2017. március 25., szombat

Légy valaki más! - Résztvevők voltak

Zsatkovics Edit - Déja vu dezsavű érzés

Hajnalka vagyok, a Hóvirág család elsőszülöttje.  Ezt a nevet anyám adta nekem, szeretem. Tudom nem a hajnalka  vagyok. De illik rám, mert az első tavaszi virág vagyok, aki télvégi hajnal opálos fényében született. Küldetésem: télkergető. Jelentésem: remény, örüljetek, mert kikeletet, a természet újjászületését  hozom.  Fehér harangocskám lehajtott fejjel bókol. Mindenki mosolyogjon, aki felfedez! Milyen jó, hogy megérkeztem, pedig még hóvilág van, hócsipkés zúzmarák még nem tűntek el teljesen. Jöttem, hogy elűzzem a telet. jöttem pöttöm csengettyűimmel. Engem a téli paplan, a fagyott föld melengetett, a nedves föld táplált. Téli álmot aludtam eddig hólepel alatt.. Egyszer csak átszüremlett a fény a talajban felém. Elérkezett  az időm. Ki kell törnöm, fel kell kelnem hagyma párnámból. Gyöngécske csírányi karjaimmal kinyújtózkodtam, egyre sürgetőbb kényszert éreztem arra, hogy kitörjek. Csírámból rüggyé, rügyból bimbó lettem. Tejfehér szoknyácskámat felöltöttem és kibújtam  hónyoszolyámból. Valami elemi ösztön , valami régi nosztalgikus erő, vágy,örömhormon segített a felszínre engem. Szerencsémre langymeleg napot láttam az avarból. Szerény  pompámat felöltöm valami ismerősnek, megszokottnak tűnő földfelszinről érkező szívdobbanás  hatására. Ezt az érzést és a nedves talajból sugárzó melegséget már ismerem. Már nem először történt meg velem.  Jöttek utánam sorban a testvéreim: Hedvig, Hugó, Henriette, és Heléna is. Mikor mindannyian megszülettünk,  madárcsicsergést, gyerekzsivalyt hallottam  a parkban. Hiszen az erdő mellett van egy játszótér is! De ezt honnan tudom vajon? Mert mintha ezt már láttam volna valamikor. Mintha megismétlődne velem ez az egész folyamat. Alvás, álom, álomfoszlányok, fények, hangbecsapódás, meleg hullám, valami ellenállhatatlan bizsergés, és kényszer a Kitörés, a feloldás, feloldódás érzete iránt. Sürgetés a  az újrakezdés iránt.



Kérdeztem a többieket is. Anyámat már nem tudtuk faggatni, tavaly utolsó tavaszát érte. De a legfiatalabb Heléna  emlékezett rá, hogy mi már a  harmadik virágnyitást érjük meg éltünkben. Akkor harmadik  körhintánk indult el a télűző fiesztában? De én nyughatatlan kiváncsi vagyok, nem elégszem meg a családommal csupán. Érdekelnek a többiek, a többi  virágrokonról is szeretnék tudni. Nemcsak Ti vagytok a téltemetők – mesélte nekem egy nyitnikék. Itt van még a télike nevű téltemető sárga virág is ligeterdőkben gyertyánfák alatt, tölgyesekben virít. A legközvetlenebb unokatestvérünk, a tavaszi tőzike. Fejecskéjét szintén bókolva hajtja le. Fehér csipkés kalapkájában  sárga pontok, mintha harangvirág lenne.  Őt sem szabad leszedni, mert védett. Ő is tavaszi hírnök. Egy hóbagolytól tudom  (még tavalyról), hogy messze földön a mesés keleten nyílik a jázmin. Bódító illata kedvest, csábító  szerelmes nőt jelent. A női szépség, kellem , a jó egészség kívánságát hordozza. Jó lenne Jázminnal találkozni egyszer. De hozzánk közelebb nyílik, kicsit később a  gyöngyvirág. Gyöngyharmat hozza, gyöngyös szépség,maga a gyöngédség. A lányok hajukba, nyakukba tehetik  dísziti őket. A gyöngyikék is mintha harangocskák lennének, és csilingelnének. Finomak, diszkrétek, nagyon finom illatúak. Ő is rokonom, sokan összetévesztik a tőzikét is a gyöngyvirággal. Jó tudni hogy nem vagyok egyedül. A lelki szeretetet, szépséget, a szerénységet, ártalanságot és a tisztaságot képviselhetem tejszínű virágtestvéreim között. Liliomok, szellőrózsák, csillagvirágok,  havasi gyopárok, szilvafavirágok, mandulabokor ékei, őszirózsák krizantémok elődje, hírnöke lehetek. Csillagvirág vagyok velük, a Tejútról érkeztem közétek.

Zsatkovics Edit - Metamorfózis
  
Halhatatlan
pillangófa anyám dajkált
lárvából hernyóvá
szégyelltem csúszómászó voltamat:
begubóztam bebábozódva bábpólyámba
szépséges szilvavirág anyám
dajkálgatott, ringatott
dúdolt varázsaltatókat.

Átváltozásom meséjét suttogta fülembe
pillangófiakat szülő anyám
dédelgetett, szeretgetett
Egy reggelen álcámat levetettem,
ronda ruhám levedlettem
lenge lepkeként   reppentem
libbenő - lobbanó
magamat kellettő táncot lejtettem
fényben fürdő
csalfa csillámló
szivárvány szirmokról
pollent, nektárt csentem,

Világszép önmagát kellető  pille lettem
szellőlányokkal szárnyalok
királylepkémhez  hajnalban  hűtlen lettem
anyám szívét összetörtem


Zaveczky Lénárt - Mocskos tavasz

November végén születtem, egy szürke hajnalon. A vastag felhőtakaróból minden kis részem vidáman pörögve hullott alá, csak akkor éreztem némi ijedtséget, amikor megláttam a rengeteg koszt, amire érkeztem. A kopott, piszkos udvart házak vették körbe. Mindent szemét borított, de lassan befedtem az egészet. Reggel éles gyerekhang hasított a levegőbe:
Hó! Esett a hó!
Emberek jelentek meg az ablakokban, mindenki örült nekem. Egy részemből hóembert formáztak az udvar sarkában és dobálták egymást velem, miközben visongva, kipirult arccal nevettek.
Hosszú ideig tartott a hideg. Láttam a színes fényeket az ablakokban karácsonykor, és láttam a szilveszteri tűzijátékot az udvar közepén, melynek fényében boldogan ragyogtam. Aztán hosszú hetek teltek el boldog, hideg, tiszta nyugalomban. Tudtam, hogy szokatlanul magas kort értem meg, élveztem az életemet végig, de alaposan bele is fáradtam. Februárban már fagyott csomókban állt egy részem, máshol szürkés lettem, és volt, ahol kilátszott alólam néhány tenyérnyi halott fűszál.
Egyik napról a másikra történt. Kisütött a nap, sugarai erősen simogattak, és én tudtam, hogy hamarosan más formát öltök, s visszatérek teremtőmhöz az égbe. Délutánra már csak víztócsák maradtak belőlem. Másnap még erősebben tűzött a nap, éreztem, ahogy lassan súlytalanná válok és elkezdek szállni fölfelé. Ahogy utolsó részeim is elhagyták az udvart, még utoljára hallottam, amint egy dühös férfihang így kiáltott:
Fúj, milyen piszkos az udvar! A nap a hibás! Az a mocskos tavasz!


Zaveczky Lénárt - A pillangó

Öreg fa sötét odvában
Kemény, hideg bábban
Csak a tavaszt vártam.

Tudtam, lesz majd szárnyam
Nem csúszom hason a sárban
Egyre csak a tavaszt vártam.

S ím eljött a hamvas tavasz
Csicseregtek hangos madarak
Féltem, letépnék szárnyamat.

Öreg fa sötét odvában
Mocorogtam a bábban
Bizsergett a szárnyam
Az új tavaszt vártam.

S mikor friss rügy fakadt
Májusi éjen bábom széthasadt
S ha már a madarak alszanak
Kiterjesztem fekete szárnyamat. 


Érő Lilla - ElvágyHó

Tegnap éjjel estem. Anyukám a fekete hófergeteg száguldva hozott, hirtelen eltakarta a csillagos eget és mindent fehér csillámmal borított. Velem, a kicsi pelyhekkel lepte be a tájat, egyre magasabbra nőttem, vastagon takarva bokrokat, fákat. Szunnyadnak alattam a rügyek, a lágyszárú tavaszi virágok, a kemény hajnali fagytól megvédem világuk.
Vékony páncél kérgesül rám, ahogy a korai fagy támad, roppanó hártyát von körém, ami hangosan pattan, ha erre jár egy kóbor állat. Meleg orrával túr a vad, lehelete égeti testem, alattam keresi táplálékát, a hajtást, s érzem, a fájdalomtól reszketnek a növényi sejtek.
A Nap lassan kúszik feljebb a horizonton, véresre festi a felhőket és az egész égboltot. Tudom lejárt rövid időm, nem soká maradok, ez itt már a tavasz, többé nem lesz erre dolgom. A piros fény egész testemen végig kúszik, vérvörös láng csillog a burkon, mely a meleg sugaraktól olvad és már izzadt lében úszik. Egyre melegebb lesz minden körülöttem, már nem csak a víz folyik rólam, hanem érzem, az enyhe szélben párává válok és újra a menny felé szállok. Lágyan cirógat a márciusi szellő, érzem, rögtön belém kap és felröpít, így leszek újra felhő.
A szél majd anyámhoz sodor.
Annyira maradnék, pihennék, magam alatt rejteném az ibolyát, a tőzikét, de nem lehet, hív magához a fény. Forróság hevíti hófehér testem, vágyok a magasba, de érzem, valami húz még vissza, s a szomjas talaj hűs véremet mohón issza. Hívnak az indák, csalnak a gyökerek, vágynak rám a zsenge hajtások kiket eddig védtem és édes illatukat örökre magamban érzem. Fáj itt hagynom őket, de én a magasba vágyok, madártávlatból akarom nézni az egész világot!
Egyre nagyobb a hőség, egyre jobban éget a meleg, szívem a földhöz húz, de tudom, a lelkem az égbe megy. Nem maradok egyben, szétszakít a hő, kitágul mindenem és óriás latyakká nő, mi a kis lankáról sebesen leszalad, majd a völgy aljában óriás pocsolyává dagad. Izzadtságom és könnyem a sáros lében összefolyik, virágillatom, földi szaggá egyszerűsödik. Lefolytam a dombról, koszos lévé gyűltem és már csak remélhetem, hogy nem ragadok itt, felkap a lég és magával szállít.
Sodorjanak tova a böjti szelek!
Az éjszaki fuvallat feltámad, már orkánként tépi a fákat, a napkorong bennem fürdik, mocskos tükrömben csodálja tekintetét, nem tetszik neki már ez a kép. Dühösen szakítja ki a cseppeket belőlem, felemel és magával visz, érzem újra felhő lesz belőlem.
Életem rövid ideig tartott, nem bírta a tavaszi természet ezt a rideg arcot. Már felülről kémlelem a lenti zsenge tájat, szívem vissza vágy, édes könnyem öntözi a fákat. Elillantam a Földről, felhő lett belőlem, mire újra idehullok, talán nyár lesz és mennydörgök majd bőszen.


Érő Lilla – Becsületesernyő

Csőbe húzva várok,
a kirakat mellett állok.
Ott tartanak, mi becses darab!
Ki becsületes visszahoz, és újra csőbe rak.

De jöjjön már valaki és innen messze vigyen.
Rögtön kiszáradok, rég volt nedves az ingem!
Bámulom a szakadó folyamot,
keresem a tekintetét annak, ki eloroz.

Ekkor egy gyenge női kéz hirtelen magával ragad,
lágyan fog, majd lendülettel kifeszít, és a feje fölé tart.
Átfut velem a pocsolyán, büszkén hordoz, szökell,
egyik üzletbe be majd újra ki, míg a táskája színes selymekkel meg nem tel.

Mondhatom szép arcába: én csak a friss levegőn szeretek,
ahol falhatom nagy kanállal az édes esővizet.
De rám se hederít bárhogy is susogok,
sőt egy nagy széllökésnél majdnem elenged és én reszketek, többé a helyemre vissza nem jutok.

Most kávét kortyol, nagy nyugalomban, kint már az eső is elállt,
s a Nap gyönyörű arcát arany fénnyel teleragyogja.
Az utolsó csepp víz is leszárad ruhámról,
nem vágyok már sehova, miközben tudom messze az otthon.

Kérem, Kisasszony vigyen vissza, dugjon újra a csőbe!
Eljött a záróra, többé nincs idő kényelmes pihenőkre!
Ekkor hirtelen rám tekint, mélyen a szemembe és már érzem
Végleg ellopott, övé lett a szívem!


Fehér Fanni - Keserédes elmúlás

Az első madarak a messzi fákon csiripeltek a föld alulról kezdett melegíteni,a napsugarai pedig lassacskán egyre kisebbre zsugorítottak, közben meg arra gondoltam zeneszóra kimúlni milyen különleges. Az utóbbi napokban megjött a változás szele,ami valóban változást, melegebb időt hozott és a halálunk napját hirdette. Mindenegyesnapsugár, ami megjelent szüntelen csak az elmúlásba taszított minket. A társaim igazságtalanságnak tartották, hogy máris itt a vég,pedigmégcsak nem rég érkeztünk.
 A mezőt még színes virágok borították, nemsok, de azok annál kitartóbbak voltak ugyanis a átvészelték az őszt és büszkén álltak hirdetve a világnak, hogy maguk mögött hagyták a lehetetlent. Mi pont akkor érkeztünk, először csak néhányan; lassú, ritkapehelyként,majd az estére már egészen beterítettük a mezőt; egységes, fehér takarót vonva a még életben lévő színes virágokra. Aznap mikor megérkeztünk két élőlény létezését szüntettük meg, csupán azért, mert a létezésük nem fért volna össze a mi létezésünkkel. Megöltük az élénk színnel pompázó virágokat és ezzel elragadtuk a lehetséges lehetetlen diadalittas érzését. Ahogy megérkeztünk nem engedtünk több napfényt a mezőnek és minden egyes napsugarat visszatükröztünk a halványan derengő égre, így elvonva a mezőtől az élet forrását. Eltemettükőt, mint a tengerben kapálódzó fuldoklót temetik az óriás hullámok,melyek nem ismernek megállást.
Éreztem,ahogy egyre kisebb és kisebb leszek és valahogy nem bántam. Tudtam,hogy ez mit jelent,hogy nem soká eltűnők és rám,az olvadó hó azon részére, amit én képeztem senki sem fog emlékezni,mégsem tudtam sajnálattal gondolni az elmúlásomra.Amikor még mi voltunk a friss hó játékul szolgáltunk a kis gyerekeknek, romantikus képet szolgáltattunk a szerelmesek első csókjához,és akadályt jelenttünk az autókkal közlekedőknek,de a közös mindben,azvolt,hogy számítottunk, jelen voltunk,most,amikor olvadó hová válunk, már nem számítunk, senki sem akar hóangyalt csinálni bennünk vagy mondja azt milyen gyönyörűek vagyunk,mert éppen most múlunk el. Nem tartja számon senki sem, hogy mennyi hó van a mezőn,nem tudja senki, hogy mi is épp annyira élőlények vagyunk, mint a színes virágok vagy a beláthatatlan mező, nem tudja és nem is fogja tudni senki sem, így a halálunk sem kap különösebb figyelmet.

 A mellettem elterülő szintén zsugorodó társaim mind panaszkodnak és jajongnak, amiért el fogunk tűnni,de nem tudom megérteni a panaszaikat, nem tudok egyesülni a fájdalmukkal,nem tudok látni,úgy ahogy ők látnak. Talán bele sem gondolnak,hogy az ő megérkezésük milyen romboló hatással volt a környezetükre,hogy mennyi minden pusztult el, hogy azt érzik most,amit ők is okoztak. Ezt azonban valahogy nem értik és nem is fogják egészen addig,ameddig nem látnak túl a saját elmúlásukkal járó fájdalmukon.
Az elő-előbújó napsugarak már lyukat égettek belém és több apró részre váltam szét, érzem, ahogy elolvadok és ismét felcsendült az első dalos madarak csiripelése a távoli faágakon. Már alig képeztem egy hajszál vékony réteget a mező felett mikor megéreztem,hogy valami próbál kibújni alólam, hogy próbál megfúrni valami és akkor észre vettem: megfúrt alulról egy új élet lehetősége. Lassacskán sikerült feltörnie a hófehér kis fejnek,amit egy élénk zöld szár követett és bizonytalanul, de büszkén emelte ki a földből a még gyenge kis virágot. Ekkor valami ősi nyugalom kerített hatalmába és egyszerűen nem éreztem mást csak a bennem szétterjedő boldogságot,boldog voltam a tudattól, hogy a helyemet valami más, valami új veszi majd át,mert az én létezésem órája lejárt és egy új jövevény veszi át a helyem és kap lehetőséget.
A szétváló darabjaim közül már csak egy nem olvadt el, az az egy maradt meg, aminek közepében ott tündökölt a nem rég kinyílt hóvirág. Dél felé járt és a Nap most sütött a legerősebben kiszípolyozva belőlem az összes életerőt, sosem voltam még ilyen gyenge,de sosem voltam még ilyen boldog sem. Nem voltam ilyen boldog, amikor én születtem és én kaptam lehetőséget az életre, mert nem éreztem magam hasznosnak, neméreztem, hogy szükség lenne rám,de most mikor táptalaja lehetek egy másik életnek hirtelen megértettem, hogy talán az én eltűnésem még fontosabb lehet,mint a megjelenésem.

A szél sűvített és a dalos madarak csiripeltek,az utolsó foltomból is már egyre kisebb folt lett és pillanatokon belül már nem voltam más, mint egy jeges víztócsa. A jég is kezdett lassan, de biztosan elolvadni és éreztem, ahogy kezdek valami más, valami új része lenni,ahogy elkezdek a föld belső felébe csordogálni, ahogy egyszer csak a hóvirág gyökere magába szippant és a virág része leszek. Tévedtem, amikor azt hittem végleg eltűnők majd. Az összes jég darabom elolvadt és már csak egy kis tócsa voltam egy nagy mező közepén. De én voltam az a tócsa, ami inni adott a mező első hóvirágának,én voltam az a tócsa, aki elmúlt és nem érzett sajnálatot a megszűnése iránt, én voltam az a tócsa, aki hóként játékul szolgált a kisgyerekeknek, én voltam az a tócsa, akiben friss hóként hó angyalt csináltak, én voltam az a tócsa,akinek a születése halált, de halála születést okozott,és én voltam az a tócsa, aki sosem hal majd meg igazán, mert tovább élek majd a földben, tovább élek a hóvirág gyökerében és a hóvirág minden egyes kinyílása az én újjászületésem is lesz egyben.
 A madarak még mindig csiripeltek, amikor a hóvirág elsőnek megrezzent, és ráeszméltem, hogy zeneszó alatt újjászületni sem utolsó dolog.


Fehér Fanni - Vajon mit hoz a pillangó?

Tavasz teremtettje, te ki változást hozol,
reménytelen reményeket adsz
s hazug ígéreteket,mint ajándékokat hagysz,
Te utánad ezer panasz lohol.
Jössz,és elsöpröd a kiszámítható telet
azt,amelyik minden érzést maga alá temet
bánat s csalódás lehetőségét hozó
Te,a színes álruhába öltözött pillangó.
Röptöd, azonban nesztelen.

Születésed kora reggeli órája
ezer,más élőlény halálának,
meghasadt szívek bánatának
sötét, gyászos tusája.
Miután mindent jól helyben hagytál
sokszínű szárnyaddal tovább szállsz,
de a meghasadt szívekben még fájsz,
mert a nyugalmas beletörödésbe beleromboltál.
Jöttöd,azonban elkerülhetetlen.

Átkozunk, mert felfeded,
amit mind tudunk,
de ami elől mind bújunk
azt,ami minket padlóra fektetett.
Átkozunk, mert az új kikelet
amit  hoztál, te igen
nem különbözik semmiben,
mert ugyanazok maradtunk,tétlenek.
Tükröt arcunk elé, azonban csak te mutatsz.

Mert valójában magunk utáljuk,
de te, ki mindig eljössz újból,
csak újabbat vágsz a húsból,
emlékeztetve: életünket nem mi formáljuk,
a tehetetlenség rabjai vagyunk
s belül sírva zokogunk,
fényedhez közel tolongunk
csakhogy levadásszunk
s magunk közé lerántsunk.

De Te ne hagyd magad boldog, szabad pillangó!
Repülj, embert messze kerülj,
közénk le ne ülj!
Fiatalságod, oly lángoló,
hirdesd a tavaszt
ki csak pusztításod látja,
csupán önmagát utálja.
Füled meg ne hallja a sok panaszt,
Szórd szét boldogságod, drága tavasz!

Nincsenek megjegyzések: