Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. november 17., szombat

Vendégírónk, Sophean írása - A kritikáról
19:24:000 Hozzászólás


A kritikától, érjen az minket az élet bármely területén, mindenki fél valamilyen szinten. Maga a szó is, hiába ruházzuk fel pozitív jelzővel megrémíti az embert, hisz bennünk van a tudat, hogy valaki önként,-vagy akár általunk- felhatalmazza magát arra, hogy bíráljon valamit, amibe mi drága időnket, kreativitásunkat, ötleteinket, gondolatainkat vagy érzéseinket belefektettük. Hisz akárhogy is, végső soron a mi kezünk munkája által, minket is minősítenek.. Sokáig kotlottam ezen a bejegyzésen, agyaltam, törtem a fejem, hogy hogyan is kezdhetnék neki az egésznek, hogy jó legyen, hogy megfeleljen, hogy ne legyen benne hiba, aztán szép lassan átgondolva a témámat rájöttem, hogy a legfontosabb pont felett siklottam el,míg a leírtakon görcsöltem. Sosem fogsz tudni hibátlant alkotni és ezáltal olyat sem, ami mindenki tetszését elnyeri.


Nyilván persze nem mindegy az sem, hogy Te, mint író szíved-lelked beleadod az adott művedbe, aztán jön valaki és egyszerűen annyit mond: "Hát ez sz@r."
Eléggé el tudja venni az ember kedvét az alkotástól és sajnos ilyenek vagyunk, de legyen bár akármennyi pozitív visszajelzésünk az adott irományra, az az egy negatív hangvételű kis megjegyzés, melyet kritikaként több érvvel is megspékelhet egy-egy rosszmájú, vagy szimplán ízlésficamos olvasó, végig ott fog motoszkálni az agyunk kis bugyrában és amint ismét leülnénk alkotni, az a kis hangocska azt suttogja: "Úgysem lesz jó!".
Ismerem az érzést és könnyű mondani ugyan, de ezt a magatartást gyökeresen ki kell vágni magunkból. SOSEM szabad egy buktató, egy apró akadály után feladni, csak felállni és menni tovább.Esetünkben pedig ismét gép elé ülni, vagy kézbe kapni a tollat és a papírt.

De felmerül a kérdés: Milyen a jó kritika?
Sajnos a mai társadalom tetemes százaléka nemhogy a negatív hangvételt, de az építő jellegű kritikát sem képes elviselni. Ennek bizonyításaként sajnos elég csupán bekapcsolni televíziót és keresni egy tehetségkutató műsort.
Na de mielőtt elkanyarodnék a témától, saját tapasztalatomra hagyatkozva szeretném leírni azt, hogy a kritikába minden körülmények között jó szándék is szükségeltetik. Nem elég csupán annyit odavetni, hogy ez és ez és ez nem jó.
Fontos, hogy az olvasó, aki más szemmel tekint a történetre, mint az írója, felhívja a figyelmét a hibákra, de azt úgy tegye, hogy ne sértse meg vele az alkotót. Néhány hónapja részt vettem egy kezdő íróknak rendezett novella pályázaton, melynek zsűrizését egy tapasztalt író vállalta el. (Itt nem hobby-íróról van szó, hanem olyan személyről, aki már több kiadott könyvvel is büszkélkedhet.) A versenynek nem volt különösebb tétje, nem volt formabontó, vagy nagy dobás, de minden beküldött novella egyéni véleményezést kapott.
Én az igazat megvallva, csupán ezért neveztem. Szerettem volna egy ismeretségemtől független, elfogulatlan véleményt egy olyan embertől, aki még csak arról sem tud, hogy megszülettem, csupán azt a művet lássa, amit a nevem alatt az orra alá tolnak.
Aztán eltelt a határidő, és mikor kikaptuk a személyre szabott kritikákat, akkor jöttem rá igazából, hogy az írók nagy százaléka nem tudja hová tenni az egészet.
Rengeteg herce-hurca és felesleges hisztizés után többen is sérelmezték a nem megfelelő értékelést -amit megjegyzem, csupán annyiból lehetett problémás, hogy nem volt ínyükre, hogy a zsűri megmondta amit meg kellett mondani-. hogy miért egy tapasztalt "aláz" a sárga földig egy kezdőt, miért ilyen hangnemben értékel, miért ez, miért az, miért amaz. (Megjegyzem itt utólag, hogy egy rendes, normális, nem összecsapott választ kaptunk egyénenként, normális megfogalmazásban, odafigyelve arra, hogy ne sértsen meg senkit, valaki mégis másként értelmezte ezt.) 
Én is megkaptam a saját kritikámat. Dióhéjban: Szép munka, jó történet szál, DE túlzottan kiszámítható. Érdekes karakterek, megfelelő tempó, DE a párbeszédek nem a legjobbak, erre és erre jobban figyelj. Választékos szókincs, UGYANAKKOR néhol túlbonyolított, oda nem illő szavakkal tarkított, eltúlzott szerkezet, melyből ez és ez vagy ez mellőzhető és élvezhetőbbé válik a történet.

Amire ki szeretnék lyukadni végső soron annyi, hogy a kritikát legtöbbször építő jelleggel kapjuk és ezt kell figyelembe vennünk. Egy-egy negatív megjegyzést engedjünk el a fülünk mellett, VAGY mutassuk meg, hogy abból is képesek vagyunk tanulni. Ne féljünk változtatni és kilépni a komfortzónánkból, de ne is veszítsük el teljesen a saját stílusunkat. Természetes emberi jellemvonás, hogy próbálunk megfelelni mások elképzeléseinek és ezáltal hagyjuk azt is, hogy alakítsanak minket, de sosem szabad a végsőkig elmenni.

Amit utolsó szó jogán tanácsolni tudok mindenkinek annyi, hogy:
- Mindennek nézze a pozitív oldalát és próbálja a saját hasznára fordítani a kapott kritikát.
- Ha ő maga adja arra fejét, hogy mást véleményezzen, ne felejtsen el mindenképp valami jó dolgot is említeni, akármennyire tűnik rossznak az adott alkotás. Segítsen, tanítson!
- Adjon bele mindent és sose hátráljon meg, ne hagyja, hogy kedvét szegjék a negatív gondolatok.

És végül, de nem utolsó sorban a legfontosabb dolog: Ne felejtse el, hogy a kritika csupán egyetlen vélemény a millióból és nem mindig más számít, hanem az amit mi gondolunk. Ha tudom, hogy mindenem benne van abban a regényben/novellában, akkor az a fontos, hogy tudom, hogy nem csak egy összedobált fércmunka volt.
Utóiratnak szánt zárósornak pedig annyit szeretnék hozzáfűzni az eddig leírtakhoz, hogy ha az egyén kéri a kritikát, akkor fogadja el emelt fővel, legyen az hideg vagy meleg, ugyanakkor ha azt a békát valaki nem képes lenyelni, hogy tökéletes alkotás nincs és sosem fog osztatlan sikert aratni egy mű, annak azt tudom mondani, hogy írjon inkább csak önmagának, aztán majd ha úgy érzi túl tud lépni mindenen, ha fejlődött önmagához képest, publikáljon. Hisz nem csak az írás terén kritizálnak minket. Az iskolában, a munkahelyen, a kollégáink, a tanáraink, a szüleink, rokonaink, mind mind bírálnak minket, lépjünk túl a negatívumokon és meglátjuk milyen hamar elvonulnak a fellegek. Vihar után még szebben süt a nap.


Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok
Vendégírónk, A. Andi írása - Hogyan legyünk motiváltabbak az írásban?
19:16:000 Hozzászólás


Nem jönnek az ötletek. Nincsenek értelmes gondolataink. A szavaknak, amiket papírra vetettünk, semmi keresnivalójuk egymás mellett. A szereplőink élettelenek. Olyan, mintha az utolsó pont, amit leírtunk, elvágta volna a kapcsolatot köztünk és az írás között. Nem, nem egy ritka betegséget kaptunk el, ami gátolja az alkotást, hisz mindegyikünkkel történhetnek hasonló kellemetlenségek. Néha egyszerűen csak nem megy, kedvünk sincs hozzá, pedig szeretnénk írni.
Természetes, hogy ez megijeszt bennünket. Hisz az írás az életünk része, amit nem vehetnek el csak úgy tőlünk. Attól, hogy épp egy nehezebb alkotói korszakot élünk át, még ugyanúgy lehetünk tehetségesek. Sőt, mindazt, amit ilyenkor érzünk, amire gondolunk, később beépíthetjük a műveinkbe. Meríthetünk ebből is ihletet. Lehet, hogy a saját helyzetünk visz majd előrébb, és teremt például egy olyan karakter, aki hasonló gondokkal küszködik, aki valamilyen okból kifolyólag sokat hiányzik a munkából vagy egyszerűen nincs kedve semmihez. Személyes példaként az alvást és az írást említeném egy kalap alatt. Előfordul, hogy fáradtak vagyunk, legszívesebben beledőlnénk az ágyba, de ott toporog a fejünkben a gondolat, hogy még írni is kellene, hisz olyan szépen elterveztük, meg különben is, haladnunk kell a történetünkkel. Ilyenkor lefirkanthatunk néhány sort arról, hogy mennyire elegünk van az ilyen helyzetekből, és közölhetjük a világgal, hogy akármennyire is próbálkozunk, nem tudunk kétfelé szakadni. Vagy megszólaltathatunk egy álmos elbeszélőt. Igazából bármikor megtehetjük azt, hogy az adott hangulatunkról, érzéseinkről írunk. Nem baj, ha nem tökéletes. A lényeg, hogy magunk is megérezzünk, hogy az ilyen döcögős időszakok nem ellenünk, hanem értünk vannak. Hisz, amit ma csapásként élünk meg, az holnapra kinccsé válhat.

Lehet, hogy van egy történetünk, amit már régóta be szeretnénk fejezni, valami azonban hiányzik. Ilyenkor akár újabb, rövidebb novellákba is kezdhetünk egy teljesen másik témával kapcsolatban, ha épp ahhoz van kedvünk. Ha olyasmiről írunk, ami tényleg foglalkoztat, akkor egymás után töltődnek meg a sorok, és így megtalálhatjuk elveszett önbizalmunkat. Mert képesek vagyunk rá, csak meg kell találni azt a pontot, ahol felszínre bukkanhat az írói énünk.
Azt szokták mondani, hogy ha valami nehezünkre esik, nincs kedvünk hozzá, akkor gondoljunk arra, hogy pár hónap múlva meg fogjuk köszönni magunknak az erőfeszítéseket. Írás közben sokat segít a rendszeresség. Még akkor is, ha naponta csak néhány bekezdésre futja. Persze jó tudni, hogy hol a határ, hogy mikor kell abbahagyni, szüneteltetni az alkotást. De amennyiben folyamatosan foglalkozni szeretnénk egy irományunkkal, vagy csak simán a fejlődés a cél, akkor jó, ha tudjuk, hogy a sok kicsi sokra megy, és hogy minden egyes leírt sor számít. Még akkor is, ha utóbb kitöröljük valamelyiket. Legalább megmutatták, hogy hogy ne csináljuk, rávezettek, hogy mi nem illik oda, hogy tudunk annál jobbat is. Tehát nem muszáj naponta oldalakat írnunk, mert néhány mondatnak is meglehet a maga sikere. Mert a nagy jövés-menés közepette mégis szakítottunk öt percet az írásra, mégis megcsináltuk, és ezt a jövőben tényleg meg fogjuk köszönni magunknak. És a végén egész jó kis történetek születhetnek így.

Szörnyű érzéseket tud kiváltani belőlünk, ha valaki leszólja az írásunkat. Ilyenkor gyakran magunk is kétségbe vonjuk az alkotásunk egyediségét, helyénvalóságát. Könnyű csapdába esni, mert ha hosszabb távon negatív visszajelzések érkeznek, vagy ami talán még rosszabb, nem is érkeznek visszajelzések, akkor a motiváció is odavész, már nem tudjuk, miért kellene folytatni. Pedig az ilyen helyzetek sem jelentik azt, hogy rosszak lennénk az írásban. Nekünk sem tetszik minden. S bár nehéz, mégis el kell fogadnunk, hogy léteznek olyanok, akik nem zengnek ódákat a műveinkről. De szabad létezniük. Ahogy más nehéz helyzetek, úgy ez is a hasznunkra válhat. Elvégre azoknak írunk, akiket érdekelnek a történeteink, akik alig várják, hogy olvashassák a következő oldalt. S persze magunknak is. Mert az a csillogás, amit egy-egy olvasó szemében láthatunk, megjelenhet a miénkben is kicsit más fényben. Azért az érzésért, ami az önfeledt alkotás során eltölt bennünket, már megéri. S ha olyannyira megbélyegeztek minket, hogy már ez sem vigasztal? Akkor csak tudjuk, hogy sokkal erősebbek vagyunk, mint gondolnánk, az írással való kapcsolatunk sokkal szorosabb, és a kritikák mit sem változtathatnak ezen.
Ha nincs semmi a tarsolyunkban, amiről írhatnánk, az gyakran lehangol minket. Így az ötletszerezés és az írásban való motiváltság szerintem szoros összefüggésben van egymással. Számtalan tanácsot hallhattunk már, hogy hogyan szerezzünk jó témákat. Füleljünk, figyeljünk a hírekre, részletekre, legyünk jelen az életünkben. Mert ez a jelenlét nemcsak éberebbé tesz bennünket, hanem felnyitja a szemünket, megmutatja a csodát, ami körülvesz bennünket. Mert lehet szép egy őszi fa a park közepén, egy morzsát cipelő hangya, egy duci bárányfelhő az égen. Ezek olyan dolgok, amikre ritkán figyelünk, pedig bearanyozhatnák a napunkat. Mert jó tudni, hogy a rohanó világban vannak még olyan dolgok, amik egyszerűek, természetesek és mégis gyönyörűek. Ugyanúgy ámulatba ejthet bennünket az épület, amely előtt naponta elmegyünk, de eddig valahogy sosem vettük észre milyen szépen faragott díszítések vannak rajta. 

Ha megtaláljuk a szépséget a mindennapjainkban, és nem kizárólag a gondjaink, bajaink lebegnek előttünk, az olyan mintha egy nagyot szippantanánk a friss levegőből. Megtölt élettel. S lehet, hogy megtölti az elménket sok-sok remek ötlettel is. Persze felmerül a kérdés, hogy mi van azokkal a művekkel, amelyeket a szerzők nagy keservükben vetettek papírra. Gondolom ők nem nagyon elmélkedtek azon, hogy milyen szépen nyílnak a virágok, és hogy ez mégis milyen jó ebben a poros, füstös világban. Érdekes módon az ilyen helyzetek is előrébb vihetnek, habár úgy tűnik, itt aztán nincs jelen a motiváltság. De legalább érzünk valamit, és nem csak üresen görnyedünk egy néma lap fölé. Aztán ha megteltek az oldalak, egyre valószínűbbé válik, hogy azért valami közünk csak van ehhez az írásnak nevezett csodalényhez, és akkor talán mégsem vagyunk annyira elveszve…
Sok motiváló gondolat, igaz történet az akaratról, a kitartásról, a sikerről kering körülöttünk a világban. Lehet, hogy pont a szomszéd néni szájából fog elhangozni egy bölcs gondolat. Lehet, hogy a buszon utazva csípünk el egy beszélgetést, vagy egy boltban elkapott félmondat visz majd előrébb minket. Ezért nem árt meghallgatni az embereket, és tényleg figyelni arra, hogy mi történik körülöttünk.
Talán a legfontosabb, hogy tisztában legyünk vele, hogy lehet. Írhatunk jól. Lehetünk jók ebben. Ki tudja, pár év múlva a könyveink sorakozhatnak a könyvesboltok polcain. Ez mind lehetséges. Mert kitartással és gyakorlással képesek vagyunk rá. Azt mondják, ha teljesen megelégszünk a helyzetünkkel, és nem akarunk többet, ha belesüppedünk a kényelembe, akkor megáll a fejlődés. Akkor nem jutunk A pontból B-be. Mindig jó érzés, ha egy picit még hozzáteszünk a sikerhez. Olyan ez, mint a futás. Mindig jólesik, amikor a tervezett körökre ráteszünk még egy lapáttal, és tíz kör helyett tizenegyet futunk. Persze megállni is tudni kell. Ha érezzük, hogy majd’ szétszakadnak az izmaink, és sejtjük, hogy ennek rossz vége lesz, akkor a legbölcsebb abbahagyni. Írásnál is felemelő, amikor egy bekezdéssel többet írunk. Túlteljesítettük önmagunkat. És ha nem? Sőt, ha a tervezettnél kevesebbet sikerült írnunk? A fő, hogy ilyenkor se csüggedjünk, mert ott lebeg előttünk a következő lehetőség. A következő nap.
Igazából mindenki, aki el akar érni valamit, küzd. Harcosok vagyunk. De nem (csak) a rossz mondatok ellen harcolunk, hanem főként azok az erők ellen, amik le akarnak húzni minket. Van, amikor könnyebb lenne legyinteni, belesüppedni a hétköznapok mókuskerekébe, és közben észre sem venni, hogy nem történik semmi. De a mi történetünk nem egy lapos, unalmas regény. Ilyenkor kell összegyűjtenünk az erőnket, felállni és megtenni a következő lépést. Mert van miért küzdenünk. Mert megéri. 

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

2018. október 27., szombat

Mikor éjfélt üt az óra... - Gyakorlati feladat
21:10:00 3 Hozzászólás

Kedves Pennások! Ismét elérkezett a novemberi időszak, amikor úgy ragadhattok pennát, hogy az elképzelt történetek és alkotások a Halloween hangulatát idézhetik meg. Elő a félelmetes, mágiában gazdag, titkokat rejtő történetekkel! Három kategória közül választhattok! Remélem, mindenki megtalálja a kedvére való alkotási lehetőséget! Minden további információt a bejegyzés végén találtok! Sok sikert és ihletet kívánok Nektek, az aktivitásotokat, részvételeteket pedig előre is köszönöm!

1. kategória
A nevem Jack... és ez az én történetem

Biztosan mindenki ismeri a töklámpás eredetét, bár elég sok történet kering Jackről, s hogy miképpen tréfálta meg az Ördögöt. Egy viszont azonos minden történetben: Jack azóta is menny és pokol között bolyong, és sosem lel nyugalomra. A töklámpás az egyetlen, ami fényt jelent neki a sötétben, de kiutat sosem mutat majd. 

Hogy pontosabb képet kaphassatok Jack legendájáról, mindenképp olvassatok utána. Számtalan cikk és könyvrészlet található az interneten, amelyből ihletet meríthettek. A feladat lényege, hogy bújjatok Jack bőrébe, és keltések életre a meséjét! Mutassátok be, hogyan próbált túljárni az Ördög eszén, akár más mellékszereplőkkel is bővíthetitek a cselekményt Jack és az Ördög karakterén kívül, továbbá teljesen új fordulattal, más befejezést is adhattok a történetnek! Október utolsó éjszakájáról van szó... ilyenkor a legvékonyabb a határ az élők és holtak világa között... találjatok rá Jackre a sötétben és az ő szavain keresztül meséljétek el, ki is volt ő... 

2. kategória
Van itt valaki?

Amióta csak az eszemet tudom, mindig is ott állt a domb tetején. A hold sápadt fénye visszaverődött az ablakokról, szemei üresen csillogtak a sötétségben.
Ha a hegyek felől fújt, mintha elfojtott sikolyok hangját hozta volna magával a szél. -- Ott még a madár se jár - mondogatta mindig nagymamám -, s aki egyszer oda belép, az más emberként távozik.
Rettegett tőle. Talán mindenki más is. A faluban csak némán suttogtak róla, mintha attól féltek volna, hogy meghallja őket. De hogyan is tudna egy ház bántani vagy ártani? Mégis, ahogy nap mint nap figyeltem az ablakomból, volt benne valami megfoghatatlan, valami baljós, amely szinte megfertőzve a körülötte elterülő tájat, sötétségbe vonta az erdőket, a hegyek vonulatait, félelemmel átitatva az ég kékjét. Mindenszentek éjszakája volt, és én az ablakomból figyeltem a domb tetején magasodó, köd homályában rejtőzködő házat. Sokszor kérdeztem róla, a történetéről, hogy miért félnek tőle annyira az emberek, de nagymamám csak ennyit válaszolt:
-  A múlt sebeit jobb nem felszakítani.
Egem viszont annál jobban foglalkoztatott a ház létezése, az a történet, melyre senki nem akart emlékezni, melyet senki nem akart elmesélni vagy felidézni.
Amióta csak az eszemet tudom, mindig is ott állt a domb tetején. A hold sápadt fénye visszaverődött az ablakokról, szemei üresen csillogtak a sötétségben. S akkor, a ház egyik ablakában fény kezdett derengni…

*    *    *

S itt lépsz Te a képbe! Ezzel a kis felvezetővel szeretnélek megihletni egy olyan történetre, melynek középpontjában az a kísértetjárta, baljóslatú ház áll, amelyről a szövegben is szó esik. A mellékelt részlet egy lehetséges főszereplőt is megjelenít, aki elbeszéli a történetet, s aki a körülötte élő emberekkel ellentétben - akik félnek és rettegnek tőle, s csak suttogva mernek beszélni róla -, különösképp érdeklődést érez a ház iránt. Ha ezt a kategóriát választod, akkor az lenne a feladatod, hogy alkoss a megadott részlet, avagy bevezető felhasználásával egy olyan történetet, melyben a ház félelemmel átitatott jelentősége és megjelenítése, valamint a hozzá elképzelt cselekmény alkotja a főszerepet. A szöveget egészében vagy részleteiben is a történetbe építheted, tehát rendelkezésedre áll az írásod megalkotásához. A lényeg, hogy azt az érzést és hangulatot tovább vidd, amelyet megfogalmaz, s hogy mindezt a szövegben szereplő, lehetséges karakter által meséld el. Miért félnek tőle az emberek? Mi lehet a múltja?  Bújj a karakter bőrébe és merészkedj közelebb a dombtetőn álló házhoz! Légy merész és derítsd ki, ki járhat ott az éjszaka sötétjében! Élj a szövegben rejlő lehetőségekkel és alkoss egy félelmetes, hátborzongató, különleges történetet!



3. kategória
Míg a halál el nem választ...

Mi mindent tennél meg a szerelemért? Meddig lennél képes elmenni azért, hogy újra azzal lehess, aki a világot jelenti számodra? Ha egy varázsige segíthetne, hogy visszahozd elveszett kedvesed a túlvilágról, élnél vele? Vigyázz, mit kívánsz! – hangzik a bölcs tanács, mellyel oly sokan óva intettek már bennünket. Hiszel a mágiában? S ha igen, milyen következményekkel járhat egy tiltott varázslat? Visszahozható az, mi elmúlt? Életre kelthető az, ki eltávozott?
Alkoss egy olyan történetet, melyben a boszorkányság és a mágia kapja a főszerepet, s meséld el a cselekményt annak a szemszögéből, aki elveszett kedvesét szeretné visszahozni a halálból, Mindenszentek éjszakáján. Egyetlen varázslat, egy rövidke bűbáj, de annál nagyobb áldozat… megéri meghozni a szerelemért? S aki visszatér a halálból, ugyanaz lesz, kit éltében szeretett? A döntés a Tiéd, meséld el a történetét! 


Fontos tudnivalók!


Az elküldött írásokra egy vissza-emailben mindig reagálok, hogy megkaptam és megérkezett hozzám. Innentől kezdve, miután elolvastam, néhány nap múlva válaszolok, hogy mik az észrevételeim, milyennek találtam, mennyire tetszett, értékelem mind tartalmilag, mind helyesírásilag, illetve, hogy megfelelt-e a feladat kritériumainak. Ha tökéletesnek és késznek érzem a művet, akkor összegzem a meglátásaimat, és elfogadottnak tekintem. Viszont, ha hibákat vélek felfedezni, avagy hiányosnak találom, esetleg félkésznek érzem akár tartalmilag, akár kivitelezés terén, akkor elmondom a vele kapcsolatos meglátásaimat, tanácsaimat és így lehetőség van a javításra, átírásra a határidő lejártáig.

Az újra visszaküldött írást ismét átolvasom és csak abban az esetben fogadom el résztvevő alkotásként, ha azt megfelelőnek és a feladat szempontjából is késznek érzem. Ezzel azt szeretném erősíteni minden íróban, hogy a maximumot hozza ki magából és ne csak "letudja" a feladatot. Célom, hogy a vendégírói lehetőség elnyerése mellett, rendszeressé tegye az írói tevékenységet, továbbá egy-egy gyakorlat alkalmával igényes és tartalmas alkotások születhessenek, melyek gazdagabbá tehetik minden író repertoárját!

Ha nem reagálnék egy napon belül az üzenetedre, kérlek emailezz újra vagy írj ehhez a bejegyzéshez kommentet, hogy megoldhassuk a problémát!

Elküldési lehetőség: pennatakezbe@gmail.com
Alkotás formája: novella
Formátum: csatolt word dokumentum, esetleg emailként mellékelt szöveg

Kérlek, pontosan szerepeljen az emailben:
- írói név (amellyel feltüntethetem a műved az oldalon)
- választott kategória megnevezése

Beküldési határidő:  november 22. (csütörtök)
Beérkezett alkotások közzététele: november 23. (péntek)
Eredményhirdetés: november24. (szombat)

Ha valamire nem kaptál választ, írj kommentet vagy keress meg emailben!

Sok sikert kívánok és előre is köszönöm a részvételt!

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok
Eső áztatta történetek - Eredményhirdetés
19:42:000 Hozzászólás


Nagyon szépen köszönöm mindannyiótok munkáját, amellyel pályáztatok az októberi feladatra. Külön örültem, hogy ilyen sokan részt vettetek és, hogy ilyen sokszínű munkákat nyújtottatok be. Mindegyik különleges volt, egyedi attól függetlenül, hogy akár többen is választottátok az esernyőt vagy az utcai lámpást főszereplőnek. Ebből is látszik, hogy egy dologból milyen sok elképzelés megvalósítható! 

Az alkotások közül engem leginkább Sophean Sharpe munkája fogott meg, aki verset hozott a feladatra. Frappáns volt, ötletes és élvezetes, a rímhasználat miatt pedig volt egy sajátos hangulata, amitől még egyedibbé vált számomra, így őt jutalmaznám a vendégírói lehetőséggel! Gratulálok neked és köszönöm, hogy alkotásoddal hozzájárultál a feladat sikerességéhez! Az ezzel kapcsolatos vendégírói lehetőséget emailben fogom számodra ismertetni! Természetesen, minden író munkáját, aktivitását és kreativitását szívből köszönöm! Köszönöm, hogy itt voltatok és hogy olvashattalak, véleményezhettelek benneteket! Bízom benne, hogy a jelenlegi feladat is megihlet majd benneteket!

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

2018. október 26., péntek

Eső áztatta történetek - Résztvevők voltak
22:00:001 Hozzászólás


Jega - Őszi falevél meséje

Csend honol még a sírkertben, kapuja zárva, csak a vénséges vén gesztenyefák hullatják zöldessárga leveleiket halk zizzenéssel a földre. Nem hallja azt senki más csak a vén fa. Néha felsóhajt – végre itt a pihenés ideje! Ekkor levelek megindulnak, és tucatjával libbennek alá. Én, anyám ki tudja hányadik levele, egy sírkő tetején landolok – de kár, hogy múlik a nyár, jön a rút ősz, rám a halál vár- kiálltok sírva fel.

A vén fa felkacag, korholón szól rám - ne bőgj már, hiszen minden tavaszon újra születsz, ismét rád vár a nyár! Tavasztól őszig tiéd a világ, fentről csodálhatod az egész temetőt, a jövő menő embereket, az öreg halottaskocsit, az emlékezés milliónyi virágát, a fejfákat, a díszes köveket, az esti szellőben táncoló gyertyafényeket – immár negyven éve. Az igazi halált még nem ismered, az nem ilyen.  Az egy hang, mikor felsikít az a hang, egy éles motorfűrész hangja, akkor jő számunkra az igazi halál. Én az anyád, az után már nem hullajtok több termést, nem nyitom ki többé a virágbimbóimat, nem nevelem többé erre a világra a szépséges kis levél lányaimat. Ha a fűrész sikolyát meghallod, akkor sirathatod negyven boldog nyaradat leányom. Mi, a sírkerti fák, nem dőlhetünk csak úgy el halálunkkor, mint az erdei testvéreink, összetörnénk körülöttünk a sírköveket. Minket kivágnak, sikoltó fűrész szép lassan öl meg bennünket, először levágja karjainkat, majd csak ez után vet véget életünknek.
Kicsit hüppögve, ijedten nézek fel rá, enyhe szellő az út porába lebbent, egy utolsó szomorkás mosolyt küldök még anyámnak. Majd tavasszal találkozunk! – kiáltom, és tovasuhanok a temetőn végigtáncoló szél szárnyán.  Borús a reggel, az őszi eső csendesen szemerkélni kezd. A nagykaput hangos döngéssel kitárja a sánta temetőőr. Öreg nénike ballag be rajta, karján kis öntözőkanna, kezében színes virágcsokor. Fekszem a lucskos úton, jövő menő emberek talpa tapos bele az út sarába.

Vié - Esernyő

Nem is törődnek velem, nap, mint nap látnak, de említésre sem méltatnak, annak örülnek, hogy végre meleg van, tűz a nap, ami nem mellesleg az én színemből is kivett egy kicsit. Elment a család nyaralni, oda sem kellettem én, fújt egy kicsit a szél, de az csak felüdítette őket a hőguta elől, nagyon bosszantott, hogy mindenki jól érzi magát, csak én nem! Ez nem fair! Esőt ide nekem most! Nem szeretek száraz lenni, de csak nem jön az én időm, egy pókot láttam meg közeledni felém a sarok felső sarkából, na még csak ez hiányzik nekem, hogy beszőjön és akkor a kukában kötök ki, mint az elődöm. Addig mocorgok, míg hangos puffanással a földre esem, mondjuk épp pofára, de nem számít, mert valaki meghallotta és felém tart, felemel, végre foglalkozik velem, majd felakaszt a fogasra és ott hagy. Új hely, de még mindig nem az van, amit én akarok, mikor figyel már rám is valaki?! Ekkor az ablakra tévedt a tekintetem és boldogság töltött el, a holdat, az eget és a csillagokat sötét fellegek takarták el, hamarosan villámlani és dörögni kezdett, majd végre megérkezett az eső is, mintha dézsából öntenék, reggel sem állt el.
-        Kislányom! Igyekezz lefogod késni a buszt! – az anyuka leemelt a fogasról és Mia kezébe nyomott. – Esik kint, ezt vidd magaddal – csókolta meg lánya homlokát és útnak indította az iskolába.
Két pillanattal később kitárta az ajtót és kinyitott, eluralkodott rajtam az izgalom, mikor az első esőcseppek érintettek és végig száguldoztak száraz anyagomon, belépett védelmező körömbe és futásnak eredt a pocsolya rengetegen át a buszmegállóig. A zene már a fülében szólt, bódító volt, megállt a buszmegállónál a táblánál nézte, hogy mikor jön a következő járat, a fedett rész alatt egy fiú állt teljesen elázva és Miát nézte, de ő nem vette észre. Megérkezett a busz, engem összecsukott, levette a táskáját és felszállt, a közepén megállt, hátát az ablaknak támasztotta engem, pedig a korlátra akasztott, még mindig nem vette észre, a fiú mellé állt. Kicsit Mia felé csúsztam, jelezve, hogy nézzen már fel, de nem jött össze, csak maga elé állított, mint egy sétapálcát. Mikor leszállt és a busz elment mellettünk láttam, hogy a fiú már az ajtónál állt és addig követett minket a tekintetével, míg el nem tűnt a kanyarba. Őszi levelek hullottak a környékbeli gesztenye és diófákról, egy része rám, őszi levélmintáimat még jobban tarkítva, Mia törte az utat és csak a sulija bejáratánál csukott össze, az osztálytermében kinyitott, hogy száradjak, brr de nem szeretem. Vágyakozva néztem a kinti viharra, szívesebben lennék most odakint. Mikor véget ért a tanítás a csengőszóval Mia felkapott és rohant velem a buszhoz, a bunkó sofőr nem vette fel hiába integetett kifulladva állt egy pocsolyába, majd felnézett a kijelző táblára és kereste a leghamarabb hazafelé induló járatot, ekkor láttam meg a reggeli fiút, ő is a mi állomásunkhoz állt, elsők közt szálltunk fel, és a fiú Mia mellé kéredzkedett, pedig volt még egy csomó szabad hely. Mia elvett engem az ülésről, így szabaddá téve azt a fiúnak, maga mellé állított és zavartan igazgatta vizes haját, olyan jó érzéssel néztem ezt a két fiatalt, ahogyan próbálnak egymással kezdeni valamit. Annyira elmerengtem, hogy csak annyit láttam, Mia felpattan a fiú mellől és leszáll a buszról, vajon mi történhetett? Engem meg itt hagyott!!! A fiú is a lány után pattant, hát ennyi volt, megyek a talált tárgyak osztályára és valaki más majd hazavisz. Két megállóval később megállították a buszt, a fiú rohant végig az ülések között, majd felkapott és már le is szállt. Hazavitt magához, felakasztott a fogasra és reggel korán kelt, még pirkadt, a házunk felé indult, tehát tudta hol lakik Mia, az említett nagyon meglepődött, mikor reggel ajtót nyitott és meglátott engem, meg a buszos fiút, ahogy a védelmem alatt áll.
-        Visszaszaladtam érte – intett a fejével felém.
-        Hálás vagyok érte – de nem vett át.
-        Arra gondoltam, hogy elkísérhetlek-e a buszhoz ma reggel?
-        Pe-pe persze – dadogta Mia, olyan vicces volt. – Adj pár percet – azzal elviharzott és indulásra készen jelent meg néhány pillanattal később.
Az eső még mindig esett, a fiú átadott Miának, aki nem távolodott el tőle, és kettejüket védelmeztem körömben az esőtől, a boldogságom határtalan volt. Évekkel ezelőtt mikor kitalálták az esernyőt és megalkották az eső elleni védelemnek, de örülök, hogy idővel egy másik feladatot is ellátott, a szerelmeseket védte úgy, hogy közelebb hozta őket egymáshoz. 

Sophean Sharpe - Pocsolya

Egy kisfiú gázol át rajtam, kerékpárján,
Hisz, nem vagyok más, csak egy pocsolya a járdán.
Sokan csupán grimaszolnak engem látván,
Aztán kikerülnek, s itt hagynak árván.
Nem vagyok díszes papírsárkány,
Vagy makulátlan, csiszolt márvány,
Hímzett dísz a selyempárnán,
Hárfa húrja netalántán
Hibátlan toll madár szárnyán,
Csak piszkos folt a nadrág szárán,
S majd eltűnők egy mosás árán,
én, a pocsolya a járdán,
ki megragadok minden  barázdán,
csodára, szeretetre várván.
S amott megállít a falpárkány,
Átbiceg rajtam egy idős hölgy sántán.
Viszi nyomomat tovább a járdán.
A nap újra előbújik,szépen, narancssárgán,
hogy engem felszárítson, gonoszul, garázdán.
Nekem pedig nincs több ütőkártyám,
s hiába, átsétálhat rajtam akárhány,
Én már akkor sem látom milyen a szivárvány.
Pedig szíves-örömest megvárnám,
Itt a hűvös beton hátán,
A városi házak árnyán,
De az idő pénz, s nekem nincs pénztárcám,
utolsó kép csillan rólam egy dísztárcsán,
s így múltam én el színtelenül, felettem kőpárkány,
Egy kisfiú gázol át hűlt helyemen, kerékpárján,
Hisz nem voltam más, csak egy pocsolya a járdán.


Rédai Veronika - Mellettem egy találkozás

Napsütéses őszi reggel volt, a park fáiról szállingózva hulltak a színes falevelek, lágy szellő cirógatta a járókelők arcát. A napsugarak halványan szűrődtek át a fák egyre ritkább lombjain, finom; meleg burokba bújtatva a parkot, annak lakóit és látogatóit. A parkőrök által összehordott falevélkupacok egy része a nyugalomra vágyó sündisznóknak biztosított menedéket - néha látni lehetett, ahogy mocorognak a levelek alatt - míg a többi levéldomb az arra járó gyerekeket csábította arra, hogy beleugorjanak. Szívmelengető hangulat uralkodott ezen a csodás napon. Az arra járó emberek arcán mégis komorság és bánat ült. Elszomorító látvány volt végig nézni, ahogy az emberek, akik nap, mint nap erre járnak munkába, észre sem veszik azt a csodát, ami körülöttük van, ami mosolyt csalhatna az arcukra. Mindenki gondterhelt, ideges, feszült. Mintha a parkon kívül lenne valami a levegőben, ami megfertőzi őket, és nem engedné, hogy bármi kiűzze látogatóinkból ezt a borzasztó érzést, állandó szorongást. De néha elgondolkozom. Lehet, hogy ez csak a látszat, és igazából semmi bajuk nincs, csak félnek megállni egy-egy pillanatra, és mosolyogva körbe nézni, hálát adni, hogy ennek a csodának részesei lehetnek, pusztán azért, mert a mai rohanó világban ez már nem divat. Azon a reggelen egy 30 körüli magas férfi ült le a mellettem lévő padra. Éppen telefonált.  Arról panaszkodott valakinek, hogy a nem rég vásárolt telefonját szeretné lecserélni egy még újabb kiadású készülékre, de ezzel meg akarja várni az előléptetését a munkahelyén, amit az sem biztos, hogy egyáltalán megkap.  Hitetlenkedve hallgattam a szavait. Számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy valakinek ennyire a pénzmutogatás, az anyagiaskodás és felszíneskedés legyen az élete értelme. 
Ismerem ezt a férfit. Ő is azok közé tartozik, akik minden reggel erre járnak munkába.  Gyakran ül le erre a padra telefonálni. És mindig csak panaszkodik. Olyan dolgokról, amiknek más örülni tudna, vagy amiket más el sem tud képzelni, hogy ilyen lényegtelen dolgokon is lehet problémázni.  Boldogtalan embernek gondolom. Se kutyája, se macskája. Egyedül él egy hatalmas, bérelt lakásban - ezeket is a telefonbeszélgetéseiből tudom -, hetente háromszor egy bejárónő takarít utána, akit állandóan szid. “Ezt nem a helyére rakta”; “ A tükör foltos maradt”; “Mindig hanyag munkát végez”; “Állandóan hallgatózik, ha akkor telefonálok, mikor ott van” és ehhez hasonló kifakadásokat hallgatok végig nap, mint nap. Amióta ismerem, azóta egy hálás szót nem ejtett szegény asszonyról, aki gondolom, mindent megtesz, hogy munkaadója kedvében járjon... 
Azon a reggelen, mikor letette a telefont, egy nála nem sokkal fiatalabb lány foglalt helyet mellette a padon. Őt is ismerem. Ő a kedvenc látogatóm. Nem munkába jár erre minden nap, csak azért, hogy élvezze a friss levegőt, a szellő cirógatását, a napsugarak langyos melegét, a kisgyerekek hangos kacagását, a természet minden porcikáját.  Pár évvel ezelőtt járt itt először.  Már akkor is hiányzott a jobb keze, mikor először megpillantottam. Emlékszem, pont ugyanennél a padnál mesélt valakinek arról a balesetről, mely megfosztotta egész jobb karjától. Más ember el sem tudja képzelni az életét bármely testrésze nélkül. De a még borzasztóbb az, hogy bele se gondolnak, hogy leveszthetik egy végtagjukat, vagy akár a látásukat, hallásukat... És olyan dolgokon siránkoznak, amik valószínűleg nem jelentenek semmit. Tényleg semmit. És itt van ez a lány. Aki majdnem az életét is elvesztett és mégis tud örülni az életnek, az apró csodáknak. Mindig mosolyog, és csak a szépet látja a világból.  Engem is ő tanított meg arra, hogy meglássam az apró dolgokat, és tudjak örülni azoknak. 
- Elnézést, ne haragudj! - szólította meg a férfit, kedves hangon. 
- Segíthetek? - kérdezte a férfi mogorva hangon, fintorgó tekintettel végig mérve szegény lányt. 
- Nem szeretnék tolakodó lenni, de véletlenül meghallottam, hogy miről beszélsz telefonon.  
- Ne is haragudj, de mi közöd van neked az én telefonbeszélgetéseimhez? - állt fel fölháborodva a férfi. 
-Semmi. De szeretném elmondani, hogy az élet sokkal szebb és törékenyebb érték, mint amire te tartod. Csak azt szeretném kérni, hogy próbáld meg észrevenni azokat a dolgokat is, amiknek nincs köze a pénzhez. - mondta halkan a lány, majd fölállt, és tovább sétált, miközben a férfi csak állt a paddal szemben és próbálta felfogni, mi történt.  
Másnap reggel megint ennél a padnál találkoztak. A férfi felismerte a lányt, és megszólította. 
- Szia! Ne haragudj, ha tegnap modortalan voltam. - kért bocsánatot a férfi. - Máté vagyok – mutatkozott be és ösztönösen (vagy tudatosan) a bal kezét nyújtotta. 
-  Szia! Anna vagyok. - mutatkozott be a lány is mosolyogva. 
A bemutatkozás után nem sokat beszéltek, mentek mindketten a maguk dolgára. Sokáig ez után nem is láttam egyikőjüket sem a parkban. 

Két hét is eltelt, és már sötétedett. Éppen felkapcsolták a közvilágítást, mikor megpillantottam Annát.  Fekete magassarkú hosszúszárú csizmát, fekete harisnyát, mustársárga ruhát és egy piros, óriási fekete gombokkal díszített szövetkabátot viselt.  Összehúzta magán a kabátot, és megállt a pad mellett, mintha csak várna valamire. Vagy valakire. Nem sokkal később Máté is megjelent. Megjelenése elegáns volt: fekete cipő, öltöny nadrág, fekete szövetkabát, felhajtott gallérral és egy sötétkék kötött sál védte nyakát a hűvös széltől. Mikor ideért, csókot lehelt Anna homlokára, kézen fogta és együtt indultak egy esti sétára, azon a hűvös őszi estén. Azóta eltelt három év. Gyönyörűséges tavaszi napra ébredtünk. A nagy napra a fák lombjai is kiöltöztek. Az egész park virágba borult, szikrázó napsütés világította be és melegítette föl ezt a csoda-helyet.  Három év sok idő. Ennyi idő alatt Máté megtanulta Anna szemével látni a világot, értékelni az apró dolgokat, észrevenni azt, ami nem a pénzen múlik, s azt, ha valaki a kedvére akar tenni, még akkor is, ha az nem mindig úgy alakul, ahogy ő azt elvárná. És épült ide egy pavilon is. Pont velem szemben, a park közepén. S most azon a pavilonon állnak egy anyakönyvvezetővel, két tanúval és szűk vendégi körrel. Mindkettőjük arcán leírhatatlan boldogságot látok. Szívemet elönti a szeretet és a békesség. És a büszkeség. Az otthonom legközpontibb helyén álló lámpaként részese lehettem szerelmük kezdetének, és most annak is a tanúja lehetek, ahogy egybekötik az életüket. És, ahogy Anna gömbölyödő pocakját látom, hamarosan annak is részese lehetek, ahogyan az a kis csöppség felnő, és pár év múlva már ő is úgy fog a levélkupacokba ugrálni, ahogy azt minden kisgyerek teszi, mikor meglát egyet.

Cassiopeia - Boldogság az esőben



   Csepp.
   Csepp.
   Csepcsepp.
   Csepcsepcsepcsepcsepcsepcsepcsepp.

   Igen, ez az! Érzem az eső illatát. A cseppek egyre szaporábban kopognak, szinte hívogatnak, gyere hozzánk!
   Türelmesen várok. Nélkülem úgysem bírja ki.
   Hallom a súrlódást, ahogy a zipzár kihúzódik.
   A serték hangja, ahogy egymástól elszakadva sercegő hangot adnak. Tépőzár.
   Aztán egy puha kéz, egy jól ismert és szeretett kéz fonódik körém. Belesimulok, ismerősként üdvözölve az apró barázdákat. Finoman hozzám nyomódik egy ujj, és.. Igen! Szabadság! Adrenalin vágtat végig az összes szövetdarabomon. Végre, ismét kint vagyok! Szabad vagyok!
   Örömmámorban úszom, az érzések túlcsordulnak bennem. A világ minden egyes részletét élesen érzékelem.
   Itt egy balról érkező légáramlat libbent meg, a puha kéz erősebben markol rám. Ott egy autó megy bele egy hatalmas pocsolyába, a puha kéz a cseppek és a test közé tart, jólesően várom az érkező vizet. Ez más, mint a felülről jövő, sár- és kavicsdarabkák is vegyülnek bele, és mégis, ugyanannyira megrészegít.
   Felfelé nyújtózkodom. Még, még, még többet akarok! Az ég mintha meghallaná a kérésemet,  jobban rázendít. A puha kéz tulajdonosa felsikkant, közelebb húz magához. Az érzelmek ki akarnak szakadni belőlem, semmi másra nem vágyom, csak hogy ez a pillanat örökké tartson. Ez a tökéletes pillanat - felülről az esőcseppek, alulról a meleg test.
   A testmelegtől párás lesz a belső oldalam. Megborzongok, a cseppek legördülnek a oldalamon, fájó szívvel búcsúzom tőlük, de nem szomorodom el, hiszen úgyis jönnek újabbak.
   Egyszer csak érzem, hogy a puha kéz mellé egy újabb, érdesebb kéz társul. Feszültség cikázik végig rajtam, ami a két tenyér érintkezéséből fakad. A belső oldalam egyre párásabb lesz, furcsa hangok érkeznek alólam. Először nem értem, mi történik, de amikor megértem, már túl késő.
   Összefacsarodik a szívem. Nem, ez nem lehet.. Ez nem lehetséges.. Próbálom meggyőzni magam, de a hangok és a két tenyér, ami egyre szorosabban markol rám, kegyetlenül belém döfik a valóságot.
   Kétségbeesetten nyújtózkodom a szél felé. Vigyél el innen, kérlek, kérlek, ne kelljen tovább szenvednem! Nem tudom, nem bírom elviselni.. Egy erős széllökés kiszakít a puha marokból. Egy apró sikkantás, próbál utánam kapni, de az érdes kéz lefogja. Hagyd, édesem, az már elveszett…
   Figyelem őt, ahogy egyre távolabb kerülök. A szél felkapott, vágtatok, már csak apró pont, aztán beleveszik az esőbe. A vihar szaggatni kezd, szép lassan a szívem is megszakad… arcomat az ég felé fordítom, az esőcseppek belém vágódnak, kegyetlenül, én mégis örömmel fogadom. Mert ez..
   Ez az igazi boldogság.


A. Andi - A gázlámpa

Egy narancssárga sál úszott be a látóterembe, az üvegbúrámra tapadt, mígnem a szél, ami hozta, ugyanolyan gyorsan tovafújta. Egy kipirult lány szaladt utána a balról nyújtózkodó széles utca irányába, ahonnan most is csoportosan áramlottak ki a mosolygós emberek. Így volt ez már hosszú-hosszú évtizedek óta. Még a fiatalságom derekán figyeltem fel rá, amikor vidáman kocogó lovak jelezték a nap kezdetét. Időközben az utat bebetonozták, a házakat felújították, a fiatal asszonykák nemzedékei kismilliószor cserélték le a gardróbjuk tartalmát. Mindig megremegetem kicsit, valahányszor arra gondoltam, hogy lehet, hogy annak a kedves bajszos lámpagyújtogatónak az dédunokája sétál el mellettem, akit annyira szerettem. Mert bizony hajdanán büszke gázlámpa voltam, aki a fák csúcsáig magasodott, és mindent nyomon követett, ami itt a park szélén, ahol a két utca egybefut, történt. De ahogy ebben a mai világban mindenféle szervátültetések vannak, úgy engem is utolért a végzetem. Pontosan emlékszem arra a borongós napra, amikor megtudtam, hogy meg akarnak fosztani a lelkemtől. A fényemtől. Mindentől.  Ebben az időben inkább a másik utca felé tekintgettem, ahol a mosoly ritka vendég volt. Míg a túloldalon lenge öltözetű tinédzserek múlatták a napot az ősz közepén, addig itt a kabátjukat magukon szorosan összefogó nénik és bácsik sántikáltak. Ó, mintha magam előtt látnám azt a zord ábrázatú, keménykalapos fickót, aki eget és földet megremegtető hangon megállított egy konflist, azt vakkantva, hogy azonnal vigye a helyi kórházba, mert halaszthatatlan dolga van. Komolyan, még én is éreztem, ahogy a föld ide-oda dülöngél kemény léptei alatt. Sokan hasonló úti céllal battyogtak arrafelé. És sokan közülük sosem tértek vissza.
Az idő múlásával csak a körítés változott, a lényeg ugyanaz maradt. Egyik felől a végtelen szabadság és jókedv, a másikról a bezártság, a magány és egy szívbemarkoló jeges kéz nyúlt felém. Mert hát a szívem csak megmaradt. Nem sikerült elvenniük tőlem teljesen az életet. Már ugyanolyan XXI. századra kényszerített lámpa vagyok, mint az összes többi, de egyetlen menedékem, szépen díszített otthonom meghagyták nekem. Meggyaláztak, tekergették a nyakam, és a félelem úgy áradt szét bennem, ahogy a sárga-piros levelek beborították mögöttem a tájat. De tudtam, hogy okkal vagyok ezen a világon, igenis van értelme az életemnek. Világítanom kell. Bevilágítanom a sötét utcákat, akár lovas kocsik és múlt századi öltözéket viselő fiatalemberek, akár sportkocsik és miniszoknyás lányok haladnak el mellettem. Túl kellett élnem. Meg kellett védenem a gázlámpák becsületét. A rohanó, változó világban az öreg fákkal meg kellett őriznünk önmagunkat. A lelkünket. És ha megkérdeznék, továbbra is azt vallanám, hogy gázlámpa vagyok. Csak hát, a lámpák véleményét mostanában folyton elfelejtik kikérni.
Miközben hosszú életem jelentéktelen dolgain elmélkedtem ezen a ködös délutánon, furcsa zaj hallatszott. Először azt hittem, megint valamelyik vén fa panaszkodik. Ó, ha tudnák az emberek, mik mennek néha a parkban, menten otthagynák a piacot, mint kinevezett megbeszélőhelyüket, és átköltöznének hozzánk. Mindenesetre nem én fogom elmesélni nekik. Van egy százéves tölgyfa a szomszédságomban, akinek már elege van mindenből. Ha süt a nap, az a baj, ha esik az eső, azért dünnyög. El sem merem képzelni, mit művelne, ha egy rakás, ízes történeteket mesélő asszonyság fészkelné be magát a tövébe. Lényeg a lényeg, rá kellet jönnöm, hogy facimboráim – minő meglepetés! – kivételesen csendben vannak. Füleltem. A szél újfajta tánckoreográfiát próbált az avarban, a felkavarodott levegő csípte néhol már rozsdaette testemet. Aztán felhangzott megint. Valaki csatlakozott a szélhez. Különös. Pedig sosem szokott táncpartnert fogadni. Egy kiáltás harsant:
      Tamás! Hé, Tamás! Ne menj olyan messzire!
Pöttömnyi kisfiú bukkant elő a sárga ezerféle árnyalatában úszó levélszőnyeg bojtjai közül. Ha ténylegesen meg tudtam volna tántorodni, Isten az atyám, megteszem. Kerek szemeket düllesztek, hogy jobban lássam ezt a lényt, aki bizonyára tévedésből jött ide.
Láttam már persze gyerekeket, amint hógolyókkal dobálják egymást, amikor a jobb oldali utcában lakozó jeges fehérség beköltözik a parkba. Vagy amikor a napfényben fürdő tisztásokon piknikeznek a családjaikkal. De a játszótér drága birodalmam másik felén volt, és igazából már rég elvesztettem a hatalmam felette. Igazából sosem volt hatalmam felette. Ebből a kerek szép parkból csak azt a kis részt birtokoltam, amit megvilágítottam. De az tényleg az enyém volt.
Ezek a furcsa kis lények ilyenkor mindig táskát vettek a hátukra, megindultak, és se jobbra, se balra, mentek a maguk dolga után. Sosem vettek észre. Sosem vették észre, hogy milyen szép, amikor egy levél elválik a fától, és a levegőben szökdelve a társaihoz csatlakozik. De a levelek végül az örökzöldből a fekete sáros földhöz társultak, úgy komorodtak el a gyermekek is, akik a felhőtlen játékból az iskolába tartottak.
Ez voltam hát én. Mert valahogy ez a park sosem volt igazán az egyik vagy a másik oldalé. Nem tudott letelepedni benne az öröm, és a lehangoltság sem fúrta be magát a fák repedéseibe. Mindig visszatért ehhez a köztes, se jó, se rossz állapothoz. Ahhoz, amiben évekkel ezelőtt én is megrekedtem. Nem voltam már gázlámpa, de nem is a legmodernebb darab a városban. Én voltam az átmenet, a prototípus, amivel állandóan kísérleteztek, vajon antikot vagy utópisztikus változatot készítsenek.
A mellettem elvonuló emberek még csak fel sem néztek rám. Sajnáltatták magukat, amiért el kell hagyniuk a napos utcát. Én is szívesen álltam volna a fényben úszó terek szélén, hogy csupa öröm és kacagás vegyen körül. Bár nem illettem volna bele az elektromos közvilágítás szigorú rendszerébe. Néha már azt is elképzeltem, hogy a zord házfalak és a hóbuckák közt jobb dolgom lenne. Legalább tudnám, hányadán állok a világgal. Legalább figyelnének rám, hisz a hosszú éjszakát én ragyognám be ezüstös fényemmel. És dalokat írnának rólam, amiket a karácsonyfa alatt énekelnének. De itt… legfeljebb a száraz levelek kacsintottak rám néha. Mintha magam is az elmúlással kecsegtető, várakoztató, lucskos-mocskos ősz lennék, ami úgy feküdt bele a park mélyedéseibe, mint a legkényelmesebb fotelbe. A folyton pörgő, éneklő nyár szívesebben időzött a város előkelő parkjaiban, ide épphogy csak benézett udvariasságból. És a télnek is szimpatikusabb volt a bal oldali utca hosszú fenyősora, amit kedvére díszíthetett fehér hófodrokkal. Nekem csak egy böffenés jutott a hóból, hadd legyenek a haldokló levelek még vizesebbek. Csak az ősz mozgott otthonosan a fák közt. Annyira megszerette a parkot, hogy házigazda révén mást be sem engedett. Elvégre ment a harc, hogy melyik évszak gyűjt be több csodálót, szépít meg különlegesebb helyeket. És valamiért ez az uraság engem is beleszőtt a saját történetébe.
Valami koppant, és hirtelen remegés futott végig a testemen. A kisfiú ütött rám egy gallyal, miközben az anyja lélekszakadva ért oda hozzánk. És ahogy rám nézett, bevillant egy réges-régi emlékkép. A kezében kék sapkát szorongatott, amit most a csemetéje fejére húzott, aki erre komoly szájhúzogatásba kezdett. Aztán a kis szuperhős úgy gondolta, hogy ősi bosszút áll a sapkák fejedelmén, és ezen esküjét újbóli vandálkodással koronázta meg. Majdnem megrúgtam. De tényleg. És még én hiányoltam a figyelmet… Hát köszönöm szépen, akkor nagyon jól elvagyok egyedül is. Néha egy-két madár megtisztel a vacsorája átdolgozott változatával, a szúnyogok olyan zenebonát csapnak, hogy már a felmondást fontolgatom, télen meg a tövembe fújja a szél a csili-vili szaloncukorpapírokat. Úgyhogy igen, remekül elleszek az ilyenfajta szórakozásokkal, nem kell még agyrázkódás is.
      Csak csínján bánj a nagy lámpákkal, kisfiam! – guggolt le elé az asszony. – Azt mondják, az ilyenek mögött laknak az erdei manók.
      De hát nem is erdőben vagyunk – méltatlankodott a gyerek. – Ez csak egy park.
      Régen sokkal több fa volt itt, áthatolhatatlan falat alkottak, olyan sűrűn nőttek. És hát az ilyen rejtélyes helyeken bármilyen csodalény tanyát üthet.
A kisfiú kétkedő arcot vágott, nagyokat pislogott, majd mondott valamit, amire már nem figyeltem. Visszazökkentem abba az időbe, amikor még tényleg több fa díszítette a tájat. Amikor a régi világ csodája járta át minden egyes levelüket, mert az emberek megtalálták bennük a megfejthetetlen szépséget. És amikor még tényleg manókról meséltek a szülők a gyerekeiknek, és nem a tévé elé ültették őket, hogy tessék, bámuljad a rajzfilmeket, legalább addig is csendben vagy.
Akkor gyakran jött el hozzám egy kerek arcú kislány, aki az avarban ülve játszott a falevelekkel, és történeteket talált ki mesés országokról, tündérnépekről és hosszú szakállú, ősz varázslókról. Már nem jártak a lámpagyújtogatók, a kedves öreg bácsi beköltözött a jeges utca fekete földjébe. És néha-néha azon kaptam magam, hogy egyre inkább olyanná válok, mint azok az emberek, akik a sok feladatot tűszúrásként élik meg, akik nem élnek igazán, csak túlélni szeretnék ezt az egészet, hogy reggel újból felkeljenek, habár maguk sem tudják miért. Csak bámultam, és nem gondoltam semmire. Olykor még visszatért a pesszimizmus, és sirattam ellopott lángjaimat. A szívem mélyén tudtam, persze, hogy tudtam, hogy van értelme, de… a lámpáknak is lehetnek hangulatingadozásaik. Ebből a lehangolt állapotból húztak ki a kislány meséi. És akkor ott magasodtam egy elvarázsolt ország kapujában, a tündérek palotája mellett világítottam, utat mutattam az eltévedt vándornak. És most újból itt voltak! A szárnyas kis lények előbukkantak a bokrok mögül, a manók megrohamozták a közeli dombot. Megint részese voltam a mesének.
Amikor az asszonyra néztem, már nem a nyári szellők lengették a haját, az arca sem volt olyan rózsás, az ajka sem annyira puha. De a szeme! Mit sem veszített csillogásából. És ha lehetséges, még otthonosabban mozgott a parkban, az ősz markában. Nem hullatott könnyeket a nyár után, és nem irtózott a téltől. Azt hittem, az ősz a lehangolt, unalmas út, amin muszáj végigmenni, hogy a napsütésből a hóesésbe lépjünk. Közben elfelejtettem, hogy a hópelyhek is nevethetnek, a nap fénye megtörhet a csillogó fehérségen. Megfeledkeztem róla, hogy a jobb oldalon a kórház és a temető mellett sok-sok csoda vár. Hogy a karácsonyfák tetején a csillag békét szór.
A nő úgy nézett a falevelekre, mint a legkedvesebb játszópajtásaira. És azt hiszem ő is látta, igen, látni kellett azt a sok titokzatos lényt, ami elárasztotta a parkot. Ahogy a kisfiához lépett, és karjaiba zárta, úgy éreztem, hogy engem, az egész parkot öleli meg. A szelet, a ködöt, a letört faágakat, a sárba süppedt kavicsokat, amiket a legtöbb ember utált. Aztán megindultak, de nem balra vagy jobbra, hanem vissza a fák közé. Az asszony mosolyogva pillantott rám, miközben a fia már méterekkel előtte ugrált. Most igazán örültem, hogy itt lehetek, és nem egy hatalmas zöld parkban parádézom a többi lámpával, vagy a fenyőfák közt hadakozom a hógolyókkal. Annyira más világ volt az övék. Nem is éreztem volna jól magam köztük. Helyette itt álltam kissé egyedül, de nem magányosan. Mert velem voltak a fák minden nyavalyájukkal együtt, a gyorsan elúszó esőfelhők, a pókhálók és az apró rovarok, minden. Velem volt az ősz. És én bevilágítottam.


Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

Flickr Images