2017. március 20., hétfő

Vendégírónk, Lilla gondolatai - Azok a bizonyos első sorok...



Rögtön a közepébe vágok! Hogy ütős legyen! Mert az a Nagy igazság, hogy én személy szerint rettentően túlértékelem az első sorokat, mint olvasó, mint pedig kezdő író.
Alapjába véve, ha az első pár sor egy novellánál nem fog meg, vagy egy regény első tíz oldal után se keltette fel az érdeklődésemet, én bizony félre rakom. Nem vagyok kitartó ilyen téren. Talán azért, mert az olvasás számomra kikapcsolódás, felüdülés és erre az utóbbi időben meglehetősen kevés időm van. Így csak azokkal a művekkel foglalkozom, amik már az elején magával ragadnak.
Tudom nem helyes ez így, de amíg akad - és tapasztalom szerint, bőven akad olyan olvasmány, ami rögtön az első perctől magába szippant -, addig élvezem ezt a kényelmes helyzetet. Korábban tartottam attól, hogy így értékes műveket hagyok ki, viszont azzal is tisztába kellett lennem, hogy az engem foglalkoztató művek töredékét tudom így is csak elolvasni.
Ezt a „válogatós” tulajdonságom, beállítottságom kiemelten hasznosnak érzem, mikor könyvet vásárolok, hiszem azok a művek, amiket már a könyvesboltban is alig bírok letenni, az első beleolvasás során, rendszerint bekerülnek a kosárba és otthon eddig még soha nem kellett bennük csalódnom. Ha végiggondolom, mióta ezzel a módszerrel választok könyvet, még egyszer sem tévedtem.
Persze vannak olyan szuper sztorik, amit mások ajánlanak és csak azért is legyűrök még húsz, harminc vagy negyven oldalt, hátha... de rendszerint ezeknek a könyveknek soha nem érek a végére. Sőt, ha most felidézem, már azt sem tudom, miről szóltak. Egy kivétel viszont mégis csak van! A klasszikusok. Nekik több időt kell adni! Ők még nem a mai felgyorsult, mindenből a legjobbat és tökéletest ide nekem, de azonnal világba szocializálódtak, így ők szépen meggondoltan építkeznek. Nem rohannak, viszont mégis olyan jelenettel nyitnak, ami mégis csak meghatározó lesz az egész regény számára.


Na, és most nézzük az írás részét...
Próbálom mindenemet beleadni a novellák esetében abba az első tíz-húsz, esetleg harminc sorba, hogy felkeltsem az érdeklődést, úgymond eladjam a „termékem” és „jó reklámot csináljak” neki. Persze ez nem azt jelenti, hogy az írás többi része majd ellaposodhat vagy unalmas lehet, sőt az elején tett magas mércét meg kell tartani mindvégig, s a mű „építkezési” szabályait be kell tartani. Az első sorokat nevezném alapnak, erős alapoknak, amik majd megtartják a mű további szerkezetét, a vázát, amit majd úgy díszítünk, bővítünk, színesítünk, hogy a kezdő sorain mindig elbírják. A záró résznek nem is adnék akkora hangsúlyt, mint ennek az első kettőnek, a prológusnak vagy bevezetésnek, illetve az első fejezetnek és a cselekmény egészének. Ha akad időm és kedvem, egy-egy írásomat újra szoktam olvasni és így pár hónap távlatában szembesülök egyes munkáim minőségével.
Egy karácsony környékén íródott melankolikus, kissé monoton hangvételű művemen teljesen felháborodtam és azzal kínoztam magam, hogy ez a legunalmasabb alkotás, amit valaha olvastam. Az első sorokban a szokottnál sokkal hosszabb leírást alkalmaztam, ami a novella egészét jellemezte és a rányomta a bélyegét. Azok, akik olvasták szintén furcsállták ezt a tőlem kicsit szokatlan és vontatott stílust, viszont olyan is volt, akinek ez kifejezetten tetszett és szerinte egy karácsonyi témához, pont passzolt ez a lassabb tempó.

Így elgondolkoztam, hogy végülis az első soraim ebben az esetben is „felvezették” az írásom hangulatát, tehát meghatározóak voltak, igaz a későbbi olvasás alkalmával kevésbé ragadtak magukkal. Ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődést, a megfelelő lelki állapotban kell megtalálniuk az olvasót. (Hiszen volt olyan, akinek így is tetszett, talán jó hangulatában értem el.) Azt kell meglelni, hogy mik azok a sorok, amivel „bármely” hangulatban meg tudjuk nyerni magunknak a közönséget. Ez rendkívül nehéz feladat, szinte úgy működik, mint egy promóció, hogy csúnya szóval éljek.
Azonban ódzkodnék attól, hogy mindenféle hangzatos, harsány dologgal teletömjem az első sorokat, mert akkor túl magasról építkeznék, és nem tudnám az egész írásban ezt a „szintet” megtartani esetleg még jobban fokozni azt.

Mire jutottam az elmélkedésem során, most, hogy a záró sorokhoz értem?

Leírnám az érzéseimet!
A kezdeti soraimban nagy volt a lelkesedésem, felvillanyozott a téma, fontosnak tartottam ütősen kezdeni a véleményalkotást, hogy ezzel is alátámasszam a mondandómat. Majd egy kevésbé hangzatos inkább higgadt hangvétellel próbáltam érvelni az első sorok fontossága mellett, most pedig igyekszem lezárni a mondandóm és úgy érzem a gondolataim és véleményem teljesen világossá vált az olvasóközönség számára.

Nincsenek megjegyzések: