2017. február 25., szombat

Történet három mondatban - Résztvevők voltak


Brukú - Holnap találkozunk

1. változat
- Képes volt Betty felültetni... - sóhajtok keserűen az utcán lomhán taposó cipőmet bámulva. Dél van, a főváros pedig az eddiginél is zsúfoltabb. Az autók szinte egyfolytában dudálnak, a buszok feltorlódnak és minden fékezésnél élesen nyikorognak, az emberek pedig vastag tömegbe gyűlve lepik el az utcát. Nem nézek fel, egyszerűen képtelen vagyok. Jó néhány randira elhívtam már, amik kivétel nélkül kellemes hangulatban teltek el. Sőt volt, hogy ő hívott el kávézni órák után. Aztán ott vannak a délutáni anatómia korrepetálások is, amiben szívesen segítettem neki... A francba, szívom meg a fogam bosszúsan, ahogy le esik a tantusz, tegnap osztották ki az anatómia zh-kat. Én marha. - össze szorítom az öklöm, amitől a kezemben szorongatott éthordó teteje kissé kinyílik és megcsapja az orrom a gyros fűszeres-csípős illata. - A kaját sem kellett volna előre kikérnem.
A legközelebbi kereszteződésnél megfog a piros lámpa. A száguldozó forgalom fölött már látni a város legnagyobb parkját. Több tíz négyzetmétert is elfoglaló zöld övezetet a legöregebb és legvastagabb platán - és tölgyfák alkotják, amitől az egész egy dús erdőre hasonlít a leginkább. A látványtól az ember észre sem veszi, hogy a park körül emeletes házak és irodák tucatjai sorakoznak. A zöld lámpa hosszú percek után villan csak fel, így tengernyi ember indul meg a zebrán, köztük én is. Ahogy átérek, célba veszem az első kukát. Már éppen kidobnám a fölösleges kaját, amikor a szemközti padon meglátok egy hajléktalant. A kockás inget, farmert és torna cipőt viselő, kopasz férfi a pulóverét hajtogatja gondosan össze.

- Tessék, haver, - oda nyújtom az éthordót neki egy erőltetett mosoly kíséretében - nekem el ment az étvágyam. - A férfi először meg sem moccan, csak végig mér magának. Aztán ahogy rájön, hogy nem fenyegeti veszély, le esik az álla a döbbenettől és csak mered a kezeimre. Közelebb tolom hozzá, mire a bozontos szemöldök alatt lapuló szürke szemeit elönti a könny.
- Köszönöm... - Alig találja a szavakat miközben elveszi tőlem az ételt. - Hogyan hálálhatnám meg?
- Áruld el, hogy hívnak - túrom elő a zsebeimből a műanyag evőeszközöket.
- Frederik - nyel egy nagyot, de továbbra sem veszi le rólam a meghatottságtól tágra nyílt szemeit.
- Jó étvágyat, Frederik. - lapogatom meg a vállait aztán folytatom az utam haza felé. Miközben sétálok az alig pár saroknyira lévő lakásomig, egyfolytában Fred és az őszinte, már-már gyermekies öröme jár a fejemben. Elmosolyodom, ahogy átjár egy eddig ismeretlen, könnyed érzés, hogy valami nagyot hajtottam végre ma, olyat, ami azonnal felülírja a bánatot és a csalódottságot.
Másnap ellógok az utolsó órákról, mert nem bírom tovább Betty jelenlétét elviselni, aki egész nap úgy csinál, mintha semmi nem történt volna.
A városban sétálok, míg rám esteledik és míg úgy érzem, sikerült megnyugodnom. Csend van már, a forgalom megszűnt, a fények pedig elhalványultak. Zsebre tett kézzel sétálok el a park mellett, lerövidítve az utat hazáig. Sajognak a lábaim már. Már épp lekanyarodnék a szűk, kis utcámba, amikor felfigyelek egy halk, dallamos fütyülésre.  Elég közelről jön a hang, hogy észre veszem a fűben henyélő Fredet.
- Csatlakozhatok? - vágódom le ügyetlenül Fred mellé a fűbe.
- A Hattyú csillagképet most látni a legjobban. - válaszol a fel nem tett kérdésre.
- Sosem néztem még. Nincs időm ilyen apróságokra - döbbenek rá.
- Kinek mi az apróság. - Állapítja meg tényszerűen. - Elmúlik tőle a fejfájásom.
- Front érzékeny vagy? - kezdek el sután kotorászni a farmer zsebemben.
- Egyszer tanultam motort vezetni, de megcsúsztam és betört a fejem. - magyarázza kissé merengő hangon - Azóta mindig fáj, ha jön az eső.
- Kicsit megviselt, bocs. - Sikerül végre elő kotornom a gyűrött csomagolású, madár látta gyógyszert. Fred kis gondolkodás után elveszi, aztán tétován bámulja kicsit majd elrakja a zsebébe. Újból fütyülni kezd, ezúttal egy ritmusosabb, élénkebb dallamot. Nem ismerem fel, de percekkel később olyan álmosság kerít hatalmába, hogy nehezem maradok ébren. Feltápászkodom, és elindulok haza.
...
- Miért lógatod az orrod? - ül le mellém Fred a padra, jó pár nappal később.
- Bettyn. Mellém osztották be az egyik fontosabb projekt munkán, - sóhajtom miközben elkeverem a maradék habot is a kávémon. Talán ha nem lépek le előbb az egyik nap, akkor megakadályozhattam volna. - de mindig késik vagy a telefonján lóg vagy olyanokat kérdez, amit előzőleg már megbeszéltünk.
- És ezek után is oda vagy érte? - kérdezi egyszerűen, mintha mindenkinek egyértelmű volna.
- Honnan veszed?
- Nem foglalkoznál ezzel annyira ha nem tetszene neked. - Kezdi el pödörgetni a rojtokat a nadrágja zsebén. - Akkor csak az lenne a fontos, hogy a lehető legtöbbet kihozz a tantárgyból.
- De én nem is... - tiltakoznék, de ekkor félbe szakít a telefon hangos rezgése. - Ő az!
Fred bátorítóan felemeli a hüvelyujját.
- Holnap találkozunk. - köszönök el mielőtt zakatoló szívvel felvenném a telefont.

2. változat
- Tessék, haver. Nekem elment az étvágyam. - Nyújtom oda a műanyag éthordót a park egyik padján ülő hajléktalannak. Nem rég rendeltem meg a közeli kajáldában még azelőtt, hogy Betty megérkezett volna... De a lány felültetett, és idefelé sétálva arra is rájöttem, miért: korrepetáltam anatómiából, hogy jobb jegyet kapjon. Nos, tegnap osztották ki a zh-kat.
- Köszönöm... - dadogja hosszas bámulás után a kopasz, kockás inget és farmer viselő, bozontos szemöldökű férfi. A döbbenettől teljesen kikerekedett szürke szemeit vad ingaként járatja az ölében tartott doboz és köztem. Nem jut szóhoz, de nem is várom el. Meglapogatom a vállát, és haza felé indulok.
Útközben azonban képtelen vagyok kiverni a fejemből azt az őszinte örömöt, a meghatottságot, ami bennem is elindított valamit. Elhatározom, hogy rendszeresen fogok neki segíteni.
Meglepően barátságos és közvetlen velem, így minden alkalommal megtudok róla valamit, mint például, tud motort vezetni, a Hattyú csillagkép a kedvence, amit mindig akkor keres meg a nyári égbolton, ha az eső előtt sajog a feje. Én pedig rájövök, hogy állandóan rohanok és még az apró dolgokra sem figyelek oda.
- Miért lógatod az orrod? - ül le mellém napokkal később a parkban Fred.
- Azt a lányt kaptam párnak a közös projekt munkához, aki pár hete felültetet, - sóhajtom - de mindent csinál csak nem segít.
- Mégis így is oda vagy érte? - kérdezi nemes egyszerűséggel.
- Mi?  - meglep a kérdése.
- Ha nem tetszene az a lány, akkor azzal lennél inkább elfoglalva, hogy hogyan hozz ki többet abból a munkából. - magyarázza miközben keresztbe teszi az egyik lábát a másikon és kényelembe helyezi magát.
- De én nem is... - tiltakoznék, de közbe vág a telefon hangos rezgése. - Betty az.
Fred bátorítóan felmutatja a hüvelykujját.
- Holnap találkozunk! - búcsúzok el mielőtt zakatoló szívvel fel venném a telefont.

3. változat
A jó szándék nem csak Téged változtat meg, akin segítek. Hanem engem is. Jobbá, többé tesz.


Zsazsi - Egyszer volt, hol nem volt
Hol volt, hol nem volt. Egyszer volt. Nem volt.

Hol volt, hol nem volt.
A kislány játszott a kavicsok közt, a patakhoz lépett, nézte a lágyan ringó habokat. Hat éves volt ekkor. Bőre halovány, orcája rózsás, arany haja a derekáig omlott le. Olyan volt, akár egy apró erdei tündérke.
Szabadon élt az erdőben, ismerték és szerették annak lakói. Reggel a harmattal játszott, délelőtt a vízzel, utána a szelekkel kelt versenyre, alkonyatkor a baglyokkal és az őzekkel rótta a réteket és mezőket, estére hazatért az álmaihoz, hercegéhez és a nagy csodához, miről nagynénjei meséltek.

Volt remény, nem volt.
A kislány nézte a lágyan ringó tükörképét, majd egy követ hajított a vízbe, mely elmosta az arcot. Tizenkét éves volt ekkor. Bőre halovány, arca beesett, hatalmas szemei koravénen csillogtak.
Börtönben élt az erdőben. Reggelente nézte, hogy hajlik meg minden fűszál a harmat alatt, hogy fuldokolnak a bogarak, napközben a hazug szelet hallgatta, estére hazatért a barakkba, hol álmatlan éj várta csak.

Hol volt, hol remény volt.
A lány az utat fürkészte. Bőre holtsápadt, ahogy a hintót várta. Hatalmas szemeivel nézte a csodás világot, az erdőt, melyből elszakítják most. Tizenhat éves volt ekkor. 
A hintó megérkezett, elhajtott vele a bálba, ahol azt hitte a megváltó igazság várja. Ehelyett csak esztelen bosszút talált, egy tűt és egy halálos átkot, semmi más nem várta ott.

Hol nem volt.
Jő majd a herceg - mondták -, minden akadályt legyűr, de hol van akkor már ő? Sírba szállt a lány, vele az átok és a megfakult, csodás világok.
Meghalt a lány, ki hitt a mesékben. Meghalt vérmérgezésben. 

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy kastély. A kastélyban született egy kislány. Haja, akár a földre szállt angyalok arany vattacsa, bőre, hibátlan, arca, akár egy mosolygó alma.
Mindenki örült az érkezésének, kivéve egyet. Ez az egy rút volt. Gonosz volt. Boszorkány volt. Ez az egy sértett volt. Ez az egy bosszúra szomjazott. Tervet kreált, átkot ácsolt, majd mindet a kisdedre zúdította.
Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy erdő. Az erdőben élt egy kislány. Haja, akár egy arany zuhatag, bőre, akár a fehéren ragyogó telihold; arca, akár egy dércsípte csipkebogyó.
Szabadon élt erdejében, három idős nagynénjével. Nem ismert más játékot, csak azt, ahogy a nyulak kergetik egymást a réten. Nem ismert más dalokat, csak azokat, amiket a madarak daloltak. Nem ismert más zenét, csak azt, amit a szél játszott a lombok közt. Nem ismert más szeretetet, csak azt, ahogy a mókusok futtában átölelték egymást az ágakon. Nem ismert másfajta törődést, csak azt, ahogy a suta nyalogatta újszülött gidája üstökét. Nem ismert másfajta magányt, csak azt, amit a nagy bagoly mutatott neki.
Nem ismert mást, csak az erdőt, és ekkor boldog volt.

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy erdő. Az erdőben élt egy nagy titok. Haja, sárguló szénakazal; bőre, fagott víztükör; arca, sápadt napfény.
Hazugságban élt erdejében, három idős idegennel. Nem ismert többé nyugalmat. Nem ismert többé bizalmat. Nem ismert többé családot.
A három idős boszorka elmesélte, miféle szörnyű átok sújtja. Fiatal volt, nem értette, apja s anyja mindezt érte tette. Hirtelen fakóvá váltak a szép emlékek, megpettyezte őket a hazugságok előtörő mérge. Hiába kereste, nem talált vigaszra a réteken. Hiába kereste, nem talált válaszra az erdőben. Hiába keresett, nem talált semmit sem.
Nem ismert más, csak keserűséget. Szomorú és haragos volt ekkor.
Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy erdő. Az erdőben élt egy hercegnő. Haja, mint valami lágyan omló arany kelme, bőre, akár faragott márvány lenne, arca, mint nyíló rózsabimbó.
Várt, csak várt az erdejében három idős nagynénjével. Várt az eljövendő boldog évekre. Várt a hercegére. Eljön érte, megcsókolja, s így az átok alól majd feloldja.
Megszerette a meséket, azt mesélte mindenkinek. Mesélt reggel a pirkadatnak, délelőtt a szélnek, délután a rétnek. Este a sötétnek. Mesélt nekik hercegekről, mesélt hercegnőkről. Gonosz banyákról, csúf sárkányokról. Törpékről, koboldokról, tündérekről, angyalokról. Mesélt nekik az átkokról, mesélt azok feloldásáról. Mesélt a szerelemről, mesélt az elváláról, mesélt önmagáról.
Mesélt, mesélt, álmodozott, s ekkor ismét boldog volt.

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy erdő. Az erdőben élt egy türelmetlen hercegnő. Tizenhat éves, ki várja már a megmentőt.
Várt, csak várt az erdejében, várt a bálra felöltözve. Jött a hintó, négy fehér ló húzta. Elbúcsúzott az erdőtől, el a szökellő őzektől, el a széltől, el a fáktól. Elbúcsúzott a három idős boszorkától.
Elindult egy új világba, elindult a válaszok otthonába. Minden új volt számára. Az elsuhanó árnyak. Házak, falvak, emberek. Először látott ilyeneket. Izgatott volt ekkor.
Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy királyság. A királyságban volt egy kastély. A kastélyban rendeztek egy bált. Ezernyi gyertya égett, ezernyi vendég érkezett. Ezernyi, ezernyi szem s száj várta a közelgő királylányt.
A lány, ahogy megérkezett, kiszállt a hintóból, körülnézett. Kereste a szüleit, édesapját, a királyt s édesanyját, a királynét. Amint megpillantotta őket, már rohant is hozzájuk. Átölelték egymást hosszan, szorosan. Mindketten sajnálták tettüket, szívük az évek alatt minduntalan megszakadt, mikor leányukra gondoltak.
Elkezdődött a bál, mindenkivel keringőzött a megkerült királylány. Mindenki dicsérte sugárzó szépségét. Haja, akár az aranyfolyam, bőre, akár…

… de egyszer csak eltűnt a királylány. Valami titkos hívta, szólongatta, egy rejtett szobába csalta. A szobában csak egy rokka volt, mellé valaki lenyírt birkabundát szórt. Hívta a rokka, szólongatta, veszélyes dologra csábította. Ismerte a lány az átkot, tudta, mi fog várni rá most.
Ujjhegyével lágya érintette, a rokka tűje puha bőrét megsebezte. Kicsordult a vére, s ő aléltan esett össze.
Vajon a kövön fekve, meddig várt még a hercegére? A lány, a mesében…


Farda József - Egyszer volt, hol nem volt

…volt egyszer egy királyság, valahol a világ leghátsóbb sufnijában. Itt élt, hatalmas kastélyában az öreg király, három gyönyörűséges leányával. Sajnos a feleségét a harmadik lánya születésekor elvesztette, soha nem vágyott új asszonyra. Bár mindene megvolt, mégis naphosszat szomorkodott. A lányok nagyon sajnálták az apjukat, ezért összedugták a fejüket, mivel lephetnék meg őt a közelgő születésnapja alkalmából. Mivel ismerték a dalszöveget, amely szerint: „szeretet nélkül minden ház üres”, elhatározták hát, hogy ez lesz a meglepetés. Úgy gondolták, hogy szerencsét próbálnak és megszerzik valahonnan azt a nagybetűs SZERETET-et. A legnagyobb királylány rögtön leszögezte, hogy Ő sajnos nem mehet, mert neki van a világon a legnagyobb smink gyűjteménye és az állandó látogatóhullámot csak Ő képes eligazgatni. A középső sem vállalta, hiszen Ő volt atyja jobb keze: intézte más országokkal folyó levelezéseket, kisebb háborúkban vezette a sereget, valamint intézte a kincstár kettős könyvelését. A legkisebb királylány feladata csak annyi volt, hogy néha álruhában lement a nép közé, kiszimatolni, hogy milyen a hangulat. Mivel ezt a feladatot látták legnélkülözhetőbbnek, valamint ismerték a mese szabályait, miszerint mindig a legkisebbnek sikerül végrehajtani a kijelölt feladatokat, a harmad szülöttet indították útnak. Hét nap, hét éjszaka barangolt már, amikor kikötött egy rozoga erdei viskónál. Bekopogott. Egy ijesztő kinézetű vénség nyitott ajtót. A királylány szállást kért és elmondta, hogy mi járatban van. A randa banya végighallhatta majd így szólt:
- Te biztos sok mesét olvashattál, ha tudtad hová kell jönnöd!?
Na, jól van pihenj le, reggel megkapod az első feladatod.
A királylány, ahogy illik megszámolta a szoba sarkait, majd mély álomba szenderült. Másnap kakaskukorékolásra ébredt és nyomban meg is kapta az első próbatételt. Egy oviba kellett mennie és ott segíteni a kis emberek mindennapjaiban. Gyorsan kitelt az ideje, így hát jöhetett a második feladata. Most egy állatmenhelyre került. Itt is jól teljesített, így hát várt rá a harmadik, egyben az utolsó feladat: szellemileg visszamaradt embereket kellet gondoznia. Becsületesen végigcsinált mindent, így hát visszament az erdőbe bezsebelni a megérdemelt jutalmát. Amikor odaért, meglepetten vette tudomásul, hogy a lepusztult viskó helyett egy kacsalábon forgó palotát talált. Mielőtt kopoghatott volna kinyílt az ajtó és egy szép hölgy fogadta.
- Én vagyok, aki a feladatokat adta neked. Ha engem másnak látsz, kigyulladt benned a szeretet fénye. A feladataid során olyan lényekkel találkoztál, akiknek a lelke tiszta és megtaníthattak a szeretetre: a még meg nem rontott gyermekek, az állatok, és a sérült emberek, akik nagyon tudnak szeretni.
A kis királylány még éppen hazaért a szülinapi torta elkészültére, amelynek gyertyáit most Ő gyújthatta meg. Azóta a palotában nem didereg senki, mert beköltözött a szeretet soha ki nem múló fénye…

/Rövidített változat/:

A világ eldugott zugában élt egy öreg, megözvegyült király és három leánya. A gyermekek, apjuk születésnapjára azt találták ki, hogy a palotába elhozzák a szeretetet. A legkisebb királylány indult neki az útnak, mert ismerték a mese szabályát, hogy a kicsi az eredményes. Mivel Ő volt a legolvasottabb, tudta hol találja meg azt, aki a próbatéteteket kiadja számára. Első feladatként azt kapta, hogy egy óvodában dadusként segédkezzen a töpörtyűk gondozásában. Miután ezt sikeresen teljesítette, jöhetett a második feladat: állatmenhelyen kellett helytállnia. Harmadikként szellemileg visszamaradt embereket gondozott. Amikor túl volt mindenen más embernek érezte magát, hiszen olyanokkal találkozott, akiktől megtanulhatta a szeretetet: a tiszta szívű gyerekektől, a feltétel nélkül szeretetet adó állatoktól, és a sérült emberektől, akiknek egyetlen kincse a szeretet. Így hát elvitte a rideg palotába a szeretet fáklyáját.

/Internetbarát változat/:

Volt egyszer egy öreg király és a három lánya, akik azt találtál ki az apjuk szülinapjára. hogy megtöltik a palotát szeretettel. Ezért a legkisebb elvállalta, és teljesítette a három próbát, amely abból állt, hogy három helyen kellett helytállnia: egy óvodában, egy menhelyen és szellemileg visszamaradottak között. Mivel minden alkalommal a szeretet áramlott felé, önmaga is sugárzóvá vált, amit otthon szétszórt és ezáltal mindenkit átjárt a szeretet.


Kelemen Ági - Ismerős idegen


1. változat
A lány már korán reggel elhagyta a fogadót és sétálni indult a friss levegőre. Arra az utánozhatatlan magányra vágyott, amit csak a tél kopársága képes nyújtani, amikor úgy tűnik, hogy az élet megállítható és ellophatóak belőle percek és órák. Ma pontosan ezt tervezte, időt akart lopni magának. Nem tudta még mennyit, éppen annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy megtalálja a választ az évek óta egyre égetőbbé váló kérdésére. Azt már megértette, hogy számára nem a tavasz nyíló rózsái, nem a nyár zöldellő könnyedsége és nem is az ősz búcsúzása jelenti a megoldást. Csak egy pillanatra állt meg az ébredező kikötőt megcsodálni, pedig máskor hosszasan elidőzne itt és figyelné, ahogyan a rákászhajók egymás után futnak be a nyílt tengerről. Egy ilyen fontos napon azonban, mint a mai, nem késhet. A válasza már ott várhatja az apátság romjai között, nem szalaszthatja el, nem fújhatja el a tenger jeges szele.
Hosszú lépcsősor vezet a domb tetejére. Tekintetét a földre szegezve végig számol, nem hagy ki egyetlen lépést sem, mintha tétje lenne a százkilencvenkilenc lépcsőfoknak. A máskor még jéghidegben is turistáktól hemzsegő kisváros még nem ébredt fel álmából, csak a sirályok hangját és a tenger morajlását hallani. A szél fájdalmasan csípős és erős, a világ zaja nem tud átszűrődni rajta. A Nap sugarai valahol mélyen, a vastag felhőfüggöny mögött rejtőznek, nem látszanak, de attól még léteznek. Ahogyan létezik a megoldás is az összes kétségére, amelyeket eddig nem jó helyen keresett.
A végtelenbe nyúló messzeség, egy kis templom több évszázados sírokkal körülölelve és az apátság romjai fogadják őt.A szürkeséget a hosszan húzódó meredek tengerpart és a színes háztetők látványa töri meg. Végig néz a tetszhalott, alvó téli tájon és érzi, hogy egy pillanatig sem volt hiába idáig utaznia. Átadja magát a nyugalomnak, itt és most csak ő és a gondolatai léteznek, amelyek szabadon rohanhatnak vissza a múltba. Semminek és senkinek nincs joga visszarángatni őket. Hosszan beleszív a hideg levegőbe és a sötét tengeren hagyja mélyzöld szemeit.
Öt éve már, hogy visszatért a Föld másik feléről. Életének 31 évéből csak azt az egyetlen egyet töltötte máshol, de az emlékek kitörölhetetlenné tették Perut. Hosszú időbe telt kimondania, hogy többé nem találja a helyét otthon, hogy tizenkét hónap elég volt ahhoz, hogy feladja érte az összes többit. Öt éve harcol önmagával, de ma végre nem menekülhet a döntés felelőssége elől. Tudja, hogy ez az egyetlen lehetősége van pontot tenni a teljes lényét felőrlő, kétségek között eltöltött évek végére, ezen a helyen és ezen a napon fogja őt a válasza megtalálni, ő maga képtelen, túl gyáva volt hamarabb megkeresni azt. Ma közel engedi magához az egy év minden egyes pillanatát, hogy tisztázza magában azok helyét az életében, hogy mire szemtől szemben áll a megoldással tudja, hogy buta, üres vágyakozás volt-e az egész, vagy igaz mind egy szálig. Ekkor hirtelen kizökkent a saját maga kreált tökéletes magányból és megijedt, hogy csak pazarolja az időt, míg a válasza már itt körözik valahol a levegőben, ő pedig ügyet sem vetve rá sajnálja a döntésképtelenségben elmúlt éveit.
Megfordult és földbe gyökerezett a lába. A válasza ott állt vele szemben. Nem kell már keresnie, nem kell tovább várnia rá, nem kell tovább küszködnie azzal, hogy megpróbálja megérteni saját magát. Az idő megállt. A szél ugyanúgy fúj, a tenger morajlása nem szűnt meg, a madarak repkednek, de a lány számára lopottá lesz most minden perc.
A válasza magas volt és barna. Ugyanúgy nézett rá, mint öt évvel azelőtt, mint akkor ott Limában, a lány utolsó előtti dél-amerikai napján, a kávézóban. Ezek a sötét, szinte megszólaló szemek nem engedik már öt éve, hogy a lelke is haza térjen a testével együtt. A borostás arc ésa tekintet mozdulatlanul figyeli őt, melyben úgy érzi, és most már teljesen biztos benne, örökre elveszett.
Tudtam, hogy itt leszel. – szólal meg a lány hús-vér, évek óta áhított válasza.
A lány némán áll és tágra nyílt zöld szemeivel bámul tovább, szinte alig pislog valamit. Hosszú a csend, akárcsak az elmúlt öt év, de nem bán egy napot sem már, mert ma megértette, amit máskor, magától úgysem értett volna. Közelebb lép és válaszra nyitja a száját, de a fiú lágyan csendre inti őt.
Öt éven keresztül értettük egymást úgy, hogy több ezer kilométer és az óceán választott el minket. Most is értelek.
A fiú az egyik kezével megfogja a lány kezét, a másikkal pedig a derekánál fogva magához húzza őt. A lánynak a cetli jár az eszében, amit a fiú a perui kis kávézó asztalán hagyott neki egy színes, kézzel szőtt karkötőre fűzve.
„Ha nem tudsz elfelejteni, öt év múlva ezen a napon találkozzunk ott, amelyről annyit álmodoztunk. Télen gyere el ide és megkapod a választ. Amikor minden más alszik, mi akkor kezdünk majd el élni. Amikor nem leszek már más neked, mint egy…”
A lány ujjaival megérinti a fiú ajkait és mélyen a szemébe nézve mondja ki az üzenet utolsó szavait:
Mint egy ismerős idegen…

2. változat
A lány izgatottan teszi meg az utolsó pár lépést, amely nem csak a százkilencvenkilenc fokból álló lépcsősor, de az elmúlt öt év kétségbeesésének végét is jelenteni fogja. Biztosan tudja, akármi is történik az apátság romjainál, a meredek tengerpart dombjának tetején, a jeges szél ma elhozza a választ arra a kérdésre, amelyet eddig képtelen és gyáva volt megkeresni. Öt éve várt erre napra. Ma nincs menekvés. Nem élhet le egy életet úgy, hogy örökké visszavágyik oda, ahová egy teljes év emlékei húzzák. Amelyek szüntelenül suttogják a fülébe, hogy az otthona többé már nem ott van, ahol lennie kellene. Ma vagy örökre elengedi a széllel a vágyat, vagy utat enged neki magában, megérti őt és nem ellenkezik többé.
Olyannyira a múltba révedt, hogy sokáig nem is érzi, a válasza ott áll már mögötte. Megfordul és földbe gyökerezik a lába. Egy pillanat alatt nyert értelmet az elmúlt öt év összes kérdése és miértje. Az idő megállt. Sokáig csak szótlanul állnak egymás előtt, nem kellenek szavak, tökéletesen értik egymást. Azért vannak itt mindketten, mert ugyan öt évig egy óceán és kilométerek ezrei választották el őket egymástól, de minden egyes pillanatban értették a másikat. A válasz létezik és pont olyan a tekintete, ahogyan az emlékeiben élt. Az első lépést a fiú teszi még és lágyan, a lány derekát fogva közelebb húzza őt magához. A lány le sem veszi tágra nyílt, zöld szemeit a fiú arcáról. A perui kis kávézó asztalán hagyott üzenet jár az eszében.
„…Télen gyere el ide és megkapod a választ. Amikor minden más alszik, mi akkor kezdünk majd el élni. Amikor nem leszek már más neked, mint egy…”
A lány ujjaival megérinti a fiú ajkait és mélyen a szemébe nézve mondja ki az üzenet utolsó szavait:
Mint egy ismerős idegen…

3. változat
Évek és óriási távolságok sem jelentenek semmit, ha a vágyak léteznek és élnek. A lány sem hagyta el az övéit, akármennyire is gyötörték őt. A válasza eljött és ismerős idegenként vitte magával oda, ahová álmaiban minden éjjel visszatért.


Meldoll - Csillagtalan égbolt

1. változat
Valójában fogalmam sincs, hogy mikor láttam először az öreg George-ot a kertjében járkálni éjszakánként. Talán mióta az eszemet tudom? Vagy lehet, hogy azóta csinálja ezt a furcsa szokását mióta a világ világ? Meglehet, hiszen az öregember arcán a ráncok úgy mélyedtek el az arcán mintha már öregként született volna. A szomszédunk volt. És mindig az is lesz. A szüleim azzal viccelődtek, hogy mikor még ők is gyerekek voltak George, már akkor is így festett. Amíg életem elején jártam azt hittem, hogy ő egy gonosz varázsló. Vagy talán valamiféle olyan természetfeletti lény aki képes megváltoztatni a szerencsénket vagy épp a balszerencsénket. De abban is hittem, hogy ő a Tél apó egyik segítője..
Valójában bármit elhittem volna róla ami csak lehetséges vagy épp ami megfogan a képlékeny emberi elemében.A szobám ablaka pontosan a kertjére nézett, így mindig beleshettem kicsit az élet tempójába. A mi házunk és az övé kicsi és romos házak. Na nem mintha a faluban bárki háza is szebb lett volna....
Tizenkét éves lehettem mikor a kíváncsiságom túl messzire vitt hazulról. Már besötétedett mikor kimásztam az a ablakon és szorosan, a megrogyott fakerítéshez lapultam.George ott volt.. láttam a görbe hátát amint a zöld babot kapálja.A svájci sapka kissé előre csúszott homlokán és rongyos kockás inge úgy hullámzott ahogyan a kapát mozgatta. Halkan fütyörészett. Szinte lélegzetvisszafojtva néztem az öregembert. Úgy festett akár egy próféta, amint a karóra akasztott lámpácska megvilágította az alakját.
-Aki kíváncsi hamar megöregszik. -mondta félhangosan. Összekuporodtam és még ijedtebben néztem George-ot.
-Tudom, hogy ott vagy. -nem nézett felém így nem mozdultam -Már rég ágyban lenne a helyed. Holnap iskola.
-Holnap még szünet. -a hangom cérna vékony az éjszaka sötétjében.
Láttam ahogy megrándul az arca egy elfojtott mosolytól.
-Gyere közelebb.-intett magához és megállt a kapálásban. Ahogy megálljt kivert a veríték.
-Gyere, gyere.. liliputi..
Fogalmam sincs, hogy mi az a liliputi vagy épp ki. A lábaimat legalább egy tonnásnak éreztem ahogy átbújtam a kerítésközt. Mezítláb voltam és pizsamában.. a hajam szokásosan kócos, akár egy fa lombkoronája amit egy hurrikán megtépázott. Ijesztő zöld szemei kedvesen ragyogtak ahogyan rám pillantott.
-Felesleges fent lenni egy ilyen öregember miatt ilyen későn.
Természetesen nem mondtam el a fantazmagóriámat, hogy milyen csodálatos lénynek tartom. Szó nélkül leültem egy kis járdaszerűségre ami két kis ágyás között helyezkedett el.George tovább fütyörészett mintha misem történt volna. És tényleg mi is történt? Semmi.
-Anyádék mindjárt észreveszik hogy nem vagy a szobádban.
-Hmmm...
-És mire is vagy kíváncsi? -meglepett arcot vágtam -Mert biztos van valami oka, hogy itt vagy.
Pár percig egyikünk sem szólalt meg. Én nem mertem megszólalni George pedig nem beszélt. Felnéztem az égre.
-Nincs ma egy csillag sem az égen. Ez egy csillagtalan égbolt éjszakája..
-Miért tetszik minden éjjel idekint lenni!?
-Te miért kelsz mindennap fel? Miért füllentettél, hogy holnap nem lesz még iskola? -elhallgatott- Mert ilyenek vagyunk mi emberek. A föld azon teremtményei akik mindig vágynak az újra, a többre és valamire, ami nem köt minket a fájdító valósághoz.De persze a boldogság az kell! -kicsit mérgesen mondta az utolsó mondatot -És mikor ott van a boldogság, amihez nem is kell pénz... Mit csinálnak? Tovább keresik azt ami az orruk előtt van.
Persze ezt akkor még nem értettem meg, nem érthettem meg, mivel az agyam még nem volt elég érett a mondathoz.De minden egyes szava a tudatomba vésődött.

18 évvel később...

Alig vártam, hogy végre hazamehessek. El a város zajától és mindennapok szürkeségétől. Nem váltottam valóra a szüleim nagy álmát. Nem mentem egyetemre és nincs magas posztot betöltő állásom. De van két gyönyörű gyerekem, egy család centrikus férjem, és igenis boldog vagyok a munkahelyemen... Mikor leparkoltunk a szülőházam előtt pillantásom a szomszéd kertje felé fordítottam.A kert még mindig virágzó és csodaszép. Szeretnék még egyszer beszélni vele. Megosztani George-val, hogy mennyire igaza volt...megvártam míg besötétedik és kiosontam a házból.. Senki nem volt a kertben. Remélem, hogy nincs semmi baja George-nak. Kétségbeesetten pillantottam az égre..
- Nincs ma egy csillag sem. Mély reszelős hang szólalt meg mögöttem. Életem egyik legmeghatározóbb hangja..És hogy miért volt minden éjjel a kertben? Mert ott akart lenni. És ez ennyire egyszerű. És mert mindenki úgy érzi magát igazán boldognak ahogyan csak szeretné.


2. változat
Vannak emberek gyerekkorunkból, akik éltünk végéig hatással vannak ránk. Nos,én is egy ilyen szerencsés ember vagyok.A szomszédunk George úgy tűnt számomra mint valami, megfoghatatlan bölcs. Valaki aki számít.. minden éjjel a tündérek lakta kis kertjében munkálkodott én pedig lopva néztem szobám ablakából, hogy mit is csinál..
Úgy éreztem ő valójában valami egész mást csinál mint ahogy az látszik. És mivel a gyermeki lélek folyamatosan kíváncsi és nyughatatlan, nem bírtam ki, hogy a közelébe ne osonjak.Természetesen észrevett engem. Féltem, hogy elzavar vagy esetleg elvarázsol.. de nem történt semmi ilyesmi. Csupán elmagyarázott valami olyat ami még akkor nem érthettem meg. Csak később, mikor megnézhettem, hogy a világ a falun kívül még hidegebb és komolyabb mint ahogy azt vártam. Lebénulva figyeltem az emberek mindent bekebelező éhségét a világ felé és a közönyt az arcokon mikor valaki nem találta meg azt a boldogságot amit addig csomagolható tárgynak gondolt. A rohanást aminek valójában nincs is semmi értelme. Így aztán haza akartam menni és beszélni George-val felnőtt fejjel. Elmondani, hogy sohasem bántam azt a csillagtalan égboltot...

3. változat
A gyermeki képzelet mindent elsodró hatalmáról. És arról, hogy a nagy ismeretlen két arca nem is olyan ismeretlen. Illetve, hogy talán pont a szomszédot az aki életed végéig inspirálhat.


Diana Soto - Isten hozott!

1. változat
Tiszta ágyon feküdt, a szobába friss virágok illata szökött be a folyosóról. Nevetést hallott, gyereksírást, mire összeszorult a torka. Alhasi fájdalmai erősödtek, rémültem nézett a nyitott ajtó felé. Ruhája a mellette álldogáló széken hevert, csak fel kell kelnie, belebújni és szaladni. Megpróbált felülni, de a fájdalom visszalökte az ágyra. Nagyokat sóhajtott és elképzelte, hogy valaki ott ül mellette, kócos haját simítja s kellemes hangon duruzsol a fülébe. Valaki szorosan fogja a kezét és biztosítja róla, hogy ma minden rendben lesz.

Ne áltasd magad!
Lenyelte a feltörő könnyeit és mocorogni kezdett. Egy fehér ruhás nővér jelent meg az ajtóban, szó nélkül besietett, megnézte a gépeket és hamis mosolyt küldött felé. Kirohant. Nesztelenül lépett a folyosóra, puha talpú papucsa könnyedén szelte a járólap-tengert.
Felnyögött, amikor újabb fájdalomhullám érte el a testét. Erőtlenül végignézett magán és elöntötte az undor. A vékony takaró barátságtalanul gömbölyödött, legszívesebben lecsatolta volna magáról.

Ha megtartod, akkor magadra maradsz!

Megtartotta. Magára maradt. Eleinte reménykedett benne, hogy a kemény szavak érző lelket rejtenek maguk mögött, de gyorsan rájött a valóságra. Ő rúgta ki elsőnek, de nem utolsónak. Mikor már nem titkolhatta tovább várandóságát, az utcára került. Talán akkor gondolt először az abortuszra, átvillant a gondolatain, hogy hibásan cselekedett. A gyermek az felelősség.
A fájdalom erősítést hívott katonatársai között és ágyúkkal kezdték bombázni. Felsikoltott. A folyosón közeledő lépteket hallott, majd egy szőke hajú hölgy nézett be hozzá, s azonnal eltűnt. Szólni akart neki, ordított volna, de minden erejét összeszedte, hogy ne essen le az ágyról.

A szenvedésed soha nem fog elmúlni!

Cipő kopogására lett figyelmes, majd a szőke hajú hölgy mögött egy orvos lépett be a szobába. Kétszer is körbejárta, ellenőrizte a gépeket, macskakapással vésett valamit egy fehér papírra és bólintott. A szemébe nézett és mosolygott. Nem hamisan, nem hátsó szándékkal, hanem őszintén. Egy pillanatra még a fájdalmáról is elfeledkezett és lassan beleolvadt a kedves mosolyba. Próbálta felidézni, amikor valaki utoljára bánt vele ennyire barátságosan. A szíve összeszorult. Nem emlékezett rá.
Két vékony hölgy segítette át a hordágyra, gondosan betakarták és a folyosóra tolták. Úgy érezte, hogy minden tekintet rá szegeződik. Asszonyok megértő pillantásokat küldtek felé, férfiak idegenkedve szaladtak az útjából. Beleharapott a szájába, hogy ne ordítson fel. Még megijeszti a gyerekeket.
A műtőben folytatódott a fájdalom kegyetlen hadjárata. Katonái sorba álltak és előbb távolról lőtték ki nyílvesszőiket, majd elkezdődött a közelharc. Harcolt ellenük, gondolataiban másfelé próbált elkalandozni, de a katonák nem akartak fogyatkozni. Felmásztak a hátán, belekapaszkodtak a hasába, kardot döftek a lábaiba. Kérdően nézett az orvosra, amikor kellemes meleg folyadék távozott belőle, de a doktor nem válaszolt.
Tekintete a faliórára vándorolt. Kitartóan számolta a másodperceket, némán tűrte a katonák újabb rohamait. Erősen zihált, homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, ujjai elgémberedve kapaszkodtak a véres lepedőbe. Tekintete a koszos-fehér falra meredt, nézte, ahogy a vaskos mutatók lassan leróják körüket, majd újra versenybe szállnak. Az időért futottak.
Minden egyes perccel közelebb került az élethez. Minden egyes másodperccel távolabb került a haláltól. Tik-tak. A mögötte lihegő hosszú órák a múltba vesztek, emlékekké váltak, melyeket soha nem fog elővenni újra. Úgy érezte, hogy minden megtett perccel gyengébbé válik, rettegett, hogy a teste feladja a szolgálatot. Kihasadt belőle egykori önmaga és megvetően nézett rá vissza.

Ez kellett neked? Egyedül sem vagy képes talpon maradni, hát még, ha kettőre kell figyelned!

A hangok nekiütköztek lüktető dobhártyájának és újra meg újra elkiáltották magukat. A doktor homlokát ráncolta és szája mozgásából ítélve beszélt hozzá, de nem figyelt rá. A fájdalom erősítést hívott és visszatért, villámként hasított bele. Nem tudta tovább türtőztetni magát, eszeveszetten tépte a lepedőt, körme beszakadt és a friss vér kivehetetlen motívumokat rajzolt a lepedőre. Szájába harapott, majd felordított.

Csak tessék! Sírjál, megérdemled! Úgyis bele fogsz bukni!

Összeszorított foggal ordított bele a világba és olyan erővel nyomott, hogy a doktornak nem volt ideje megtörölnie homlokát. A nővérek mozdulatai felgyorsultak, a gépek pittyegése megsokszorozódott, a világ lassan ködössé vált. A fájdalom az idő után szaladt s a múltból fordult vissza, hogy áldozatán nevessen.
Hangos sírás töltötte be a kórtermet, mire könnyek szöktek fáradt szemébe. A hang forrását kereste, s mikor megpillantotta az apró testet, a hangok a fejében elhallgattak. Egyetlen másodpercig sem kételkedett többet magában. A nővérek puha takaróba fektették a gyermeket és az ágyához léptek.
– Isten hozott! – suttogta alig érthetően, majd szorosan karjaiba zárta.

2. változat
Erősen zihált, homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, ujjai elgémberedve kapaszkodtak a véres lepedőbe. Tekintete a koszos-fehér falra meredt, nézte, ahogy a vaskos mutatók lassan leróják körüket, majd újra versenybe szállnak. Az időért futottak.
Minden egyes perccel közelebb került az élethez. Tik-tak. A mögötte lihegő hosszú órák a múltba vesztek, emlékekké váltak, melyeket soha nem fog elővenni újra. Úgy érezte, hogy minden megtett perccel gyengébbé válik, rettegett, hogy a teste feladja a szolgálatot. Kihasadt belőle egykori önmaga és megvetően nézett rá vissza.

Ez kellett neked? Egyedül sem vagy képes talpon maradni, hát még, ha kettőre kell figyelned!

A hangok nekiütköztek lüktető dobhártyájának és újra meg újra elkiáltották magukat. A doktor homlokát ráncolta és szája mozgásából ítélve beszélt hozzá, de nem figyelt rá. A fájdalom visszatért és villámként hasított bele. Eszeveszetten tépte a lepedőt, körme beszakadt és a friss vér kivehetetlen motívumokat rajzolt a lepedőre. Szájába harapott, majd felordított.

Csak tessék! Sírjál, megérdemled! Úgyis bele fogsz bukni!

Összeszorított foggal ordított bele a világba és olyan erővel nyomott, hogy a doktornak nem volt ideje megtörölnie a homlokát. A nővérek mozdulatai felgyorsultak, a gépek pittyegése megsokszorozódott, a világ lassan ködössé vált. A fájdalom az idő után szaladt s a múltból fordult vissza, hogy áldozatán nevessen.
Hangos sírás töltötte be a kórtermet, mire könnyek szöktek fáradt szemébe. A hang forrását kereste, s mikor megpillantotta az apró testet, a hangok a fejében elhallgattak. Egyetlen másodpercig sem kételkedett többet magában. A nővérek puha takaróba fektették a gyermeket és az ágyához léptek.
– Isten hozott! – suttogta alig érthetően, majd a karjaiba zárta őt.


3. változat
Erősen zihált, homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, ujjai elgémberedve kapaszkodtak a véres lepedőbe. Hangos sírás töltötte be a kórtermet, mire könnyek szöktek fáradt szemébe és nem kételkedett többet magában.
– Isten hozott! – suttogta alig érthetően, majd a karjaiba zárta őt.


 Fanny - Holnap találkozunk

1. változat

Hosszú, latyakos, kilátástalan napokkal a hátunk mögött ma végre arcon töröl az este néhány tavasz-illatú fuvallattal. A lakótelep továbbra is egy nagy tócsa, már a kapuban térdig sárosan állok, mégis mosolyogva érzem, végre itt van.
A kutya meg is kergült a levegőn azonnal, ha rám ilyen hatással van az este, benne még intenzívebben terjed a változás íze, ébredezünk. Papírsárkányként lebegek utána a pórázon, s nem is szerepel terveim között, hogy két lábbal megálljak a földön. Ma nem.
Szokásos kör a parkban, nem sok izgalommal kecsegtet, ezer éve már, hogy utoljára összefutottunk...
Pedig tavaly ilyenkor úgy vártam az esti sétákat, mint a karácsonyt. Kirittyentve (kutyáséknál ez a ’nem annyira sáros’ kategória) torokba gombóccal toporogtam este 9-ig, hátha újra látom. Mai világunk ritka értékes pillanatai ezek, mikor valaki a találkozást várja és nem a like -ot. Különös bája van manapság annak, ha valakivel nap, mint nap találkozol, beszéltek, flörtöltök is tán, és mivel még a nevét sem tudod, esélyed sincs utána egész éjjel az internetet böngészni némi plusz infóért róla. Csak a hús vér séták a félhomályban. Gödröcskék az arcon, gyomromig hatoló hosszú, mély mosolyok, társaságban felém mutató lábfej, óvatos közeledések. Néha lopott délutánokon kilesni, ahogy fagyit nyalat a kutyával tölcsérből és higgadtan kezelni az azonnali belezúgást.

Az effajta ismerkedés sajátja, hogy a kiszemelt képes nyomtalanul eltűnni, maga után hagyva azt a mini ismeretcsomagot, ami pontosan annyira elegendő, hogy köré rajzoljam a tökéletes férfi eszményi képét, s ezentúl eszerint állítsam fel vele szemben az elvárásaimat.
Egyszer pechjére egy harmadik személy előtt randinak titulálta a sétánkat. Kerek perec, persze vicc-fátyol mögül, de egyértelműen közölte, hogy ha velünk tart a kedves idegen, bizony megzavarja a randinkat. S ha ez nem lett volna elég, hozzátette: bár a kutyák amúgy is elrontják. Nos, ezóta természetesen meg vagyok róla győződve, hogy én vagyok élete titkos szerelme. Ki más?
Lassan egy év telt el, még mindig ezen merengek. Szeretek rá gondolni, saját kis világot teremtettem magunknak, ami csak összedőlne, ha belerondítana a valóság. Szinte bosszant, mikor felvillan a zöld fény, jönnek. Messziről tudni, ha közelednek, a kutya világítós zöld nyakörve űzött már velem néhány csúnya tréfát. Voltam miatta majdnem szerelmes közlekedési lámpába és a buszon a lyukasztóba is. Mindenhol mindenben a Nagy Találkozásunkat láttam.

De most úgy tűnik tényleg ők azok. Széles mosollyal, remegve fogadom. Szorosan egymás mellett sétálunk, mégsem beszélünk túl sokat. Várom, hogy kezdjen el sztorizni, mint régen. Izgi, néha intimnek tűnő történetek ezek, amikről az az érzésem, másnak nem mesél. Különleges vagyok. Keresi a tekintetem, én el-elkapkodom.
Váratlanul hosszasan ecsetelni kezdi, hogy bár van otthon csokija, muszáj beugrania a boltba, mert valami különlegeset szeretne, valami mást, amilyet még nem próbált, a hazai ízek unalmasak. Nagyon igyekszem nem párhuzamot vonni a barátnőjével, de különben mért mesélne a csoki-evési szokásairól.
Ismerős kutya tart felénk. Leguggolok megsimogatni. Mellém guggol. Együtt simogatjuk a kutyát. A kezünk szinte összeér, örök kedvenc pillanat. Egyszer csak lefagyok. Ránézek, s ökölbe szorítom a kezem. Ha eddig nem tudta, hogy férjnél vagyok, most tuti meglátta a gyűrűt. Rámosolygok még intenzívebben, mintegy bátorítva, ne foglalkozz vele, kérlek.

Megcsörren a telefonom. A legrosszabbkor, ahogy ez lenni szokott. A férjem aggódik, merre járok, menjek már haza, kezd késő lenni. Kérdő tekintet fogad, ahogy visszaballagok a hallótávolságon kívüli körzetből. Tényleg késő van. Bár visszatartana, bár közeledne, nem gondolkoznék a hazamenetelen.

És akkor hirtelen - megyünk még egy kört? - Szánalmas életem abban a pillanatban legjobban vágyott mondata. Végre marasztal. Erre vágytam hónapok óta, marasztaljon, mikor kettesben vagyunk, hívjon, menjünk, ne csak egy sétányi időnk legyen együtt... - Mennem kell – hangzik frappáns válaszom lehajtott fejjel és szinte könnyezve indulok haza. Házas vagyok. Nem jár már efféle kaland nekem. És haragszom, hogy megfosztom magam ettől. Haragszom rá is, hogy szó nélkül csak leül egy padra, ahogy távozom. Életem értelme ez a kezdeti izgalom, a flört, a vajon tetszem e, ez a remegés, a tétova odatekintés, minden nap ezt akarom érezni. Házasként ezt állítólag nem illik, ezeknek az időknek vége, még bele kell jönnöm.
Visszafordulok, mondjon már még valamit, ami egy kis reményt ad, nem lehet így vége a napnak. Tudja, hogy várnak otthon és visszavonulót fúj, kicsit lehetne lelkesebb, küzdjön értem, öljön sárkányt, mentsen meg, raboljon el, menjünk világgá, ez egy Disney-t se látott? Legalább annyit mondana, hogy holnap találkozunk…

2. változat
Kutya, latyak, tócsa, hideg, újabb essünk túl rajta –séta. De valami van a levegőben, az olvadással érkezik a tavasz, emlékeket idéz. Tavaly ilyenkor minden este izgatottan vártam, hátha összefutunk és eljön a várva várt nagy pillanat. Odáig voltam a sétákért, minden alkalommal megmagyaráztam magamnak, most mivel nyilvánította ki feltétlen odaadó rajongását irántam. Ezek a légyottok általában intenzívebben zajlottak a fejemben, mint a valóságban, de ez sosem okozott gondot. Csak érezzem a meleg remegő izgalmat minden belső szervemben és hagy szorítsam bele egyetlen visszafogott félmosolyba. Ez, mondhatni, a hobbim.
Váratlanul, hosszú idő után újra összefutunk. Felidézem a neki szánt csábos, rád ugranék, de inkább te csábíts el arcomat és várom a hatást. Eddig háromszor ért össze a kezünk. Egyszer egy szerencsés öngyújtón, máskor egy kivételes papír zsebkendőn, s a harmadik alkalom most van. A kezem után nyúl, ahogy simogatok egy kutyát. Neki is annak a kutyának a hátszőre kell. Érdekes és különleges pillanat, csupán egy gikszerrel.
Vajon meglátta a gyűrűmet? Vajon mit szűr le mikor odébb állok telefonálni, s abból, ahogy próbálom lerázni a férjem, mert ki akarom használni a vele töltött ritka, titkos, tiltott, s ezáltal eget verően izgalmas perceket. Valószínűleg annyit, hogy foglalt vagyok, és úgy tűnik az átcsábításhoz nem elég lelkes, vagy nem tettem rá elég nagy benyomást. Sosem kezdeményezett, flörtnek is csak jobb híján nevezném a társalgásunkat. De a tekintetek árulkodóak, fecsegnek, és nem hagynak nyugodni.
 Végre nyitni próbál, marasztal, most először. Elkeseredett, szánalmas fejjel mondok nemet, mennem kell. Összetörve huppan le egy padra, ahogy távozom. Vagy csak én akarom, hogy törjön össze.
 Igyekezzen már kicsit jobban, küzdjön értem, csábítson el, úgyis olyan fajtának tűnik. Mondjon már valamit, legalább annyit, hogy holnap találkozunk.

3. változat
Újabb nem túl lelkes kutyafuttatás következik, de ha már így van, elmerengek, vajon mikor látom újra a titokzatos idegent, akivel a legjobbak a kimondatlan szavas esti séták. Úgy alakul, hogy éppen ma van a napja, a szemeink és mimikánk gátlástalan flörtje megkezdődött, majd kiugrok a bőrömből, mikor marasztalni próbál, mégis nemet mondok (van ez a házasság dolog), amit van pofája annyiban hagyni. Tétovázva indulok haza, hiszen tudom, semmi komollyal nem kecsegtethet, és amúgy is másnak fogadtam hűséget, mégis egyetlen mondat dübörög a fejemben: vajon holnap találkozunk?


Lilla - Isten hozott! (a szél visz el...)


1. változat
Várok, mindig csak várok és remélem, most jó lesz és úgy lesz és mind a két csík ott lesz. Aztán csalódok, és úgy érzem, újra meghalok, mint már annyiszor és ezt a kínt nem tudja oldani semmi, elátkozott vagyok. Őrjöngenék a fájdalomtól, szétfeszít a görcs, végleg elpusztulok, bennakadt fájdalmam üvölteném, de nem teszem, mert hirtelen megszűnik a szenvedés, csak Te vagy itt;édes mosolyod kárpótol mindenért és én elhaló hangon csak ennyit suttogok: „Édes kisfiam, Isten hozott!”

2. változat
Derengő hajnali félhomályban a hűvös fürdőszoba csempéjének támaszkodom, halkan suttogva számolok vissza 60-tól, mintha halk varázsigét mormolnék. Mindhiába, minden reményem szertefoszlik, az egy perc eltelt és az eredmény ismét negatív. Várok még, bűvölöm a pálcát, hátha megtörik az átok és megjelenik az a második, de már semmi nem történik. A csend még halkabb lesz, a Nap számomra nem kel fel többet, magányom két erős kar enyhíti, mely felemel, gyengéden átkarol és magához ölel, szorít. Talán ő is könnyezik, de ezt én nem láthatom. Vígasztal, míg zokogok, letörli a könnyeket, megcsókol és bátorít, lesz még újabb alkalom, mikor azt mutatja a „varázspálca”, amit mi akarunk.
Az esőfelhők tovaúsztak, a napkorong beragyog az ablakon, a lágy ölelésből nevetve bontakozom, de nem enged, simítja, csókolja, öleli gömbölyödő pocakom. Már csak pár hónap és együtt leszünk. Hárman kucorgunk az ágyban, itt a szobában, a kis városban, Európa közepén, ami számunkra a világ.
A világ kegyetlen. Odaadja azt mire mindig vártunk, de megteszi azt amitől a legjobban féltünk, elveszi azt, akire a legnagyobb a szükségünk, mintha nem tudná ez egy születő családnak mennyire fáj. Ad az anyának gyermeket, de a csecsemő már nem kap „Mamát”.

3. változat
A csillagok még kíváncsian tekintenek be a fürdőszoba ablakon, nincs még reggel, alig pirkad messze keleten, de a fürdőszobában ég már a világ és egy nő egy csepp életet kíván. Várja az eredményt, minden idegszála megfeszült. Ezt oly sokszor megélte már, a félelemtől és a kudarctól arca teljesen kimerült. Az összeomlás most is jön, szinte sorsszerűen érkezik. Ez is egy olyan hajnal mi csak egy csíkot ad, nincs második.
Esélytelen.
Nem lesz terhes és nem lesz Anya soha már. Pedig csak ezt kívánja, hogy sikerüljön, akár csak egy pillanatara. Egy percre. Egy órára talán.
És mit kívánt, pár hónap múlva valósággá vált, csak azt nem tudta nem szabad hozzátennie az időbeli korlátozást. Az öröm széppé tette, arca így még soha nem ragyogott, boldogan simogatta az édes terhet, mit a szíve alatt hordott. Szerette a bent lakót nem csak ő, de férje is. Imádták, becézgették, dédelgették, mondták is a bölcs öregek, el lesz rontva ez a gyermek még azelőtt, hogy megérkezik. Nem hallgattak ők senkire, csak a tiszta szívükre, boldogan és nagy örömmel készültek a kicsi érkezére. Tudták, hitték, erős, szép és egészséges fiú lesz, mikor az ultrahang megmutatta, hogy ő bizony egy legényke.
Az apja mondta: „Focizni fog! Vagy lesz belőle csillagász!”
„Nagy álmodozó lesz annyi biztos, ha rád üt!” – tette hozzá az anya, lágyan cirógatva rugdalódzó pocakját.
A hely ott bent egyre kisebb, szűk, egy fiúnak nagyon kevés, de az idő még nem volt itt, várni kellett volna jó pár hétig. A kis focista jönni akart, nem számított, hogy maradni kell, kíváncsi volt, milyen az a világ ahol mindig egy tündér énekel.
Szaladtak a kórházba, kerülni a nagy bajt, a komplikációt;ágynyugalom, infúzió, pihenés még hat hétig csak ez segít mondta a doktor. A szigorú intézkedést betartották, ha ez kell, mese nincs.  Az anya is csendesebben énekelt, hangjával nem hívogatta kifelé Petit. A napok egyre hosszabbra nyúltak, a látogatás oly rövid, de bírni kell, már csak pár hét és láthatja a fényt.
Aztán pár nap múlva július, minek közepén végül megindult a szülés, várható volt, erre a napra volt kiírva Ilus. A forró kánikulának, mely kint nyomasztott mindenkit, nagy égzengés, heves vihar vetett véget, orkán söpört és pusztított, minden vitt.
Fájt a fának, hogy gyökerestül kitekerik és nagy lomhán, mély robajjal leszakad. Nagy kínt élt át az anya is, miután a magzatburok átszakadt. Órákon át vajúdott, vízben úszott egész teste, reszketve járta át mindenét a fájdalom, de nem jajgatott, csendben szenvedett, bent maradt a fájdalom. Fekete haja a fehér párnán kígyózva omlott szét, elpattant a szorítástól a csat mi körbe fogta, darabokra pergett szét. Összetört minden, mi egy volt régen és megszakadt a gyenge szív, nem tudott már úgy dobogni, pulzálni a vörös vért.
A kis ember előbújt, felsírt, az új világba nagyot kiáltott, de hangja nem ébresztethette fel már az örökre elalvót. Annak mellére fektették, ki csoda módon rátekint, üdvözli a kicsi lelket, alig piheg, tudja,soká nem maradhat itt. Menni kell el oda messze, ahonnan majd mindig visszajár. Lágy éneke fentről is nyugtatja a kisbabát. Kezét a fiacskára rakják, ereje nincs, hogy ezt ő tegye, boldog végre anya lett, valóra vált álma, de vele a sors kegyetlen, hogy ezt csak eddig élvezhette. Könnye csorog, szíve megszakadt, mert hívják túlról, ő maradna, de egyre hangosabb az angyalhang.
Csukódik a szem, megremeg a könnyű test, a lélek messze száll,közben látja maga előtt felnőni a kisfiát, ki nem focista, s nem csatár. Fentről őrzi a kis családot, minden lépést követ ő, ha kell ott van, bár nem is látják, milyen gondoskodó, láthatatlan anya ő.
Az angyalok hívják sokszor más dolga lenne odafent. Ne vágyjon el, az már nem az ő világa, fogadja el ez az otthon neki idefent. Le már csak ritkán tekint, örül, mert férje új anyát talált, ki gondos és Petire szeretettel tekint, vigyáz.
Rá többé, ott a kicsi házban Európa közepén, nincsen szükség, így ő is angyal lesz és a Földre csak karácsonykor tekint. Fehér hóval borít táját, mosolyt csal sok gyerek arcra, öröm nézni ahogy látja boldog az ő kisfia.


Mely - Isten hozott!

1. változat
Sétáltam az utcán. Ez egy megszokott dolog volt tőlem, hiszen amióta élek, sokszor hosszú éjszakai sétákat teszek. De most más volt a szituáció lényege. Egy új lakhelyre volt szükségem.
Hogy pontosan miért is? Nos, egy éjszaka kimentem a boltba néhány üveg sörért. Ó, ne tévesszen meg senkit, hogy vámpír vagyok, attól még én is élek az efféle halandó örömökkel. Természetesen emberi tempóban mentem, mert hát a bolt elég közel volt akkori házamhoz, és szerettem élvezni az éjszakai levegő simogatását a bőrömön. Nem volt hosszú út. Öt perc oda, öt perc a vásárlás, és öt perc vissza. Ez eddig mindenkinek megvan, ugye?
De ekkor történt a kis baleset, ugyanis nem az történt, aminek ildomos lett volna történnie. Normál esetben hazaértem volna, és úgy magamba szivattyúztam volna az összes üveg tartalmát, mint a porszívó. Jaj de kellemes lett volna az!
De nem ez történt. Ahogy odaértem, ahová kellett, megálltam, és alaposan körülnéztem, ugyanis a házam helyén egy hatalmas üres telek vigyorgott rám.
Na ekkor lettem csak úgy igazán haragos! Dühöngtem, hogy ez történt, ugyanis ez már a tizedik ilyen alkalom volt ebben a hónapban. Tudtam, hogyha így folytatom tovább, akár rekordot is dönthetek. Nagy szám lenne bekerülni a Guinnes-rekordok könyvébe azon címszó alatt, hogy „akinek a legtöbb háza tűnt el nyomtalanul az utolsó tégláig negyed óra alatt”.
Lehet, hogy majd nevezek rá.
Szóval kellett egy új ház. Menet közben elérkeztem egy rossz hírű környékre, ahol tudomásom szerint rengeteg bűntény történik. Repesett szerény kis lelkem ettől a ténytől, és már tudtam, hogy innen választok magamnak delikvenst.
Nem sokkal később meg is láttam a szerencsés nyertest. Nem tűnt különösebben erre a környékre valónak, minden bizonnyal nem is volt idevalósi, de a mozgásán látszott, hogy gyakran jár erre. Feltűnően sietett, és nagyon résen volt. Minden utcánál alaposan körbenézett, hogy nem-e leselkedik rá valahonnan veszély.
Hát ez bűbájos, nem igaz? És emellett az alaposság mellett sem tűnt fel neki, hogy figyelem!
Igen, ez egy vámpírtulajdonság. Nagyon jól értünk a rejtőzködéshez. Bele tudunk olvadni a minket körülölelő sötétségbe.
Ő továbbsietett, én pedig döntöttem, és elé ugrottam. Ugye mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődött szegény? Nyilván próbált valami kézenfekvő magyarázatot találni hatásos érkezésemre, mert az ég felé nézett, hátha láthatja, honnét ugrottam.
  • Nálad lakom – tértem rögtön a lényegre.
Ugye, hogy ez milyen hatásos első mondat, egy első találkozáskor? Ki akarja megfutni manapság a megszokott köröket, hogy bemutatkozni, meg megismerkedni, és efféle hasonló badarságokat? Időnként jobb az egyszerű megoldásoknál maradni.
  • Meg a jó édes anyád! - közölte velem ugyan ilyen lényegere törően, és mellékelt hozzá egy nemzetközileg nagyon elterjedt kézjelzést.
  • Nohát, ez nem volt valami kedves! - jegyeztem meg neki, és olyan fancsali képet vágtam, mintha megbántott volna a reakciójával.
Ő karba tette a kezeit, és veséig hatoló pillantást vetett rám, hátha ezzel meghat.
  • Mire várunk még? Menjünk haza! Ugye nem gondolod, hogy a szádba repül a sült galamb? - kérdeztem tőle gúnyosan, mire ő vett egy mély lélegzetet, és válaszolt.
  • Na jó, akkor elmondom szépen lassan, és nyilvánvalóan, hogy Te is megértsd. Nem – jöhetsz – haza – velem – pont. Nem vessző, nem kettőspont, és még csak nem is kérdőjel. Részemről a vita ezzel lezárva. Keress másik balekot!
Ezután pedig megpróbált elmenni mellettem, és otthagyni az utcán csak úgy! De ebből nem eszik, de nem ám! Engem senki sem rázhat le ilyen könnyedén.
A hatás kedvéért megvártam, míg befordul egy másik utcába, majd ugrottam egy hatalmasat, hogy megint előtte érjek földet.
  • A francba, már megint te? Tudtam, hogy fel kellett volna szállnom arra a buszra!
  • Hah, úgy kell neked! Miért nem szálltál fel arra a buszra? Most pedig hazaviszel - közöltem vele, és örvendtem a kárán.
  • Nem gondoltam, hogy ma ennyi szemét fog hullani az égből – közölte rezzenéstelen arccal, mintha nem éppen most sértett volna vérig.
  • Ez most nagyon-nagyon szíven ütött! - közöltem vele világfájdalmas képpel, és egy egészen drámai kiselőadást bonyolítottam le neki, amikor dühödten felsóhajtott, és folytatta útját.
Lehet, hogy már sikerült is hatnom az emberségére? Ez lényegtelen volt. A lényeg az volt, hogy hazavigyen. Mindegy volt, kivel űztem ezt a játékot, a végkimenetelnek ugyanannak kellett lennie: hogy én egy új, kényelmes otthonhoz jussak.
Követtem hazáig, bár ő ezt nem tudhatta biztosra, elvégre is csak lopakodtam mögötte. Úgy döntöttem, hogy felgyorsítom az eseményeket, és ahogy kinyitotta a lakásának ajtaját, simán becsusszantam rajta észrevétlenül, mielőtt még beléphetett volna.
Egyébként meglepően közel lakott a vacsoraasztalomhoz. Ez sok mindent megmagyarázott, például azt, hogy miért van rács az ablakokon, miért van ennyi zár az ajtón, meg még számos egyéb apróságot.
A ház berendezése nem volt igazán ínyemre való, látszott, hogy nem a kényelem az elsődleges szempont, az viszont rögtön feltűnt, hogy tele van nyomva high-tech cuccokkal. Például elektronmikroszkópra volt pénz. Érdekes.
Hallottam, hogy a drága emberem belép az ajtón, és felkapcsolja a villanyokat. Fáradtan sóhajtott, és belépett a nappaliba, ahol megpillantott engem.
  • Á, már vártalak Radek! Gyere, és foglalj helyet mellettem, szép kényelmesen, bár ahogy elnézem ezt a helyet a kényelem nem éppen a te stílusod – köszöntöttem.
  • Á, tudhattam volna, hogy így is-úgyis bejössz, ugyanis ahogy elnézlek, a jólneveltség nem éppen a te stílusod – válaszolta karba tett kezekkel.
  • Hát jó, akkor hadd kezdjem az elején. Will vagyok, William duplavével, és Isten hozott drága új lakótárs!
2. változat
Megint az utcán voltam, mert új házra volt szükségem. Senki se gondolja ám, hogy egy hasznavehetetlen csöves vagyok, ó nem! Csupán csak már megint nálam járt a házelhordó szolgálat, és az utolsó tégláig elfosztották a házamat. Igen, a megint alatt arra gondolok, hogy már többször is megtörtént.
Tehát ott jártam-keltem azon a borzalmas környéken, ahol általában vadászni szoktam, mert hát a vér, az vér. Igen, vámpír vagyok. De most nem ez a lényeg, vagyis nem egészen ez. Itt most Én vagyok a lényeg.
Megpillantottam a szerencsés nyertest, aki abban a mérhetetlenül nagy szerencsében részesülhet, hogy együtt élhet velem. Ezt közöltem is vele, ahogy azt illik, erre ő elküldött melegebb égtájakra, és közölte, hogy kopjak le. Persze ez nekem nem tetszett. Nem vagyok az a lekoptatható fajta.
Azért hagytam neki, hadd higgye, hogy menekülhet előlem, majd amikor jónak láttam, megint előtte termettem, ahogy az egy jó vámpírtól elvárható, és megint előadtam neki a szituációt.
Hmm... biztosan sok gondja lehet mostanság, ugyanis elég morcos hangulatában sikerült megtalálnom. Az ember azt gondolhatná, hogy van emberség az embertársaiban, de úgy tűnt, tévedtem. Ha rajta múlt volna, akkor én konkrétan megrohadhattam volna az utcán.
Nekem viszont nem volt kedvem az ilyesmihez. De nem ám!
Természetesen követtem őt hazáig, és besurrantam az ajtón, amikor már csak egy résnyire is nyitva volt.
A házban érdekes volt a kontraszt. Ahhoz képest, hogy egy gyilkosoktól és rablóktól hemzsegő környéken volt a ház, tele volt értékekkel, de sajnos egyik sem kényelmi cikk volt. Inkább mindenféle tudományos kellék, például elektronmikroszkóp. Így muszáj voltam beérni a rendesen gödrösre ült kanapéval.
Amikor beért, és felkapcsolta a villanyokat, meglátott, és szívmelengetően üdvözöltük egymást, ahogy azt két régi jó baráthoz illik.

3. változat
Megint új házra volt szükségem, mert az előzőt megint kilopták alólam, a szó szoros értelmében. Tehát a sötét utcákon sétáltam, és azt csináltam, amihez a legjobban értettem, tehát döntöttem. Még szerencse, hogy másoknak vannak házai, amikbe természetesen teljes mértékben önszántukból befogadhatnak engem.

Zenka - Csillagtalan égbolt
1. változat
Vékony füstfelhő gomolyog a völgyben araszoló vonat kéményéből. A nyurga szürke csík összeolvad az ég füstös szürkéjével és a sárga, vattapamacsszerű ipari felhőkkel, amiken keresztül napok óta nem tört át a fény. Megigazítom az árbóc kötelét, aztán jelt adok az indulásra.
Isobel az első a légtörő hajók közül, ami felveszi a harcot az iparvárosok felé sűrűsödő szmogfelhőkkel. Nem egy leányálom kormányozni, néha balra húz, és szeszélyesen viselkedik ellenszélben, de mivel a hajótest hosszú, a ballonja masszív, és az orra elég karcsú ahhoz, hogy felkaristolja a tömzsi szmogfelhőket, gyakran hívnak minket, hogy utat törjünk a nagyobb felhőtörő hajóknak. 
Most is ezt tesszük, kúszunk a savas, zsíros, maszatos égen, miközben maszkot húzunk az arcunkra, és megpróbáljuk kihúzni ezt a munkát is pár tartály tisztított levegővel. 
- Fordulj északra! - rikkantom a gépkezelőnek, aki gyakorlott kézzel fordítja Isobelt az égi moslék legsűrűbbjébe. Már csöpög a hajamról a koszos lé, a ruhám egy az egyben egy sárgás-zöldes okádék. Sebaj, biztatom magam, vakondbőr kabátot veszek, a munkáért kapott pénzből.
Van egy pillanat az égi meszelők munkájában, amit sosem adnék fel. Amikor kellőképpen összekaristolom a felhőket, az ég felé, az igazi kék ég felé vezetem Isobelt, arcomat megpihentetem a fagyos szélben, és élvezem a napsugarat. Pár pillanat csupán, de az egész legénység azt várja a legjobban. Most viszont már sötét van. Telihold sincs, hogy lássuk a nagy foltos tányért, és még idefent a felhők felett is sűrű, füstös a levegő. De én látni akarom a csillagokat!
A kormányos mögé állok és parancsot adok. Recsegve-ropogva emelkedünk feljebb és még feljebb. A levegő lassan tisztulni kezd, a hőmérséklet leesik. Lekerülnek a maszkok a legénységről, helyettük vastag posztó kerül az arcokra. Várakozunk. Isobel dorombol elégedettségében. Ritkul a füst, annyira vágyunk már a rég látott képre, hogy visszatartjuk a lélegzetünket. Aztán megpillantjuk: az ég fekete, sűrű masszaként borul ránk, és látjuk messze távolból a fehér csillag pettyeket. A korlátnak dőlök, és élvezem a látványt. Éjszaka minden szebb. Éjszaka a világ csak félig látszik, a többit hozzáképzelheted. Pont olyan, aminek akarod.
Isobel lassan ereszkedni kezd. Nem maradhatunk sokáig ezen a magassági fokon. Még nevetünk pár pillanatig, aztán döbbenten meredünk a felénk lopakodó árnyékra. Egy léghajó roncsának tűnik. Olajos gőzt ereszt pont a fedélzetünkre. Elszabadul a pokol. Azok, akiket telibe talál többet nem állnak fel.  Isobel hatalmasat roppan, és mi belezuhanunk az alattunk terülő nagy szürke semmibe.
- A kormánykereket! - kiáltom. Ketten alig tudjuk megállítani a pörgését. Isobal csörög-kattog-roppan, félek, hogy darabjaira hullik.  Nem tudom merre van a fent, és merre a lent. A gáz elborítja a tüdőmet. Aztán a padlóra bukom és abban reménykedem, hogy még a becsapódás előtt elájulok.
A becsapódás viszont nem történik meg. Mintha valami megakasztotta volna a szabadesést. Billegünk, jobbra-balra dől a hajó, alig merünk megmoccanni. Aztán elindulunk, lomhán, mintha magával húzna egy nálunk sokkal nagyobb szerkezet.
- Katherine! - kiált felém a kormányos, és a hátam mögé mutat. Nem hiszek a szememnek. Isobel egy nagy tüskés vasszerkezetbe akadt be, aminek fogaskerekei lassan, komótosan tovább zakatolnak. Tudom, hol vagyunk, bármikor felismerném. A Galippa az!  Az összes kiszuperált szellemhajó közül, mi pont a  Galippára zuhantunk, a kalózhajóra, ahonnan még soha senki sem tért vissza. Egyetlen dolog jut az eszembe, miközben hallom, ahogy őrjöngő üvöltéssel közeledik lentről a Galippa legénysége. A rádióhoz vetődöm, és teli torokból kiabálni kezdem: - S.O.S  Itt az Isobel légtörő hajó! A Galippa foglyai vagyunk. Ismétlem S.O.S.  Isobel hajólámpájához kúszom, a föld felé irányítom  a felerősített reflektor fényét.
- S.O.S- próbálkozom még akkor is, amikor már közvetlenül mögöttem hallom a dübörgő hangokat. Aztán felhúz a padlóról egy kéz. Jól ismerem a tulajdonosát, gyerekkoromban vele nőttem fel.
- Szép próbálkozás volt Kat! - vakkantja, miközben összetöri a rádiómat. Aztán magához húz, beletúrja kezét a hajamba, mintha csak szerelmesek lennének, és a fülemhez hajolva ezt suttogja: - Gyűlöllek. Régóta vártam rá, hogy elmondhassam. - Olyan hirtelen lök le a padlóra, ahogyan felemelt. Aztán elsötétül minden. Érzem, ahogy megragadnak, és a hajótest felé visznek.  Csak abban reménykedhetek, hogy a felhőtörő hajók meglazították a szmogot, és hogy az égbolton mi vagyunk az egyetlen fénylő csillag. Akkor észrevesznek, észreveszik, hogy veszélyben vagyunk.
 Ledobnak egy kabin padlójára. A kapitány velem szemben szemléli, ahogy Isobel lassan a semmibe roskad.
- Lám, lám- lép mosolyogva felém.
- Én is örülök, hogy látlak Hugo- bólintok a mostoha testvérem felé. Még látom Isobel roskatag orrát a Galippa ballonját tartó vas szerkezetbe szorulva, aztán egyszer csak kihuny minden erősebb fény. Hugo a közelebb oson, egészen a hátam mögé.
- Éjszaka minden szebb- súgja. - Emlékszel? Olyankor a világ csak félig látszik.
- Éjjel elrejtőzhetsz- folytatom könnyek között a mesét. A Galippa érezhetően megrázkódik, és lerázza magáról Isobel roncsait, mint egy koloncot. Aztán elindulunk felfelé, egyenesen bele az éjszakába...
- Az éjjel mindig új kaland - suttogom szinte magamnak. Hallom, ahogy Hugo az ajtó felé lép, és mielőtt becsukná az ajtót, vissza szól: - Üdv, hugi újra a kalózok között!

2. változat
Olyanok a felhők, akár zsírpacák az égen...  A füst a gallérunk mögé bújt, a pára ragadós burokként tapad a kabátunkra. Alig látok ki a maszkom mögül, olyan vastag a felhőgóc, amit Isobel, a légtörő hajóm épp ketté szel. Már hallom is, ahogy a nagy léghajók bekapcsolják a motorjaikat, és elindulnak a nyomunkban.
 Parancsot adok az elsőtisztnek, s elhagyva a hatalmas, vattaszerű szmogfelhőt, felfelé vesszük az irányt. Már éjjel van. Órákig tartott a tisztítás, így csak pár pillanatig vesztegelünk a sötét eget bámulva, keresve a távoli fehér csillagokat.
Aztán egyszer csak megtörik a pillanat. Sötét árnyék kúszik a látóterünkbe, olajos gőz ömlik ránk egy hatalmas, elhagyatott léghajóból. Sikolyok, csattanás, repedések a fedélzeten. Lassított felvételen látom a pusztítást. Isobel zuhanni kezd, aztán valamin fennakad. Tömzsi szmogfelhők füstpamacsai takarják el a hatalmas szerkezetet, ami a zuhanástól visszatart. Pár pillanat csak, és felismerem a kalózhajót, ahol nevelkedtem, a Galippát.
Próbálok segítséget hívni. - S.O.S! - kiáltom kétségbeesetten a rádióba, de senki nem felel. Aztán meglátom Hugot. Magához húz, mintha rég várt volna, aztán a földre lök.
- Éjjel minden szebb- suttogja a fülembe később. - Éjjel minden csak félig látszik...
  Isobel hatalmas roppanással semmibe vész. Sötétség vesz körül.
A gyerekkorunk mondókájára gondolok: - Az éjjel új kaland- suttogom, s közben nem tudok másra gondolni, minthogy nem adom fel. Elképzelem, milyen jövő vár rám a sűrű köd mögött.

3. változat
Éjjel minden szebb, éjjel minden csak félig látszik. A csillagokhoz vágytam, és a múltba zuhantam. Minden körülöttem csak füst és sűrű köd...

Maja Tankwall - Holnap találkozunk


1. változat
Telihold volt. A ház előtt álltunk, a fények játékosan ugráltak az arcán, kiemelve ezzel azokat a varázslatosan szép, borostyán zöld szemeket, melyekben már több, mint egy éve gyönyörködhettem. Ajkán szelíd mosoly játszott, még ha kissé szomorkásnak is tűnt elvesztett szabadsága miatt. A barátai a közeli parkolóban vártak rá, hogy együtt vágjanak neki az éjszakának, és hajnalokig tartó dorbézolásba feledkezzenek London egy elismert fogadójában. Nem idegeskedtem, sőt örültem, hogy boldognak láthatom. Elvégre, egyszer van legénybúcsúja az embernek, ki kell élvezni az alkalmat. Örültem, hogy jól szórakozik, de egyben mérhetetlen izgalom járta át valamennyi porcikámat, amint ránéztem a jövendőbeli férjemre, a fiúra, aki másnap az oltár elé vezet.
- Holnap találkozunk! – suttogta. Egy könnyed csókot lehelt az arcomra, aztán sarkon fordult, és beleveszett a sötétségbe.
  Egyszerű búcsúnak tűnt, feledhető kis köszönésnek, amit mindennap tapasztal az ember, rám azonban óriási kihatással volt. Mindig így váltunk el, valahányszor másfele vitt az utunk. Folyton azt ismételgette, örüljek, amíg így megy el, mert ez azt jelenti, még visszatér hozzám. Másokkal is alkalmazta a módszert, így közvetítette a világ felé, ki az, aki számít neki, és ki az, akit könnyen elfelejt.
  Mindez tizennyolc órával ezelőtt történt. Eljött a holnap, de mégsem úgy, ahogy azt gondoltam. Talán én voltam a naiv, amikor lányregénybe illő romantikus jelentekkel tarkítva képzeltem el az egybekelésünket. Pedig minden olyan tökéletesen indult! Pont, mint ahogy azt megálmodtam… Apám karonfogva vezetett a násznép elé, a vendégek lélegzet-visszafojtva figyelték minden egyes lépésemet, ő pedig ott várt rám, az oltárnál. Smaragdzöld szemei boldogságtól és büszkeségtől csillogtak, szája diadalittas mosolyra húzódott, mintha legszívesebben ország-világ előtt kiabálta volna ki a nagy hírt, hogy feleségül vesz. Még a fekete öltönyén át is kirajzolódtak deltás izmai, nem csoda hát, hogy az összes jelenlévő fruskának csorgott a nyála, amint ránézett. De ő nem foglalkozott velük, csak én érdekeltem, én, az egyszerű városi lány, aki a szülei ügyvédi irodáját leszámítva aligha büszkélkedhet valamivel, mégis elnyerte magának a főnyereményt. Mert ő maga volt a főnyeremény – legalábbis, akkor, ott még ebben a hitben ringattam magam. Tökéletes test, markáns arc, jól fizető állás, mérhetetlen szeretet a kiskutyák iránt, szenvedéllyel űzött sportok tömkelege, na meg az elmaradhatatlan belső tulajdonságok – ennyi elég is volt ahhoz, hogy megvesszenek érte a nők. Mindenkivel udvariasan viselkedett, páratlan humorral rendelkezett, ráadásul művelt ember hírében állt, bármiről el lehetett vele beszélgetni. El se akartam hinni, hogy rám esett a választása.
  Izgatott vigyorral az arcomon álltam meg mellette, szememben az olthatatlan szerelem örömkönnyei csillogtak. Elég volt egy pillantást váltanunk, máris vad bizsergés járta át a testemet. Még mindig mosolygott, pedig a lelke mélyén tudhatta, hogy valami nincs rendben. Valószínűleg nem akarta agyoncsapni a szertartást egy váratlan vallomással, vagy nem is sejtette, miféle következményeket vont maga után a legénybúcsúja. A pap belekezdett a beszédébe, én pedig egyre inkább izgultam. Nem figyeltem az atya szavaira, mindvégig a szerelmemet néztem. Mámoros tekintettel vizslattam oldalra fésült, dús tincseit, az édes szeplőket az orránál, a finom vonalú száját, meg a kipirult orcáit, és másra sem tudtam gondolni, mint hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Furcsamód kiskoromban nem igazán vágytam rá, hogy bekössék a fejem, sőt mi több, a főiskola alatt sem gondoltam a házasságra, úgy véltem, még ráérek vele. Aztán jött ő, és a feje tetejére állította az életemet.
  A pap végzett; felszólított minket, hogy csókkal pecsételjük meg az egybekelésünket. Hitvesem egy könnyed mozdulattal elhúzta a fátylat az arcom elől, majd ajkával az enyémhez közelített. Akkor ütött be a mennykő. Azt mondják, minden esküvőnek megvan a maga hangulata. Mindegyik más, mint a többi, és nem csak az ifjú pár, a násznép számára is. Valaki vidáman érkezik az egyik menyegzőre, de morcosan a másikra. Bármi állhat a dolog mögött, akár betegség, tragédia, féltékenység, vagy unalom. Mindenki máshogy éli meg a nagy pillanatokat, de igazán csak a menyasszony és a vőlegény, pontosabban szólva, a feleség és a férj számára marad feledhetetlen. Ők érzik csak évek múltán is az összetéveszthetetlen bizsergést a gyomrukban, ha szóba kerül a nagy nap.
  Nos, azt hiszem, a mi esetünkben ez másképp történt. Még mielőtt összeért volna a nyelvünk, kivágódott az ajtó, és öt jól megtermett, fegyveres férfi masírozott be a terembe. Önkéntelenül is elhúzódtam Brodericktől, mint ahogy a vendégek sem tulajdonítottak már neki akkora figyelmet. Egyedül a rendőröket érdekelte, akik egyenesen felénk közeledtek, lefogták a férjemet, és bilincset raktak a csuklójára. Leesett állal követtem az eseményeket, fel se fogtam igazán, mi történik. Próbáltam elkapni a férjem pillantását, de nem jutottam sokra. Csak álltam ott némán, mint egy életképtelen szobor, és nem jött ki hang a torkomon. Lefagytam. A távolból ismeretlen hangok szűrődtek felém, melyek csak sokára álltak össze valamivé. Olyan szavak követték egymást, melyek nem illettek össze. Broderick bűnöző. Már vagy egy éve körözik, de még nem akadtak a nyomára. Rájöttek, hogy házasodni készül, és Londonban tartják a ceremóniát. Tegnap éjjel egy híres szórakozóhelyről kijövet ismerték fel, majd faggatni kezdték illuminált állapotban lévő barátait, mi járatban errefelé. Az egyikük nem tudta tartani a száját, és mindent elmondott a rendőröknek. Hogy Brodericket le akarják csukni bankrablásért és gyilkosságért, de ő kiutat talált a börtön fenyegetéséből. Úgy döntött, elvesz egy lányt, akinek a befolyásos rokonai lévén bármit megúszhat. Nem túl figyelemreméltó teremtés, de jól jár vele.
  Forgott velem a világ. Pár perccel azelőtt nem tudtam felfogni, miért választott engem. Most átkoztam a napot, amikor rám esett a választása. Magamban mindenféle szörnyű alaknak elhordtam, de tudtam, hogy ez nem segít. A hányinger kerülgetett, amint arra gondoltam, mennyi embertől lopta el a vagyonát, és mennyi vér tapadhatott a kezéhez, ráadásul még az érzéseimet is játékszerként használta. Gyűlöltem Brodericket, és egyben gyűlöltem magamat, amiért olyan ostoba voltam, és nem jöttem rá a cselére. Forró düh vette uralma alá a testemet, nem gondolkodtam, csak tettem, amit jónak láttam. Lerúgtam a cipőmet, az abroncsomat megmarkolva a kivágódott ajtó felé vettem az irányt. Imáim meghallgatásra leltek, és ott találtam őket, a rendőrautó előtt. Pont akkor tuszkolták be a férjemet a hátsó ülésre, amikor kiértem. A pillantásunk egybeakadt, sötétzöld szeme még mindig elindított valamit a szívemben. Fájt, ahogy rám nézett. Azt hittem, közönyös lesz és unott, esetleg ideges, amiért nem sikerült véghezvinni a tökéletesnek hitt tervét, ám valami egészen másra lettem figyelmes az íriszében. Broderick sajnált. Nem úgy, mint a nyomorultakat, akik önhibájukból maradnak egyedül, vagy a sors kegyetlen játékának esnek áldozatául. Annyi minden rejlett a szemében, alig győztem kiolvasni, mire gondolt. Talán nem is akartam igazán. Egyszerre gyűlöltem és szerettem a férfit, amiért legszívesebben felpofoztam volna magam. Nem vágytam rá, hogy bebizonyítsa, szeret, teljes mértékben igaznak hittem a tiszt szavait, miszerint csak felhasznált a céljaihoz. A szemem sarkából láttam, ahogy próbálják rácsapni az ajtót, ám ő ellenállt. Nem akart szabályszegő lenni, csupán fontosnak tartotta, hogy közöljön valamit, ami megnyugtatja a szívemet. Fogalmam sem volt, mit akar, az elmúlt percek eseményei sokkoltak a logikus gondolkodáshoz. Ám amikor meghallottam a szavait, eltűnt a rózsaszín felhő, felszívódott a templom, a körénk gyűlt násznép, mint ahogy a rend őrei sem léteztek többet. Csak én számítottam, Broderick, és az a két szó, amivel elültette a remény apró csíráit szívem földjében.
-Holnap találkozunk!
2. változat
Mindig ugyanúgy búcsúzott el tőlem. Azt mondta, azért teszi, mert így akar emlékeztetni, mi mindent jelentek neki. Utoljára az esküvőnket megelőzve, a legénybúcsúja előtt hallottam tőle hasonló szavakat – mármint, nyugodt körülmények között. Mindig megmosolyogtatott, amikor ilyesmi romantikus gesztusra szánta el magát, ez csak éltette a boldogságomat. Nem csoda hát, hogy vidáman, kipihenten érkeztem a templomhoz. A vendégektől büszke pillantásokat zsebeltem be, bár akadtak néhányan, akik irigykedtek rám Broderick miatt. Mi tagadás, a férfinak nem akadt párja egész Londonban, mind a külsőségeket, mind a belső értékeket nézve. A pap beszéde alatt mindvégig őt figyeltem, és másra sem tudtam gondolni, csak hogy végre hivatalosan is egymáséi legyünk. Az atya felszólított minket, hogy hitvesi csókkal pecsételjük meg az eskünket, ám ekkor váratlan dolog zavarta meg a meghittnek induló ceremóniát. Öt fegyveres férfi nyomult a terembe, és szó nélkül megbilincselték a férjemet. Nem értettem, mi folyik itt, földbe gyökerezett lábbal hallgattam végig a tiszt beszámolóját. Azt ecsetelte, miképp jöttek rá Broderick titkára. Mert voltak titkai, amiket sosem osztott meg velem – bár ezt valahol megértettem, lévén, hogy én magam is fontos szerepet töltöttem be hallgatásának miértjében. Mint kiderült, nem azért akart elvenni, mert szeretett, hanem hogy bekerüljön a családomba, így biztosítva a mentességét a törvény előtt. Beletelt pár percbe, mire felfogtam a hallottakat. Mély gyűlölet ébredt bennem iránta, de még nála is jobban undorodtam magamtól, amiért bedőltem az áruló meséjének. Nem gondolkoztam, csak tettem, amit jónak láttam. Kirohantam a templom elé, ahol éppen Brodericket tuszkolták be a rendőrautóba. Ezernyi dolgot vághattam volna a fejéhez, de a szavak elpártoltak tőlem. Újdonsült férjem azonban visszaadta a hitemet. Még így, pengeélen táncolva is megmaradt annak a romantikus férfinak, akit szerettem.
  
Azt mondta, „Holnap találkozunk!”. Ezt mondta a legénybúcsúja előtt is. Én pedig hittem neki. Hittem benne, hogy egyszer még eljön a „holnap”, amikor egymásé lehetünk.
3. változat
Az esküvőjén derült ki, hogy a tökéletesnek gondolt hitvese nem több egy simlis bűnözőnél. Ez azonban nem változtatta meg a férfi iránt táplált érzéseit. Egyébként is, ki mondta, hogy a rossz emberek sosem lesznek szerelmesek?


Nincsenek megjegyzések: