2017. május 6., szombat

Egyszer volt, hol nem volt - Résztvevők voltak

Norah Newman
Szépség és a Szörnyeteg
- Ajándék vagy átok? –

Villámlott és mennydörgött a fejünk felett. Az esővíz patakokban folyt végig a báltermet az erkélytől elválasztó, reszkető üvegtáblákon, és egyre hiábavalóbbnak tűnt a zenekar lázas igyekezete, mert már semmilyen muzsika nem nyomhatta el a természet hátborzongató zenéjét.
A hölgyek kedvéért őriztem a mosolyom, így az épp oly’ lefegyverző maradt, mint az első pillanatban, mikor a tánctérre kísértem őket, ám a hintázó kristálycsillárok a fejünk felett egyre sürgettek, azt üzenve, ideje volna kiüríteni a termet.
Éppen elszántam magam, sebtében meghajoltam aktuális táncpartnerem előtt, és faképnél hagytam, hogy utasításokat osszak a személyzetnek, mikor váratlanul kivágódott a mennyezetig nyújtózó üvegajtó, a márványpadlót pedig beömlő esővíz szennyezte.
Egy szélroham átlökött egy szánalmasan botladozó alakot az ajtószárnyak között, aki képtelen volt állva maradni mezítelen talpain, és térdre rogyott előttünk…

Verejtékben úszva ébredek. Mint minden hajnalban, attól az éjszakától fogva. Odakint már hétágra süt a nap, sugarai gyilkos tőrökként döfik át a nehéz damasztfüggönyt.
Bizonyára száz szolga sürög és tüsténkedik odakint, szerte a kastélyban, de a nyugati szárnyban még csend honol. Megtiltottam nekik, hogy betegyék ide a lábukat, és feldúlják az utolsó békés helyet a világomban.
Lerúgom magamról a takarót, és hagyom, hogy lecsusszanjon a földre. Az első utam ma reggel is az üvegbúra alatt szunnyadó rózsához vezet.
Még három szirom. Már csak három.
Összerezzenek, mikor meghallom a dörömbölést, és meglököm a búrát. A rózsa meginog, és érzem, ahogy az egész kastély beleremeg.


– Nem megmondtam, hogy senki ne zavarjon? – üvöltök dühödten, de az érkező nem zavartatja magát. A cingár alak nyögve belöki az ajtót, és hajlongva elém járul.
– Uram, szabadjon megjegyeznem, csodás napunk van, és remekül fest ma reggel. Minden reggel egyre remekebbül. A holnapi esküvőre egyszerűen kirobbanó formában lesz. Sőt, az egész esemény maga lesz a tökély. Amennyiben…
Elkapom a gallérját, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.
– Mit jelentsen az, hogy „amennyiben”, Lumiére?
– Van egy kis gond. Egy egészen aprócska. Nem nagy ügy! Kérem… Kérem, ne izgassa fel magát.
– Lumiére… – mordulok rá fenyegetően, és elengedve a gallérját, megtaszítom, hogy néhány lépést hátrálnia kelljen.
– A menyasszonya rózsákat kíván dekoráció gyanánt.
– Hát akkor szedjetek neki rózsákat, bánom is én! – legyintek, mire Lumiére nagyot nyel. Megkérdezném, mi baja, de a következő pillanatban rájövök magam is. Miután az átok megfogant, mérgemben száz mérföldes körzetben kivágattam az összes rózsát. Az utolsó tőig.
– Feltételezem, Cecile kisasszony ragaszkodik a rózsákhoz – sóhajtom.
– De még mennyire, uram! Kis híján levetette magát a keleti toronyból, mikor tudattuk vele, hogy…
– Ti elmondtátok neki? – mennydörgöm, bár titkon elönt a pánik. A kezem megremeg, így ökölbe szorítom, hogy elrejtsem a reszketést.
– Csak a rózsákat illető részt, gazdám! Csak azt, hogy nem állnak rendelkezésre… pillanatnyilag.
– Ha kell, magam megyek el értük. Ez nem lehet akadály! Te készíttesd elő a kocsit, én a könyvtárban leszek. Senki ne zavarjon!
– De, uram… – Szerencsétlenül toporzékol a szoba közepén, pedig én már a küszöbön állok. – Alsóruhában? Esetleg előbb felöltözhetne…
Néhány türelmetlen lépéssel mellette termek, és elkapom a grabancát. Az arcát hozzányomom az üvegbúrához, és várom, hogy végezzen a számolással.
– Láthatod, nincs vesztegetni való időnk! Készítsd elő a ruhámat, amíg utánajárok, hol találhatnék rózsákat a lehető legközelebb.
Ahogy Lumiére felegyenesedik, egy szirom fájdalmasan lassan elválik a haldokló rózsától, és lepottyan az asztalra. Mintha földrengés rázná meg a tájat, attól az egyetlen, aprócska virágsziromtól. Lumiére haptákba vágja magát. A tekintetében az én félelmem tükröződik.
– Kocsit és úti öltözetet előkészíteni. Az úr a könyvtárban, ne zavarja senki. Az esküvő tökéletes lesz.
– Kerül, amibe kerül – veregetem meg a vállát, és elrohanok.

Szeretem a könyvtár csendjét és nyugalmát. Valahogy nagyon helyénvalónak tűnik ebben a helyiségben rejtőzni hálóruhában, harisnya és mindenféle cicoma nélkül. A térképek beterítik az asztalt, én pedig újra és újra körüljárom őket, ünnepélyesen hátratett kézzel, kutatva a legközelebbi rózsakert és a leggyorsabb útvonal után.
A gondolataim azonban folyton elkalandoznak. Az átok körül forognak, és a feloldozás tárgya körül. Vajon jól választottam? Úgy éltem a második lehetőségemmel, amint azt a varázslónő elvárta, és azzal, hogy felemelem magam mellé ezt a lányt, megmenekülök a rút szörnyeteggé válástól, amikor az utolsó szirom is lehull?
– Adam!
Megtorpanok. A pokolba is, megtalált!
– Adam! – A sikolyt szapora léptek zaja, és suhogó szoknya hangja kíséri. A következő pillanatban kivágódik a könyvtár ajtaja, és Cecile masírozik be rajta. Aranyhaja ziláltan omlik a hátára, kék szeme villámok szór – úgy fest, akár egy pusztító angyal.
Mögötte, kissé lemaradva és zihálva ott lohol a fél háznép. Nem hibáztathatom őket, amiért nem tudták megállítani.
– Jó reggelt, kisasszony!
– Jóságos ég! – csapja össze a kezeit teátrálisan. – Ön meztelen!
Mélységes felháborodása és megrökönyödése ellenére alaposan végigmér. Kétszer is.
– Ez egy hálóruha, kisasszony. Mondja, mit tehetek önért ma reggel?
Végre eszébe jut szemérmesen eltakarni a szemét, sőt, úgy tűnik, arra a következtetésre jut, hogy ez sem elég, így inkább elfordulva válaszol.
– Azt állítják, ön meg akar szökni! Erre itt találom térképek közepette…
– Ki mondott önnek ilyet?
A szolgák, élükön a két jómadárral, Lumiérrel és Cogsworth-szel hátrálni kezdenek. Lumiére épp behúzná az ajtót, mikor utána szólok.
– Vigyétek vissza a kisasszonyt a lakosztályába, és ne fecsegjetek ostobaságokat! Ön pedig, kisasszony, nyugodjék meg. Holnap reggelre itt leszek, annyi rózsával, hogy akár az egész kastélyt beboríthatja velük.
Cecile megfordul, és reszkető ajkakkal megkérdezi, komolyan beszélek-e. Úgy tesz, mintha sírt volna, de a szeme száraz, a tekintete hideg. Csak bólintok válaszul, és egy intéssel elbocsátom őket.
Visszafordulok a térképeimhez. A leggyorsabb út Villeneuve-ön keresztül vezet. El kell indulnom, még mielőtt meggondolom magam, és inkább a magány átkát választom, mint ezt a nőt.

A kocsis hajszolja a lovakat, de így sem lehetünk elég gyorsak ahhoz, hogy hátrahagyjuk a borús gondolataimat.
Kihajolok az ablakon, és ököllel ütöm a hintó oldalát, hogy az alattunk ropogó faágak, és a zörgő kerekek zajában felhívjam magamra a figyelmet.
– Gyorsabban! – parancsolom.
– Uram, a kocsi nem bír ki többet. Már a múltkor is…
– Azt mondtam, gyorsabban!
Válaszul csattan az ostor a lovak mögött, és a hintó kissé megugrik. Egyszeriben megbánom, hogy nem bíztam inkább valaki másra a feladatot. Végül is, kinek akarok ezzel bizonyítani? Cecile kisasszonyt láthatóan kevéssé hatotta meg a gesztus. A varázslónőt pedig évek óta nem láttuk. Figyel egyáltalán? Tudja vajon, milyen kétségbeesetten igyekszem?
Alig egy-két méter van hátra, és kiérünk az erdőből. Már látom Villeneuve-öt a dombtetőn. Unalmas kis falu, rút és érdektelen emberekkel. Elég adót fizetnek, és nem lázonganak, az én szememben ezek a legjobb tulajdonságaik.
A gondolataim börtönéből egy váratlan esemény szakít ki. Hatalmas reccsenést hallok, és a hintó az oldalára billen, én pedig leesek az ülésről. A lovak vonszolnak még néhány métert, mire a kocsisnak sikerül megállítania őket. Próbálom méltóságteljesebb pozícióba küzdeni magam, mire a kocsis kinyitja az ajtót, hogy kisegítsen.
– Mi a pokol volt ez?
– Megsérült, uram?
– Ahogy vesszük. Azt hiszem, a parókám menthetetlen. Mi történt?
– A tengely, uram. Megadta magát. Be kell mennem a faluba segítségért. Addig…
– Veled megyek.
– Uram…?
– Ne nézz ilyen elképedve! Azt mondtam, veled megyek. Indulás!

A falu pont olyan, amilyennek elképzeltem. Zsúfolt, hangos, állati ürüléktől bűzlik, és a házak egymást támasztják, hogy ne dőljenek össze.
Néhányan a falusiak közül felismernek, és meghajolnak. A festett – és látványra nem kevésbé feslett – nők az egyik kapualjba gyűlve bámulnak. Az egyik kirakatban én is megpillantom a tükörképem. Szőke hajam a vállamra omlik, mivel a parókát a kocsi ülésén hagytam. A ruhám, bár minden kétséget kizáróan elegáns holmi, most közel sincs kifogástalan állapotban. Azok a rózsák végül a jó hírembe kerülnek majd…
A kocsis kérdezősködik, és igyekszik találni egy mesterembert, vagy egy másik kocsit, ami továbbvihet innen. Addig elvegyülök a piaci forgatagban, és szemügyre veszem, mit kínálnak egymásnak ezek a közönséges népek.
Néhány kofa úgy rikácsol a fülembe, hogy már-már attól tartok, megsüketít a végén. A szagok fullasztóak. Alkoholgőzös leheletek, mosatlan holmik, erjedő gyümölcsök, és odaégett kenyerek szagának elegye kúszik az orromba.
Egy lélegzetvételnyi nyugalomért a tér közepére igyekszem, ahol egy szökőkút magasba törő tetejét látom. Amint kiérek a tömegből, elakad a lélegzetem.
A szökőkút káváján egy lány ül. Egy nő, aki kicsit sem hasonlít Cecile-re, mégis hasonlóképp gyönyörű, vagy még inkább az. Barna copfja a vállára omlik, ahogy izgatottan előre hajol. Ráncolja a homlokát. Éppen egy könyvbe temetkezik, és olyan erősen koncentrál, hogy meg sem hallja maga körül a csőcselék zajongását. Néhányan lesajnálóan néznek rá, miközben elhaladnak mellette.
Nem tudom levenni róla a szemem, így közelebb óvakodok, lépésenként araszolok előrébb, amíg olyan közel nem érek, hogy az árnyékom a könyvére vetül, ő pedig felemeli a sorokról szemrehányó pillantását.
– Ha volna szíves… – csattan fel, aztán torkára fagy a szó, és hol rám néz, hol a könyve lapjára. Közelebb hajolok, hogy én is láthassam, amit ő.
A következő oldalt teljes egészében egy kép teríti be, ami egy szőke herceg felbukkanását ábrázolja. Mindketten kissé oldalra döntjük a fejünket, aztán egyszerre vonjuk fel a szemöldökünket. A kép határozottan hasonlít.
Elnevetem magam. Fogalmam sincs, mikor nevettem utoljára, és most kissé ijesztőnek hat a torkomból feltörő felhőtlen kacagás.
A lány láthatóan arra vár, hogy megszólaljak, vagy még inkább arra, hogy békén hagyjam. Tulajdonképpen fel kéne állnia, udvariatlanság, hogy ül a jelenlétemben, miközben én előtte ácsorgok. Láthatóan fogalma sincs erről, és ez rendkívül szórakoztat.
– Szabad? – kérdezem, és mellé mutatok.
Megigazgatja a szoknyáját, ezzel még több helyet hagyva nekem. Kissé feszengve, egyenes derékkal leereszkedem a kút szélére. Próbálok nem gondolni rá, milyen mocskos.
– Mit szólna, ha kölcsönkérném a könyvét? Meglehet, hogy órákra itt ragadtam.
Először néz a szemembe, fürkésző, és kissé meglepett tekintettel. A jelek szerint ma csupa meglepetés vagyok.
– Még nem végeztem vele. – Az ujjait a lapok közé csúsztatva behajtja a könyvet, és magához öleli. – De szívesen elkísérem a „könyvtárunkba”, hogy találjon másik olvasnivalót.
Fürgén talpra szökken, és én szinte megbabonázva követem. Amerre jár, a tömeg félrehúzódik az útjából, mintha fertőző betegséget hordozna.
Míg átkelünk a főtéren, egy villanásnyi időre látok valakit a szemem sarkából. Egy csupa ránc arcot, amit láttam már azelőtt. Az a csúf öregasszony az, aki a végzetes éjszakán a rózsát kínálta nekem, menedékért cserébe. A varázslónő az. Ám mielőtt szólhatnék hozzá, vagy megérinthetném, köddé válik.
Talán a megfelelő pillanat nem holnap jön el. Talán a megfelelő pillanat itt van és most.
A lány menetközben hátrafordul, és mosollyal nyugtázza, hogy még mindig követem. A leggyönyörűbb mosollyal, amit valaha láttam.
Lehet, hogy amit átoknak hittem, valójában ajándék volt?
A testemen végigfutó reszketés elárulja, hogy míg távol járok, a rózsáról lehullt az utolsó előtti szirom, és pontosan ugyanabban a pillanatban a lány megragadja a kezem, hogy félrerántson egy lovas elől, aki nem néz az orra elé. Távolról hallom, hogy a lovas Belle-nek szólítja a lányt, és megállapítom, milyen tökéletesen illik hozzá ez a név.
Már nem félek.
Ha az utolsó szirom lehull, a varázslónő sehol sem találja majd a szörnyeteget.

Mecserik Vivien - A Szépség és a Szörnyeteg

Hideg, nagyon hideg téli éjszaka van. Bell, a boszorkány még csak tizenéves, máris kész kis hölgy, mintha az anyja, a nagy Aranel boszorkány főhercegnő tükörképe volna.
Haja válláig leomló loknikban végződik, szemei sötét veremként ejtik csapdába azt, aki belenéz. Bársonyos bőre és törékeny alkata kettős személyiséget takar. Tudniillik édesapja egy démon: Sammael. Bell tehát ízig-vérig gonosz lélek.
Lassú lépteivel, fennhéjázó, tekintélyt parancsoló modorával a birodalom legkelendőbb és legelérhetetlenebb leányzója. Az iskola, amelybe jár, maga a pokol bugyra; előkészítője annak, ami vár majd rá: át kell vennie a hatalmat a szüleitől.
Egy éjszaka Bell az iskolából megszokott lépteivel halad, szinte suhan seprű nélkül, azonban nem hazafelé. A hó még szebben tündöklik, ahogyan rásüt a hold fénye, reflektorként világítja meg Bell arcát, és teszi még csillogóbbá két tündöklő szemét.
Léptei kissé zavarodottak, szíve összevissza ver, zihál, kezei fagyosak. Egy különös osztálytársához tart, viszont az ösvényen - talán a zavarodottság, talán a hideg miatt – eltéved. Egy idegen erdőrészre jut. Nem ijed meg, sőt, érdekli a veszély, az ismeretlen sötétség csábító hangjai.
Csupán a holdfény mutatja az utat, míg föl nem tűnik egy tüzes árkokkal szegélyezett kastély. A falai ezeréves téglákból vannak, hosszadalmas rabszolgamunka által készülhettek. Vitrázzsal díszített ablakai méteres magasságokba emelkednek, melyeken a természet teremtésének képei villannak fel. Rengeteg a szoba, rengeteg az ablak. Viszont csak egy ablakból szűrődik ki gyertyafény. A kastély Beliar birtokában áll. Ő azon kevés lények közé tartozik, akik az angyalok elleni háborút vezették fél évszázaddal ezelőtt. Állandóan a harctéren van, viszont fia, Asmodeus nem, inkább a kastélyban gyászol, gyászolja régi önmagát. Egyik napról a másikra vált csúf szörnyeteggé. Haragját a halandókon vezeti le, Bell-lel szemben neki vannak érzelmei, viszont sosem mutatja ki. A démoni herceg bájos, kisfiús mosolyából nem maradt semmi, csupán a dac és a düh.

Azon az éjszakán azonban mintha valami motoszkált volna benne. Érzi, hogy változás közeleg. Az ajtó csikorgása megtöri a sötét erdő kísérteties csendjét, mintha ezer halott lelke szabadulna el a teliholdas éjszakán. Asmodeus fölfigyel az ajtó nyikorgására, és szolgáit hívatja. Minden apró nyílásból özönleni kezdenek a különböző teremtmények. Köztük vannak bukott angyalok, elvarázsolt, félvér teremtmények, sikertelen éjszakás teremtésből valók. Asmodeus szolgái nem merik megközelíteni Bellt, bár látják a lányt. Van benne valami, ami a sátán szolgáit is megrémíti. Kísérteties hangon szólal meg:
- Asmodeus! Nem is tudtam, hogy ilyen otthonos a kastélyotok. Igazán kedvemre való, kicsit talán túl van díszítve, nem gondolod?
- Persze. Ki más lenne, ha nem te, Bell - habogta Asmodeus. Mégis mit keresel itt? Tisztában vagy azzal, hogy majdnem megölettelek a szolgáimmal?
- Uszítsd rám a nyavalyás bandád! Tedd, amit szeretnél, hidegen hagy! Még mindig nem tanultad meg, hogy multum deliras, diras cum sirgis in iras?
- Még mindig ugyanolyan vagy. Sosem változol meg, igaz? Miért bolondítod itt a népet?
- Nem bolondítok itt senkit, mások bolondítanak engem. Eltévedtem. Sajnos, úgy tűnik, itt kell maradnom, iszonyú hideg van odakint, és eszem ágában sincs órákat gyalogolni újra a fagyban. Esetleg zavarok? Kiküldenél engem, a legkedvesebb osztálytársad?
- Te? Te sosem zavarsz, maradj csak. Esetleg valamivel szolgálhatok?
- Nocsak, igazán vicces. A nagy démonok fia pont egy boszorkányt akar szolgálni?
- Benned nincs semmi. Komolyan mondom, üres vagy, csak a rosszindulat süt belőled. Nem ilyen voltál, emlékszem még rád, arra, ahogyan mosolyogsz, Bell.
- Én is emlékszem arra, amikor még nem voltál egy szerencsétlen szőrkupac, sajnálom, változnak az idők.
A lány hideg hangjával mély hallgatásba kényszeríti Asmodeust. Kettejük kapcsolatáról annyit érdemes tudni, hogy szüleik egymásnak szánták őket még gyermekként, viszont Bell ettől iszonyodott.
Végül Bell Asmodeusnál tölti az éjszakát, és miközben nyugodtan lehunyja szemeit, észre sem veszi, talán nem is akarja, de Asmodeus egész éjjel csak őt figyeli, az jár a fejében, miért van mindez. Külseje miatt egyrészt meg is érti a lány ellenszenvét, viszont egyéb magyarázatot nem talál.
Bell kora hajnalban kel, otthagyja Asmodeust, hazafelé veszi útját.
Hazaérve az üres kastély láttán megrémül. A gondnok elárulja a lánynak, hogy a szülei a birodalmi gyűlésre mentek, az angyalok és démonok közötti régóta tartó konfliktus kezd elfajulni. Bell tudja, hogy nem rózsás a helyzet. Legutóbb is háború robbant ki a gyűlés után, amelyen szülei részt vettek. Abban a háborúban halt meg Asmodeus édesanyja. Utolsó kívánsága az volt a nagyhatalmú démonkirálynőnek, hogy Aranel lánya, a fiatal Bell a fia felesége legyen.

Bell aggódva faggatja a gondnokot, hogy tud-e további információkat.
- Háború jön hercegnő, ahogyan édesanyja is megmondta már hónapokkal ezelőtt.
- Hónapokkal ezelőtt? Ezt mégis hogy érted? Hónapok óta tudja mindenki, hogy veszélyben a birodalom, és mindenki nyugodtan ül?
Ekkor hirtelen nagy robajjal megérkezik Aranel és férje. Bell édesapja megsebesült, anyja elkeseredett pillantásai nem kecsegtetnek sok jóval.
- Anya, mégis mi ez? Eddig hogy nem vettem észre ezt a fejetlenséget? Háború?
- Bell, jól figyelj! Apád haldoklik, a birodalom sorsa lassan megpecsételődik. Az összes fiatalra szükségem van, a pokol minden szegletét fel kell bolygatnom. Az angyalok óriási fölénnyel közelednek, nem is hinnéd, hogy milyen fegyvereik vannak.
- De anya, akkor most mi lesz?
- A gonoszok szinte angyali gyávasággal futamodnak meg, és igen, most jön az, ami még nekem sem tetszik. A hazámért, érted, azokért, akik odakint harcolnak, háborúba kell mennem. Ez annyit jelent, hogy neked kell átvenned a helyet a trónon.
- Micsoda? De én még fiatal vagyok, nem, nem állok rá készen...
- Hozzámész Asmodeushoz, megnyugtat, hogy van melletted valaki, ha már én nem leszek...
- Nem! Anya, nem!
- Hidd el, a trón megerősít téged. Asmodeus pedig vigyázni fog rád kedvesem.
Bellt bántja apja elvesztése, megriasztják a rá háruló feladatok, és haragszik édesanyjára, hogy épp Asmodeust jelölte ki számára. Az esküvőjére virradó hajnalon eszét vesztve rohan ki a kastélyból egyenesen a legközelebbi nyugodt helyhez. Nem messze a kastélyuktól van egy kedves kis tó. Igazából tiltott hely ez számára, viszont a lányt nem érdekli. Minden egyes alkalommal egyre jobban vonzza ez a rejtélyes hely. Esküvője napján, ha már úgyis vége szakad életének, úgy gondolja, elmegy a tóhoz. Fehér ruhájában szinte angyalian fest, ahogyan lerogy a félig befagyott tó partjára. Egyszerre csak halk neszre lesz figyelmes. A tó tükrében megpillant két szempárt. Anael, a szerelem angyala még Bell-nek is megtetszik. Izmos a teste, titokzatos a tekintete.
Anael egy szegény katonacsaládból származik, magas, szenvedélyes és független. Olykor gyengéd, mindene a családja volt, de a háború elvette tőle anyját és apját is. Apja tábornok volt, aki titokzatos módon vesztette életét a háborúban. Bell ártatlan tekintete hamar rabul ejti Anaelt, és bizony ez fordítva is igaz. A pillanat töredéke alatt válik két önfejű, rideg és teljesen különböző teremtményből egy érzés.
- Ki vagy te? Hogy képzeled, hogy csak úgy lányokat rabolgatsz a hajnali órákban?
- Inkább én kérdezem meg, mit kerestél kora hajnalban a birtokomon, a tavamnál?
- Pihentem. Fáradt vagyok.
- Csakugyan? Had találjam ki: szerelmi bánat?
- Okos vagy. Ez tetszik. Csakhogy magasan hordod az orrod, ha ez nem így volna...
- Bell a neved, igaz? Angyali név.
- Okos fiú, nagyon okos. Ha ettől boldog leszel, akkor igen, az a nevem. Viszont most mennem kell, nem maradhatok itt.
- Hova sietsz? Csak nem a mennyegződ lesz? Máskülönben nem értem, mire ez a nagy sietség.
Bell egy óriási pofont ad Anaelnek, aki ezt egy öleléssel viszonozza.
- Engedj el, te, te undok! Visszataszító vagy!
- Ez nem meglepő. Mit kellene várni egy boszorkánytól, mit gondoljon egy magamfajta angyalról?
-Angyal? Te szerencsétlen!
Bell egy óriási pofonnal köszön el Anaeltől, a fiú viszont csak mosolyog. Hazaérve zavarodottan áll meg tükre előtt, és mosolyra görbül a szája. Mosolyog, mert először fogott ki rajta valaki, aki teljesen az ellentéte. Mégis egy pillanat elég volt ahhoz, hogy beleszeressen.
- Lányom, merre jártál? Az esküvődre kell készülnöd!
- Igenis, anyám.
Bell Anaelre gondolva készülődik. Arca megváltozik, tekintete mélyebb, szíve felenged. Az esküvőt a kastély kertjében tartják. A hófehér, fagyos földet vérvörös rózsák díszítik, felemelő látvány. Bell teste az indulóra meglendül, viszont szíve nincs jelen. Lélekben Anaelnél jár újra és újra. Nem tudja kiverni a fejéből a fiút.
- Bell, most hogy a házasságkötés megtörtént, el kell búcsúznunk. Szeretlek, kislányom.
Másnap kora reggel édesanyja lóhátra ül, és elindul több százezres csapatával a hegyek északi részéhez, hogy védje a nagy hidat. Ez a híd képezi az átjárót az angyalok és a démonok között, egyfajta határ, amelyet az új angyalok tönkretettek.
Ezek az angyalok, Anaelhez hasonlóan, nem jótét lelkek. Hibridek. Gonosz és jó keresztezésével születtek, ők azok, akik a mese rendjét kissé megzavarják, hisz gonosz ellenségeik sokkal gyengébbek náluk. Sok mindenhez értenek, érezni ritkán éreznek, csupán harcra és intelligenciára vannak beprogramozva. Anael épp emiatt félt, ugyanis nem szabadna játszania Bell-lel és a saját érzéseivel, de a lány megbabonázta.
Egy nap hír érkezik: Bell anyja a háborúban életét vesztette, a hibridek felemésztenek minden katonát. Bell mély gyászba merül, amit semmi sem enyhít. Dühös, őrjöng, elveszti a józan eszét. Dühét Asmodeuson vezeti le, aki hamarosan háborúba indul, hisz képviselnie kell a vezetőséget a csatában. Bell észre sem veszi, ahogyan egyre üresebb a birodalma, ahogyan egyre inkább gyűlik benne a feszültség. Anaellel való találkozói is inkább vérengzésbe torkollanak. A két lény egymást öli, mindkettejük szenvedélye így érvényesül. Minden alkalommal, találkozásuk után különös zenedobozt díszítget Anael.

Kilenc hónap múlva Bell egy Asmodeushoz egyáltalán nem hasonló teremtményt hoz a világra. A szülésbe csakhogynem belehal. Asmodeus rosszat sejt, dühös Bellre, tudja, ez nem lehet az ő gyermeke.
- Kivel ütötted el az idődet, amíg nem voltam itthon?
- Itthon? Te itt csak egy csatlós vagy, mindkettőnknek inkább iskolába kéne járnunk, nem uralkodni. Ugyan már, ez teljesen nevetséges. Te nekem ne akard megmondani, hogy mit mikor tegyek, és maradjon az én titkom, hogy mit és kivel teszek.
Bell hirtelen rosszul lesz, remegni kezd egész testében. Nem érti, mi a baj. Közben óriási felfordulást csinál, szinte őrjöng, forr a dühtől, végül eszméletét veszti. Arca torzulni kezd, eddigi mély tekintete üressé válik. Olykor mintha keresne valamit vagy valakit.
Az egész birodalom aggódik Bell miatt, hiszen ha az uralkodónő is életét veszti, nem sok remény marad. Asmodeus az összeomlás szélén, keservesen ül Bell ágya mellett, virraszt. A nő dührohamok sorozatán megy át, mintha megszállta volna valami, egyre rosszabb állapotba kerül. Egyetlen kép él mostani felismerhetetlenségig elkorcsosult testében, Anael. Anael, megváltozott képe. Már nem az a kedves idegen, az a vad, tetszetős fiú, nem. Arca mintha beszélne, érzelemmentes, hideg arca mintha Bell utolsó leheletét is akarná.
- Hogy tehetted ez? Ki vagy te?
- A sötét ábránd vagyok a fejedben, én vagyok a tisztátalan álmaid megtestesítője, én vagyok önmagad egy másik testben.
Bell idegei egyre feszültebbek, a hibridek az északi határt is áttörik. Óriási pusztításba kezdenek, a sátán és serege elbukik. Az angyal hibridek bejutnak a birodalomba. Bell egyre hevesebben kapkod levegő után, Anael képe a fejében egyre fájóbb. Mintha a kép ölné meg, kínozza, erős kezeivel szorítja torkát, és lassul a szívverése. Bell haldoklik. Asmodeus kétségbeesetten hívja segítőit, köztük Mumiah angyalt, aki próbál Bellnek segíteni az orvostudomány segítségével, Rafaelt és Gábrielt is. Bell egyre kiszámíthatatlanabbá válik. A hang a fejében, Anael szavai, egyre erősebbek. Asmodeus már csak hinni próbál, a nagy démon fia rákényszerül a hitre. Hinni kezd valamiben, a csodákban, itt már csak a csoda segíthet. Bell egy tehetetlen porcelánbabaként fekszik az óriási ágyban, ami csaknem beszippantja, kezei furcsán mozognak, mintha valamit szeretne írni. Rafael ezt észreveszi, és tollat meg papírt ad a lány kezébe: Anael – ennyit ír le a nő, és egy dobozt rajzol a név mellé. Asmodeus hirtelen haragra gerjed: - Anael! Anael? - ordítja eszét vesztve.
Ekkor hirtelen minden üveg betörik a kastélyban. Sötétség száll a birodalomra, a hold is vörösen izzik. Rémes kacaj hallatszik, a sötétből Anael lép ki:
- Hívtál, drága barátom? Asmodeus, lám csak, most ki nevet?
- Te, te szívtelen! Mit akarsz? Nem tudod elfelejteni a múltat? Hagyd a birodalmat, mégis mit képzelsz te, egy alsórendű kicsapott. Még az iskolát sem fejezted be.
- A ti iskolátok nekem túl egyszerű, tudod, Asmodeus? Nekem kicsit komolyabb kell, Bell is elég komoly volt, de nem eléggé. Tudod, az élet iskolája komolyabb. Elvesztettem mindenkit: a családomat, mindenemet, amíg te és a drága Bell csak tétlenkedtetek. Megaláztatok, amiért nem tudtam befejezni az iskolát. Szerettem volna többet tudni. Egy angyal egy sátánkészítőben, ugyan! Nevetséges voltam, nevetséges, de tizennyolc éves létemre többet tudok, mint te.
- Mondd, hogy mi kell, és tűnj el! Mondd, hány lélek kell még? Erő kell? Képesség?
- Nem. Nekem bocsánat kell, bocsánat, érted? Hidd el, tudom, hogy szereted Bellt, tudom, hogy tudod, az a gyerek nem a tiéd.
Anael ekkor előkapja a zenedobozát, amiben egy csepp kis figura lakozik, maga Bell.
- Látod? Itt van a kis Bell, az igazi kicsiben. Aki ott fekszik, szinte halott. Csak pár ige tartja testében a tartást.
- Te álnok! Neked ez miért ér ennyit? Legalább Bell életben van.
Gábriel és Rafael közben hallgatnak és tűnődnek. Sok mindent ugyan nem tehetnek, de a varázsige szó hallatán támad egy ötletük.
- Mondd már Anael, mit akarsz? Megteszem, csak tűnj el.
- Gyere, és küzdjünk meg mi ketten, mit szólsz hozzá?
- Fegyverek?
- Az eszed és a tested.
A két lény csatájába beleremeg a birodalom, a körülöttük levő épületek is romba dőlnek.
Közben Rafael és Gábriel latin imákat mormolnak egyre hangosabban. A már holtnak hitt lány teste mászni kezd. Vonszolja magát, mintha tudná, hogy mi hiányzik: a lelke. Asmodeus és Anael egyre hevesebben harcolnak, és Asmodeus gyengébbnek látszik. A földre hull, Anael pedig már a szárnyával készül az utolsó döfésre. Azonban hirtelen mintha bizonytalanná válna.
- Ab intus enim de corde hominum cogitationes malae procedunt, adulteria, fornicationes...
- Micsoda?
- Homicidia, furta, avaritiae, nequitiae, dolus, impudicitia, oculus malus, blasphemia, superbia, stultitia...
- Hagyd abba!
- Omnia haec mala ab intus procedunt, et coinquinant hominem.
- Mi ez?
Bell mintha az utolsó pillanatban támadt volna fel, kapott erőre, latin szöveget mormol Anaelnek. A lány bátrabb, mint valaha volt.
- Látom, azért csak nem vagy annyira tudatlan, érted a latint, nem igaz?
- Nem. Érteni nem értem, csak a hangod, mi ez?
- Belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.
- Nem értelek, Bell.
- Látszik, hogy csak nagy a szád. Szerencsétlen vagy te is, a többihez hasonlóan. Azt hiszed, okos vagy, hogy tudod, milyen a kedves Bell, milyen az ártatlan, gyenge Bell melletted. De azt nem tudod, te ostoba, hogy milyen az a Bell, aki ellened van, aki dühös, aki gyilkolni is mer. Te nem ismersz, azt hitted, hogy a kis dobozkád majd irányít engem? Hogy majd hatalomra jutsz? Asmodeusnál lehetsz okosabb, de egy boszorkányt soha ne bolondíts, mert duplán megjárod!
Ekkor boszorkányzene csendül fel a háttérben, a dob egyre hevesebb. Bell ereje növekszik, mintha kifordulna önmagából. Pupillái szűkülni kezdenek, szinte kígyószemre változik. Kezén körmei hatalmassá válnak, egyszerre lesz szörnyeteg és szépség.
Anael gyengül, megalázkodik, földre hull, Bell pedig latin imába kezd. Anael levegőért kapkod, miközben Bell belenéz a két kék szempárba. Régi hidegségével vet véget Anael életének.
Asmodeus szívéből is vér ömlik, vesztett a csatában, Bell csupán hideg arccal lassan, megszokott tempójában odasétál Asmodeus haldokló testéhez is. Még hidegebb tekintettel csóválni kezdi a fejét, a boszorkányzene egyre halkul.
- Bell, mi történik?
- Semmi, Asmodeus. Elnyertem a büntetésem, amit anyám szánt nekem. Sosem jöttem haza, mindig mentem, nem hallgattam arra, amit mond.
Asmodeus utolsó lélegzetet vesz, és ránéz Bellre csodálóan, ahogyan szokott is.
Amikor már az utolsó lélegzetvétel is elhagyja Asmodeust, a lány odamegy a két lény halott teste közé.
-Nem hallgattam anyámra, ez csak egy próba volt, a hatalom immáron az enyém. Köszönöm anyám!


Brukú - Mi lett volna, ha Hófehérke...

Rohanok. Kapkodó lépteimet hangos recsegés-ropogás követi, ahogy a lehullott levelek és az ágak ketté törtnek a súlyom alatt. Némán szitkozódok. Elment a hangom és kiszáradt a szám a heves zihálástól. Mit tudtam én, hogy a Boszorkánynak jól képzett vadásza is van, átkozom azt a zsarnoki nőt és magam is, hogy jobban is felkészülhettem volna, mielőtt ellopom tőle a halál ellenszerét. Hátra nézek. A vadászt ugyan nem látom, de hallom a súlyos lépteit és a puskájának pattogó hangját, ahogy az ágakat tolja el maga elől. Nem finomkodik. Tudja, és én is tudom, hogy utol fog érni. Marokra fogom az egyre koszosabb és szakadt szoknyám aztán egy éles jobb kanyarral be vetem  magam az erdő sűrűjébe. Az alacsonyan növő ágak szinte egyből a karomba és az arcomba marnak, megragadják a szoknyám és vissza rántanak. Megbotlok, ám a lendülettől nem tudom megtartani magam és a földre esek.
Nagyot puffanok, de szerencsére a puha avar felfogja a becsapódást, s csupán a levelek röppennek riadtan szerte szét. Nem foglalkozok a nyirkos földdel, sem az orrom előtt rémülten átszaladó kövér bogárral, feltérdelek megvetem a lábaimat, de ahelyett hogy elrugaszkodnék, ismét a földre zúgok. Riadtan hátra nézek: a szoknyám sáros és szétfeslett széle úgy kapaszkodik az egyik csipke bokorba, mintha az élete múlna rajta. Megrángatom, de az makacsul ellenáll. Káromkodni kezdek amikoris a vékony hangomat elnyomja a közelről érkező éles reccsenés. Riadtan felkapom a fejem azonban az élénk zöld, fákkal gazdagon benőtt erdő helyett, a szürkületbe burkolózó, nyúlánk árnyékokat látok csak, amik egyre jobban magasodnak körém, még jobban rám hozva a frászt. Talpra ugrok, de ugyan ebben a pillanatban durva, kérges kezek ragadnak meg, és emelnek centikre fel a földről. A vadász az.

Kopott, zöld sapkája simlédere alól haragos szemekkel bámul rám. Több napos borostája alatt megbúvó, vékony szája kegyetlen vicsorra húzódik miközben durván megráz és közelebb húz magához. Ő is zihál, érzem a forró leheletét a kiizzadt arcomon. Cseppet sincs kimerülve, még a szakadt ruhámat markoló kezei sem remegnek a fáradtságtól. Megragadja másik kezével a sörétes puskáját és szem rebbenés nélkül rám szegezi. Felsikoltok és az arcom elé kapom a kezeimet, mintha bármit is számítana a golyók ellen. Hosszú, gondterhes csend telepszik ránk. Erőnek erejével vissza nyelem a sírás keserű gombócát. Nem fogok sírni, bármennyire is megvagyok rémülve. A férfi újból végig mér, de aztán felhördül és tehetetlenül le engedi a fegyvert majd engem is. Döbbentem hátra lépek párat, hogy ne érjen el hátha csak véletlen engedett el, de a vadász csak megdörgöli a borostáját aztán a hátára veti a puskát.
- Nem fogok ártatlanokat ölni, - motyogta magában, mintha önmagát győzködné. - főleg nem gyerekeket. Hány éves vagy egyáltalán? - emeli föl hirtelen a karcos hangját, amitől csak még jobban megijedek.
- Tíz...tizennyolc. - válaszolom nehézkesen.
- Ez vicc... - megcsóválja a fejét, de nem néz rám, a környezetét figyeli inkább, mintha bárki is megláthatna minket itt. - Nem tudom, mit tettél vagy miért küldött rád a királyné, de... - lassan kihúzza a kést az övéből és oda nyújtja nekem. Hezitálok. Most ez is egy csel vagy tényleg csak segíteni akar?  Percekkel később veszem csak el a kést, mire végre rám néz. Vadul csillogó szemeiben azonban kétségek, harag és tehetetlenség örvénylik. Vajon eszébe jutott valaki, vagy a boszorka ártott neki?  - Majd kitalálok valamit. Te meg fuss. - hangja határozott és acélos. Szólásra nyitom a szám, de a vadász rám kiált: - Fuss már, te lány. Menekülj innen. Megszeppenek, taszít egyet rajtam, ami kellő löketet ad,hogy az ijedtségtől dermedt lábaim futásnak eredjenek.

Addig futok, míg a lábaim a végkimerültségtől össze nem csuklanak, és el nem esek a nyirkos avarban. Zokogni kezdek. Tudtam, hogy mindent, a még el nem kobzott bútorokat, vagyonomat, büszkeségemet és életemet, kockára teszek, amikor a Királyné ruhás szekrényébe gondosan elrejtett fiolát elloptam. Mint mindig, most is segítenem kellett a cselédeknek felöltöztetni a Királynét a fényűző ruhájába és besütni a haját, így elég volt csak egy-két pengőt adni a személyzetnek, hogy hadd én válasszak a szekrényből ruhát. Két gyors kéz mozdulat. Erre a két mozdulatra vártam hosszú ideje és ezt, a szinte pár percig tartó mutatványt, terveztem hónapokon át, mielőtt eljött volna apám szülinapja, amit hajnalig elhúzódó mulatság követ. Idén több bort kérettem, hogy biztosan mindenki kábult legyen, mire elindulok a várból. Minden működött... egészen addig, míg a Királyné rá nem jött a cselre.
A porózus földbe vájom a körmeimet, és ahogy össze görnyedek, megnyomja a mellkasomat a fiola. Ettől a tompa fájdalomtól azonban új erőre kapok. Olyan erőre, amit a bosszú táplál. Dacosan letörlöm az arcomról a könnycseppeket, s a sarkomra ülök. Majd én véget vetek az évtizede tomboló zsarnokoskodásnak és igazságtalanságnak, amit ez a nőszemély hozott az országra, a várra, az otthonomra is, megkeserítve az életünket. Felállok, s határozott léptekkel tovább indulok.
Teljesen rám sötétedik, amikor találok egy kicsi fa házat, mélyen elbújva az öreg tölgyfák törzsei között. A moha tetős, fa gerendás ház, olyan alacsony és apró, mintha egy makett volna. Az a néhány, kerek ablaka, ami van, is poros, az udvarát pedig ellepte az avar. Lábujjhegyen oda oson és körbe nézek. Nem találok sem kint, sem bent senkit, ezért benyitok a gerendákból össze állított ajtón. Egyből a konyhába jutok. Mint mindenhol, itt is fából készült minden bútor, amiken a por ellenére is látszik, hogy gondos kezek faragták. Középen egy hosszú, keskeny asztal terpeszkedik, rajta tálak, korsók és kenyér maradékok. Mellette a mosogatóban meg még ennél is több koszos edény. Érintetlennek tűnik, de azért előhúzom a vadásztól kapott kést a zsebemből és azzal együtt keresek egy ágyat vagy kanapét.  Mivel kicsi a ház, rögtön a következő helyiség a hálószoba. Üres, díszítetlen, csak apró, gyerek ágyak vannak benne. Össze tolok jó néhányat aztán kimerülten bele fekszek.

Léptek zajára ébredek, aztán megcsapja az orrom a föld és a moha erős illata. Magam elé kapva a kést azonnal felülök. Azonban azzal, amivel szemben találom magam, semmi nem tud felkészíteni. Felsikoltok és teljesen a falig hátrálok, magam alá csavarva a szúrós takarót. Hét, az ágy cirádás támlájánál alig magasabb ember vesz körbe és bámul vissza rám ugyanolyan megilletődöttséggel.  Kivétel nélkül mindegyikük koszos, mintha egész nap dolgoztak volna, arcukon a kiülő fáradtság és megterhelés sötét karikákat és szarkalábat vont a szemük alá. Egyedül a szakálluk, hajuk hossza és színe különbözteti meg egymástól őket. Nem ijednek meg, helyette inkább suttogni kezdnek, aminek a hangja a fenyőerdőt erősen fújó szél, súgására emlékeztet.
- Mit csinálsz te itt? - szólal meg végül kíváncsi, de határozott hangon a legidősebb törpe, akinek olyan dús és élénk vörös szakálla van, amit még sosem láttam. Egy kicsit most előrébb lép, hogy jobban szemügyre vegyen miközben feljebb tolja a krumpli orrán egyensúlyozó kerek kis szemüveget.
- A Királyné elől bujdosok. - válaszolok hosszas megfontolás után. Tömör kijelentésemre döbbenten egymásra néznek.
- Miért higgyünk neked? - kérdezi felvont szemöldökkel, karba tett kezekkel egy másik törpe. Mindközül ő tűnik a legellenségesebbnek.
- Mert a mostoha anyám, és jobban tudom bárkinél, hogy milyen önző és zsarnoki. Napról napra nem csak az én életemet keseríti meg hanem másokét is a városban, és olyan feladatokat ad, amiket ember nem képes elvégezni. - magyarázom, gondosan kihagyva az ellopott fiola tényét.
Ismét suttogni kezdenek, ám most mintha lenne egy kis együttérzés is a hangjukban.
- Hát ezt ismerjük... - mondja álmatagon egy harmadik törpe. Megdörgöli a szemeit, aztán nyújtózik egyet, amitől le esik a sapkája a földre. Nem foglalkozik vele, sem a szélrózsa minden irányába álló szőke hajával. A suttogás erre abba marad, mindenki a törpére bámul meglepetten.
- Hogyan? - kíváncsiskodok, nem törődve a megdöbbent arcukon, hogy az egyik társuk elkotyogta magát. Szabadnak tűnnek főleg, hogy ilyen messze laknak a vártól.
- Szerinted nyaralni vagyunk itt? - morogja ellenségesen a szobor módjára ácsorgó, pesszimista törpe.
- Még ilyen messzire is elér a Királyné keze.  - hadarja gyorsan egy fekete hajú, dús bajszú törpe, fintorogva össze húzva az orrát, mint aki mindjárt trüsszenteni fog. - Az erdőben nekünk kell a fát, a követ és a gyógynövényeket kitermelnünk.
- De - értetlenkedem, miközben lassan lejjebb eresztem a kést szorongató kezem  - csak heten vagytok. Kik segítenek nektek ebben?
- Már csak mi vagyunk erdei törpék... - válaszol halk, szinte suttogás szerű hangon az ágy egyik karfáját idegesen szorongató törpe, akinek a méz színű haja még befonva is majdnem a földet súrolja. Félénken néz rám, de amint találkozik a tekintetünk elnéz a mellette csendesen ácsorgó társára, aki a rá egy számmal nagyobb kabát ujjat húzza rá zömök, kérges kezére miközben némán, elhúzott szájjal bólogat. - A többiek hol a bányában, hol a fa vágás közben haltak meg.
- Sajnálom... - annyira megdöbbenek, hogy alig jutok szóhoz. Kínos csend telepszik ránk: én a kést szorongató kezemet bámulom, a törpék pedig hol egymást, hol a fapadlót.
- Maradhatsz... - kezdi hirtelen és olyan vidáman a hozzám legközelebb álló, kibolyhosodott lila sapkát és inget hordó törpe, de aztán megakad és abba hagyja a sarkán való egyensúlyozást, amint rájön, nem tudja a nevem.
- Hófehérke. - válaszolom visszafogottan. Alig bírom le leplezni a megkönnyebbülést, hogy legalább ma éjszakára megvan a helyem.
- Csak egyenlőre, Hófehérke. - morogja indulatosan a morcos törpe. Aztán szinte egyszerre megindulnak kifelé. Ám még mielőtt rám csuknák az ajtót még elkapok egy-egy mondatot: remélem főzni azért tud, vagy mosni, vagy  hogy nem hazudik és hozzá ránk a bajt...
Másnap reggel nagy hanggal, zajjal elmennek a törpék letudni a kötelességüket. Megvárom, hogy teljesen elcsendesedjen a ház, s csak azután túrom fel a szekrényt a legnagyobbnak tűnő ingekért és megyek a konyhába valami enni valót keresni. A kamra polcai ugyan nem roskadoznak a felhalmozott ételektől, de bőségesen találok gyümölcsöket, gombát, magvakat és cipót is. Az utóbbiból török egy kisebb darabot majd leülök vele a hosszú, keskeny asztalhoz. Átveszem az egyik inget majd majszolgatva a kenyeret elkezdem befoltozni a szakadt blúzomat, a talált, durva anyagú inggel.

Alig foltozok be pár szakadást, kopogtatnak az ajtón.
- Helló. - kopogtatnak újból, amitől kissé elhalkul az öreg és reszketeg női hang. - Meghoztam a friss gyümölcsöket.
Gyümölcsöket? kihúzom magam, és óvatosan leteszem a ruhát az asztalra, nincs szükség után pótlásra, pillantok a kamra nyitva hagyott ajtajára. Akkor ki lehet az? halkan fel állok, és az ajtóhoz osonok, a törpék azt mondták, hogy egyedül vannak. Már épp kilesnék a kicsi ablakon, amikor kivágódik az ajtó, erőteljesen az oldalamnak csapódva. Összegörnyedek a fájdalomtól, de sikerül nem felnyögnöm. Kényszerítem magam, hogy kilessek az ajtó görbe gerendái között: a küszöbön egy idős nő áll. Fekete tunikát visel, ami hiába bő, jól látszik a görnyedt háta és a gyümölcsöktől roskadozó kosarat markolászó, reszkető kezei. Egyből oda csoszog a koszos edényektől zsúfolt pulthoz, hogy aztán aprót nyögve ledobja rá a kosarat. Lerázza, kiropogtatja ízületes ujjait aztán az idősekre nem jellemző módón elkezdi lendületesen átkutatni, feltúrni az egész házat. Ritkás ősz haja csak úgy száll a levegőben, miközben minden egyes fiókot, polcot és szekrényt átvizsgál. A ráncoktól mélyen barázdált csontos arcát pedig láthatóan egyre jobban önti el a düh, ahogy rájön, nem találja, amit keres. Felordít ám még mielőtt felrúgná a hozzá legközelebb eső széket, mélyen ülő, éjfekete szemei megakadnak az asztalon hagyott ruhámon.

 - Lám, lám, lám. - cöccög kárörvendően - Ki hitte volna, hogy képes vagy ilyen messze eljönni. - fordul meg és tesz egy széles karmozdulatot.  - Azt áruld már el, hogy mivel tudtad rá venni a vadászt, hogy egy őzet öljön meg és nem téged.
- Itt valami nem stimmel. Honnan tud egyáltalán róla...? - teszem fel magamnak a kérdést miközben gyanakodva újból megnézem magamnak a nőt: hegyes orr, fekete, mélyen ülő szemek, fakó ajkak, és ékköves gyűrűk az ujjon. Pont mint a királynénak.  Épp idejében préselem össze az ajkaimat, hogy ne nyögjek fel a döbbenettől.
- Végül is, mindegy. - folytatja mivel nem válaszolok. - Nem kell többet az erdőt járnia. Pedig kedveltem Olivért - színpadiasan felsóhajt - A családja is biztosan megfogja érteni, hogy egy fiatal csitri miatt kellett meghalnia. - játszik rá. Mindig ezt csinálja, ha sakkban akarja tartani a másik embert. É s mindig működik. Még erősebben szorítom össze a szám, hogy már kezd begörcsölni. Ne figyelj oda rá, ne figyelj oda rá!
- És most szépen elmondod, hogy hová tetted azt az átkozott fiolát! -  utasít megemelve a hangját miközben elkezdi méregetni a szét szakadt, félig megvarrt blúzt.
- A fiola! - kapok a blúzom mell zsebéhez, csakhogy az üres. Mindenemet át tapogatom, mire rájövök, hogy másik felső van rajtam. - Ne, ne, ne, ne... - robban bombaként szét bennem a pánik. Érzem, ahogy reszketni kezdenek a lábaim, le ver a víz és az agyam teljesen eltompul.  A boszorkány teljesen szét hajtogatja a blúzt és a fény felé tartja. Én pedig anélkül, hogy gondolkodnék, szembe szállva a mostoha anyám iránt érzett félelmeimmel, lendítem a kezem és becsapom az ajtót.

A nő azonnal megpördül és eldobja a ruhát. Szólásra nyitom a szám, mire közelebb lép hozzám fenyegetőn felemelve a kezeit.
 - A FIOLÁT AKAROM! - kiáltja agresszívan, aztán meglendíti az egyik kezét, amitől két szét is felém repül.  Épp hogy csak sikerül időben elhajolnom előlük és a szét robbanó szék darabok elől. Felsikolt. Újból meglendíti a kezét, amitől a levegőbe emelkedem majd egyenesen neki vágódok a konyha pultnak. A fájdalomtól kiszalad a tüdőmből az összes levegő és egy percre elsötétül a világ.
- Kinek képzeled te magad, hah? - dobbant egyet a lábával, mire a konyha asztal nekem ütközik oda szorítva a pulthoz. A lendülettől az összes alma a földre zuhan, és az asztalon lévő poharak, tányérok és étel maradékok szerte szét gurulnak. A boszorkány tajtékozva elindul felém, felrúgva, szét taposva a földre került tárgyakat. Amint közelebb ér azonban meg fagy ereimbe a vér: a dühtől az álcája lassan kezd lefoszlani róla: a ráncai eltűntek, de a kiszáradt, cserepes szája és megbarnult fogai nem, ritkás ősz hajába, vastag, göndör fekete tincsek keverednek, amitől úgy néz ki, mintha villám csapott volna bele, és a királynőre jellemző peckes tartás megjelenik, viszont a csoszogása megmarad.

- Megjöttünk... - köszön vidáman az egyik törpe, de el is akad a szava, amint meglátja a feldúlt házat, a boszorkát és engem. Egy perc döbbenet után azonban egyszerre vetik rá magukat a nőre, ütve, csípve, rúgva ahogy csak érik. A nő felsikolt és igyekszik védekezni, de szinte tehetetlen a hét törpe ellen. Kiszabadítom magam, és egy serpenyővel erősen fejbe vágom. Az ájult nő a padlóra esik, mi pedig azonnal az egyik székhez ráncigáljuk és gondosan oda kötözzük.
- Még sosem járt itt a Királyné.. össze tört a tálkám...és most hogyan tovább? mit csináljuk vele? és Hófehérkével...? - hallom a halk sugdolózást a hátam mögül, miközben neki állunk össze pakolni. Először én is elkezdem fel állogatni a székeket, be csukni a szekrény ajtókat és fiókokat, de aztán kihasználva, hogy nem figyelnek rám, oda sietek a felborított asztalhoz, hogy kihúzzam az alá beszorult ruhámat. végig tapogatva azonban nem találom meg a fiolát.
- Ne, ne, ne.. - motyogom idegesen miközben le térdelek, hogy a szekrény alatt és annak környékét is átkutassam.
- Ezt keresed? - mutatja fel az üvegcsét a történtek ellenére is fáradtnak tűnő törpe. - Ezért jött ide a banya, igaz? - megrázza, amitől a halvány lila folyadékban szürke csíkok jelennek meg és füst módjára gomolyognak, mígnem az egész egy sötét színű masszává nem válik, amiben a fény is eltűnik.
Idegesen megdörzsölöm az orrnyergem. Körbe nézek a félig felbolygatott házon, a törpéken, akik hol csalódott hol mérges arccal bámulnak vissza rám, várva a választ. Miattam kerültek ebbe a slamasztikába....
- Az a halál ellenszere... -  vallom be kénytelenül. - A Királyné annyira megszállottja a fiatalságának, hogy kifejlesztett egy olyan szérumot, amivel megállíthatja az öregedést.
Döbbent csend. Még a háttérben az almákat rendezgető törpe is fel figyel rám, s bele harapva az egyik almába közelebb jön, hogy mindent halljon.
- Hát nem értitek? Ha ezt megissza, akkor halhatatlan lesz. - nincs válasz - Azt akarjátok, hogy örökké fölöttünk zsarnokoskodjon? Fölöttünk, a gyermekeinken és az unokáinkon is? Ezzel megállíthatjuk...

Köhögés szakít félbe. Mindenki a hátul álló törpére néz, aki a torkát markolászva gurgulázva köhög.
- Mi... mi az? - veregeti meg a hátát a morcos törpe, de barátja térdre zuhan, arca egyre jobban ellilul, a szemei fenn akadnak végül rángatózva elterül a földön.
- Szende...? - kérdezi halkan valaki - ne hülyéskedj...
- Aligha tudná megjátszani magát! - szólal meg vidáman a magához tért boszorkány.  - Az alma ugyanis mérgezett volt. - krákogva felnevet mire egy varjú teljes erejéből neki repül az egyik koszos kis ablaknak majd a párkányon toporogva megpróbál átjutni az üvegen. Mindannyian összerezzenünk. - A barátocskátok alszik, - fészkelődik vigyorogva - olyan mélyen, hogy még azt sem veszi észre, hogy napról napra egyre öregebb és öregebb lesz. És ti pedig végig nézitek. - hátra veti a fejét és elkezd éles, krákogó hangon nevetni, amitől előbb egy, majd még egy aztán egy tucat madár repül be a nyitva hagyott ajtón, hogy aztán megtébolyultan repkedjenek össze-vissza a szűk konyhában, felborogatva a polcok tartalmát, a kisebb szekrényeket. A földre vetem magam, a többi törpe pedig a szekrények és az asztal mögé menekül. A madarak ekkora már annyian vannak, hogy egy összefüggő folyamként mozognak, mintha csak a tenger hullámozna. Rikácsolnak, vijjognak, nem törődve a kihulló tollaikkal. Aztán örvényleni kezdnek, mintha ők lennének a víz, a bejárati ajtó pedig a lefolyó. Pillanatok alatt eltűnnek rajta.
- Ez meg mi volt....? - motyogom döbbenten miközben óvatosan feltérdelek. A hirtelen keletkezett csend azonban mindent elárul: a királyné megszökött. Gondterhelten bele túrok az össze kócolódott, fonatokból szétcsúszott fekete hajamba.
- A baj, amit ránk hoztál. - a haragos hangtól azonnal megfordulok a tengelyem körül. A pesszimista törpe épp elő bújuk a fedezékéből arrébb rúgva egy földön heverő fa korsót miközben haragos szemeit rám szegezi.
- Én...én nem így terveztem. Azt hittem, hogy... - nézek körbe teljes döbbenettel, s csak azután szólalok meg, de így is a szavamba vág.
- Mit? Hogy nem jön utánad majd azért, amit elloptál tőle? - jön még közelebb hozzám, egyik karját lendületesen a levegőbe emelve.
- Hogy ha legyőzni nem is, de sakkban tudom tartani. - folytatom az igazamat határozottan - Mindenkinek vannak gyengéi.
- Gyengéi...? Mint ahogy a királynénak a "fiatalság"? - veszi át a szót ingerülten a szemüveges törpe, aki épp a földről húzza fel a néma társát. - Marhaságokat beszélsz. A halál ellen nincsen orvosság.
- Fiatalság... - motyogom miközben a gondolataim szél sebesen száguldozni kezdenek. - Méreg -  fiatalság - öregedés. - kell össze függésnek lennie.
- Nem hallottad mit mondott az a banya? - most már minden oldalról közre fognak a törpék. - A szemünk láttára fog megöregedni Szende.
- Tudom, mit kell tenni!  - jelentem be határozottan és a mindig álmosnak tűnő törpe kezében szorongatott fiolára nézek. - Azt mondta a Királyné, hogy öregedni fog Szende, nem?  -  láthatóan össze zavarom a társaságot, de ennek ellenére is folytatom. - És mi ellen harcol maga a királyné is? Az öregedés ellen!

A kijelentésemre a fele társaság értetlenül megdöbben, a másik fele pedig reménykedve a fiolára bámul. Ekkor veszem rossz száj ízzel tudomásul, hogy fel kell áldozni a fiolát, azt, amiért eddig eljöttem és harcoltam, és lehet, hogy több esélyem már nem is lesz... De nekem szánta a boszorka a mérget, aminek végül más itta meg a levét.
A törpék heves motyogásba kezdenek egymás között: látszik rajtuk az apró arcukon átsuhanó kétely, a remény és a düh is, ami végül hirtelen csendbe burkolózik. Szinte farkas szemet néznek egymással aztán egyszer csak, egy emberként úgy mozdítják, helyezik Szendét, hogy kényelmesen meg tudják itatni vele a folyadékot.
A törpe először nem reagál, de alig pár perc elteltével kapkodva a levegő után felriad. Zihál, izzad és reszket, mint akit a láz gyötör. Azonban a méreg kiszívta hajából és szakállából az összes színt és mély ráncokat festett a fal fehér arcára. Mindenki felkiált örömébe, ugrándozni és kurjongatni kezdenek. Én pedig csendesen fogom a holmimat és félig sírva, félig nevetve magukra hagyom őket.

uBorka - Szépség és a Szörnyeteg /remake/

- Hölgyem! – mondta az eladó, amikor látta, hogy még nem teljesen vagyok magamnál. Ja, igen, amúgy a nevem Belle, és a nem létező barátaim Bellnek hívnak. Most elmesélek egy történeteta szerencsétlen és egyben fordulatos életemről. Remélem, unni fogod!
Az egész úgy kezdődött, hogy drága faterom elment valahová, de útközben meghalt. Én hülye pedig fogtam magam, elindultam helyette. Kilyukadtam valami isten háta mögötti palotában. A kaput zárva találtam, de engem ez nem tántorított el. Bemásztam. Irtózatosan bűzlött az egész hely. Bementem, és láttam, hogy valami elsuhan előttem. Nem is sejtettem, hogy egy valami egy pillanaton belül rám ugrik, és megkérdezi, hogy mi a szarcsimbókot keresek itt.
- Neved? – kérdezte nem túl barátságosan.
- Belle vagyok. – válaszoltam.
Eközben leszállt rólam, és egyszerűen otthagyott! Na de térjünk a lényegre! Ismerkedtünk, és folyamatosan azt hajtogatta, hogy menjek a 3. emeletre.
Kis idő múlva
Azt gondoltam, semmi bajom nem lehet abból, hogy csak ránézek arra a dologra, amit annyira őrizget. Remélem fölkészültetek, mert csak egy rózsa volt ott. Hirtelen éles visítást hallottam, és egy rántást éreztem magamon.
Rögtön ki is kerültem a szobából. És abban a pillanatban hazaküldött! Mentem, lehajtott fejjel, mert hát szomorú voltam a történtek miatt. Valaki belém jött. Hát persze hogy Casper! Még csak ő kell a nyomoromhoz (Casper mindig koslat utánam, és fogdos)!
- Szia… Belle! – és ezt olyan csábosan mondta, hogy majdnem odaokádtam.
- Cső Casper, hagyjál! – mondtam, és elsprinteltem, mielőtt megszólalhatott volna.
Visszamentem a városba, ahol azt hallottam, hogy mindenki az ÉN szörnyemre vadászik! Rögtön futottam vissza hozzá, mert rájöttem, hogy szeretem. Bementem, és rögtön le is támadtam, és elmondtam neki a történteket.
Viszonylag jól reagált, mindent (mármint ajtót és ablakot) bezáratott. Aztán egyszer csak jön Casper és a „serege”. Amíg harcoltak, én elbújtam, és onnan lőttem néhány embert puskával.
Ahogy Casper és John (a Szörny) kardoznak, mennek egyre kijjebb, John leesik a mélybe, és magával rántja Caspert. Olyan szomorú voltam! 3 napig ott ültem, talán egyszer visszajön. De nem jött! Hazamentem. Mindenen gondolkoztam. Halál, öngyilkosság. És döntöttem.
SZINGLI MARADOK!

Zizi - Nem kell herceg a boldogsághoz

Most hirdették ki a nagy hírt. Minden hajadon lányt meghívtak holnapra a kastélyba, ahol egy bált szerveznek, hogy a herceg párt válasszon és átvehesse a trónt. Annyira szeretnék elmenni! Sajnos valószínűleg itthon fogok dolgozni egész este, amíg a mostohaanyám és lányai a palotában táncolnak a herceggel. Muszáj meggyőznöm őt, hogy elengedjen, ha kell, egész ma este robotolok, csak hadd jussak el egyszer egy igazi bálba! Hirtelen egy kiáltás szakította félbe a gondolataimat.
-Hamupipőke!
Lesiettem a lépcsőn a nappaliba, ahol mostohaanyám rám várt a kanapén ülve.
- Igen, anyám? – válaszoltam, reménykedve, hogy ma jó kedvében van, és elenged a bálra.
- Hallottad a hírt, – közölte velem kimért hangon – hogy bál lesz a palotában.
Nagyot dobbant a szívem.
- Remélem, tudod, hogy semmi esély, hogy te eljöhetsz velünk.
Ekkor teljesen összetörtem.
- És ha egész nap dolgoznék ma és még holnap segítenék is összekészülődni a nővéreimnek a bálra, úgy sem mehetnék? – kérdeztem reménykedve. Elgondolkodva nézett rám. Végül megszólalt.
- Rendben. Eljöhetsz, de csak egy feltétellel. Minden dolgodat elvégzed még ma este, és megvarrod a nővéreid ruháját, és ha ezekkel kész vagy, akkor magunkkal viszünk. Viszont ha nem lesz szép, palotába illő ruhád, otthon hagyunk.
- Máris rohanok! – kiáltottam fel boldogan, és siettem a dolgomra.
Egész nap a házat takarítottam, és még a báli ruhák megvarrásával is végeztem, csak a sajátommal nem. Istenem, mit fogok így felhúzni holnap! – gondoltam, miközben a szobám felé tartottam. Mikor beléptem az ajtón, hirtelen nem is fogtam fel, amit látok. Egy gyönyörű új ruha állt a szoba közepén, egy próbababán, lila és rózsaszínű színekben pompázva. A kisegereim és a madarak ott álltak mellette.
- Meglepetés! – kiáltották, és körém sereglettek. Nem is tudtam mit mondjak.
- Ezt ti varrtátok nekem? – kérdeztem hálával teli hangon.
- Igen. Láttuk, hogy milyen elfoglalt vagy, és gondoltuk, neked nem lesz időd a saját ruhádra, ezért mi megcsináltuk neked. – válaszolta az egyik egér. – Reméljük, hogy tetszik.
- Hiszen ez káprázatos! – kiáltottam fel. – Köszönöm szépen!
- Szívesen! Örülünk, hogy tetszik! Most itt is hagyunk, próbáld csak fel nyugodtan. Holnap este te leszel a legszebb a bálon! – mondta egy madárka, és kirepült a szobából, őt követte a többi madár, a kisegerek pedig a fal lyukaiban tűntek el. Még mindig alig hittem el, hogy mindezt értem tették. Felpróbáltam a ruhát. Nagyon tetszett, lila színe volt, és voltak rajta kis rózsaszínű masnik és fodrok. A próbababa nyakán ott volt még egy nyaklánc is, igazgyöngyökkel. Gyönyörűen nézett ki, alig vártam, hogy holnap ezt viselhessem! Óvatosan levettem a ruhát, visszaraktam az állványra, és lefeküdtem az ágyamra. Sokáig még nem tudtam elaludni, annyira izgatott voltam a holnapi bál miatt, viszont egy idő után elnyomott az álom.

Másnap reggel a madarak csicsergésére ébredtem. Tudtam, hogy még ma is sok dolgom lesz, mivel a nővéreimnek kell majd segítenem a készülődésben. Fel is keltem az ágyból, felöltöztem, és indultam, hogy elkészítsem a reggelit. Miután bevittem mindenki szobájába az ételt, nekiálltam még dolgozni, nehogy a mostohaanyám meggondolja magát. Délig a házimunkát végeztem el, de ebéd után már mindenki a ruháját húzta fel a bálra, ezért én rohangáltam mindenért.
Mielőtt a bálba indultunk, volt egy kis időm, ezért gyorsan felhúztam a gyönyörűszép lila báli ruhámat, a hajamat pedig kiengedtem, és néhány csatot tűztem bele. Hallottam, hogy a hintó megérkezett a házunk elé, ezért lesiettem a lépcsőn. Mostohaanyám és lányai az előszobában álltak, és mikor megláttak, tátva maradt a szájuk, aztán hirtelen Drizella felkiáltott.
- Az az én nyakláncom! – mutatott a nyakamra, ahol az igazgyöngyökkel teli ékszer volt.
- Ez pedig az én fülbevalóm! – csatlakozott hozzá Anasztázia. Közelebb jöttek hozzám, és elkezdték a ruhámat rángatni és tépni.
- Te az én masnijaimat használtad?
- És az én fodraimat? – ordítozták, és én nem tudtam, mit csináljak. A ruhám cafatokban lógott rajtam, az igazgyöngyök pedig a padlón gurultak.
- Lányok, elég! – mondta nyugodt hangon anyám. – Úgy látom, nincs szép ruhád a bálra – fordult felém, és szinte láttam a kárörvendést a szemében – ezért úgy döntöttem, hogy itthon maradsz.
Zokogva rohantam fel a szobámba, miközben testvéreim kisétáltak az ajtón, és felültek a hintóra. Ez a hintó majd a bálba viszi őket, oda, ahova én már sohasem juthatok el. Vigasztalásért meglátogattam édesanyám sírját, aki még a születésemkor meghalt. Miután visszatértem a házba, vacsora nélkül mentem lefeküdni, és álomba sírtam magam.
Másnap reggel kisírt szemekkel ébredtem. Egész nap robotként végeztem a dolgom, de lélekben nem voltam ott. Bizonyára a herceg talált magának egy gyönyörű lányt, akit feleségül vesz. – gondoltam, és főztem tovább az ebédet. Ebéd után mostohaanyám hívott, a nappaliban várt rám, mint két nappal ezelőtt, amikor még annyira reménykedtem, hogy elmehetek a bálba.
- Hamupipőke, nem vagyok elégedett a munkáddal mostanában. – nézett rám, mikor beléptem a szobába. – Nem takarítasz rendesen, a port nem törlöd le, és nem figyelsz oda, miközben dolgozol. Ezért úgy döntöttem, hogy elküldelek takarítónőnek máshova. Csalódtam benned, azt hittem tudod, hogy mit várok el tőled. Ma délután már indulsz is az új munkahelyedre, szóval pakold össze az összes dolgodat, a ház előtt fog állni egy hintó, ami majd odavisz.
Meg sem tudtam szólalni, olyan sok információ volt ez egyszerre.  Nem tudtam, hogy mit is érzek. Egy kicsit izgatott voltam, hiszen bárhol jobb lehet, mint itt, viszont féltem is, mivel azt se tudtam, hol fogok dolgozni.
- Most pedig mehetsz – szólalt meg anyám – szedd össze a dolgaidat.
Kimentem a szobából, még mindig a gondolataimba mélyülve. A szomorúságom már majdnem el is múlt, hiszen hamarosan elmehetek innen. Délután pontban három órakor megállt a házunk előtt egy hintó. Megfogtam a táskámat, amiben nem volt sok minden, kimentem az ajtón, és beültem a járműbe.

Az út csendben telt el, a sofőr nem szólt hozzám. Nem telt sok időbe, mire megérkeztünk. Nem hittem a szememnek, a palotában fogok dolgozni! A sors iróniájának éreztem, hogy végül eljutottam a kastélyba, ha nem is a bálba. Bementem a nagy ajtón, és hirtelen be kellett csuknom a szemem, annyira fényes volt minden. A falak aranyszínűek voltak, és óriási csillárok lógtak a plafonról. Gyönyörű volt! Az előcsarnokban egy nő várt rám, barna haja volt és takarítóruhát viselt, valószínűleg ő lesz a főnököm, gondoltam. Szigorúan nézett rám és megszólalt.
- Én fogom felügyelni mostantól, hogy hogyan dolgozol. Minden nap a báltermet kell majd takarítanod, és néha a konyhában besegítesz majd főzésnél. Mi a neved? – kérdezte.
- Ella. – válaszoltam. Az igazi nevemet mondtam, amit még a szüleim adtak nekem születésemkor.
- Nos, Ella. – mondta – Én Mrs. Mille vagyok. Most megmutatom a szobádat, jól figyelj, mert ha eltévedsz, az nem az én bajom.
Elindult az előcsarnokon keresztül, én pedig követtem, a táskámmal a kezemben. Sokáig sétáltunk, ezért volt időm körülnézni. Minden olyan szép volt, ragyogott a tisztaságtól és az aranytól. Végül a szobámhoz értünk.
- Most pakolj ki, – nézett rám – van rá egy órád. Utána idejövök érted, és megmondom, mi a dolgod. A ruha, amit viselned kell, ott van a szekrényedben. Van több is belőle, hogy ha mosásban van, akkor is legyen másik. Egy évig fogsz itt dolgozni. A pénzt, amit keresel, a mostohádnak küldjük, aki ezt kérte. – közölte velem, miközben kifelé ment a szobámból.
Mivel nem sok személyes tárgyam volt, öt perc alatt végeztem. Ezután jobban megfigyeltem a szobát. Kicsi volt, de nekem tetszett, volt benne egy ágy, egy íróasztal, egy szekrény, egy éjjeliszekrény, rajta egy órával, és egy tükör is függött a falon. Miután körbejártam a szobát, lefeküdtem az ágyra, ami nagyon kényelmes volt, és a plafont néztem. Örültem, hogy kivételesen nem otthon kell lennem, végre megszabadultam a mostohaanyámtól, még ha csak egy évre is.
Az egy óra gyorsan eltelt, máris kopogtattak az ajtómon. Gyorsan felkeltem az ágyról, felhúztam a ruhát, mert elfelejtettem ezt korábban megtenni, és kimentem az ajtón.  Mrs. Mille ott állt előtte, rám várva. Szó nélkül elindult, és én követtem a kacskaringós folyosókon keresztül.
Mikor megérkeztünk a bálterembe, adott egy seprűt, és azt mondta:
- Először söpörj fel, aztán fel is kell mosnod, és a port is töröld le mindenhonnan. A többi eszközt a falnak támasztva találod ott – mutatott a sarokba, ahol egy felmosórongy és más takarítószerek álltak. – Ha végeztél, menj a konyhába, és kérdezd meg, mit kell segíteni. – sorolta fel a feladataimat, és kiment a teremből.
Nekiláttam a munkámnak, nagyon igyekeztem mindent jól csinálni. Miközben dolgoztam, énekeltem, és így sokkal gyorsabban telt az idő. Már este fél hét elmúlt, amikor a konyhába indultam, amit Mrs. Mille még a bálterem felé jövet megmutatott. Hirtelen egy elágazásnál nekiütköztem egy férfinak. Bocsánatot szerettem volna kérni, de amikor ránéztem, elállt a lélegzetem. A legjóképűbb férfi volt, akit valaha láttam, rövid, barna haja a szemébe lógott, és égszínkék szeme engem figyelt.
- Bocsánat, – szabadkozott. - nem figyeltem oda. – A hangja lágy volt, ez is tökéletes, mint minden más is rajta.
- Én kérek bocsánatot, csak elkápráztatott a palota, és nem a lábam elé néztem. – mondtam, teljesen elvékonyodott hangon.  – Most mennem kell. Viszlát! – siettem tovább.
- Várj! Legalább a nevedet mondd el! – kiáltott utánam.
- Ella. – mondtam, és siettem a dolgomra.

Mikor odaértem a konyhába, a vacsora után kellett mosogatnom néhány másik cseléddel, akik ugyanakkor értek oda, mint én. Ők is takarítottak, csak ők máshol. Egész végig a férfiról álmodoztam, akinek még a nevét se tudtam, mert elfelejtettem megkérdezni.
Mikor végeztem, és a szobámba küldtek, megint összefutottam Vele. Még mindig olyan jól nézett ki, mint az emlékeimben, sőt, jobban. Ő is meglátott engem. Felém indult.
- Örülök, hogy megint találkozunk. Ráérsz most? Nem szeretnél sétálni velem egyet? – kérdezte, és nekem nagyot dobbant a szívem.
- Persze hogy ráérek, – válaszoltam – és nagyon szívesen sétálok veled. Elárulnád a neved? Még nem tudtam megkérdezni tőled.
- A nevem Nicholas. – mondta, megfogta a kezemet, és elindultunk.
Nicholas jól ismerte ezt a helyet, megmutatta a legszebb részeit a palotának. Nagyon jól elbeszélgettünk közben, észre sem vettem, mennyire eltelt az idő. Visszakísért a szobám elé, és megcsókolta a kezemet.
- Remélem, hogy még találkozunk. – rám nézett, és elment, én pedig még percekig a szobám előtt álltam álmodozva.
Egy hétig minden este ugyanezt tette, sétált velem, elkísért a szobámig, kezet csókolt nekem, és elment. Én pedig minden egyes alkalommal egyre jobban megtetszett.
Egy nap aztán, a szokásos sétánk közben, hirtelen megszólalt.
- El kell mondanom neked valamit. – kezdte, és már ekkor rossz előérzetem volt. – Én vagyok a herceg. – vágott a mondandója közepébe. Nekem tátva maradt a szám. – Sajnálom, hogy nem mondtam el, de akkor nem biztos, hogy szóba álltál volna velem. De rájöttem, hogy nekem te vagy az igazi. – letérdelt előttem. – Ella, feleségül jössz hozzám?

5 hónap múlva

A harangok szóltak, hogy mindenki tudja, hogy esküvő van. Nagyon izgultam, hiszen ma össze fogom kötni az életemet Daniellel. Igen, végül rájöttem, hogy Nicholas nem hozzám való, és megismerkedtem az unokatestvérével.Nicholas is talált magának egy feleséget, akivel már össze is házasodott, Annenek hívják, és ő a szomszéd királyság hercegnője. Már meg is koronázták, és ő uralkodik.
Az öccsével való találkozásom is teljesen véletlen volt, ő is belém rohant a folyosón. Már akkor is lenyűgözött az udvariasságával és a humorával, miután felsegített. Ő néha elvitt a kertbe sétálni, kis ajándékokkal lepett meg naponta, és nagyon kedves volt velem. Egy idő után rájöttem, hogy szeretem, és ő is megkérte a kezemet. Persze rögtön igent mondtam, ezért állok most ittaz üvegcipőmben és a gyönyörűszép menyasszonyi ruhámban, ami tele van ékkövekkel, masnikkal és fodrokkal, és várom, hogy a szertartás elkezdődjön.
Hirtelen megszólalt az orgona hangja, és én bevonultam. Mindenki hátranézett, és el volt bűvölve a ruhámtól. Daniel ott állt az oltár előtt, és rám mosolygott, és pedig tudtam, hogy minden rendben lesz. Véletlenül elhagytam a cipőmet a lépcsőn Daniel felé, de ő rögtön odasietett, felvette, és a lábamra rakta. Aztán az oltárhoz sétáltunk egymás kezét fogva. Az esküvőnek gyorsan vége lett, és amikor megcsókolt, tudtam, hogy soha semmi nem fog elválasztani minket. És ez is bizonyította, hogy az embernek nem kell a király feleségének lennie, hogy boldog legyen, hiszen nekem itt van Daniel, aki mellett mindig boldog leszek, amíg meg nem halunk.

Nincsenek megjegyzések: