2017. június 10., szombat

Fantáziadús történetek - Résztvevők voltak

Homonyik András - Adria, a lebegő Égkő legendája

A mai kor emberéből hiányzik a hit. Hiányzik az, hogy tisztelje a múltat a jelenben. A történelemkönyvek telis tele vannak olyan történetekkel, - amit ma már a többség mesének tart - amiket nem véletlenül hívnak legendának. Most elmesélek nektek egy olyan történetet,  - egy legendát - amit átéltem. Ami megváltoztatott. Ami összetört. Amiből tanulhatna a modernkor embere.

A nevem Kutató, és ez itt a „Hihetetlen, de Igaz”  blog első, DE legfontosabb bejegyzése.

Az én életem is pont olyan (volt) kedves olvasó, mint a tiéd. Én a nagyvárostól távol élem mindennapjaimat, ahol nyugodtság lepi el az utcákat, a gépjárművek és a tömegközlekedési eszközök helyett. Ebben a kisvárosban ahol sok barátra tettem szert, majd egyszer csak a szerelem is rámtalált. A szerelem neve Adria volt, aki teljesen levett a lábamról mikor először megláttam. Barna szeme, a derékig érő természetes vörös haja, a csodás arca lángba borította szívemet. Ám-e csodálatos lényt a többség kiközösítette. Szeleburdi volt, nem tagadom, és az öltözködése is különcségét tükrözte. Képzelőereje, fantáziája, hitvilága még inkább elmélyítette érzelmeimet iránta. Állandó beszélgetéseink során kiderült számomra, hogy ő az a személy, akivel bármiről tudok társalogni. De leginkább a misztikumok világa volt számunkra a közös pont. Érdeklődési körünk metszéspontja. Attól fogva teljes mértékben elválaszthatatlanok lettünk.
Minden egyes embernek megvan a maga világa, a világról alkotott elképzelése, és látásmódja. Azt mondom, hogy ha megdolgozunk érte, bármi a miénk lehet. A kemény munka meghozza gyümölcsét. Adria azonban zárkózott a világgal szemben, nem nyit az emberek felé, nem kér és emiatt nem ad segítséget.



A kézügyessége, a rajzolási képessége számomra lenyűgöző volt. Mikor ceruzát ragadt, csodát teremtett. Mikor hajtogatott, szinte életre kelt. Az én papírmágusom!
Így szólítottam. Ez a szó mindig mosolyt csalt az arcára, és szerintem az önbizalmát is növelte. Így nem hagytam abba. A szabadidőnkben, a szabadban mászkáltunk. Míg ő rajzolta, addig én lefényképeztem a tájat. Szülővárosunk környékét keresztül – kasul bejártuk, ezért máshol kerestük azt, ami lenyűgöz bennünket. A táj varázslatát.
A kis hobbink kinőtte magát, és egy online webshop-ban (The Spell of the Landscape - A táj varázslata) árultuk és vették meg a képeinket. A befolyó összegből messzebbre is el tudtunk utazni otthonról. Ami kezdetben csodás volt. Aztán a tájkép megváltozott. Adria és az én képeim között egy hatalmas különbség látszott. (Azon kívül hogy az egyik kézzel készült, a másik fényképezővel) Adria képein, az égbolton vonalak látszottak. Mintha repedések lettek volna. Mikor megkérdeztem:
 - Mik ezek a vonalak? Miért rajzoltad oda?
 - Azt festem le, amit látok. Én ezt látom. Te nem látod?
Nem szerelmem. Én nem láttam őket. Ekkor már elgondolkodtunk, hogy vajon mi lehet ez a jelenség. Miután minden lehetséges vizsgálaton megfordultunk kiderült, hogy az egészségi állapota rendben volt, mint testileg, mint szellemileg. Nem volt ötletünk hogy most hogyan is tovább. Aztán egy furcsa ötlet kerített hatalmába. Mi van akkor, ha az Égbolttal van a baj? Belemélyedtünk a témába. Az eddigi tájképkészítési időnket a könyvtárban töltöttük. Könyvtárból könyvtárba jártunk, hátha találunk valamit, ami segíthet megérteni. Egyeseket biztos, hogy nem érdekelt volna ez a téma. De minket érdekelt, hogy vajon Adria miért látja azt, hogy az égbolt összetörik akár az üveg. A fővárosi könyvtárban voltunk a legtöbbet. De a legutolsó alkalommal váratlan dolog történt. Megérkeztünk a könyvtárba, és szinte egyből a portás már nyúlt a telefonjáért és tárcsázott. Eddig ezt nem tette, és Adriának szóvá is tettem.
Szerintem nagyon sok idő ezután nem telhetett el, egy középkorú hölgy lépett oda hozzánk az asztalhoz.
 - Jó napot fiatalok. Bocsánat a zavarásért, de úgy értesültem, hogy komolyan keresnek valamit. Valamit, aminek köze van az égbolthoz.
Mindkettőnk arca lefagyott. A hölgy arcáról viszont a komolyság mutatkozott leginkább. Nem tréfált.
A hölgy adott nekünk egy könyvcímet, és egy névjegykártyát. Javasolta, amint megtudtunk mindent a könyvből, jelentkezzünk.
A könyv, egy sima és egyszerű tankönyv volt. A Görög mitológia. A tartalmában csak egy történethez köthető az égbolt. Atlaszhoz. A kis meglepődöttségünk és félelmünk ellenére felhívtuk a kapott számot. A hölggyel egy helyszínt és időpontot egyeztettünk egy találkozóra. Amennyire kíváncsiak voltunk szerintem ugyanannyira tartottunk már ettől az egész témakörtől, de elmentünk a találkozóra, mely kérésre a saját házában volt.
A hölgy beinvitált, és kiderült, hogy nincs egyedül. Még két középkorú pár ült a nagyszobában óvodás korú gyermekükkel, ahová beterelt minket. Közben egyre erősebben szorítottuk egymás kezét Adriával. Mikor helyet foglaltunk belekezdett a hölgy:
 - Köszönöm, hogy eljöttetek. Karola vagyok, aki még nem ismerne. Én vagyok az előző áldozat, és ezért is akartam összehívni ezt a kis csoportot, hogy felfedjem a titkot.
 - Miféle áldozat? – kérdezte az egyik pár női tagja.
Mindenkin látszott, hogy már kezdi elhinni, hogy ez már rég nem vicc. Komor hangulat kezdett eluralkodni a szobán, és ahogy végignéztem a szobán fényképek, sorakoztak szinte minden polcon. Egy fiú volt rajta. Senki más, csak a fiú képei voltak kitéve. Akkor kérdeztem én:
 - Mi történt a fiával?
Karola arcán látszott, hogy beletaláltam.
 - Bár tudom, hogy egyikőtök sem ismeri másikat, és hogy azt hiszitek semmilyen rokoni kapcsolat nincs az itt jelenlévők között, de tévedtek. Van egy közös ősünk. Ez a személy nem más, mint maga a nagy Zeusz!

Amit az előbb írtam, arról hogy ez nem vicc, az a gondolatom ebben a pillanatban elillant. A komolyság, ami az arcokon ült hirtelen felállt és kiment az ajtón. Nevetni nem akart szerintem senki, mert látták, hogy ezt Karola elhiszi.
 - Tudom, hogy most nem hisztek nekem. De van egy kapocs, ami összeköt benneteket, és a leszármazottakat. Ez pedig az égbolt hasadása. – majd rámutat mindegyik párra – a ti lányotok, a ti fiatok, és te kedves Adria. Ti vagytok a nagy Zeusz leszármazottai.
 - Ennek mi köze van az égbolthoz? – kérdezte az egyik apa
 - Elmondom. A történet régen kezdődik, mikor a Titánok fellázadtak az Istenek ellen. A küzdelmet az Istenek nyerték és megbüntették a Titánokat. Atlasz óriást arra ítélte, hogy a világ végezetéig tartania kell az égboltot. Aztán mikor Héraklész helyet cserélt Atlasszal, majd visszacsalta alá egy ötlete támadt az óriásnak. Bárkinek átadhatja helyét, ezért hát bosszút forralt Zeusz és a leszármazottai ellen. Kitalálta, hogy aki hozzáér az égbolthoz, annak átadhatja a helyét. Ezért hát egy darabját leküldi a földre és a leszármazott, amint hozzáér rögtön helyet cserél az óriással. Míg a halandó – isteni őssel rendelkező - személy életben van, addig Atlasz szabadon mászkál a Földön. De, hogy ne bukjon le, a halandó halála előtt visszaveszi az égboltot. De van egy kis hiba az elképzelésben. Azért mégsem tud vele akárki helyet cserélni. Mert egy kiskorú személy mégsem tudja megtartani az eget. Annyi kikötés van a börtönében, hogy csak felnőtt személy tarthatja az eget. Ezért van olykor, hogy ezt meg kell várnia, hogy a következő leszármazott felnőtt korú legyen, hogy odacsábítsa a maga helyére.
 - Akkor… - jött számomra a felismerés.
 - Pontosan! Adria azért látja a töréseket, mert ő lett kiválasztva következő áldozatnak.
Adria arcán félelem lett úrrá. Jobban összekuporodott, és még inkább nem akarta az embereket közel engedni magához.
Karola a másik két párhoz fordult.
- Önök most elmehetnek, de jobb, ha tudják, mi történhetett volna, meg vagy mi történhet meg a gyermekükkel.

A két pár aggódó tekintettel nézett vissza Adriára, aki összekuporodva ült a fotelben. Míg kikísérte a másik két családot, addig én vigasztalni próbáltam Adriát, de teljesen zárkózott lett. Miután visszajött, Karola leguggolt Adriához, és megkért minket hogy kövessük őt, mutatni szeretne valamit. A hátsó udvarra hívott minket, ahol egy kis kápolnaszerűség állt. A kis épület nagyon jól mutatott így az éjszakai fény hatására. (Igen, beesteledett, míg elmondott mindent, amit tudnunk kellett.) Nem bírtam megállni, ezért megkérdeztem nem készíthetnék-e pár képet. Ő, nagy örömömre engedélyt adott rá. Míg körbe jártuk mesélt a kápolnáról Karola. A fia miatt építette meg, mert ha ide bejön tudja, hogy hol van és hogy biztosan hazatér nemsokára. Természetes környezetet akart teremteni még az épületen belül is ezért fákat ültetett belülre. Furcsa látvány volt egy házban 2-3 fa, de jól nézett ki. A rózsaablak szintén megfogott. Elmondása szerint az előző öt személyt jelképezi, akik már tartották az eget Atlasz helyett, és mivel egy családból származunk a családfa ágai, tartják össze őket. Egyedien volt kialakítva a kápolna belseje, mint egy kert. Adriát egy kék növény nyűgözte le, ami rózsaablak előtt nőtt. Amint közelebb lépett a növényhez, a virág kinyílt és a virág szirmok öleléséből felemelkedett belőle valami. Ez a valami egy tollpihéhez hasonlító foszforeszkáló kis drágakő volt, ami fel-le mozgott a levegőben. Lefényképezek mindent! - mondtam Adriának, aki meg akarta érinteni a lebegő követ. Lassan közelített felé, és mikor elérte, egy fehér villanás borította be a kápolna belsejét. Mikor a fény erőssége alábbhagyott, és ki tudtam nyitni a szememet, Adriát nem láttam sehol. Kiabáltam, kerestem de sehol nem volt. Kirohantam a kápolnából, és az a látvány fogadott, hogy Karola ölel egy férfit.
 - Hol van Adria? Karola nem láttad? – kérdeztem.
Karola azonban nem válaszolt. A könnyeivel küszködve ölelte a férfit.
 - KAROLA!  - kiabáltam – Hol van Adria?
Ahogy elengedte a férfit, és rám néztek mindketten, megláttam a hasonlóságot. Karolára is hasonlított a férfi, meg a képekre, amik a szobában vannak. Ledermedtem.
- Adria azon a helyen van, amibe a fiamat csalták 25 éve. Nem találod meg egyhamar. Most pedig távozz. Már nincs rád szükségem.
- Átvert minket! Csapdába csalta a szerelmemet! Hozza vissza!
- Nem vertelek át titeket. Minden igaz volt, amit elmondtam. Azonban egy anya bármit megtenne a gyermekéért. Én utána jártam az elmúlt 25 év eltűnéses eseményeinek, és az az öt személy, nő és férfi, akit a rózsaablakban látsz, mind Atlasz börtönében raboskodva haltak meg. Nem fogom hagyni, hogy a fiam is ott haljon meg! Ezért megkerestem az Égkövet, amit Atlasz küld le a Földre, és felkutattam egy olyan leszármazottat, akivel – a kő segítségével - láttathatom az égbolt hasadását. A többit már tudod. Most pedig menj!
A lelkemet vesztettem el abban a pillanatban. Az emberi szeretetből áradó gonoszság áldozatai lettünk. Adria! Szerelmem!

Természetesen kihívtam a rendőrséget a helyszínre. De még a képeim alapján sem tudtak mást mondani, minthogy elkezdjük a keresését. Hiába mondtam nekik, hogy hol van, vér és vizeletvizsgálatra küldtek, mert épelméjű személy nem mondana ilyet. Karola arcán látszó boldogság egyre nagyobb haragot ébresztett bennem, mert ellene nem tudtak semmi bűncselekményre utaló nyomot sem felhozni. Semmit! Megúszta, hogy a szerelmemet bezárta Atlasz börtönébe! De bármennyire is elkeseredett vagyok, nem adom fel! Ugyanúgy ahogy Karola, úgy én is kiszabadíthatom a szerelmemet. De inkább vállalom én a börtönt, minthogy egy újabb ártatlan szenvedjen. Atlasz! Ha valahogy olvasod ezt, készülj, mert mész vissza a börtönödbe!
Adria. Szerelmem. Bár nem láthatlak, nem tudom te látsz-e engem, hallasz-e, de nem hagylak cserben, és kiszabadítalak! Folytatom a keresésedet!
Kedves olvasó! Nem tudom hogy hiszel-e nekem, vagy Te is olyan, vagy mint a rendőrök, akik bolondnak néztek a helyszínen, de jobb, ha tudod, hogy mindez igaz! Megtörtént! A világomat vesztettem el és egy szó nélkül. Amivel tudom bizonyítani az a mindenem. Az utolsó, és valódi kép Adriáról, ki a mai napig tartja az eget a te fejed felett is.

Mecserik Vivien - Volt egy nyár

Volt egy nyár, még régen. Egyike azoknak a nyaraknak, amiket az ember csak úgy emleget: ,,Az volt a szép élet!”. Volt egy lány, a nyár hangulata magával ragadta, még fiatal, ugyan bántották már, de a szíve tiszta.
Nem egy tradicionális történet ez, ez maga a rideg valóság, a 21. század. Az interneten bóklászik, a kapcsolat sokszor a fiatal, tudatlan szívek gyilkos színjátéka. A lány és a fiú külön álmokkal, külön vágyakkal, mégis eggyé lesznek. Az internet végtelen univerzumában lassan beszippantja őket a másik, vagyis inkább mindkettőjüket az az üres tér, ami megtölti a szívüket. A vad éjjelek, amik nem szólnak másról, csupán a két kéz és a képzelet táncáról. Édesebb, mint bármikor, tudni azt, hogy a végtelen köti kettőjüket össze, nem tudnak vele betelni. Igen. Egy ideig. Aztán hiányzik a valóság, nem a virtuális lét, szinte kettős életet élnek, aztán megtörténik. Fiatalon eléri őket a végzet. Nem, nem illene így szólnom, hisz csak a lányt ismerem közelebbről. A fiút még sajnos nem láttam, úgy igazán.
Szóval, megtörtént, egy pillanat alatt. Igen, fiatalon, szívükben szinte égett a szerelem. Napról napra egyre jobban és jobban vált a levegő forróbbá úgy, hogy egymáshoz közel sem voltak. Mint a legforróbb nyári éjszakában tomboló vihar, mint a legmérgesebb vulkán, úgy pusztított, szinte fájdalmat okozott ez az érzés mindkettőjüknek. A legszebb, de legvégzetesebb volt ez, csak látni, és nem tenni semmit. A kezük úgy volt megkötve, hogy mégis szabadon beszéljenek az érintés helyett a betűk, ahogyan gépeltek.
De a kezek elfáradnak, a vihar is elmúlik, a remény is elhalványul, az érintés is jobban kell, és a kép már nem elég. A két szív még ég, de tenni nem tud semmit.
Ahogyan a vulkán pusztítása után nem marad szinte semmi, csupán a megtépázott, leégett erdők és a forró láva által kivájt mélyedések, ugyanúgy kettejük szíve sem maradt ép. A fiatal szerelem, a legszebb, egy pillanat, mely örökké megmarad. A lány szívén tátong a heg, még ma is vérzik, de már mást keres.
Évek múlnak el, a lány egy tehetetlen nádszálként hagyja, hogy sodorja a sors, mindig jobban, és egyre jobban meghajlik. A viharok egyre hevesebbek, aztán a sebek egyre csak szakadoznak, az űr, a végtelen tér, amely azelőtt a mindent adta, mostanra a lányt nem érdekli. Bár a pillanat még mindig benne él.
Azt a pillanatot keresem, amit akkor kaptam, várom. Ezt neked írom, tudod, így könnyebb elmondani, mi az, ami volt, mi az, ami eddig megpecsételte mindazt, ami most van.
Hogy leírtam ezt a mondatot, kissé el is untam már magam, vagy talán csak nem akartam ennyit kínozni a szívem. Úgy döntöttem, ideje lesz inkább visszamenni dolgozni, de ahhoz sem volt kedvem, pedig az új génkutatás, ez volt, amire vártam sokáig, egy igazi dinoszaurusz DNS-t vizsgálhatok, de majd holnap.
Késő délután a hideg kakaót elszürcsölve a nyári forróságban indulok el a buszra. Várom, hátha eszembe jut egy újabb ötlet a könyvemhez, egy újabb részlet a tanulmányomhoz, amit a szerelemről írok, annak a DNS-re való hatásairól. Amikor viszont az állomásra érek, ott áll. A történet, a pillanat, az emléke egy új kezdet a végben. Ezután már nem emlékszem semmire, egy pillanat, és elindul a lavina. Lavina, amely a vulkánt utánozza, egy pillanat, ami csak az enyém, egy történet, ami csak a miénk.
Hazaérve, hátradőlök a kádban, mikor viszont behunyom a szemem, felébredek egy másik világban. Meglátlak téged, a lavinát, felviszel, fel, magasra. Bízom benned, tudom, veszélyes, bele is halhatok, de nekem kell a veszély, kellesz te. A pillanatod, a pillanatunk, az érzés, kell, ami már talán halott.
- Nem érdekel, ez most igazi, tudod? A hófehér bőröd, a nyugtató kék szemed, az, hogy közel vagy, a pillanat. Ne menj el!
És akkor kinyitom a szemem, pillanatok sorozata ez, körülöttem egy csomó ember, én meg nem értek semmit.
Egy pillanat volt az állomáson, de tudom, ez már több annál.
Mert a pillanatok sokasága adja emlékeinket. Az emlékeket, amelyekből történetet szőhetünk, a miénket. A mi történetünket, ami a miénk, a mi pillanatinkkal és azokkal, akik a pillanatok részesei. A történetünk a pillanatok szereplőivel válik teljessé, magává az életté.


Sophie-Anne - Nightmare


Az álmok világa mindig is egy különleges, semmihez sem fogható jelenségnek számított. Clarie életében különösen. Ő egy különleges helyre született. Mikor még egészen kicsi volt, és épphogy kibontakozott a hatalmas szirmokból, amik magzat korában védték őt a külvilág veszélyeitől, már tudta, hogy ő más, mint a többi Tündalien akik a csodálatos Álomvilágban éltek. Csodálatos. Másnak talán az - ő mindig így gondolta - de nem neki. Ő nem akart itt élni, köztük. Nem szerette őket. Egyetlen barátja volt csak, akiért értékes életét is odaadta volna, Aiden aki a kisbabák színekkel és hangokkal teli álmait festette. Az ő munkáját elfogadta volna, csodálatosnak tartotta, nem úgy, mint a sajátját.
Nem volt ő rossz és nem is akart senkinek rosszat. Egyszerűen csak látta hogyan élnek az Emberek, és szeretett volna ő is közéjük tartozni. Vagy ha nem is közéjük, de semmiképp sem ezek közé a lények közé. Ez valami elemi ösztön volt. Nem érezte jól magát itt.  Ezt sokan megneszelték, és kinézték maguk közül, akár egy rejtélyes idegent. Mivel ezért az első perctől kezdve mindenki különcként kezelte, és ellenségesnek tartotta, Clarie-t végül a rémálmok megalkotására ítélték. Eleinte sokat csalt, minden borzalmas rémálomba vitt egy kis fényt, egy aprócska reménysugarat, hogy az emberek ki tudjanak belőle menekülni. A Véneknek ez nem tetszett, ezért többször is megfenyítették, hogy ha így folytatja büntetésül óvodás gyerekeknek kell rémálmokat varázsolnia.
Az ő világukban ez igazi büntetésnek számított, azt a néhány Tündalient kivéve, akik ezzel foglalkoztak. Ők gonoszak voltak, és nekik ez volt maga a testet öltött csoda. Nagyra voltak a munkájukkal, és cseppet sem zavartatták magukat, hogy mindenki kirekeszti őket. Bár Clarie-t így is mindenki kirekeszti, mégis nagyon megrémült, mikor ezt mondták neki. A Tündalienek nem álmodnak, nem képesek rá, mégis úgy érezte, ha valamit rémálomnak lehet nevezni, akkor az ez a munkakör.
Ma is úgy fogott munkához, hogy bármi mást szívesebben csinált volna. Egy üzletembernek festette meg elbukása pillanatát. Mikor cége megsemmisült, ő pedig utcára került. Ez még könnyű feladat volt, mert bár rémálomnak számított, mégsem a klasszikus értelemben vett rémálom volt. A következő munkája egy középkorú alkoholista figyelemfelkeltő rémálma volt. Az alkoholtól tönkrement a mája és a veséje is, akkora volt a baj, hogy transzplantációra volt szükség, de nem érkezett időben a donor. El kellett búcsúznia a családjától, és az unokáitól, majd fájdalmas kínok közt elhunyt. Ez már megrendítette a kis álomlányt is, mégis a soron következő alkotás volt a legrosszabb az éjszaka folyamán. Egy fiatal, életerős lány. Clarie már egészen a szívébe zárta, annak ellenére, hogy a Vének utasítására majd’ minden éjszaka meg kellett kínoznia. Azt az utasítást kapta, hogy addig kell ezt tennie vele a legkülönfélébb módokon, míg ők azt nem mondják, elég. Nem tudta az okát, nem értette miért érdemelte ezt ki, de nagyon kíváncsi volt rá.
A mai rémálom egy kihalt és rémisztő világba kalauzolta a fiatal lányt, ahol minden ugyan olyan, mint a valóságban, és mégis minden teljesen más. A ház ahol felnőtt épp ott és úgy állt, mintha ébren lett volna, azzal a különbséggel, hogy sötétség borította be, és őrjítően lélekszaggató sikolyok és üvöltések szűrődtek ki belőle. Ő tudta, hogy haza kell mennie, Clarie ezt az ambíciót már mélyen elültette a tudatában, ezért nem menekülhetett el. Be kellett lépnie a házba. Ahogy belépett egy fekete örvénylő szélvihar vette körül, ami a haját és ruháját tépte, de hiába kapálózott kezeivel, nem tehetett ellene semmit. Tovább kellett mennie, muszáj volt. Clarie nem kegyelmezhetett neki. Mikor a lépcsőház első fokára tette lábát, egy karmos kéz máris megragadta a bokáját és húzni kezdte. A lány sikított, ahogy a torkán kifért, és küzdeni próbált. Clarie szerette a lányt, mert olyan régóta volt mellette, hogy apró pici kiskapukkal már megtanította neki, hogyan tudja irányítani az álmait. Ha egy ember ezt meg tudta tanulni, Clarie nem tehetett semmit, és ennek örült. Szerette volna, ha ez alkalommal is képes átvenni a kontrollt, de ez eddig még csak a küzdeni akarása volt erős. Valahogy nagyon nehezen sikerült lerugdosnia a bokájára kapaszkodó ocsmány ujjakat, és tovább rohanni a cél felé. De mi is volt a cél? Clarie tudta. A lány mindenáron el akart jutni oda, de nem sejtette, hogy a legjobb az lett volna, ha homlokegyenest a másik irányba menekül inkább. Mikor a sötétség, és ijesztő karok ellenére – amik még barátságosnak voltak mondhatóak, amíg az ember szembe nem találta magát teljes valójukkal – feljutott a társasház harmadik emeletére, a lakás felé vette az irányt, melyben teljes gyermekkorát töltötte el, és telis tele volt jó és rossz emlékekkel, beteljesületlen álmokkal és reménnyel. Clarie egyre fájdalmasabb arccal dolgozott és szemlélte az eseményeket. Hamarosan odaért. Hamarosan megtudja, mennyire rettenetes is ez a világ, amit ő varázsolt köré. Clarie szerette a lányt, tiszta szívéből, és a szíve szakadt meg, amiért ezt kellett tennie vele.
A lány eljutott az ajtóig, elfordította benne kulcsát, és egy nagy, bátorító és feszültségoldó levegő után belépett a régi, kopott, nyikorgó ajtón, amit már alaposan kikezdett az idő vasfoga. A nappaliba érve, hatalmas mosollyal az ajkán akarta köszönteni családját, ám ők csak néztek rá, rezzenéstelen arccal, meg sem szólaltak, csak bámultak, és tekintetükben vádaskodás csillant. Clarie elért kegyetlen fantáziája csúcspontjához; a lány akárhogy szólongatta szeretteit, azok csak bámulták őt, és ítélkeztek. Nem szólaltak meg, de mégis a fejében hallotta, érezte a gondolataikat. Már a fülére tapasztotta a kezét, és zokogott, Clarie mégsem állhatott meg. Meg kellett mutatnia a lényeget, a tetőpontot.
A család minden tagja lassan emelte fel a kezét, és a kis lakás legkisebb szobájának ajtajára mutattak, ezzel irányítva a lány tudatát, hogy oda kell mennie, be kell néznie. Lassan az ajtóhoz sétált, és mikor kinyitotta azt, a lélegzete is elakadt. Sokkos állapotban rogyott térdre, mikor meglátta saját magát, amint gyerekkori szobájában, az ágya fölött lóg egy kötélen. Az élet utolsó szikrája is elhagyta már testét, és tekintete elüresedett. Nem csillogtak már benne könnyek, és a túlélés reménye. A lány, szobája küszöbén térdelve, elkeseredetten zokogott, Clarie pedig szinte magán érezte könnyei perzselését. Az ő hibája, ezt tudta. Ő tette ezt vele újra és újra, rémesebbnél rémesebb álmokkal. Már nem tudta rendesen végezni a munkáját, kialvatlan és elkeseredett volt akkor is, ha ébren volt, és Clarie ezért csakis magát okolta. A Tündalienek soha nem sírnak, vagy éreznek igazán együtt az emberekkel. Persze képesek lennének rá. Legalábbis egy legenda úgy tartja, de ebben senki sem hitt, és egyébként sem érezték okát. Mind úgy gondolta, hogy ezek csak álmok, és igazán nem is vannak hatással az ember életére, kivéve Clariet, aki pontosan tudta, milyen befolyással lehet ez egy emberre. Féltette a lányt. Ahogy ezen gondolkodott, és elmerengett a múlton és tettein a lánnyal szemben valami nagyon furcsát érzett. Az orra bizsergett a szemei pedig égni kezdtek, mikor hirtelen egy csillogó kéken vibráló könnycsepp gördült végig hófehér márványbőrén. Először nem is értette mi történik vele, majd a felismerés villámcsapásként érte, szíve nagyot dobbant, és azonnal dolgozni kezdett.
A lányt menekülésre ösztönözte, aki felpattant, és tudomást sem véve a családjáról, rohanni kezdett a folyosó felé, ami a gyönyörű, szikrázó napsütést engedte szeme elé tárulni. Rohanvást akkora lendületet vett, hogy át tudjon ugrani a korláton és a semmibe vethesse magát, ám mielőtt zuhanni kezdett volna, hátából hatalmas hófehér szárnyak bontakoztak ki, amivel egyenest a nap felé repült, és mosollyal az arcán ébredt fel az éjszaka közepén.
Clarietudta, hogy nagy hibát követett el. A Vének ezt már nem fogják szó nélkül hagyni, de nem tehetett mást. Meg kellett őt menteni. Kellett adnia neki egy aprócska reményt, hogy nincs veszve minden, és még elrepülhet a napba.
Percekig, talán órákig is megsemmisülten nézett maga elé, és várta a sorsát, ami Aiden személyében meg is jelent előtte.
- Clarie! – rohant oda hozzá, és szorosan karjaiba vonta. – Mit tettél már megint?
- Sajnálom, nem volt más választásom – felelte szomorkás hangon.
- Mindig van választásunk.
- Nem, ez nem igaz. Itt vagyunk, és azt hisszük a munkánk maga az álom, de valójában csak rabszolgák vagyunk, akiknek nincs választása. Értsd meg, Aiden, én nem akarom ezt! – kiáltotta, és ellökte magától legjobb barátját. – Képtelen vagyok ezt csinálni, és nem is fogom.
Olyan magabiztosan állt talpra, és ejtette ki mondandója utolsó szavait, hogy Aiden egyenesen megrémült tőle.
- Mit forgatsz a fejedben?
- Majd megtudod.
- Nem bízol bennem? – szűkítette össze szemeit a vékonyka fiú.
- A saját védelmed érdekében, jobb, ha nem tudod – felelte elszántan a lángvörös hajú lány.
- Ugye nem akarsz valami rémségeset tenni?
- Ha jól sejtem azért jöttél, mert a Vének látni akarnak, ugye?
- Igen – hajtotta le a fejét Aiden, és komoly rettegés fogta el, hogy mi vár rájuk, amiről még csak nem is tudott, fel sem készülhetett rá. Ha Clarie ennyire komoly, az sosem volt jó, és valami olyat is látott az arcán, ami igazán aggodalomra adott okot. Nem volt hétköznapi látvány. Valami csillogó és kék. Ő maga még soha nem látott ilyet.
A lány elindult, és elszántan készült szembenézni a sorsával. Tudta, hogy mit fognak mondani, és azt is, hogy ő mit fog tenni ezt követően. Mire eléjük ért, szemeiben már nyoma sem volt a bánatnak és rémületnek. Elfogadta, ami rá vár. Mi több, nem is csak elfogadta, úgy érezte, ez a legjobb, ami történhet vele. Semmi jobb nem várhat rá ezen a világon.
- Clarissa! Tisztában vagy tetteid súlyával?
- Igen, uram – felelte, de nem volt olyan megtört, mint amire a Vének számítottak.
- Nem is mutatsz bűnbánatot? Hogy szeretnél hát így megbocsájtást?
- Nincs szükségem rá, mi hát a büntetésem? – sürgette az eseményeket, mert már menni akart. El innen, örökre.
- Menj vissza, hozz újra álmot a lány szemeire és fejezd be, amit elkezdtél. Eztán pedig álomerőd leteltéig, gyermekek rémálmáért felelsz.
- Rendben.
- Örülünk, hogy méltósággal kezeled a büntetésed. Elmehetsz.
- Köszönöm – hajtott fejet, és újra álomzugába vette az irányt. Aiden már izgatottan várt rá, Clarie pedig szó nélkül vetette magát barátja karjaiba. Zokogni kezdett, csillámló könnyei pedig hatalmas cseppekben potyogtak szemeiből, ajkain mégis mosoly táncolt.
- Szeretlek Aiden, ígérd meg, hogy bármi történjen is, te is így érzel – hüppögte, ahogy elengedte a szőke hajú fiút.
- Miért mondod ezt? Mit róttak ki rád? Szentisten! Clarie te….? – kérdezte aggódva, és könnyeit nézte.
- Majd megtudod, de előbb ezt ígérd meg, és hagyj magamra egy kicsit, míg befejezem ezt az álmot.
- Persze, hogy szeretlek. Te vagy a legjobb barátom, mindig is szeretni foglak, csak aggódom.
Clarie egy hatalmas puszit adott az arcára és könnyein keresztül nézte, ahogy a fiú elhagyja a vackát. Kimondatlan, és fájdalmas búcsú volt ez, de tudta, hogy egy jobb élet vártrá, Aiden pedig biztonságban lesz itt. Neki jó élete volt.
Letérdelt, és újra munkához látott. Kék könnyei csorogtak arcán, de nevetett, hangosan nevetett és úgy küldte vissza a lányt az álmok világába. Az álmot saját kék könnyeiből festette, hogy bármely más Tündaliennek áthatolhatatlan legyen annak burka. Órákig dolgozott, hogy a birodalom minden apró részlete kidolgozott legyen, majd mikor már nem volt más hátra, csak az utolsó simítások egy csodálatos világ megalkotásához, ahol csak a nap forró sugaraitól kellett félni, körülnézett a kis zugban, ahol eddigi életét töltötte. Nem érezte, hogy bármi is ideköti már, persze Aiden nagyon fog neki hiányozni, de még ő sem tarthatta itt. Már szirombontástól fogva tudta, hogy nem tartozik ide, neki nem ez az élete. Nem itt van dolga, nem erre született.
Egy utolsó hatalmas könnycsepp gördült ki csillogó szeméből, azt varázsintésre megbűvölte, és egy vakító fényesség vette körbe, ami lassan kezdett el kihunyni, majd mikor már teljesen elsötétült, többé nem volt, ami megvilágítsa Clarie vackát. A lány örökre eltűnt, és egy sokkal boldogabb világba költözött. Eleinte félt, hogy ez vele nem tud megtörténni, hisz ő maga is azt hitte ez csak legenda, de mikor első könnycseppjei megszülettek szemében, már tudta, hogy igaz, és képes lesz rá. Gyerekkorában sok mesét hallott erről, ezét pontosan tudta mit kell tennie.
- Szia – szólította meg egy hang a háta mögött, mire egyből megpördült, és óriási molyos terült el meggyötört arcán. A lányhoz lépett, és megölelte őt.
- Szia! A nevem, Clarie, és mostantól én fogom vigyázni az álmaid.
A lány álmában csak elmosolyodott ágyában, és kisimult arccal engedte ki feszülten görcsös izmait, hogy most végre nincs mitől tartania.
Clarie boldogan fürkészte a lányt, akinek hosszú évek óta először látta a mosolyát. Mindehhez nem kellett több, mint feladnia eddigi életét, barátját, és Álomőrzővé válnia, akiknek létezésében sokan még csak nem is hittek. Ő hitte, hogy léteznek. Valahol a lelke mélyén mindig is hitt bennük, és sokat ábrándozott, hogy bárcsak ő is Álomőrző lehetne. Régi otthonában ez csak mesének számított. Az idősebbek esti meseként dalolták az ifjaknak. Clarie volt hosszú ideje az egyetlen, aki hitt benne. Hitt, és ennek meg lett az eredménye.
Valami már-már fájdalmasan feszítette a mellkasát, és elbeszélésekből arra következtetett, hogy ez lehet a boldogság érzése. Boldog volt. Felhőtlenül boldog.
Mindent feladott az álmaiért, és most hogy elérte a célját, már érezte, hogy igazán megérte.


 Carmen - Démonkarmok

Dühösen vonulok végig a fáklyák táncoló tüzével megvilágított félhomályos folyosókon, mindent és mindenkit félresöpörve. Szinte betöröm lakrészem súlyos kétszárnyú ajtaját, meg sem várom, hogy a szolgák nyissák ki nekem. Fújtatva a tükör elé állok, ledobom magamról a nehéz palástot, ami hangos puffanással érkezik a keményfa pallóra. Próbálom villámló pillantásokkal elhessegetni a tükörképem ruhájába kapó démonok karmait. Persze nem figyelnek rám. Sosem figyelnek. Odakint villámlik, viharos szél tépi a fák lombjait, az ég is zeng valahol messze, közel már az özönvíz. Az időjárás nevetségesen tökéletesen tükrözi a hangulatomat, mintha csak az én lelkiállapotom idézte volna meg a vihart. De nem, ekkora hatalmam nincs. Semekkora hatalmam sincs.

A nevem Mary-Elizabeth. Beth. De gyerekkorom óta senki nem szólított így. Egyetlen embert leszámítva. Persze ő is csak gondosan körültekintve, senki más nem hallhatja, ha így nevez. Tiszteletlenség lenne. Mióta apám rám hagyta a trónt, egyetlen ajkakat elhagyó becéző Beth-ért, fejét kellene vennem ama száj tulajdonosának. Felség. Ez a helyénvaló megszólítás, amióta tizenöt éves koromban a nyakamba szakadt egy birodalom irányítása. Tizenöt évesen az ember többnyire még a saját kis életét sem tudja irányítani, de nekem fel kellett nőnöm a feladathoz, hogy százezrekért feleljek.
- Min töprengsz? – lép mögém hirtelen Lilian.
Összerezzenek, ahogy kizökkent gondolataim sötétlő örvényéből. Hiába bámultam a tükröt, és benne a képmásom körül tekergő karmos szürke ujjakat percek óta mozdulatlanul, észre sem vettem, ahogy közeledett felém az ő törékeny tükörképe. Ahogy aztán mégis meglátom a türkiz selyemruháját a tükörben, a démonok visszavonulnak. Egy időre. Sohasem túl hosszúra.
Lilian, ez a mindig mosolygó, csodaszép, tizennyolc éves lány,a tavaszi nap fénylő sugaraira emlékeztető hajával, az ártatlanul ragyogó kék szemeivel, a fő udvarhölgyem. A társalkodónőm, és egy kicsit még a szobalányom is, tekintve, hogy sokszor nem tűrök meg mást a közelemben. Ő a jobb kezem. A mindenem.
- A tanács. Újfent a házasság téma. Trónörökös. – fejtemki címszavakban forrongó dühöm miértjét.
- Érthető. – suttogjahalkan, és gyengéden vállamra teszi apró, meleg tenyerét – Húsz éves lettél. Gondoskodnod kell a jövőről, az utódodról. Félnek a harcoktól, ha nem lesz egyértelmű az öröklés kérdése.
A karmos kezek néhány pillanatra visszatérnek, tekergőznek békés tükörképe körül. Ő mit sem érzékel belőlük, nem érintik meg. Csak engem tisztelnek meg kínzó érintésükkel.
Démonok lesik minden lépésemet. Ott vannak a tükörben. A sötétben látom az árnyékukat. Érzem a jelenlétüket mindenhol, hallom a suttogásukat. Ha nem azt az utat választom, amit nekem szánnak, ezer karommal marnak belém, ahol csak érnek, cibálnak, taszigálnak, míg a kijelölt útra nem térek. Nincs jogom dönteni. Csak ámítás, hogy minden döntés az enyém, hogy az én kezemben pihen a hatalom. Valójában csak aranyba és bársonyba csomagolt megtévesztés az egész.

Amióta a korona velem van, ők is. Néha azt hiszem, őket is apám hagyta rám. De annyi biztos, hogy a trónnal együtt kaptam őket. Eleinte megrémítettek, de mint mindenhez, hozzájuk is felnőttem, megtanultam együtt élni velük. Már nem félek tőlük. De ez nem azt jelenti, hogy nem is befolyásolnak. Nem keresem a harcot velük, nem szeretek szembemenni az akaratukkal, többnyire inkább teszem, amit elvárnak tőlem, és akkor nem kínoznak annyira. Persze néha fellázadok.
- Le fogok fejeztetni mindenkit, akinek lesz mersze előhozakodni ezzel újra! – fortyogok tovább.
- A méreg, ami szétáradt bennem az elmúlt órában, kegyetlenül végezne mindenkivel, aki szembe merészkedik velem.
- Ne mondd ezt. – súgja, és elkezdi kibontani égővörös hajamat.
- Utálom ezt az egészet, Lil. –sóhajtom,olyan elesett hangnemben, amilyet soha sehol nem engedhetek meg magamnak, a lakosztályom mindent elnyelő vaskos falai árnyékát leszámítva.Egy erős uralkodónő sosem mutathatja gyengének magát.
Mindenki a helyemben akar lenni. Irigység, féltékenység, áhítat, de sohasem sajnálat. Pedig ha tükörbe nézek ez a legmardosóbb, legigazabb érzés arcomon. Sajnálom, hogy ide születtem, hogy nem élhetek úgy, ahogyan szeretnék. Sajnálom, hogy a kezembe adták azt, amit sosem kértem, hogy nem tolhattam arrébb a felém nyújtott képmutató hatalmat, és mondhattam, hogy köszönöm, de nem fogadom el.
- Sir Richford…– kezdióvatosan.
- Mi van vele? – horkanokfel.
- Hozasd ide. – bólinthalványan a tükörképemnek, és zavartan megrebben a tekintete – Házasodjössze vele.
Óriási hévvel pördülök meg sarkaimon, a hajtű kihullik a kezéből, lángoló tincseim dühösen hullámzanak vállaimon. Tátott szájjal meredek rá hosszú fagyos másodpercekig, mire meg tudok szólalni.
- Ugyan már, Lilian! Egyrészt jól tudod, hogy nem akarok férjet! – emelemfel a hangom hirtelen, majd amikor riadtan kikerekednek azúrkék szemei, visszaveszek a hévből – Másrésztmindenki sejti, nem is alaptalanul, hogy Sir Richford a kertészével hál.
- Éppen ezért. – felelhalkan, és beharapja eperszínű alsó ajkát idegességében.
Tudja jól, hogy neki nem kell félnie tőlem, mégis néha látom rajta, hogy megrettentem. Nem csoda, hisz sokszor tanúja annak, ahogyan másokkal bánok az udvarban.
Kérdőn nézek rá, és ő folytatja.
- Alkalmazd a kertészt is, és bármit megtesz. Kapjanakegy lakrészt a palotában. Hivatalosan összeházasodtok, a tanács száját betömöd vele, de Sir Richford garantáltan nem fog téged zaklatni, hű szolgád lesz, még úgy is, hogy hivatalosan uraddá teszed. Sosem fog uralkodni rajtad.

Elgondolkodtat, amit mond. A férfi megnyerő, intelligens, tisztelettudó, életerős fiatalember. És persze nőtlen. Valójában van benne ráció, talán így egy ideig békét hagyna nekem a tanács. De a trónörökös kérdése akkor is felmerülne újra és újra. Egy-két évet nyernék vele mindössze.
- Ez csak átmeneti megoldás lenne. – csóválommeg a fejem, borús tekintettel a távolba meredve– Hanem születik utódom, rövid időn belül folytatódna a zaklatás.
- Majd azt is megoldjuk valahogy. – sütile szemeit suttogva, pillái rejtekéből felnéz rám, és az utolsó szavakat olyan halkan teszi hozzá, hogy egy pillanatra komolyan elgondolkodom rajta, vajon tényleg kimondta-e őket – Elvégre tudjuk, hogyan történik az utódnemzés.
Összeszűkítem a szemréseimet. Ezt nem akarom tudni, hogy képzeli. Őrültség az egész!
- Ezt a témát most lezárjuk, Lilian. – jelentemki fagyosan, és visszafordulok a tükör felé, jelezve neki, hogy kezdheti kioldani a ruhám fűzőit.
A démonok dühösek. Már csak annyitól is, hogy felmerült a lehetősége annak, hogy kijátsszuk őket. A combomon kúsznak fel, belemarnak a húsomba. Mozdulatlanul tűröm. Megtanultam más szeme láttára nem tudomást venni róluk.

Miután Lilianelkészíti a fürdővizemet, elküldöm lefeküdni. Egyedül akarok lenni a gondolataimmal. A démonaimmal. Néha még most is tartok attól, hogy árthatnak neki. Pedig jól tudom már, hogy rajtam kívül senkit nem érhetnek el. Hozzám vannak láncolva, csak engem kínozhatnak.
A kádban ülve sem hagy nyugodni, amit mondott. Őrültség.
De az őrült megoldás is megoldás.
Hálóruhába bújva fekszem be ágyamba, a párnán szétterülő arany tincsek tulajdonosa fölé hajolok, a lángvörös fürtök belemarkolnak, ölelik, simogatják az övéit. Lágyan megcsókolom az eperszín ajkakat, amik álmukban halvány mosolyra húzódnak a gyengéd érintéstől.
- Jó éjt, Lil. – suttogom, és átölelem törékeny alakját, azzal a szándékkal, hogy megvédjem legnagyobb kincsemet az éjszaka sötétjében leselkedő démonkarmoktól.


Stella - Egy lélek vívódásának mámorában

Ott vagyok. A siker kapujában, amire mindig is vágytam, de valahogy mégsem így képzeltem el. Sosem éreztem még ízét a sikernek eddig a pillanatig, talán ez okból oly fura, ismeretlen még ez nekem. Nem tudom eldönteni, a valóság hihetetlensége és káprázata miatt dobog a szívem olyan hevesen, hogy szinte koncentrálni sem tudok, vagy mindössze álomkép az egész, mely csak játszadozik a bennem kavargó érzésekkel. Le kell csuknom a szemem, hogy teljes mértékben a pillanat varázsának szenteljem magam,mégsem történik meg a várva várt hatás. Valami hűvöset érzek a csuklómon.”Au!”nyögök fel halkan. Méghozzá karcol is, de nem látom, mi lehet az. Talán nem is akarom. Miközben az a gondolat suhan át a fejemben, hogy mégis meglesem karomba vájódó éles karmocskák tulajdonosát, újabb hűvös érintést érzek,s aztán egyre többet bársonyszoknyámon. Egy királynő nem rettenhet meg! Az úri nők nem rettennek meg! Nem most. Nem az utolsó pillanatban. Nem hagyom,hogy a mélybe húzzanak, akármik és akárkik legyenek azok. Nem láthatják, hogy félek, így arcom érzéstelenül, pilláim rezzenetlenül tűrik a bőrömbe egyre mélyebbre vésődő fájdalmat. Hirtelen, mintha a nap kellemesen langyos sugarát érezném tökéletes hajkoronámon,ami nincs elég közel,nem érint meg. Érezni akarom,ahogyan a fejemre simul, ahogyan cirógatja engedetlen tincseimet. Szinte sóvárgok érte. De vajon mi lehet ez a kellemes fuvallat? Jobb, mint a napsugárzás. Talán a siker érkezett el hozzám végre? Most jött el az idő,hogy megkaparintsam, vagy, hogy kiérdemeljem? Ó, hadd kapjam meg végre a hozzám méltó ékszert, a többit úgy unom már! Most már többre vágyom! Ahogyan egyre közelebb kerül fejemhez a kellemes áhítat, egyre fájdalmasabban szorítják csuklóim a kezek. Kezek,most már biztos vagyok benne. Ilyen ára van hát?Megéri egyáltalán ennyit szenvedni? Fájdalom nélkül nem lehetne? „Ne nyavajogj!“szólok magamhoz ismét, de csak magamban,hogy ne lássák rajtam az elbizonytalanodást. Egy ország népének uralkodója nem inoghat meg. Nem feleslegesen éltem túl a sok szenvedést, nem hiába! Fogalmam sem volt,mennyit időzök el az önmagamban vívott csatával. Már-már ki akarom nyitni a szemem, hogy szembesüljek a valósággal, azonban meggondolom magam. Szükségem van rá, hogy még egyszer utoljára összeszedjem magam és úgy folytassam életem, ahogyan illik. Pontosabban, ahogyan én akarom. Nem más, csakis ahogyan én. Hogy mit is akarok? Sikert, elismerést, hatalmat mások felett.Végre lenni akarok valaki. Ahogyan ezt kimondtam magamban, pilláim feltárulnak, és tengernyi nép térdel trónusom előtt a szürke templom falain belül és most már tudom, megérte! 

Fekete Gábor - A sötét trón

Hajnalodott. Teodora az álmosságtól enyhén émelyegve nyitott be lakása ajtaján. Behunyt szemmel állt hosszú percekig, és hallgatta a csöndet. Arra gondolt, hogy egy party díszvendégeként tündökölt, és most az egyetlen dolga kipihenni a csodásan sikerült éjszakát. Látta maga előtt a fényeket, a ruháját csillámok szőtték át, hallotta a jazzt, és érezte a fején a koronát, amelyet mint az est szépe kapott egyhangú szavazás alapján. A fürdőkádban a levendulaillatú hab feledtette vele a Domestos maró szagát. Ezt minden áldott reggel így csinálta. Sosem feküdt azzal a gondolattal, hogy ő egy éjszakai takarító. De minden hiába volt, az álmait még ő, az est királynője sem tudta uralni.

Újra az osztályteremben volt, tizenhárom évesen.

- Mennyi az idő, te rondaság? - kérdezte az a srác, az első és utolsó életében, aki valaha titkon tetszett neki.
Teodora nem értette, miért lenne ő ronda, hiszen neki otthon mindig azt mondták, gyönyörű, a legszebb az egész családban. Igaz, nem volt benne kacérság, nem voltak szép ruhái. Nem is válaszolt, csak bámult hitetlenkedve nagy zöld szemeivel. Ahogy a cápák a vérre, úgy mentek rá a fiúk, és onnantól ott csúfolták, ahol tudták. Teodora, az egykor vidám és jó tanuló lány szomorú lett és nem érdekelte többé semmi. Nem tudta, miért történik ez vele. Az utcán vadidegen fiúk sértegették. „Inkább a halállal csinálnám”- erre emlékezett a legjobban. Hazament, otthon mosolygott a szüleire, aztán bezárkózott a szobájába, és fuldokolva zokogott a paplan alatt órákig. Évek teltek el így. A szakmunkásképző után nem talált munkát. Naphosszat félhomályos szobájában ábrándozott egy másik életről, amelyben sikeres és szép és imádják őt. És amelyben bosszút áll mindenért.

De nem állt, nem tett semmit, csak kivett egy olcsó albérletet, éjjel dolgozott, nappal ábrándozott és aludt. Az embereket gyűlölte és kerülte is, ha módja volt rá.

Izzadtan, összetörten ébredt. Undorral látta az óra foszforeszkáló kijelzőjén, hogy alig egy órája maradt indulásig. Alkonyodott. Hamarabb végzett. A hűvös hajnali szélben zizegtek a fák levelei. Öt éve tette meg minden nap ugyanazt az utat a buszmegállóig a sötét, bokros részen, de akkor először érzett valódi nyugtalanságot. Érzett valamit. Valaki figyelte. Alig volt ideje erre gondolni, a következő pillanatban a hajánál fogva rántotta be egy férfi a legnagyobb bokorba.

- Csináljuk, vagy kinyírlak! – lihegte a rosszarcú, nála alig magasabb, vékony ember.
- Oké – mondta Teodora. Ismert egy fogást, amivel kirántotta az egyik kezét, elfordult kissé, és ahogy csak bírta, térden rúgta a férfit. Reccsenést hallott, de a férfi megütötte, Teodora elesett, épp egy üveg mellé. Úgy tett, mintha eszméletlen lenne. A férfi a hátára fordította, ekkor vágta fejbe az üveggel.
- Csináld inkább a halállal! – ordította Teodora.

A férfi leszédült róla, de Teodora nem hagyta abba. A törött üveggel a felismerhetetlenségig szétszurkálta a férfi arcát. Aztán sziréna hangját hozta a szél a távolból. A torkában dobogó szívvel lapult, émelyegve a vérszagtól. Lassan elhalt az éles hang. Teodora levetkőzött, fölvette a munkaruháját és a gumipapucsát, a véres ruháit és cipőjét szatyorba rakta. Már egészen kivilágosodott, amikor kiosont a bokorból, a környék még mindig néptelennek tűnt. Megnézte, van-e ideje visszamenni az irodába. Volt még egy óra nyitásig. Ott letusolt, a ruhákat még szemeteszsákokba is becsomagolta, és hazament. Ismét elment a bokor mellett, tudta, mi van ott, és egyelőre csak ő tudta. Valami olyan bizsergést érzett a lelke mélyén, amit még sohasem. Erősnek és csodásnak érezte magát. Egy igazi királynőnek.

Amikor hazaért, arra gondolt, mi történt hajnalban. Nem kellettek az ábrándok. Halk jazzt tett föl, teljesen lehúzta a redőnyöket. A szoba teljes sötétségbe borult.


Linmea - Long may she reign!

Mindannyian elveszettek vagyunk egy kicsit a magunk világában. Mindenki örülne, ha a problémáit egy időre átruházhatná másokra. Vannak néhányan azonban, akik fokozottan elvárják, hogy irányítsák őket, de még inkább, hogy a megoldásokat tálcán nyújtsák feléjük. Az ellenkező pólus pedig szívesen vállalja ezt a feladatot, hiszen kedvükre úszkálhatnak aztán a javakban és a hírnévben. Természetesen kivételek mindig is lesznek. Mi történik például akkor, ha anélkül esik ránk a választás, hogy mi azt szeretnénk?

RaignarI. Gwendolyn, a békésKalliopé szigetének királynője. Tegnap tartották meg a koronázást, a teljes lakosság feszülten várta az események kimenetelét. Utcák teltek meg a 300 ezer alattvaló kíváncsiságával. A hírek szájról szájra terjedtek, izgatottan vettek tudomást az aktuális helyzetről. Ennek fényében vált a reszkető 15 éves árva kislányból hirtelen felnőtt, büszke, tekintélyes nő. Hiába érett meg sikeresen az uralkodói kötelezettségek helyes ellátására, szíve őt egyre a kastélyhoz közeli erdő felé húzta, mely tele volt megannyi édes emlékkel és gyümölccsel. Gwen imádta felkeresni az áfonya- és szederbokrokat az érett terméseikért.Gyermekkora nagy részét ezzel töltötte, mert menekült az előkelő sznobok elől. Nem bírta elviselni, hogy nap, mint nap megszabták számára teendőit, még ha az édesanyja volt is. „Nézzük csak drágám: holnap akkor franciaóra és etikett Madame Cécile-lel aztán ruhavarratás a szombati bálra. Nagyon fontos lesz ez nekünk, úgyhogy abból a gyönyörű fehér selyemből fogja készíteni neked Frederick, amit választottam.  Egy kis azúros berakást is gondoltam hozzá. Meglátod, tetszeni fog kincsem – itt sietős léptekkel megjelent apja, aki elcsendesítette feleségét. Tovább kezdte sorolni az egy hétre előre lebeszélt edzéseket.” Szerencséjére a király nem hagyta, hogy teljesen életképtelen úrihölgyet faragjanak belőle. Gondoskodott róla, hogy minden nap lovagoljon, bemutathassa íjásztudományát és a kardforgatást gyakorolja. Állandóan meg akart felelni szülei elvárásainak. Egyszerre volt könyvekkel a fején egyensúlyozó hercegnőcske és izmoktól duzzadó, tüzes hercegecske. Mindkét nem szerepét be kellett töltenie, hiszen egyedüli gyermek volt. Ugyan kinéztek számára egy leendő vőlegényt még csecsemőként, de ő rövidesen eltávozott az élők sorából. Apja ekkor titokban elhatározta, hogy királynőt hagy birodalmára. Merész volt ez nem csak felesége érzékelhető tiltakozásaitól, – többször is majdnem elígérte Gwen kezét hercegeknek, magas rangú uraknak; azonban Richard király valahogyan mindig időben tudomást szerzett róla és megállította – hanem abból a szempontból is, hogy még sosem volt Kalliopénak női uralkodója azelőtt.

II. Richard és Amarilla ideje alatt felvirágzott a kicsiny sziget gazdasága és az emberek addig sosem tapasztalt jólétben élhettek. A Raignar dinasztia hírneve messze földekre eljutott ezáltal. Egyre több bált szerveztek külföldi vendégek számára, akik – látván a gazdag területben rejlő lehetőségeket – mérhetetlen örömmel fogadták a meghívásokat. A pompásan, Amarilla ízlésével díszített báltermek kihangsúlyozták nem csak azt, hogy egyszerűséggel is lehet gyönyörűt alkotni, hanem a felsőbbrendűséget is. Egy egzotikus, görög királyné, aki a legjobbat nyújtja saját és környzete kinézetéért karöltve egy bölcs királlyal, aki az ereje helyett az eszét használta problémamegoldásra. Nem is lehetett volna elképzelni náluk jobb párost, akire emberek ezrei bízhatták mindenüket. Tehát nem csak a gyereknevelésben voltak maximalisták, ezt ugyanúgy kiterjesztették a szociális kapcsolatokra, külsőségekre is. Lassan a Raignar-kastély vált a nemzetközi találkozók és egyben a pezsgő élet központjává. Így természetesen még nagyobb rivális lett a piciny sziget a nagyságok szemében. Nehezen emésztették meg, hogy egy jelentéktelennek mondható ország ekkora fejlődésen ment keresztül mindössze 24 hónap alatt. Leginkább a közeli EnvieuxBirodalomnak szúrta a szemét az eset. Vezetői el is határozták, hogy lerohanják kedves Gwendolyn-unk otthonát. Ekkor töltötte be éppen 15. életévét. A születésnapja alkalmából rendezett mulatságra eljött, aki számított – így Envieux-ból is érkeztek jópáran. A hatalmas épületet megtöltötték a zene, a nevetés bámulatos hangjai. A kiírás miatt kötelező álarcok viselete pedig titokzatossá tette a társaságot. Mikor az utolsó vendég érkezését is bejelentették, a születésnapos ünnepélyes megjelenésére vártak. Ő azonban barátját kereste.

- Paul! Paul! Kérlek, ne bújj el előlem! Tudod jól, hogy ma van az én napom a kastélyban, de előbb veled szeretnék lenni. Elegem van a formaságokból, kell egy kis idő, kettesben.
Minden porcikája az erdőé volt, ha nem is szórakozásból, akkor az edzések miatt jött el ide. Szerette, elszakadhatott a mások által megálmodott életétől, melyet kénytelen volt elfogadni. Igaz, egyke, egyszer volt egy kisöccse bő egy hónapig. Sajnos elragadta a torokgyík. Látnia kellett, ahogyan a szülei szenvednek. Több napig anyja fel sem bírt kelni az ágyból, ha valaki hozzászólt csak üvöltözött, alig evett. Ekkor elhatározta, hogy bármit megtesz azért, hogy boldoggá tegye őket.Még ha ez saját vágyainak lemondásával is járt. Most, amikor betette az erdőbe a lábát, bűntudatot érzett, ugyanakkor tudta, ha nem beszélhet Paul-lal, nem bírja ki az estét. Fehér, azúrdíszítéses ruhájában a faház felé vette az irányt. Nem félt attól, hogy összepiszkíthatja, mivel elég meleg nyári délelőttön voltak túl, sárról szó sem lehetett. A többi meg talán nem is érdekelte igazán. Most csak Paul-ra tudott koncentrálni és arra, hogy észrevétlen maradjon távozása. Egyszerűen képtelen meghálálni mindazt, amit Mary tesz érte. Többször csak azért tudott eltűnni hosszabb ideig, mert megesküdött, hogy bármi történik is, dadusként kitart mellette és nem árulja el, merre jár. Talán itt gyengült a maximalizmus által tartott gyeplő, amely számtalan egérutat tartogatott a menekülésre az „áléletből”. Ha már nagy a lebukás veszélye vagy valami miatt aggódni kezd, Mary utánaküldi Rony-t, azt az ír farkaskutyát, melyet anyja szülőhazájától a Filia Hercegségtől kapott ajándékba még kölyökkénta 8. születésnapjára. Szinte együtt nőttek fel, ragaszkodása gazdájához bámulatos, az vadászatokon is mindig hű társa volt.Gwendolyn jellegzetes aromája már beleégett az érzékeny orrba. Megtalálni már nem okozhatott gondot. De hol van Paul?Már annál a kis kunyhónál járt, ahol annyit játszottak. Pontosan emlékezett a lány az első találkozásukra, melynek pillanatát örökké a szívébe zárta.

Niván lovagoltSr. BelloArturo García oktatóval. Legalábbis ennyit tudott megjegyezni a becses nevéből. Andalúzokat tenyésztett, nagyon értett hozzá, így Gwen is az egyik legjobb kanca birtokosa lehetett. Azonban először lépte át a király székhelyéül szolgáló Prodigy város és az erdő határán húzódó Serene folyót, ígyaz ismeretlen hatalmas erővel csapta meg érzékeit. Bár élvezte is, hogy végre akad valami felfedezni való. Ez mindaddig vezérelte is a sétán, amíg hirtelen Niva meg nem bokrosodott és be nem vetette magát egy kitaposatlan útvonalra. A rémülettől elfelejtett még levegőt venni is, szemét nem merte kinyitni, de olyan erősen kapaszkodott a kantárba, hogy nem esett le. A különböző kiálló növényrészek megkarcolták a bőrét, egy faág jó pár hajszálától megszabadította. Már-már úgy érezte, elérkezett a vég, mikor a ló hirtelen felágaskodott és megállt. Ő még mindig reszketett, mikor egy kellemes hang ütötte meg a fülét. „Tsssss, nyugalom! Semmi baj, jól van. Nincsen semmi baj.” Tudta, nem hozzá beszélnek, de akaratlanul is lassabban vette a levegőt és ellazult.Felemelte a fejét, kíváncsi volt a szavak forrására. Nem kis meglepődés volt, mikor meglátott egy hozzá hasonló korú fiút.Niva nyakát simogatta, mélyen a szemébe nézve.
- Te mióta értesz ennyire a lovakhoz?
- Egy köszönöm is megteszi – a mosolya. Az volt a legszebb mosoly, amit valaha látott – na, nem kell ennyire komolyan venni! Olyan vörös vagy már, mint a retek.
- Nem tehetek róla, így születtem!– kissé ingerültebben válaszolt, mint tervezte, ezért a földet vizslatva, szinte suttogva folytatta - Apámtól örököltem.

Egy pillanatnyi csönd után végeláthatatlan kacagás vette kezdetét. Hitetlenül meredt rá Gwen, nem értette, miért kell még jobban kigúnyolnia. Mások szerint teljesen elbűvölő teremtés.

- Nem a hajadra értettem te butus. Az ..a  a...arc..od! Az ar...co...d! – alig bírta kinyögni a hahotázástól a szavakat.Annyira idegesítette már a vöröskétaz egész szituáció, hogy egyszerűen ő is elkezdett nevetni.Leszállt a nyeregből, megpaskolta az andalúzt és megölelte.
- Egyébként Paul, 9 éves–ekkor eltűnt, majd egy kis cseresznyéveltért vissza. Nyár eleje volt, a közeli fa roskadozott már tőlük.Megkínálta mindkettőjüket, Niva boldogan ropogtatott. Gwendolyn is bemutatkozott.

Nem tudott betelni a látvánnyal. A fiú azt hitte, a környék babonázta meg ennyire, elkezdett mesélni a faházról, amelyet ráhagytak a szülei miután meghaltak. Az erdőről, hogy bár ő ott töltötte addigi életét, szerinte 3 nap alatt bejárható az egész és nem is olyan nagy, mint azt az ember gondolná. Rengeteg dolog van azonban, amivel vigyázni kell. Ott van például anadragulya vagy mérges cseresznye, ami hasonlít arra ott a kezében, csak fekete. Az annyira mérgező, hogy szinte ránézni is halálos.Nem is tudja, hogy maradtak meg ezek a mondatok a fejében, végig Paul mozdulatait figyelte.
- Nem téged keresnek?

Gwendolyn csak most hallotta meg, hogy a nevét kiabálja Sr.BelloArturo. Róla teljesen megfeledkezett, elvonta a figyelmét az új ismerős. Bólintott, de segítség nélkül nem tudta merre induljon. Végül feltűnt egy újabb fehér szépség hátán a keresgélő. Annyira megijedt, hogy sietősen indultak is vissza. Még el sem tudott búcsúzni megfelelően.Másnap persze minden félelem nélkül kiszökött, Paul-lal már az erdő szélén összefutott. Titokban ő is azt tervezte, hogy elhagyja otthonát és megpróbálja megtalálni a titokzatos vöröskét. Ragyogó arcuk mindent elárult. Kettejük sorsa összefonódott. Onnantól kezdve minden adódó alkalmat ki akartak használni arra, hogy együtt lehessenek. Nem érdekelték őket a társadalmi különbségek. Egy árva vadonlakó és egy szerető családban nevelkedő trónörökös. Az biztos, hogy ez nem volt a maximalista szülők számára tervbe véve.

Elkezdett esni az eső. Nagyon mérgesek lesznek rá. Inkább vissza is fordul. Úgysincs itt, akkor már fütyült volna. Még egy utolsó sóhaj, de mindegy volt. Megjelent Rony. Rohant vissza Nivához, ahogyan csak a lába bírta. Rossz érzés fogta el, ami rövidesen be is bizonyult. Nem hiába képezték ki ezt a kutyát. Jelezte a problémát, a halálosan komoly problémát. A szigeten valódi küzdelem folyt! Háború?Vér borította be a tájat. Evenoux és a szövetségesei, ahogy számítottak rá, könnyedén leverték a hadseregnek nem mondható védelmet. Az uralkodók egymás karjaiban végezték be életüket. A vendégek szörnyülködve néztek körbe, közülük több, mint a fele kardot fogott az ország ellen. Nem volt mit tenni. Elvesztek. Amarilla halálát azonban meg kellett bosszulni. Jött is pár nap elteltével Filia és még néhány állam ereje, hogy visszaállítsák a rendet és a békét. Nyilvánvaló emberáldozatok árán, de szabaddá vált a trón, a gazfickók elnyerték méltó büntetésüket. A nép nem akart a megmentői közül választani irányítót. Bíztak a kijelölt utódban, még ha korábban is jött el az ideje. Beletörődtek a többiek, ők is láttak maguk előtt egy virágzó országot, mely folytatja velük a kereskedést és továbbra is támogatja őket a bányáiból nyert arannyal. Most már csak az a kérdés motoszkál benne: a korona másoknak is ennyire kényelmetlen? Legszívesebben összetörné, és a darabjait beleszórná a Serene-ba. Bár nem kell egyfolytában hordania, de úgy érzi, még álmában is rajta van. Meddig bírja még? Most az őrség létszáma is nagyobb, nem mehet el akárhová. Rájött, hogy felkészítették jövőjére, csak éppen arra nem, hogyan kell akadálymentesen irányítani egy birodalmat. Tanácstalan, Paul sincs mellette, pedig ő az ész. Szüksége van rá, nélküle még enni sem könnyű. Fáj a szíve, ha a reggelijére néz. Mary élt. Beszélni nem nagyon tudott vele azóta, először, mert külön börtöncellába csukták őket, most meg, mert nincs ideje rá, nem engedik.

Másnap már nem volt több ereje, ellátogatott a faházhoz. Ügyesen kicselezte az őröket. Újból megkóstolta a szabadságot. Végül sírni kezdett. Zokogott, de nem igazán tudta miért. Egyszer csak megérintette valaki a vállát hátulról. Megrezzent, de a kéz átkarolta és közelebb húzta tulajdonosa testéhez. Melegség járta át a két fiatalt. Paul forró ajka elkapta a lányét és a könnyek tengerében vadul csókolta, üzente, hogy az idő végtelen és nincsenek a Föld nevű bolygón más lények, szóval: „Ne aggódj. Itt vagyok neked.”Sajnos azonban Rony és még pár kellemetlen alak hamar véget vetett a pillanatnak. Az egyik testőr leválasztotta szeretőjéről és helyből felpofozta. „Tudod jól, hogy apád a legjobb barátom volt. Megkért, hogy minden lépésedet figyeljem, de ez még nem minden. Vagy te hagyod abba ezt az affért azzal a koldussal vagy pedig én teszek róla, hogy ne folytathasd!” Gwendolyn pirosló arcát simogatta, de erre a szája elé kapta a kezét, hogy a feltörő újabb zokogását lehalkítsa. Miután visszahurcolták a kastélyba a megtépázott királynőt, nehezére esett megszólalni. A szobájába vezették, az ablaka alá és az ajtaja elé is állítottak egy-egy férfit. Nincs menekvés.

Eltelt nagy nehezen 7 hónap. Tette a dolgát, törött szívvel. Büszkék lehettek rá, tényleg virágba borult az ország márciusban.Mikor egy reggel álruhában járt, valakiProdigy-ben befogta a száját és egy zsákutcába húzta. Paul kitartotta maga elé a karját, közben Gwen vállát fogta. Tetőtől talpig átvizsgálta. Könnyek szöktek a szemébe, csak annyit mondott, „hát ennyi volt” és már el is tűnt. Az elhagyott pedig csak nézte, tátott szájjal próbálta értelmezni a hallottakat. Visszatérve útjáról, Mary-be botlott. Nagyon precízen csomagolt üzenetet nyújtott át neki. Azonnal tudta a piros madártollról, hogy kedvese küldte. Gyorsan felbontotta: nadragulyabogyók és egynek a levével festve: „Hamarosan megint együtt lehetünk, mint rég!”. Az utolsó szó elmosódott a sós nedvességtől, mely Gwendolyn arcáról csöppent rá. Mary-re nézett, aki láthatóan tudta (mindvégig), miről van szó.

- Próbáltam lebeszélni azt a szegény fiút, de tényleg annyira elszánt, ha valamit a fejébe vesz, mint ahogyan mesélted egyszer – zokogása megtöltötte a folyosót.
Gwendolyn betért a szobájába. Belenézett a tükörbe és látta maga előtt Kalliopé zavarodott, szétzilált királynőjét. Aztán már más került a szeme elé. Egy fiatal 15 éves kislány, gyógyíthatatlanul szerelmes egy fiúba, aki minden bizonnyal halott. Szíve az utolsókat verte. Bezárkózott és lenyelte a maréknyi fekete gyümölcsöt.

Várjunk csak? Tudom én, hogy te egy jós vagy! Mutass egy másik utat Gwendolyn-nak! Szerinted is folytatnia kellene összetört álmokkal, mások által felépített világában a létezést, vagy jól döntött? Lehetne mindezekből egy boldogabb élet? Mit mutat az a jósgömb, van élet a lelki halál után? Kérlek, ha tudod, mutasd meg nekem, hogy a tapasztalataiddal segíthessük a rászorulókat. Higgy: a reményhal ott úszkál még valahol a mélyben, csak zavard meg egy kicsit a vizet és meglátod.

Nincsenek megjegyzések: