Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. június 9., szombat

Az üveghegyen is túl... - Eredményhirdetés
19:19:000 Hozzászólás


Immár, eltelt egy újabb hónap és véget ért a májusi gyakorlati feladat, ezennel pedig elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, hogy bejelentsem: szeptemberig szünetel ez az alkotási lehetőség az oldalon. Mint azt megszokhattátok, ilyenkor nyári szünetre megy az oldal, és igyekszem ebben a 2-3 hónapban feltöltődni, kikapcsolódni. Szeptember első hetében természetesen visszatér és folytatódik ez a bejegyzés sorozat, újabb és még érdekesebb gyakorlatokkal.
A jelenlegi feladattal kapcsolatban, talán soha nem volt még ilyenre példa, de egyetlen egy alkotás érkezett, beküldött írásként. Lehetséges, hogy ennek oka az év vége, hiszen javarészt tanulók, növendékek vagytok, tehát el vagytok foglalva a záróvizsgákkal, érettségivel, esetleges felvételivel és emiatt nem igazán volt alkalmatok írni az aktuális gyakorlatra. A feladaton A. Andi vett részt, akinek a művét közzétettem a Résztvevők alkotásai című bejegyzésben, viszont vendégírót nem hirdetnék, mivel egyetlen író vett részt a gyakorlaton és így nincs viszonyítási alap, írás és írás között. Így a jelenlegi gyakorlatot csak befejezettnek tekintem, vendégírói lehetőség nélkül. A. Andinak nagyon szépen köszönöm az aktivitását! Hálás vagyok, hogy írtál a feladatra, s hogy foglalkoztál a témával!
A nyár folyamán, természetesen lesznek írói bejegyzések, igyekszem rendszeresen frissíteni a tartalmat, legközelebbi gyakorlatra viszont, csak szeptemberben kerül majd sor! Megértéseteket köszönöm! Mindenkinek remek nyarat kívánok, legyen részetek sok élményben, pihenésben és kikapcsolódásban!

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok
Az üveghegyen is túl... - Résztvevők voltak
17:36:000 Hozzászólás


A. Andi - A tovatűnt varázs

„A szerelem őrület, mely gyorsan elég,
És utána csak fekszünk a parázsban.”
Túl a legmagasabb hegyeken és a legmélyebb tavakon, túl a virágba borult réteken és a legsűrűbb erdőkön, még az álmokon is túl egy lány sírta el bánatát az éjnek. Arcát a tenyerébe temette, egész teste rázkódott a zokogástól. Kit érdekelt az istálló másik végén álldogáló pej lovacska, aki kíváncsian nyújtogatta felé a nyakát? Kit érdekeltek az éjszakai bogarak vagy a csillagos égbolt? Nemrég még ragyogott minden, de most megannyi árnyalattal sötétebb lett a világ.
A zene, ahogy betöltötte a tágas, színpompás termet, a tánc, ami még ott lüktetett az ereiben, a csodaszép ruhák fergetege mind ott élt Hamupipőke tudatában. Egy órával ezelőtt még a felhőkön járhatott, értékesnek, szépnek érezhette magát. Most újból az a szegény, rongyos lányka volt, akit a mostohaanyja és féltestvérei akartak, hogy legyen. Minek is neki bálokba járnia? Minek neki a boldogság? Hisz ott van a munka. A munka, a munka, a munka. Tegye az boldoggá. Az este minden percét élvezte, de vajon megérte-e ekkora kockázatot vállalni olyasvalamiért, ami ilyen gyorsan elmúlt. És az üvegcipellő, ami sebtében leesett a lábáról, és a palota lépcsőjén maradt? Vajon elfelejti a herceg, mintha csak egy árnyék lett volna az éjben? Vagy a cipő emlékeztetni fogja rá? És a tündérkeresztanya? Biztos nem örül majd neki, hogy nyomot hagyott maga után. Ezer meg ezer kérdés tolódott a lány fejébe, és már abban sem volt biztos, hogy érdemes itt lennie. Csak aludni akart, elmenekülni kicsit a világtól, mely talán sosem becsülte meg igazán.
A reggel első fényei biztatóan járták át az istállót, simogatták Hamupipőke hamvas bőrét. Mindig örömmel nézett az új nap elé, nem ijesztette meg a sok tennivaló, ami rá várt. Ezúttal viszont a madarak vidám csicsergése is gyászindulónak hangzott. És amikor az egyik mostohatestvére lenézően megdorgálta, amiért szerinte valamit nem jó csinált, olyasvalami lobbant fel a szívében, amit addig még sosem érzett. Ők mindent megtehetnek, minduntalan nekik van igazuk. A rossz tulajdonságaikra fittyet hánynak, ők a legszebbek, a legjobbak, mindenek felett állók. Bezzeg, ha ő elkövetne egy kis hibát, mindjárt leordítanák, mintha a Föld mozdult volna ki a helyéről… Amióta az eszét tudta, ez így ment. Megfordult a fejében, hogy lehetne máshogy. Milyen lenne az élet a ház úrnői, a gonosz boszorkák nélkül?
Amíg kedvtelenül sikálta a folyosó padlóját, váratlan vendég érkezett. A mostohaanyjával beszélt, így csak fél füllel hallotta, miről van szó. Őt persze észre sem vették. Ez ismét felkorbácsolta haragját, mely nyomban elapadt a herceg nevének említésekor. Mint amikor a sötét esőfelhőket szétkergetik a napsugarak. Különös volt, mintha keringőznének a hasában. A herceg csak nem feledte el. És most nem nyugszik addig, ameddig meg nem találja. Bár nem tudta a nevét, sem azt, hogy honnan jött, mégis akadt egy nyom, melyen elindulhatott. Az üvegcipellő. Most egy egész ország az ő lábbelijére figyelt. Naiv lánykák képzelték el, hogy majd ők ülnek a birodalom trónusán. Mások már azt tervezgették, hogyan csalják tőrbe a királyi udvart, és miként hitessék el, hogy bizony ők táncoltak a herceggel aznap. Merthogy az halálosan szerelmes lett az ismeretlen lányba, aki mintha csak egy meséből lépett volna elő. Aki olyan volt, mint a legszebb álom, mely egy szempillantás alatt elillant. Vele akarta leélni az életét. Hamupipőke szívében mintha pipacsok nyíltak volna, illatos ibolyák, száz meg százfajta virág. De sajnos ugyanakkor gonosz mostohája szemében becsvágyó fény csillant meg. Behívta a királyi udvarból érkezett embert, és már azt kezdte bizonygatni, hogy a fejét tenné rá, hogy az ő meseszép lányaiba szeretett bele a herceg. Útközben összetalálkozott a tekintete Hamupipőkéével, és gyilkos pillantást küldött felé. A lány tudta mit jelent ez, így behúzódott az egyik szobába, de az ajtót azért résnyire nyitva hagyta, hogy mindent lásson és halljon. Fogalma sem volt arról, mi következik ezután.
Két öntelt mostohatestvére hasonlóan izgatott lett a hír hallatán, mint az anyjuk. Ugyanaz jutott eszükbe. Már-már a lányok is elhitték, hogy valamelyikőjük a kiválasztott, aki egy jóképű férfi mellett az országon fog uralkodni. Nem szabott akadályt nekik az az aprócska bökkenő, hogy semmi közük az üvegcipellőhöz. A királyi követ selyempárnán hozta, és finoman a lábukra helyezte. Jobban mondva helyezte volna, de lábaik túlontúl nagyok voltak, akárhogy próbálták beleerőltetni őket a cipőbe. Legnagyobb bosszúságukra egyértelmű volt, hogy nem közülük való a keresett személy. Gyerekes civakodásba kezdtek, miközben anyjuk rosszallóan ráncolta a homlokát. Közben a követ megkérdezte, hogy nincs-e másik lány a házban. A válasz rá természetesen egy kimért, hideg „nincs” volt. Ez a „nincs” tőrként fúródott Hamupipőke tudatába. Ki akart rontani a szobából, kiabálni, hogy ott van ő is. Az ég szerelmére, ott van ő is! De félt a következményektől, a bántástól, amelyből mindig több jutott neki, mint amennyit érdemelt. Hát nem tudják, hogy egy ideig a vulkánok is nyugodtan nyújtózkodnak az ég felé, melyet soha el nem érnek, mígnem a végén kitörnek. És akkor a füstjük meghódítja az eget.
Később a lány befejezte a megkezdett munkáit, feltakarította a ház nagy részét, ebédet főzött, megvarrta a többiek szakadt ruháit. Ráadásul hőn szeretett féltestvére ebben is kivetnivalót talált, mert állítólag nem elég apró öltésekkel varrta össze a szoknyáján található lyukat. Bár fájt bevallani önmagának, de ebben volt igazság. Máskor tényleg pontosabban dolgozott, szívvel-lélekkel, ahogyan azt illik. Most viszont minden második gondolata az elmúlt bál körül forgott. Képzeletben újra eljátszotta az eseményeket, látta a herceg gesztenyebarna szemét, érezte a kezeit a csípőjén. Aztán az álomképet széttépték a fekete árnyak, rájött, hogy képtelenségekre gondol. Már hogyan is szerethetne belé a herceg? Pont belé.
Irigyelte a távolban röpködő madarakat, akik oda mehettek, ahová akartak. Senki sem mondta meg nekik, mit csináljanak, az övék volt a felhők világa. Bezzeg Hamupipőkét már megint hívták. Az a rikácsoló hang szólt minden rémálmában. Menj ide, menj oda, csináld ezt, csináld azt… Az előtérbe szaladt, ahol az első sorból nézhette a legújabb családi drámát.
Szedd azt össze! – mutatott a mostohaanya a földön heverő összetört porceláncsésze darabjaira.
Engedelmeskedett. Közben az egyik szobából mostohatestvére robogott ki nagy haraggal, és megbotlott a térdelő lányban.
– Miért kell neked mindig útban lenned? Nem okoztál még elég bajt? Na, kotródj innen.
Hogy megerősítse szavait, jól belerúgott Hamupipőkébe, aki kissé összecsuklott, de nem szólt semmit, habár a lelke üvöltött.
 Anya, csinálj valamit! Én ezt nem bírom elviselni. De hát te is tudod. Nekem kell hozzámennem a herceghez.
– Neked? – vonta fel a szemöldökét a másik mostohatestvér, aki az anyja mellett tornyosult, és horgas orrát fintorgatta. – A herceg belém szerelmes. Hiszen ez egyértelmű.
– Elég legyen – csapta össze a tenyereit a mostohanyja. –Valamelyikőtök a kastélyban fog ma vacsorázni.
– Igazán? Mégis hogyan? – tette csípőre kezét egyikük, miközben szoknyája éles vége Hamupipőke arcát súrolta. – Ha egyszer feleségül akarja venni azt a semmirekellő szélhámos nőszemlyét. Annak a grófnak a lányát. Hogy is hívják…? Látod, eszembe sem jut, olyan jelentéktelen. Még a pók a sarokban is rosszat álmodik, úgy néz ki. Nem értem, miért tetszik a hercegnek. Jaj, anyu, mondd, hogy csinálsz valamit.
– Tetszik a hercegnek… – visszhangozta Hamupipőke, miközben lassan felállt.
– Mindenképpen intézkedni fogunk – jelentette ki az asszony. – Azonnal a palotába küldök valakit, feljelentem a kisasszonykát csalásért. Aztán majd megtudja, hol terem az aranyalma. Mert a herceg kertjéban nem találja meg, az biztos. Nagyravágyó, szemét népség ez mind, gyermekeim.
– Jaj, jaj – fogta a fejét a mostohatestvér. – Pedig már az esküvői meghívókat is szétküldték.
– A herceg megnősül? – suttogta remegő ajkakkal Hamupipőke.
– Meg, meg, ne is mondd – legyintett a másik lány. – Legalábbis ő azt hiszi.
– De mi nem hagyjuk ezt annyiban. Különben meg téged mit érdekel? – mordult rá az előző. Olyan közel volt, hogy Hamupipőke érezte a leheletét. – Ne üsd az orrod más dolgába! Vagy azt hiszed van bármi esélyed a hercegnél? Töltsd hasznosabb elfoglaltsággal az időd, ostoba némber – ütött könyökével a lány mellkasára. – El akarod foglalni a helyünket? Nagyont tévedsz, ha azt hiszed, hagyjuk ezt. Mind nagyont tévedtek. Álszent borszorkányok! De inkább legyen a grófkisasszonyé a herceg, mint a tiéd, hálátlan fattyú. Rosszabb vagy, mint apád volt.
– Mi köze mindehhez édeasapámnak? – suttogta Hamupipőke.
Már annyira remegett a keze, hogy a felszedett csészedarabokat eljetette, és azok vad csörömpöléssel értek földet.
– Mit csinálsz, te nyomorul? – kiáltott a mostohaanya. – Nem is csodálkoznék, ha az ellenség pártján állnál, és titokban segítenéd őket. Hát erre tanítottalak én téged?
– Nem tanított maga semmi jóra – cincogta a lány.
– Mit merészelsz mondani? – emelte pofonra a kezét a mostoha, majd visszakézből elcsattant egy ütés is. –  Azonnal velem jössz, nem tűröm az ilyen viselkedést.
A mostohatestvérek mosolyogva húzták ki magukat, miközben Hamupipőke úgy érezte, darabokra törik a szíve. Nevelőanyja durván megragadta a kezét, és magával ráncigálta a ház másik végén lévő konyhába. Hiába kapálózott, könyörgött az, csak nem engedett a szorításból.
– A kamrába viszlek az egerek közé, ahová való vagy – mondta. – Látod, látod, ezt kapod, ha megpróbálsz nekünk keresztbetenni. Pedig mi mindig a legjobbat akartuk neked. Miért kell folyton ellenünk fordulnod?
– De hát én nem csináltam semmit – mentegetőzött a könnyes szemű Hamupipőke.
– Ne feleselj! Ha megtudom, hogy bármi közöd volt ahhoz a bálhoz, esetleg a tudtunkon kívül ott jártál, megígérem neked, hogy ezerszer is megbánod, hogy a világra születtél. Megboldogult apádnak mindig mondtam, hogy szigorúbban bánjon veled, és amikor én akartalak rendre tanítani, folyton a védelmedre kelt. De ennek vége. Meg kell tanulnod, hol a helyed. Te és a herceg, ugyan már. Ennél nagyobb ostobaságot el sem tudok képzelni, mihaszna pereputtya.
– Nem is említettem ilyesmit – suttogta a lány, bár tudta, hogy ez már aligha segít.
Pár lépésre voltak a kamrától, és minél közelebb voltak, Hamupipőke annál jobban ellenkezett, a mostohaanya pedig annál inkább dühösebb lett. Komolyan azért kell bezárni, mert meg mert szólalni? Máshol ez nem így megy. Miért mindig ő legyen az, aki csendben tűr, akivel bármikor bármit meg lehet csinálni? Akit ott üthetnek, ahol csak érnek, mert úgysem tesz ellene semmit. Aki meghunyászkodik, aki nem mer ellentmondani, mert fontosabb, szentebb számára a béke. De milyen alattomos, hazug békét szült a tűrése. Hirtelen minden ezt a gondolatot sugározta felé. A falak, a bútorok, a konyhaasztalon heverő kés, a levegő részecskéi. Azt sem értette, hogyan vehet feleségül egy másik nőt a herceg. Hát ennyire egyszerű becsapni? Vagy megbűvölték a szemét valamilyen varázslattal? Miért nem jön már el hozzá? Ő az a lány. Élete minden percében próbált jól cselekedni, mégsem érdekelt soha senkit. A mostohatestvérei undokok, érzéketlenek és csúnyák, mégis többre becsülik őket. Úgy tűnik, ilyen világban élünk. Ahol olykor nem számítanak az emberi értékek, csak a pénz, a rang, a befolyás. Szomorúan nyugtázta magában, hogy valószínűleg mégsem olyan jó, mint szeretne lenni, de igazából már ez sem érdekelte. Apró lépésekkel az asztal felé közeledett. Olyan erő hajtotta, mely még mostohája kezétől is erősebb volt. Mindenkinél elszakadhat a mécses. Miért nem veszik észre? Hiszen ő az a lány.
– Itt majd megtanulod, mi jár a magadfajtának. És ne várj kegyelmet, ne próbálj megszökni, azzal csak még rosszabb helyzetbe kevernéd magad.
– Sosem csináltam semmi rosszat – mondta most már hangosabban a mostoha felé fordulva a lány. – Maguk azok, akik mindig lekicsinylően bántak velem, folyton dolgoztattak, megaláztak.
– Te beteg vagy – rázta a fejét az asszony. – Mégis mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz? Örülj, hogy nem tettünk utcára apád halála után.
– Apám? Fogadni mernék rá, hogy őt sem szerette. Tudnak maguk egyáltalán szeretni? A pénze kellett csak, nem igaz? Különben meg igaza van, beteg vagyok. Maguk tesznek beteggé.
Hátával az asztalnak dőlt, kezeivel maga mögött kotorászott, miközben remegő bensővel nézett a mostohaanyja vérben úszó szemébe. Úgy tornyosult fölé, mint valami ördög. Kissé összehúzta a száját, majd hatalmas lendülettel a lány arcába vágott. Hamupipőkének minden porcikája sajgott. Miért? Miért kell őt bántani? Hát csak az maradhat életben ebben a világban, aki bántásért bántást ad?
A mostoha elmosolyodott zavarodottságát látva, majd biztos, ami biztos, újra felemelte a kezét. De már nem tudott Hamupipőke arcához érni, mert félúton égető fájdalom hasított a mellkasába. Mindkettőjük szeme kikerekedett, el sem tudnánk dönteni, melyikük lepődött meg jobban. Az asszony kezdte elveszíteni az egyensúlyát, ide-oda dülöngélt, de a lány nem várta meg míg összeesik és elterül a padlón, amit már annyiszor felsikáltatott vele.
Gyorsabban futott, mint a képzelet. A mostohatestvérek sértetten felsikoltottak, amikor elvágtatott mellettük. Könnyben úszó szemekkel kirontott a házból, átrohant az udvaron, a baromfik felháborodottan röppentek szét, majd a távolban magasodó királyi palota felé vette az irányt. A gondolatai száguldoztak, akárcsak a felhevült vér a testében. Hatalmas űrt érzett a szívében, és tudta, valahol mélyen annyira tudta, hogy ezt már sosem töltheti ki semmi. Ő vájta ezt a lyukat. Szétroncsolta a saját szívét, hogy az férgek kuckója legyen, és napról napra jobban rohadjon. Mert bár megszabadította magát az egyik ördögtől, cserébe ezer démon szegült mellé. Csuklyás, sötét alakok, akiket csak ő látott. Ott voltak, miközben átvágtatott árkon-bokron, és akkor is, amikor már csak egy lépésre volt a kastély bajáratától. Az őrség meglepettségében azt sem tudta, mit csináljon, Hamupipőke pedig nem habozott, berontott a szépen faragott fakapun. Azt remélte, ha gyorsan cselekszik megszabadulhat attól a fura érzéstől, ami belülről fojtogatta, lerázhatja a démonait. Még nem tudta, hogy ők már örök kísérőjévé esküdtek.
Folyosót folyosó után hagyott el, emberekbe ütközött, akik átkozódva kiáltottak utána, de rájuk sem figyelt. Csak látni akarta a herceget. Utoljára. Helyette viszont egy fiatal, csodaszép lányba botlott. Olyan karcsú volt, mint ő maga, világos fürtjei koronaként tekeregtek a fején, égszínkék szeme lágyan simogatott. Hamupipőkét mégis felzaklatta. Akár ő is lehetett volna egy másik életben. Ekkor döbbent csak rá, hogy még mindig szorongatja a véres kést. Érezte maga mellett mostohaanyja szellemét, aki azt suttogta, hogy gyerünk, akkor neki se kegyelmezz. A falak megindultak a lány felé, a démonok köré gyűltek. A kés éles csattanással esett a padlóra, a démonok bizonyítékként begyűjtötték.
Ekkor fordult be egy fitalember a folyosóra. Oly réginek tűnő emlékeket ébresztett fel Hamupipőkében. Szerette talán? Már fogalma sem volt. Azt mondják, akit szeretünk, az a legjobbat hozza ki belőlünk, a lányból viszont a legrosszabbat csalogatta elő. Nem is tudta, hogy létezik ez a gonosz oldala. Elárulta vele saját magát és a szerelmüket, mely most porrá égett. A hercegnek nem kellenek gyilkosok.
Hamupipőke lábai eddig bírták, mint egy megviselt rongybaba, úgy csuklott össze. A herceg akár a szélvész, odaszaladt, és elkapta még mielőtt a padlóba ütötte volna a fejét. A grófkisasszony aggódva toporgott, és segítségért kiáltozott. De Hamupipőke ezt már nem hallotta, már csak a herceg két csodálatos szeme létezett számára. És a hercegben is megmozdult valami, olyan ismerősnek tűnt neki ez a szegény teremtés. Ujjait a lány ujjai köré kulcsolta, és hirtelen azt sem tudta, mit mondjon.
– Hát nem ismersz fel? – suttogta az.
Azok a vonások, az az ajak, a szemek… valahol már látta ezt a lányt.
– Én vagyok az – mosolyodott el. – Hamupipőke.

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok
Vendégírónk, A. Andi bejegyzése - Ötletek az ihlethiánnyal szemben
17:30:000 Hozzászólás


Néha megesik, hogy tanácstalanul görnyedünk az üres lap fölé vagy nézzük a számítógép képernyőjét. Leírunk néhány mondatot, de hamarosan rá kell jönnünk, hogy nem sikerült úgy papírra vetnünk őket, ahogy szerettük volna. Vagy van a tarsolyunkban egy jó alapötlet, amiből annyi mindent ki lehetne hozni, de sehogy sem jut eszünkbe még egy jó jelenet, a következő mozzanat, hogy továbbfűzzük a cselekményt. Ez gyakran ijesztő.
Egy jó könyv erősségei közé kétségkívül odatartozik a jó témaválasztás. De a legnagyobb írókkal is megesik, hogy az ihlet elszáll, ők meg maradnak a fehér lappal kettesben. Így nem kell végképp elásnunk az írói álmainkat, ha vannak olyan időszakok az életünkben, amikor nehezebben megy az alkotás. Bármikor megszülethet bennünk a gondolat, ami majd egy csodálatos történet létrehozásához vezet.
Írni bármiről lehet. Még akkor is írhatunk, ha a történetünknek nincs konkrét célja, nem tudjuk mi lesz a következő lépés, még nem ismerjük a szereplőink összes jellemvonását, nincsen semmiféle vázlatunk. Van, aki így csinálja. Csak leírjuk, ami eszünkbe jut, akár közel áll a témához, akár távol tőle. Bár valószínűleg a végére nem egy száz százalékosan összeszedett szöveget kapunk, de ezzel nincs semmi gond. Ki tudja, talán visszaolvasva kusza mondatainkat új motivációt kapunk.
Ha félkész történetünkkel vagy épp fél lábon álló ötleteinkkel sehogy sem tudunk közös nevezőre jutni, az egészet félretehetjük pihenni. Néha ez a legjobb. Ha erőltetjük az írást, az gyakran meglátszik, és azt senki sem akarja, hogy a művünk azt sugallja, hogy kínszenvedéssel jött létre, amikor élvezhetjük is az írást, hisz annyi fantasztikus dolog van benne. Tehát ha semmiképp sem szeretnénk lerakni a tollat, de a készülő irományuk is kizárt birodalmából, új vizekre evezhetünk. Belekezdhetünk egy új történetbe, akár a zsánerek terén is kalandozhatunk, kipróbálhatunk valami újat. Ezzel akár tanulhatunk is, megtudhatjuk mi az, amiben jók vagyunk, milyen stílust tudunk méltón képviselni, és mi az, amin még csiszolnunk kell.
Abban az esetben, ha egyéb történetek terén sem tudunk kiteljesedni, nem jutunk egyről a kettőre, és még mindig nem akarjuk a sarokba dobni a tollat vagy a billentyűzetet, írhatunk egyszerűen a körülöttünk lévő dolgokról. Hisz annyi minden van a világban. Végigsétálunk az utcán és észre sem vesszük, hogy milyen szépen virágzik a fa a sarkon. Pedig az illatok, a levelek rezzenései talán elindítanának bennük valamit, eszünkbe jutna egy cím, egy helyszín, egy szereplő, akinek pont olyan illatú a kölnije. Vagy láthatnánk magunk előtt virágba borulni a természetet, majd elhalni a leszakított rózsákat, és ez ihletet adna egy tragikus szerelmi történethez, ami csak arra vár, hogy papírra vessük. Írhatunk erről, azokról a dolgokról, amik ott vannak körülöttünk, de nagyon kevesen veszik észre őket, legyen szó a környezetünk szépségeiről vagy az emberek közt megbúvó fel nem fedett feszültségről. Írhatunk a saját élményeinkről, mit éreztünk, amikor reggel felkeltünk, örömmel kezdtünk napi teendőinkhez vagy sem, kikkel találkoztunk a nap folyamán. Vajon ők mit éreztek, miközben elsuhantak mellettünk az utcán? Lehet, hogy valamelyik az egyik elfeledett karakterünkre emlékeztet, vagy épp egy új szereplő körvonalazódik meg a hatására. Miközben a velünk megtörtént dolgokról írunk, segítségül hívhatjuk a képzelőerőnket is. Például ha misztikus történetek terén vagyunk otthon, és az udvarunkat épp ellepték az ismeretlen fekete bogarak, ezt nyugodtan továbbgondolhatjuk. Mi van, ha igazából nem is bogarak? Talán ez csak egy álca, amit azért vettek fel, hogy mindenkit megtévesszenek. Talán egy másik világ kapuját felejtették nyitva siető kalandorok, és ezen a résen át szöktek a rovarok az udvarunkba. Lehet, hogy ami egy rövidke naplóbejegyzésnek indult a végére többoldalnyi szöveg lesz, de hát ennek csak örülünk.
Eltérőek a vélemények arról, hogy mit jó olvasni írás közben. Van, aki azt állítja, az övéhez hasonló történetek olvasása segít neki, mert így jobban átlátja a témát, megtudja azt, hogy mások hogyan közelítették meg. És van, aki arra esküszik, hogy kerüljük a miénkhez hasonló stílusú műveket, hogy ne befolyásoljon semmi írás közben. Akár így, akár úgy az olvasás is új löketet adhat. Egy kicsit más világba kerülünk, más szereplők vesznek körül minket. Nem kell görcsösen azon rágódni, hogy a mi karakterünk egyelőre talán nem jut egyről a kettőre. Engedjük el magunkat, olvassunk azt, ami jólesik, elvégre az olvasás szórakozás is, és közben íróként is fejlődhetünk. Megpróbálhatunk már meglévő műveket átírni, így az alaptörténet adott, mégis szabadjára engedhetjük a fantáziánkat. Mi lett volna Rómeóval és Júliával, ha nem lettek volna öngyilkosok? Mi lett volna Középfölde sorsa, ha Frodó nem semmisíti meg a Hatalom Gyűrűjét? És mi lett volna a varázslóvilággal, ha Voldemort nem halt volna meg?
Természetesen az olvasáson kívül számtalan szórakozási lehetőség áll rendelkezésünkre, és ezek bármelyike megihlethet bennünket. Menjünk sétálni egyet a parkba, és ki tudja, lehetséges, hogy megpillantunk egy göcsörtös fát, ami mintha egyenesen a az irományukból lépett volna elő. Töltsük a szabadidőnket a családunkkal, barátainkkal, egy-egy gesztus, elejtett szavak segíthetnek továbbfejlesztenünk a történetünket. Járjunk nyitott szemmel, fogadjuk be a világot. De közben vigyázzunk, hogy ne essünk át a ló túloldalára. Nem kell a parkban futás közben árgus szemekkel a bokrokat figyelnünk, hogy mikor ugrik elő valami erdei manóhoz hasonlatos jövevény, akit beleírhatunk a készülő művünkbe, hogy aztán hasra essünk egy kőben. A végén még letérünk a helyes ösvényről, és mi is találkozunk a farkassal a meséből.
Még ha meg is gyűlik a bajunk az írással, nem jut eszünkbe semmi, akkor se vonjuk ki magunkat a világból és az emberek köréből. Éljük az életünket, hisz bármelyik percben megszállhat bennünket az ihlet. Néha nem árt, ha pihentetjük kicsit az alkotásainkat. Olyan ez, mint egy vizsgára vagy egy nagy megmérettetésre készülni. Tanulhatunk mi orrvérzésig éjszakákon át, lehet, hogy mégis holtfáradtak leszünk, és egyszerűen nem tudjuk olyan jól végezni a feladatainkat, mint szeretnénk. Vagy olykor rendesen kipihenhetjük magunkat, hogy újult erővel vessük bele magunkat a tennivalókba. Ha pillanatnyilag nem tudunk mit papírra vetni, vagy össze-vissza gondolatainkat nem úgy tudjuk megörökíteni, ahogy szeretnénk, az nem azt jelenti, hogy rosszak lennénk abban, amit csinálunk. Sőt, sokkal inkább azt bizonyítja, hogy mi is hús-vér emberek vagyunk, megküzdünk a problémáinkkal, képesek vagyunk érezni. Ne feledjük, hogy a nagy műveket mind emberek írták, és nem éjjel-nappal szolgálatra kész robotok.

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

2018. június 2., szombat

Vendégírónk, Stella Brooks írása - Karakteralkotás
20:14:000 Hozzászólás


Akár novellát, akár regényt kezdünk el írni, mindenképpen szükségünk van karakterekre, hiszen ők alakítják a történet vonalát, és rajtuk áll vagy bukik a művünk sikere. Ha ötletelni kezdünk, először a szereplők, főként a főhős a legelső, amit ki kell találnunk. Nálam - és úgy vettem észre, hogy még sokaknál -, már névadásnál sokat gondolkodni. Persze, az első regénynél könnyűnek tűnik, hisz ismerőseink köréből gyorsan kereshetünk pár jól csengő elnevezést. Aztán ahogyan haladunk előre a művek terén, egyre nehezebbé válik a feladat. Én erre azt a megoldást találtam ki, hogy a naptáromból a héten soron következő nevekből válogatok szúrópróba szerűen. Eddig bejött, mert találtam néhány  különlegességet ami tökéletesen megfelelt a célnak. Főként magyar vezeték, illetve angol kereszt és vezetékneveknél érdemes a net segítségét választani.
A név, véleményem szerintem meghatározza a karakterünk belső és külső tulajdonságait, ezért nagyon körültekintően kell kiválasztani. Jártam már úgy, hogy rosszul neveztem el egyik mellékszereplőmet, vagyis nem felelt meg az általam elképzelt személyiség kifejezésének, és akárhogy is próbáltam beleírni egy bizonyos szituációba, nem sikerült. Könyvekben szeretek furcsa, különleges nevekkel találkozni, amelyek egyáltalán nem hétköznapiak, mivel feldobják az olvasmány hangulatát. Főként ez akkor élvezetes, amikor az író még egy jó becenevet is talál hozzá. (Erre gyönyörű példákat lehet találni Leiner Laura regényeiben.)
Fontos, hogy minden karakter jól kidolgozott, és az olvasó által szerethető legyen (ez is főként a főhősre vonatkozik, de mindegyik főbb mellékszereplőre is), hiszen nem fognak olyan könyvet olvasni, amiben nem tudnak azonosulni a szereplőkkel. Ennek elkerülése végett ajánlom a karakterkérdőívek kitöltését, mivel így mi magunk is jobban megismerhetjük az alanyt. Minden kezdő író (én is) a szereplőit először saját magáról, barátairól, osztálytársairól, családtagjairól mintázza. Az első, (és egyetlen teljes végig megírt) könyvemben is ezt a módszert alkalmaztam, aztán néhány ismerősöm elolvasva csodálkozva kérdezték: „Ez én vagyok?” A válaszom természetesen igen volt. Csakhogy ezt nem lehet sokáig csinálni, ezt mondanom sem kell. Mivel nem akarjuk magunkat ismételgetni és bemutatni, ezért új „forrás” felé kell néznünk. Én óvatosan bár, de ajánlom más regények karaktereinek személyiségének a feldolgozását, bár ezzel tényleg nagyon elővigyázatosan kell bánni, hiszen az eredetivel teljesen megegyező szereplőnket könnyen és jogosan copy-nak bélyegezhetik.
A harmadik személyiséggyűjtő ötletem a következő (és általában ez a második legsikeresebb): ha van időm rá, kiülök az utcán egy padra, és nézem az embereket. Megfigyelem a mozdulataikat, kinézetüket, alkalom adtán a beszédstílusukat, és ezen dolgok összevetésével kitalálom, hogy milyen tulajdonságaik lehetnek, és az általam alkotott összképet beillesztem egy adott szituációba. Persze a legkönnyebb, amikor véletlenszerűen eszünkbe jut egy szereplő névvel, külső és belső tulajdonsággal együtt. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, de ez velem szinte sohasem így van. A karakter kidolgozottságához a szereplő kinézete is hozzátartozik (a karakterkérdőívekben általában ezekre is rátérnek), de ez annyira egyéni, hogy pár mondatnál többet nem tudok hozzászólni. Először is, ne legyen a szereplőnk tökéletes! Sem külsőleg, sem belsőleg. Nincs olyan, amit jobban utálnék egy könyvben annál, mint ez a felállás! A való életben sincs jóalakú, csinos lány, menő, sármos fiú, aki mindennek fejében még okos, boldog gazdag, konfliktusmentes életet él, mindenki szereti őt, van tucatnyi barátja, bájos, udvarias, szóval minden happy. Vagy ha esetleg van ilyen, akkor jó neki, de mi ne akarjunk ehhez hasonló karaktert alkotni, mivel az olvasók nem láthatják benne magukat. De ha a szereplő például jó tanuló, de nem tud rajzolni, akkor máris egy csomó fiatal vele együtt tud érezni.
Szóval a kinézet létrehozásakor figyeljünk a teljes tökéletesség elkerülésére.  Sokszor ajánlják, hogy a szereplőnek alkossunk valamilyen különös ismertetőjegyet. Én ezt nem minden esetben, de támogatom. Általában az emberek három csoportra tudják osztani a szereplőket, és én is velük szeretnék részletesebben foglalkozni:

Főszereplő: Minden kétséget kizáróan rajta dől el a cselekmény tovább haladásának iránya, és ő áll végig a középpontban.  Szerintem ezt minden író jól tudja, szóval nem is akarok ezzel kapcsolatban sokáig okoskodni. Sok írással foglalkozó oldalon boncolták az okát annak, hogy néhány kezdő író miért nem meri úgymond „bántani” a főszereplőjét. Szerintem igenis kell, mivel ez vonzza maga után a konfliktust is. Én gyakran szoktam olyat csinálni, hogy akár csak egy novella erejéig is, de mellékszereplőt faragok belőle (mármint a főszereplőből), és kiszakítom az eddig megszokott E/1-es elbeszélésből és az új mű új E/1-es elbeszélője mutatja meg kívülről. Ha valaki esetleg az E/3-as módszert alkalmazta, az is nyugodtan megcsinálhatja ezt, ha úgy érzi, hogy nem ismeri elég jól a karakterét vagy ő, vagy az olvasó. Ilyenkor meg szoktam mutatni a novellát az előolvasómnak, és megkérdezem, megismerte-e jobban a karakter, avagy sem. Általában az előbbi választ kapom.

Antihős, konfliktusokozó, egyszóval a „gonosz”:
Szinte a főszereplővel egy időben megalkotott karakterek egyike ő szokott lenni. Mint minden szereplőt, őt is jól meg kell formáznunk, ezt nem is kell mondanom. Ám, míg a többieknél a hangsúlyt a külsőre, a tulajdonságokra helyezzük, addig náluk inkább az indok, a dolog miértje kap nagy nyomatékot. Szerintem mindenki ismeri az akció és sci-fi filmekben szinte mindig előforduló ehhez kapcsolódó sablonokat. Tegyük fel, alkotunk egy remek regényt, izgalmas fordulatokkal, jól olvashatósággal, és hozzá remek fő és mellékszereplőket, plusz ez gyenge ellenfelet. Ha ezt is jól kidolgoztuk volna, akkor a főhős szavai nem nyafogásnak és gyatra kifogásoknak tűnnének. Egyszóval, adjunk annak a gonosznak egy jó indokot, amiért ezen az egészen fáradozik.

Mellékszereplők:
Az ő alkotásuk folyamatába most annyira nem szeretnék bele menni, hisz szinte mindenkinek ez megy a legkönnyebben. Velük kapcsolatban inkább csak néhány „utómunka” ötletet osztanék meg, ami pont a fenti főszereplőnél található ajánlás ellenkezője. Hozzuk ki ezeket a karaktereket kicsit a rivalda fényre, ha tehetjük, akkor egy külön regény erejéig is.

Összefoglalóul, ne maradjunk meg mindig a szokott sablonoknál, merjünk nagyokat változtatni, és ha esetleg nem jön be, akkor még lehet javítani rajta.

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

2018. május 21., hétfő

Szavak nélküli érzelmek, avagy mit is tükröznek gesztusaink?
10:20:000 Hozzászólás

Ha a mindennapjainkra gondolunk, gyakran fejezzük ki szavakkal, ha boldogok vagyunk, ha örülünk valaminek, amikor találkozunk egy régi és kedves ismerősünkkel, amikor olyan hívást kapunk, amelyet már nagyon vártunk. Ez igaz arra az esetre is, ha dühösek vagyunk, sértettek, ha valami nem úgy sikerült, ahogy vártuk, amikor bosszúsan elszóljuk magunkat a vonat lekésésénél, vagy ha pont előttünk vittek el egy olyan könyvet, amelyre már napok óta készültünk, hogy megvegyük.
Gyakran vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor kifejezzük az érzéseinket anélkül, hogy tudatában lennénk. Egyetlen szóval, rövid mondattal, szinte felszólalásként reagálva a helyzetre. Viszont, mi a helyzet a szavak nélküli gesztusokkal és reakciókkal? Hogyan ül ki mindez az arcunkra, hogyan hat a mozdulatainkra, a testtartásunkra, a tekintetünkre? Hogyan nézünk ilyenkor a másik szemébe? 
Ezen lehet gondolkodni, és a mindennapi életünkben keresni a vonatkozásokat, de ugyanilyen formában lehet vizsgálni magukat a karaktereket is, akiket a történetünkben alkalmazunk, életre keltünk és mozgatunk. Ha nem lennének párbeszédek és még csak magángondolatok sem, amelyek kifejezik az adott szereplő érzéseit és gondolatait, hogyan érzékeltetnénk külsőleg a bosszúságot, a csalódottságot, az örömöt, a megkönnyebbülést, a megbocsátást?
Ha általánosan akarom megközelíteni a dolgot és abból indulok ki, én hogyan valósítanám meg, talán az első számú szempont, maga a szemszög megválasztása lenne. Ugye, önmagamról nem beszélhetek, hogy összefontam magam előtt a karjaimat, mert zárkózott vagyok. Furán is adja ki magát és nem is helyes. A legmegfelelőbb ilyenkor az E/3. személy választása, amellyel valóban külsőleg adhatunk leírást a szereplőről, ahogyan az most a bejegyzés témáját is képezi. Így ténylegesen tudjuk ismertetni, mintha a meglévő két szereplő mellett, harmadikként mi is ott állnánk, láthatatlanul és észrevétlenül. Persze, ehhez kell egy indító kérdés vagy tényközlés. Valami, amely elindítja az érzelmek és gondolatok lavináját mindkét félben.

Volt egy pszichológiai vonatkozású órám az egyik félév során, ahol ezeket a reakciókat, gesztusokat, mikromimikai jelzéseket figyeltük. Azóta világosabban látom ezeket a dolgokat. Ami mindenképp fontos, hogy ha nem is minden esetben tudatosan – mert, ha éppen dühös vagyok, nem kezdem el figyelni, hogyan is tartom a karjaimat, vagy hogyan grimaszolok -, de utána érdemes végigpörgetni a fejünkben, hogyan reagálunk egy-egy helyzetre és ez talán segít a karakterek felépítésében is, a megformálásukban és az egyes szituációkban alkalmazott gesztusaik elképzelésében. 
Mondok egy példát: van egy lány, akit a barátnődnek tekintesz. Évek óta jóban vagytok és szoros kapcsolat, jó viszony van közöttetek. Majd elmesél egy olyan dolgot, amelyet bár először nagyon is jól kezelsz és úgy gondolod, tovább is léptél rajta, végül mégis szöget üt a fejedbe. Nem kiabálsz, nem dühöngsz, még csak le sem szúrod a barátnődet, miszerint csalódtál benne. Ez is egy kifejezése annak, ha az ember dühös, megbántott. A semmittevés, amikor tényleg, az ember képtelen bármit is csinálni, csak néz maga elé és belül ezernyi gondolat cikázik a fejében, szintén kifejező gesztusnak számít. Lehet, hogy első pillanatban úgy érezted, nem érint meg a dolog, viszont később mégis nehezen dolgoztad fel és ez akaratlanul is falat húzott közéd és a barátnőd közé. Nem cselekedtél, mégis cselekvésre került sor. Egy ilyen helyzetben nem feltétlen az fejezi ki a szomorúságot vagy a fájdalmat, ha szavakkal "kidühöngjük "magunkból az érzéseinket. Ha két karaktert veszek például, akkor gondoljuk át, hogy milyen a két szereplő tekintete? Hogyan viselkednek? Milyen a testtartásuk? Mennyi távolságot tartanak egymástól?  
Talán észre sem vesszük, de ha valaki mond számunkra egy olyan dolgot, amely rosszul érint bennünket, ösztönösen hátrébb lépünk vagy összefonjuk magunk előtt a karjainkat. Rágcsálni kezdjük a szánk szélét vagy a tekintetünk zavarossá válik és ide-oda cikázik. Kerüljük a szemkontaktust, babrálni kezdünk valamivel, csak hogy tereljük a figyelmünket és a légzésünk szaporábbá válik. 

Mint ahogyan különbség lesz a szituációban – a hír közlése előtt és utáni pillanatok -, úgy a két szereplő között is eltérés lesz. Teljesen másképp fog viselkedni az a fél, aki elmondja a rossz hírt és az a szereplő is, aki tudomást szerez erről.
Példa: Anna nem is sejt semmit, ugyanolyan módon közeledik a barátnője felé, mint bármikor máskor, de a második karakter gesztusai már is változott formában kerülnek majd előtérbe. Míg Anna dühöt vagy csalódottságot érezhet, addig barátnője – legyen a neve Lilla -, érezhet félelmet, de akár megkönnyebbülést is, amiért megszabadult a terhétől. Érdemes megfigyelni a két karakter között, ahogyan a súlypont áthelyeződik az egyikről a másikra. Immár Anna lesz az érzések birtokosa, az ő vállát nyomja majd az, amelyet eddig Lilla tudott, és birtokolt. Megosztják az érzelmeiket, s mégis, teljesen másképpen reagálnak.
Persze, ez egy olyan helyzet, ahol a másik lelkiismeret-furdalással küzd és ez a jobb eset. Ellenben, mi van akkor, amikor az egyik fél ellenségesen és szinte akarva bántja meg a másikat? Ráhúzva az előző szituációra a példát, nem a félelem lesz az, amely átjárja majd Lillát, hanem a káröröm. Ha szándékosan akar ártani Annának, például elárulja a tanáruknak, hogy látta puskázni vagy direkt nem szól neki egy eseményről, csak hogy elkéshessen, ezek mind-mind olyan dolgok, amelyek melengetik majd Lilla lelkét, mivel az a célja, hogy ártson Annának. Nem azt mondom, hogy helyes cselekedeteket visz véghez, de ő helyesnek érzi majd. Viszont, ennek is meglehet az oka: Lilla lehetséges, hogy túlesett egy megrázkódtatáson, csalódáson vagy bosszúságon Annával kapcsolatban. Csak úgy, ok nélkül senki sem cselekszik, így a szereplők tekintetében is fontos, hogy ha ilyet alkalmazunk, jó ürüggyel kell szolgálunk az olvasók számára. Ha nem is értenek egyet erkölcsi szempontból a szereplővel és annak tervével, amit véghez szeretne vinni, meg kell tudniuk érteni a döntését és valamilyen módon, el kell fogadniuk. 

S hogy ne csak a negatívumokról beszéljek, talán sokkal magától értetődőbb érzelemkifejezés, amikor örülünk és egyszerűen csak, megöleljük a másikat. Elég egy mosoly, vagy egy simogatás, amellyel sokkal maradandóbban is kifejezhetjük azt, amit érzünk. Persze ezt is, maga a helyzet alakítja, hogy mikor mire van szükség... tettlegességre vagy szavakra, de néha bizony fontos gesztusokban is kifejezni, amit érzünk és ez lényeges a szereplők szempontjából is. Néha az is elég, ha a szereplő rámosolyog valakire vagy hevesebben kezd verni a szíve. S ilyenkor lehetséges, hogy már mi, olvasók tudatában vagyunk a szimpátia megjelenésének, még mielőtt maga a szereplő ráébredne, hogyan érez a másik iránt. Lényeg a lényeg: a harag és szomorúság kifejezése mellett az öröm kifejezése is épp olyan fontos, csak szerencsére, sokkal több eszközünk van a boldogság kifejezésére, mint a szomorúságéra. Általában, ez utóbbinál kapunk a szavak után, pedig lehetséges, hogy elég lenne néha elszámolni háromig és megelőznénk a nagyobb problémákat. A szeretetnél viszont, pont hogy a szavak nélküliség az, ami a legkifejezőbb.

Gyakorlatként próbáld meg, hogy választasz egy részletet, akár a saját történetedből, akár egy ismert könyvből valamilyen konfliktus helyzetet és írd át olyan formában, hogy E/3. személyben ismerteted a két fél reakcióit. Hogyan fejezik ki egymásnak az érzelmeiket, a gondolataikat, hogyan nyilvánulnak meg szavak nélkül ezek a jelenségek? 


Remélem, tetszett ez a bejegyzés és tudtam vele segíteni. Ha van hozzáfűznivalód, személyes tapasztalatod, amellyel kiegészítenéd a leírtakat, írj kommentet!

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

Flickr Images