését, hogy mindenkit jókedvre derítsen. Piper nem akart rossz nővér lenni, csak mindennél jobban szerette a látszatot. Az tartotta egyben. Én pedig elszúrtam azzal, hogy nyilvánosan beismertem, a „nyomik” közé tartozom.
Nap végén úgy iszkoltam ki a suliból, hogy egy árva pillantást sem vetettem a tábla felé. Otthon elmosogattam Piper helyett, és sütöttem neki palacsintát, amit otthagytam az ajtaja előtt.

A következő délutánon győzött a kíváncsiság, és hazafelé odasandítottam az előcsarnok falára. A szívem majd’ kiugrott a helyéből. Három új üzenet. Legszívesebben futva vágtam volna át a csarnokon, félretaszítva a szembejövőket, de fegyelmeztem magam, és csigalassúsággal araszoltam el a táblámig.
Az első levélke a Láthatatlan fiútól származott, a második Mollytól, a harmadik pedig egy magát Pacsirtának nevező lánytól.

„Kedves Pa(i)ge! Nem is értem a problémádat! Már a neved is menő. Örülök, hogy találkoztunk (aha, én voltam a cipekedő srác, és tudom, fura, mert nekem szántad az üzenetet, de ha nem találkozunk, biztos nem olvasom el). Ha senki más nem jönne el, és csak ketten lennénk azon a bulin, akkor se csüggedj! Viszek egy kis Porter Cake-et, és elmeséljük egymásnak a legcikisebb történeteinket. Ugye jól hangzik? Üdv: a Láthatatlan fiú”

„Bevallom, ehhez a Porter Cake-hez a Google kellett… Te ír vagy? Az állati menő! Az Egyszer klassz film volt, a tesóm azután kezdett el zongorázni, hogy látta. Sajnos kábé ennyit tudok Írországról: lóhere, Szent Patrik, szivárvány és sok-sok zöld. De szívesen megkóstolnám a Porter Cake-et – szóval számítsatok rám is! Molly”

„Azta! Van más is rajtam kívül ebben a suliban, aki ismeri az Egyszert? Imádom a zenés filmeket. Az összeset. Én énekelek, de sose volt bátorságom elmenni egy kóruspróbára. Láttátok azokat a csajokat? Mint valami musical-hősnők. Úgy néznék ki köztük, mint a rút kiskacsa a hattyúk között. Azért nektek örömmel énekelnék a bulin. Hé, már négyen vagyunk! Kösz, Pa(i)ge! Életemben először van esély rá, hogy tartozhatok valahová. Pacsirta”

Nem bírtam letörölni a vigyort a képemről. Komolyan. Egyszerűen csak ott ragadt. Végre kezdett úgy tűnni, a dolog működni fog.
Visszaírtam a Láthatatlan fiúnak, mennyire hihetetlen, hogy éppen ő volt az, és mennyire sajnálom, hogy eltűnt, mielőtt bemutatkozhattunk volna egymásnak. Aztán eszembe jutott, hogy ismerek egy ír énekest, Hoziert, így a papírom aljára sebtében odafirkantottam a kérdést, hasonlít-e rá?
Egész héten ez ment, sőt, a következő héten is. Láthatatlan fiú készített egy klassz karikatúrát Hozierről, és egy szövegbuborékba odabiggyesztette a „legkevésbé sem” szavakat, válaszul a korábbi kérdésemre. Egyre többen és többen csatlakoztak hozzánk, és szinte már követhetetlennek tűnt, ki kinek reagált, vagy melyik témához fűzött újabb gondolatot. Végül is, nem számított. Végre megtalálták a közösséget, ahol meghallgatták őket, ahol véleményük lehetett, és ahol senki sem ítélkezett. Mindannyian növekvő izgalommal vártuk a megbeszélt bulit, mégse vetette fel egyikőnk se, hogy hozzuk előbbre. Talán attól féltünk, kipukkad a varázs, ha a vicces, izgalmas beszélgetőpartner egyszer csak azt a megszokott, lehangolt arcot ölti, amit minden reggel látunk a szekrényünk felé menet.

Persze, mindent megszerveztem. Mrs. Clark – az ötletem sikerén felbuzdulva – kérdés nélkül rendelkezésemre bocsátotta az iskolai étkezőt az utolsó tanítási nap estéjére. Napokig kis névtáblákat gyártottam az ál- és valódi nevekkel (ki-ki amit használt), és szerencse sütikbe tömködtem a kedvenc idézeteimet a tábláról. Ülésrendet készítettem, gondosan ügyelve arra, hogy akik a legtöbb üzenetet váltották, egymás mellé kerüljenek. És nem utolsó sorban, próbáltam kiválasztani egy ruhát, A ruhát a nagy alkalomra, amikor végre szemtől szembe találkozhatok a Láthatatlan fiúval. Ez Piper nélkül siralmasan nehéz feladatnak bizonyult. Többnyire kényelmes, semmitmondó holmik rejtőztek a szekrényemben. Semmi olyasmi, amiben az ember lánya ragyoghatna.
Hiányzott Piper.

A testvéremmel való kapcsolatomat leszámítva, minden csodásan alakult. Vagyis, amint az általában ilyenkor lenni szokott, borítékolható volt, hogy valami katasztrófa fog történni.
Három nap maradt hátra a buliig. Mivel lefoglalt a készülődés, kimentettem magam a szerkesztőségben, és nem én küldtem nyomdába az év utolsó számát. Utóbb kiderült, ezzel mekkora hibát követtem el.
Ahogy kedden, ebédidő előtt végigmentem a folyosón, többen is összesúgtak mögöttem. Sőt, nevettek is. Általában inkább nem vettek észre. Nem szoktak nevetni.

Beiszkoltam a legközelebbi wc-be, és megnéztem magam a tükörben. Nem kentem szét semmit az arcomon, vagy a ruhámon, a hajam sem volt idétlenebb a szokásos, féloldalas copfnál. Senki nem tűzött megalázó cetlit a ruhámra – igaz, az már általános óta nem számított menőnek. Egyáltalán nem értettem, de rosszat sejtettem.
Végül ebéd után Molly felvilágosított. Az arca égett, és lehajtotta a fejét, miközben odasomfordált a padomhoz, és szótlanul elém csúsztatta az újságot. A főcím egyértelművé tette, mit találtak olyan viccesnek az emberek.

„Láthatatlan fiú és a Csillagszóró-kommandó – avagy, a balekok lázadása”
Remegő kézzel lapoztam a teljes cikkhez, ami név nélkül került az újságba. Henry már szabadságon volt, így ő sem tudta felügyelni megjelenést.

„Szerintem mindenkinek megvan a véleménye erről a szánalmas próbálkozásról.” „Aki gáz volt, az is marad.” „Röhejes, hogy nyilvánosan sírtok-rítok. Mi ez, valami önsegélyező kör?”
Mindegyik mondat felért egy pofonnal. El sem bírtam képzelni, hogyan lehet valaki ilyen gonosz? Miért kell tönkretenni valami klasszat, amit együtt felépítettünk?

Mire végigolvastam, Molly visszaült a helyére. Kiengedte a haját, gyors mozdulattal a csuklójára tekerve a hajgumit, hátha a hosszú, világos barna tincsek elrejtik a szemébe gyűlt könnyeket. Maradt egy percem becsengetésig. Felpattantam, és a vállamra dobtam a hátizsákot.
Még sosem lógtam. Általában a mosdóba se mertem kikéredzkedni óráról, úgyhogy magamat is megleptem a merészségemmel. Egyszerűen csak leléptem.
A tábla az előcsarnokban üresen hirdette a kudarcomat. Valaki, vagy valakik letépkedték róla az üzeneteket. Hazáig futottam.
Szerdán fejhallgatóval és csuklyával a fejemen közlekedtem, egész álló nap, amint kitettem a lábam a tanteremből. Piper nem köpött be anyának, amiért ellógtam. Még mindig nem szólt semmit, de legalább nem mártott be.
Szándékomban állt csütörtökön is folytatni az önkéntes száműzetésemet, csakhogy a matekóra elején nagy recsegve-ropogva megszólalt az ősöreg hangszóró, amit az igazgatónő a bejelentéseihez használt. Mr. Scott, a matektanárunk leült az asztala szélére, és a hangszóró felé fordult.
– Megy már? – hallottunk egy hangot a recsegésen túlról, majd valaki megkocogtatta a mikrofont. – Ja, oké. Szóval… Helló mindenki! Itt Piper és Mrs. Clark. Szólnánk hozzátok néhány szót, mert arról, ami tegnapelőtt történt, mindenképp beszélni kell. Biztosan sokan tudtok róla, milyen akcióba kezdett a húgom, Paige néhány héttel ezelőtt.
A teremben minden fej felém fordult, amik addig a hangszóró irányába néztek. Én kitartóan fixíroztam tovább a dobozt, mintha észre se vettem volna őket.
– Bevallom, eleinte én se hittem, hogy van értelme ennek, se azt, hogy képes rá, de végül összehozott egy remek csapatot. Segített valakiknek, akiknek mi nem tudtunk, vagy nem akartunk segíteni. És sokat küzdött ezért! Nem igazság, hogy ezt a sok jót elvettétek tőle. Tőlük. Kistesó, te vagy a legjobb! Tudod, hogy te vagy, ugye? Büszke vagyok rád, és remélem, hallod ezt.

A szám megremegett. Nem szoktam nyilvánosan sírni, és most sem akartam. De Piper egyszerűen csúcs volt ma. A legkirályabb nővér a világon.
– Mindenkit arra kérek, ha nem akartok nekik segíteni, legalább hagyjátok békén őket. Ez az utolsó évem itt, mielőtt egyetemre mennék, és szeretném rájuk hagyni ezt a csodálatos hagyományt, amit az elmúlt években teremtettünk. Srácok, szeretném, ha büszkén viselnétek a Csillagszóró-kommandó nevet. Igaz, gúnyból aggatták rátok, de szerintem remek név. Elvégre, nem lehet mindenki karácsonyi angyal. És még valami! Paige és én ott leszünk holnap a buliban. A többi rajtatok múlik. Köszönöm a figyelmet, és boldog karácsonyt kívánok!
Ezzel Piper eltűnt az éterből, és Mrs. Clark vette át a szót. Igazából semmit sem fogtam fel abból, amit az igazgatónő mondott. Piper megvédett. Ha haragudott is rám, megvédett mindenki előtt. Ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam.
– Hiába töröd magad, Pip. Senki sem fog eljönni. – Piper fésülködőasztala előtt ültem, egy pántos, rózsaszínű ruhában, ami éppen csak térdig ért. A nővérem a szőke loknijaimat igazgatta el a vállamon, és válaszra sem méltatta a hisztimet.
– Oké, jöhetnek a kontaktlencsék! – Fintorogva a kezébe nyomtam a kis tartót, amiben a lencsék lapultak.
– Szeretem a szemüvegem!
– Tudom – vont vállat Piper, aztán felemelte a szemhéjamat, és a szemgolyómhoz érintette a kontaktlencsét. Megvárta, amíg odatapad, aztán elhúzta a kezét. – Istenem, Paige! Gyakrabban is hordhatnád ezeket! Olyan szép szemeid vannak!
– Olyanok, mint apának – szaladt ki a számon, mire Piper lefagyott. Ő anya barna szemszínét örökölte, az enyém viszont kék volt, mint apáé és a nagyié.
– Pont olyanok. – Piper szomorkás mosollyal elfordult, és a kelleténél tovább kotorászott a sminkes táskájában. – Készen állsz a szempillaspirálra?
– Lehetséges erre valaha is készen állni? – Nem várta meg a választ, támadott.
Még csak az egyik oldallal végzett, mikor üzenetet jelzett a telefonja. Felkapta a mobilt, aztán széles, igazi piperes mosollyal elém tartotta a kijelzőt. Egy képet kapott a suli feldíszített étkezőjéről. Az angyalkák igazán kitettek magukért.

Egy órával később kézen fogva sétáltunk be az ajtón Piperrel. Rajta kék ruha volt, és a haját kontyba fésülte. Hiába csinosított ki engem is, közelébe sem értem a szépségének, de életemben először úgy éreztem, jól van ez így.
A terem megtelt, a legtöbben még az asztalok körül keringtek, keresték a saját névtáblájukat. Én a nyakamat nyújtogatva az ismerős sziluettet kutattam, mindhiába. Láthatatlan fiú annyira láthatatlan maradt, hogy ott sem volt.
– Nélküle semmi értelme – nyafogtam Pipernek. – Miatta csináltuk az egészet!
– El fog jönni – szorította meg a kezemet Piper, aztán elengedett, és kihúzva magát megindult a többiek felé.
Én ott maradtam, az ajtófélfának támaszkodva, mint egy határ szerencsétlenség. Fölöttem egy csokor fagyöngy lógott, amit legszívesebben jól megtapostam volna.
– Még mindig láthatatlan volnék? – szólalt meg egy kellemes hang a hátam mögött. Olyan gyorsan pördültem meg, hogy biztos elestem volna, ha hagyom magam rábeszélni egy magas sarkú cipőre.
Az a fiú állt ott, akit láttam kijönni az igazgatói irodából aznap, mikor kitaláltam az egészet. Calhoun. Hát persze!
Fekete nadrágot, és barna pulóvert viselt, aminek feltűrte az ujját. A csuklószíj most is körülfonta a karját. A haja nedvesnek tűnt, mintha az utolsó pillanatban döntötte volna el, hogy mégis jön, és akkor ugrott volna be a zuhany alá. A piercingjein megcsillant a lámpafény, amiről eszembe jutott, anya vajon mit szólna hozzá? Aztán meg az, micsoda hülyeség, hogy ezen gondolkodom.
– Szia! Carney vagyok – nyújtott kezet, mivel én továbbra sem bírtam megszólalni.
– Paige… – nyögtem ki, megráztam a kezét, aztán odébb araszoltam a fagyöngy alól, nehogy azt higgye, lesben állva vártam rá.

A pillantásomat követve felnézett a fagyöngyre, és felvonta a szemöldökét. Megráztam a fejem, mire mindketten elnevettük magunkat.
– Szóval, nekem is van helyem?
– Névre szóló! Ha úgy vesszük…
– És melyik az?
– Az asztalfőn. Mellettem.
– Paige?
– Hmm?
– Köszönöm. – Összekulcsolta az ujjainkat. Csak így, egyszerűen. Persze, éppen annyira lehetett ez baráti gesztus is, mint bármi más. Mindenesetre mellettem régóta üres volt egy hely.
Még mindig a küszöbön állva néztük, ahogy Piper semmi perc alatt a helyére terelt mindenkit, aztán felém fordult. Meglátta Carney-t (micsoda név!), és elmosolyodott, mikor rájött az összefüggésre.
– Már csak rátok várunk!
Ekkor Carney a fejéhez kapott.
– A kocsiban felejtettem a Porter Cake-et!
– Segítek behozni! – ajánlkoztam, hogy megszabaduljak Piper kaján vigyorától.
– Hé! – kiabált utánunk a nővérem. – Nem vagytok láthatatlanok! Szemmel tartalak titeket!
Nevetve szaladtunk ki a parkolóba. Mindketten bent felejtettük a kabátunkat, pedig odakint havazott. Belelépdeltem a lábnyomaiba, egészen a kocsiig.
Máris úgy tűnt, mintha Carney-val régóta ismernénk egymást. Dideregve kinyitotta a sötétkék kombi hátsó ajtaját, és az ülésről kiemelt egy dobozt, amit a kezembe csúsztatott.
– Boldog karácsonyt, Paige!
Felnéztem a sulira, és láttam, hogy Piper az ablakból kukkol minket. Odaintettem neki, mire visszaintegetett, olyan lelkesen, hogy majdnem kizúgott a csukott ablakon.
Mindhárman nevettünk.
Bár úgy terveztem, én fogok adni, a helyzet úgy festett, azon a karácsonyon nekem jutott az összes ajándék.
Igaz, egyik sem fért be a fa alá.

Nincsenek megjegyzések: