2017. február 16., csütörtök

Vendégírónk, Lilla bejegyzése - Hiteles írás



Hiteles írás, avagy mitől válik hihetővé egy történet, s annak mondanivalója?

A témának egy kicsit messzebbről kezdek neki, próbálom megfogalmazni, hogy számomra ki az a személy, író, akitől egy adott témában - esetleg az adott „szakterületen” - igaz alkotást, hihető művet olvasok. Körüljárva a hitelesség fogalmát elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán én kit tekintek hiteles embernek. Olyan személyiségjegyek ugrottak be, mint szavahihető, megbízható, autentikus, felelősségteljes.Tehát az általam elképzelt írónak is ilyen karizmatikus jellemmel kell rendelkeznie, hiszen Arisztotelész már i.e. 300-ban megírta:

"A jó embereknek könnyebben és szívesebben hiszünk, s ez igaz, bármely kérdésről légyen szó, különösen akkor, ha a teljes bizonyosság lehetetlen, és a vélemények megoszlanak. Nem igaz, amit különböző írók állítanak a retorikáról szóló dolgozataikban, hogy a szónok személyes tulajdonságai nem fokozzák szavainak meggyőző erejét. Épp ellenkezőleg, jellemvonásai talán a legfontosabb eszközök, amelyek a meggyőzéshez rendelkezésünkre állanak…"

Tehát fontos, hogy a jellemükkel, a személyiségükkel hassanak, s esetleg olyan eszmét, értékrendet kövessenek, ami sokak számára követendő, becsülendő.
Aztán elgondolkoztam magán a témán. Egy matematikustól az a kézenfekvő, hogy a szakterületébe vágó témáról ír, egy fizikustól furcsa lenne verseskötetet olvasni. Egy költő bármennyire is tehetséges, nem kellene, hogy mélyebben foglalkozzon műveiben mondjuk az atomfizikával. Így továbbgondoltam a kompetens téma klisét is és arra jutottam, hogy a szépirodalmi író, akkor hiteles, ha…
És itt álljuk meg. Mit szeretnénk, mi olvasók? Ha tiszta erkölcsökről, beismert bukásokról, jellemfejlődésről vagy földhöz ragadt témákról olvasnánk? 


Nem, végiggondoltam és sorra megcáfoltam az előbb felsoroltakat, hiszen akkor egysíkú, kiszámítható írások születnének egy idilli világból.  Tehát nem az olvasó elvárásai szerint kell megalkotnunk műveink világát, nem a témának kell hihetőnek lennie, hanem azzá kell tenni, abban kell jónak lennie az írónak, hogy ezt elhiteti velünk. Szóljon akár boszorkányokról, vagy unalmas szürke hivatalnokokról, játszódjon Harry Potter világában vagy Kecskeméten a Kossuth utca 23. szám alatt. Nem ez lesz a fontos, hanem az, hogy az író hitesse el velünk, hogy ő már járt ott, tud közvetíteni nekünk abból a világból. És hogyan?
A témát, a helyszínt rendszerint mi, „írók” választjuk meg (kivéve, ha Szatti máshogy rendelkezik), de alapvetően mi döntünk arról, hogy bele tudunk-e helyezkedni az adott korba, világba, miliőbe és hitelesen tudunk-e tudósítani onnan.
Most olvasom Fabricius Gábor: Más bolygó című könyvét, amit én abszolút valósnak tartok, már-már annyira, hogy (el)hiszem az írói énje olykor szinte önmagáról mesél. A saját élményeit sorakoztatja fel, az érzéseit mutatja. Ami még misztikusabb az egészben, szinte érzem, ahogy magával ragad, tudja, hogy ott vagyok én is és figyeli követem-e.
Igen, én is ott ülök vele a kamionban, ami átviszi Hegyeshalomnál az osztrák oldalra, vagy együtt dobban vele a szívem, mikor a technóra tombol, aztán izgulok, hogy el ne kapják a kopók a nádasban és még sorolhatnám a részleteket, de nem szeretném lelőni a könyv poénjait. Talán valamelyest én is ilyen vagyok, mikor írok: olyan helyzeteket termetek, amibe száz százalékosan belehelyezem magamat. Aztán most légy okos, kászálódj ki belőle, és hallgatok a belső hangra, hogy vezessen. 

Olykor egyszerűbbnek tűnhet, ha már velem megtörtént esetről írnék, de én ezeket egysíkúnak tartom. A fantáziavilágom színesebb az életem valós eseményeinél. Így inkább hagyom dolgozni a képzelőerőmet, az adott helyen, ott ahol a történet játszódik. Elképzelhető, hogy már jártam ott, valóságban vagy az álmomban, de a történések rendszerint a képzeletem művei, az érzések az adott szituációban az én érzéseim, olyan módon, hogy beleképzelem magam az adott szereplő bőrébe. Lényegében, mint egy színész eljátszom az adott szerepet az adott helyen és próbálom minél élethűbben alakítani azt. A hős szerelmest, a megcsalt anyát, a szenvedő csalót és így tovább, a meglévő klisékkel és általam teremtett eszközökkel.
Vegyünk egy szakmaibb könyvet, Dr. Csernus írásait, „A nő”-t vagy „A férfi”-t. Mindkettőt életszerűnek tartottam, hiszen egy gyakorló pszichológus nyilván jól ismeri a lélek mély bugyrait és sok olyan pácienssel, esettel találkozik, akikkel mondjuk én, mint egyszerű ember nem fogok. Mégis „A férfi” című könyvét - mivel az író férfi -, sokkal hitelesebbnek éreztem, mint a rólunk a gyengébbik nemről szóló írását. Hiszen ő is férfi, jobban érzi, tudja, ismeri, mi zajlik az ő lelkükben, világukban, közelebb állnak hozzá az ő vívódásaik. Itt rögön kitérek arra, hogy észrevettem magamon, kizárólag női bőrbe tudok bújni az írásaimban, mármint a főszereplőt tekintve. Olykor szívesen alkotnék az erősebbik nem, tehát a férfi perspektívájából, de az abszolút nem lenne autentikus és hihető. Biztos vagyok benne, hogy ezt a nőies férfi hőst az olvasó nem kedvelné, sőt érezné, hogy valami nem stimmel vele és így a sztori is sántítana. Bevallom, a férfi mellékszereplőimnél gyakran kérdezem a párom véleményét, mármint nem a személyiségükkel kapcsolatban, hanem, hogy ő, mint férfi az adott szituációban mit tenne, hogyan reagálna. Fontos, hogy megerősítsen, olykor megcáfoljon abban a képben, amit én a férfiakról alkotok.
Tehát egyrészt az író és a főhős hitelességét emelném ki, ugyanakkor a történet helyszínét és cselekményét se sorolnám hátra a felsorolásban. Fontosnak tartom a következetes jellemrajzot, mindemellett az odaillő szóhasználatot, korrekt megfogalmazást, központi részletek kiemelését. Ha tündérországról írnok, akkor varázslatosnak kell lennie, bizonyos jegyeket magán kell hordoznia. Mennyit? Ne túl sokat, hiszen akkor sablonossá válik a történet, viszont érezzem, mint olvasó, hogy ott vagyok. 

Visszatérve Fabricius könyvére. Én vele utaztam a könyve olvasása során. Láttam az autópálya aszfaltját, a jelzőtáblákat, az Ausztriában zöldebb fű színét, éreztem az illatokat, szagokat. Vele belekóstoltam élete első Milka csokijába; undorodtam, ha kellett, és azt is éreztem, hogy libabőrös leszek. Tökéletesen megteremtette számomra azt a világot ahova vinni akart. Talán azért, mert élt benne, mert átélte, mert megtapasztalta. Ezért azt is hangsúlyoznám, hogy járjunk nyitott szemmel a világban, olykor merjünk olyan helyzetekbe belemenni, esetleg újat kipróbálni, amit mi nem, csupán egy hősünk tenne meg. Tökéletes alapok tudnak lenni ezek az új szituációk; inspirálnak történetek születéséhez, sőt nem utolsó sorban még önismeretet is gyakorolhatunk vele. Sokat segíthet nekünk kezdőknek, de gondoljunk újra J. K. Rowling-ra, a Harry Potter alkotójára, ő is tökéletesen felépítette azt a képzelet szülte világot, amit bemutatott. Szinte együtt élt, bent lakott a varázslótanoncokkal.  S ez a kulcs, mindegy hogy „igazi” vagy „valós” a helyszín, kézzel fogható vagy fantázia szülte a cselekmény, de legyen benne az író. Éljen ott, hogy másnak is meg tudja mutatni ezeket a csuda helyeket, hogy hitelesen magával tudja ragadni az olvasót.
Miközben írunk, hunyjuk be a szemünket (de szerintem mindenki így csinálja, ha szemét nem is csukja be). Képzeljünk el milyen is ott, nézzünk körül, szívjuk be az illatokat, érezzük a bőrünkön az esőt, a perzselő napsugarát, a hideget, a szelet vagy bármi mást. Aztán hagyjuk, hogy sodorjon magával a történet. Merjünk belemerülni, lényegüljünk át, legyünk mi a főhősünk, izguljunk vele, mintha mi aggódnánk. Örüljünk, könnyezzünk, hagyjuk, hogy elöntsenek az érzések, mert csak így fogjuk tudni hitelesen tálalni. A fantáziánk segítségével repüljünk el oda, éljük át, szenvedjük meg, élvezzünk, imádjunk vagy utáljunk. Tudnunk kell ott legbelül, hogy mi képesek leszünk átadni, úgy hogy azt az olvasó hitelesnek érezze, először is nekünk kell hinnünk a történetben. Valahol belül tudnunk kell, talán azért ragadtunk tollat, hogy képesek vagyunk rá.

Azért tudunk hitelesen alkotni, mert a fantáziánk már sokszor döngette a kaput, hogy az oda beszorított világaink, hőseink ki tudjanak szabadulni a lapra vagy a monitorunkra. Lelkünkben átéltünk annyi élményt (valósat vagy képzeletbelit), hogy új személyiségeket-hősöket tudunk megteremteni. Talán sok helyen jártunk vagy látunk szép képeket, ahova elvágytunk és oda tudtuk képzelni magunkat. Minél jobbak vagyunk ezekben a „folyamatokban”, annál jobb és hitelesebb műveink fognak születni. Minél jobban odafigyelünk, csiszolunk ezen a technikánkon, annál gördülékenyebben fog menni az írás. Rengeteget tanulhatunk profi szerzőktől, egymástól, szakkönyvekből, de alapvetően csak az tud alkotni, aki ezzel a tulajdonsággal született. Hogy ezt felismerjük és felvállaljuk, erősítjük vagy elnyomjuk, ez rajtunk múlik, a mi kitartásunkon és elszántságunkon. Én ennek az útnak nagyon ez elején járok, így nehéz volt összefoglalnom ezeket a gondolatokat, eleinte nem éreztem magam hitelesnek a témában, így inkább a véleményemet és érzéseimet fogalmaztam meg. Biztos receptet adni a hitelességre sajnos nem tudok, a varázslatot mindenkinek magának kell meglelnie.

Nincsenek megjegyzések: