2017. május 16., kedd

Nem létező főszereplő, aki mégis élteti a történetet


A cím minden bizonnyal furcsa lehet, viszont nem igazán tudtam ennél kifejezőbb és konkrétabb megnevezést adni annak a jelenségnek, amikor egy szereplő jelen van és mégsincs jelen egy történetben. Átjárják a sorokat a gondolatai, szinte belekapaszkodik minden egyes szóba a jelenléte, és mégsincs ott fizikailag... testileg, mondhatni. Általában, a legtöbb könyv esetében aktívan részt vesz a történetben a főszereplő, ő beszéli el és általa ismerjük meg az eseményeket. Viszont, napjaink egyik közkedvelt megoldási formája az, amikor egy karakterről más gondolatain keresztül nyerünk megtapasztalást, és így már nem is a főszereplő lesz igazából a főszereplő, hanem az a személy, aki amúgy mellékszereplői státuszt tölt(ene) be a történetben. 
Egy szereplő akkor ismerhető meg a legjobban, ha ő avatja be az olvasót az élete történéseibe. Bár állítom, de valóban így van ez? Gondoltál már arra, hogy mit gondolhat rólad a szomszéd, akinek csak illemtudóan és megszokottan köszönsz a nap folyamán? Milyennek láthat az a lány, akinek a szekrénye szomszédos a tiéddel, de igazából sosem szóltatok még egymáshoz? Mire gondolhat a melletted ülő, ismeretlen utas a vonaton, vagy a veled várakozó srác, akivel mindig ugyanarra a buszra szálltok fel? 
Ezek mind sarkított és kiragadott példák, viszont a lényeget megragadva, bár látjuk egymást, s érzékeljük a másikat, olykor mégsem vagyunk tudatában annak, hogy milyen hatást gyakorolunk vadidegen emberekre, ismerősökre vagy közelebbi barátokra, akik részei az életünknek. Ők hogyan mesélnének rólunk? Milyennek látnak minket, az életünket, a mindennapjainkat? 


Nos, hogy visszakanyarodjak a bejegyzés témájához, két könyvet hoznék alapul, amelyeket az utóbbi hetekben olvastam el, így mindenképp megérdemelnek néhány szót, tehát kezdjünk is neki:

Gayle Forman - Itt voltam

Rég olvastam ennyire megrázó könyvet. Tartalmilag annyira nem sokkoló, inkább könnyed olvasmánynak mondanám, viszont maga a téma és a helyzet szinte az ember bőrébe mélyeszti a körmeit. Írói szemmel nézve, nem tartom stílusra sem kiemelkedőnek, sem különlegesnek a könyvet, s még az író ábrázolásmódja, illetve leírásai sem kimondottan érdekesek. Ami itt, ennél a könyvnél nagyot üt, az a megoldás, amelyet az író alkalmaz. Minden bizonnyal, az a történet is tartogat meglepetéseket, ahol a főszereplő szemszögéből követve a történéseket értesülhetünk arról, hogy öngyilkosságot készül elkövetni. Biztosan bennünk lenne mindvégig a kíváncsiság, hogy megértsük a döntését, de talán ennél is erősebb lenne a késztetés, hogy megállítsuk. Egy olyan történet, ahol a szereplő már meghalt, és mások gondolatain, továbbá érzésein keresztül ismerhetjük meg az okokat, már nagyobb falat. Egyrészt, el kell fogadni a tehetetlenséget, hogy már nincs olvasóként hatásunk az eseményekre olyan formában, hogy reménykedjünk vagy bízzunk abban, hogy mégsem vesz tragikus fordulatot a történet. Mindemellett pedig tudatában kell lennünk annak is, hogy talán a kérdéseinkre sosem fogunk választ kapni, mert aki megadhatta volna, már nem él. Nehéz úgy átlátni egy helyzetet, hogy az érintett fél már nem része a pádbeszédnek. Találgatni lehet, és akár egy-két homályosabb részlet ki is tisztulhat, de igazán sosem értjük meg.
A történet számomra, ettől volt zseniális: ahogyan a mellékszereplőkön keresztül ismerhettem meg azt a személyt, aki végig kulcsfontosságú karaktere volt a történetnek annak ellenére, hogy nem volt aktívan része az eseményeknek. Ott volt és mégsem, s talán ettől válik még súlyosabbá a cím: Itt voltam. Itt volt valaki, aki már nincs és adott egy történet, melyben a főszereplővé vált mellékszereplő elkezdi kibogozni a szálakat, melyek körülszövik a barátnője halálát.


John Green - Papírvárosok

Bár ez a könyv különbözik az előzőtől - hiszen Meg karakterével ellentétben Margo nem hal meg a történet során vagy előtt -, mégis szeretnék példaként írni róla.
A könyv, vagy inkább maga az író határozottan megteremti azt a hangulatot, amit meg szeretne teremteni: mégpedig a Margo Roth Spiegelman iránti rajongást. Ezt már a könyv első lapjai is tükrözik, viszont ami zseniális benne, hogy tényleg működik. Olvasóként elkezdtem anélkül szimpátiát érezni Margo iránt, hogy valójában ismerném, és szinte a bűvkörébe volt mindazzal, ahogyan mások vélekedtek róla. Ismerni akartam, látni akartam, talán még a barátja is szerettem volna lenni a történet olvasása során. Lehet, hogy ez csak az író bravúrja, viszont Quentin karakterén keresztül megértjük, hogy miért is érdekes, különleges és magával ragadó Margo karaktere. Szerintem mindenki életében van egy ilyen személy, aki karizmatikus és stílusos. Kicsit szeretnél olyan lenni, mint ő és mindeközben élvezed azt, aki mellette lehetsz. Mintha kapnál abból a kisugárzásból, amit birtokol és Te is különlegessé válnál. Ebben a helyzetben viszont, az a poén - amit nem veszünk észre, vagy éppen nem akarunk -, hogy akárcsak Margo, ő is ugyanolyan hús-vér, sérülékeny emberek, mint Te. Nem különlegesebb, nem érdekesebb és nem kiválóbb. Átlagos. Hétköznapi, aki ugyanúgy mindennapos problémákkal és gondokkal küzd, akárcsak Te. A könyv olvasása során, a kezdeti Margo-varázs fokozatosan halványulni kezdett, míg végül kipukkant, akár egy lufi és ott állt előttem a lány, lecsupaszítva és fehéren. Semmi varázs. Csak Margo.
A tanulság talán annyi, hogy Margo karaktere vagy lénye nem különösebben érdekes. Ezzel nem azt mondom, hogy Margo színtelen, jellegtelen karakter lenne, erről szó sincs... viszont mindaz, amit olvasóként megéltem és amilyennek megismertem, az mind-mind a mellékszereplők gondolatainak és érzéseinek ráhatása Margo karakterére. Ők tették azzá, ami és azért láttam olyannak, amilyennek, mert a mellékszereplők annyira erősen kötődtek a személyéhez. Kedvelték, szerették, törődtek vele, féltek tőle, esetleg utálták vagy éppenséggel semmit sem tudtak róla. Mások miatt vált azzá a lánnyá, akiről úgy gondoltam, Ő Margo Roth Spiegelman. Viszont mindez semmi ahhoz képest, aki ő valójában. Az író erre tapint rá nagyszerű módon, s ettől vált a könyv is számomra letehetetlenné.

Harmadik példaként hozni szerettem volna Jay Asher Tizenhárom okom volt című könyvét, viszont mivel több, mint tíz évvel ezelőtt olvastam, nem éreztem volna hitelesnek, hogy írok róla. A sorozatot nemrég kezdtem nézni, és egyelőre hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, mint amelyeket az előző két könyv esetében is elmondtam: főszereplőként elmesélni egy történetet könnyű. Nem azt mondom, hogy abszolút gyerekjáték, de minden bizonnyal sokkal egyszerűbb feladat, mint megkerülni a karaktert és egy másik személy testébe bújva elmondani, milyen is ő valójában. Valószínűleg, sem Meg (Itt voltam), sem Hannah (Tizenhárom okom volt) jellemét, személyiségét nem lehet megismerni teljesen, hiába adnak róla ezerféle leírást a mellékszereplők és hiába minden eltérő megközelítés, valamint vélemény, valahogy mégis rejtélyesek maradnak. Az viszont mindenképp előnyére válik ennek a megoldásnak, hogy a főszereplőt nem csak az ő gondolatain keresztül ismerhetjük meg.

Összességében, nagyon jó ötletnek tartom, ha egy író ilyen megoldást alkalmaz, ellenben roppant nehéz is egyben ennyire mögé látni a történetnek. Sokkal jobban kell ismerni a mellékszereplőket, még inkább összpontosítani kell a szereplők közötti kapcsolatokra és összefüggésekre. Nem lehetetlen feladat, de úgy gondolom, hogy nagyobb odafigyelést és kidolgozást igényel, mintha "csak" a főszereplő szemszögéből ismertetnénk az eseményeket. Sokszor önmagunkról is tévesen alkotunk véleményt, s így a könyvek esetében is érvényesül ez a dolog, hogy a főszereplő nemmindig olyannak látja önmagát, mint amilyennek mások érzékelik. A mellékszereplők, mint élő tükrök visszajelzést adhatnak a főszereplőnek arról, hogy miképpen vélekednek róla a kívülállók - jelen esetben az olvasóknak, ha például a főszereplő már nem aktív karaktere a történetnek. Sokkal komplexebb és színesebb jellemrajzot kapunk, ha többféle vélemény épül egymásra. 
Személy szerint azt tudnám mondani vagy tanácsolni, hogy egyrészt mindenképp jelölj ki a mellékszereplők között is egy fő karaktert, akinek a gondolataiba jobban beleásod magad, másrészt a főszereplő inaktivitását kicsit kompenzálva, belevihetsz az írásba néhány visszatekintést. Így a főszereplő is szót kaphat, de mégsincs teljesen jelen, hiszen múltbeli esemény felidézéséről van szó. Abból a szempontból viszont előnyös, hogy így mindkét oldalról képet kaphat az olvasó; megismerheti a főszereplőt a mellékszereplő által, s mindemellett a visszapillantásnak köszönhetően, ténylegesen is "láthatja" őt, amellyel ő maga fedezheti fel annak jellemvonásait, gesztusait, és reakcióit.

Remélem, hogy ez a bejegyzés is hasznodra válik és tudsz belőle meríteni az íráshoz! Minden hozzászólást szívesen fogadok! Írj kommentet és mondd el a véleményed a témáról!

Nincsenek megjegyzések: