Szavak nélküli érzelmek, avagy mit is tükröznek gesztusaink? - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. május 21., hétfő

Szavak nélküli érzelmek, avagy mit is tükröznek gesztusaink?


Ha a mindennapjainkra gondolunk, gyakran fejezzük ki szavakkal, ha boldogok vagyunk, ha örülünk valaminek, amikor találkozunk egy régi és kedves ismerősünkkel, amikor olyan hívást kapunk, amelyet már nagyon vártunk. Ez igaz arra az esetre is, ha dühösek vagyunk, sértettek, ha valami nem úgy sikerült, ahogy vártuk, amikor bosszúsan elszóljuk magunkat a vonat lekésésénél, vagy ha pont előttünk vittek el egy olyan könyvet, amelyre már napok óta készültünk, hogy megvegyük.
Gyakran vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor kifejezzük az érzéseinket anélkül, hogy tudatában lennénk. Egyetlen szóval, rövid mondattal, szinte felszólalásként reagálva a helyzetre. Viszont, mi a helyzet a szavak nélküli gesztusokkal és reakciókkal? Hogyan ül ki mindez az arcunkra, hogyan hat a mozdulatainkra, a testtartásunkra, a tekintetünkre? Hogyan nézünk ilyenkor a másik szemébe? 
Ezen lehet gondolkodni, és a mindennapi életünkben keresni a vonatkozásokat, de ugyanilyen formában lehet vizsgálni magukat a karaktereket is, akiket a történetünkben alkalmazunk, életre keltünk és mozgatunk. Ha nem lennének párbeszédek és még csak magángondolatok sem, amelyek kifejezik az adott szereplő érzéseit és gondolatait, hogyan érzékeltetnénk külsőleg a bosszúságot, a csalódottságot, az örömöt, a megkönnyebbülést, a megbocsátást?
Ha általánosan akarom megközelíteni a dolgot és abból indulok ki, én hogyan valósítanám meg, talán az első számú szempont, maga a szemszög megválasztása lenne. Ugye, önmagamról nem beszélhetek, hogy összefontam magam előtt a karjaimat, mert zárkózott vagyok. Furán is adja ki magát és nem is helyes. A legmegfelelőbb ilyenkor az E/3. személy választása, amellyel valóban külsőleg adhatunk leírást a szereplőről, ahogyan az most a bejegyzés témáját is képezi. Így ténylegesen tudjuk ismertetni, mintha a meglévő két szereplő mellett, harmadikként mi is ott állnánk, láthatatlanul és észrevétlenül. Persze, ehhez kell egy indító kérdés vagy tényközlés. Valami, amely elindítja az érzelmek és gondolatok lavináját mindkét félben.

Volt egy pszichológiai vonatkozású órám az egyik félév során, ahol ezeket a reakciókat, gesztusokat, mikromimikai jelzéseket figyeltük. Azóta világosabban látom ezeket a dolgokat. Ami mindenképp fontos, hogy ha nem is minden esetben tudatosan – mert, ha éppen dühös vagyok, nem kezdem el figyelni, hogyan is tartom a karjaimat, vagy hogyan grimaszolok -, de utána érdemes végigpörgetni a fejünkben, hogyan reagálunk egy-egy helyzetre és ez talán segít a karakterek felépítésében is, a megformálásukban és az egyes szituációkban alkalmazott gesztusaik elképzelésében. 
Mondok egy példát: van egy lány, akit a barátnődnek tekintesz. Évek óta jóban vagytok és szoros kapcsolat, jó viszony van közöttetek. Majd elmesél egy olyan dolgot, amelyet bár először nagyon is jól kezelsz és úgy gondolod, tovább is léptél rajta, végül mégis szöget üt a fejedbe. Nem kiabálsz, nem dühöngsz, még csak le sem szúrod a barátnődet, miszerint csalódtál benne. Ez is egy kifejezése annak, ha az ember dühös, megbántott. A semmittevés, amikor tényleg, az ember képtelen bármit is csinálni, csak néz maga elé és belül ezernyi gondolat cikázik a fejében, szintén kifejező gesztusnak számít. Lehet, hogy első pillanatban úgy érezted, nem érint meg a dolog, viszont később mégis nehezen dolgoztad fel és ez akaratlanul is falat húzott közéd és a barátnőd közé. Nem cselekedtél, mégis cselekvésre került sor. Egy ilyen helyzetben nem feltétlen az fejezi ki a szomorúságot vagy a fájdalmat, ha szavakkal "kidühöngjük "magunkból az érzéseinket. Ha két karaktert veszek például, akkor gondoljuk át, hogy milyen a két szereplő tekintete? Hogyan viselkednek? Milyen a testtartásuk? Mennyi távolságot tartanak egymástól?  
Talán észre sem vesszük, de ha valaki mond számunkra egy olyan dolgot, amely rosszul érint bennünket, ösztönösen hátrébb lépünk vagy összefonjuk magunk előtt a karjainkat. Rágcsálni kezdjük a szánk szélét vagy a tekintetünk zavarossá válik és ide-oda cikázik. Kerüljük a szemkontaktust, babrálni kezdünk valamivel, csak hogy tereljük a figyelmünket és a légzésünk szaporábbá válik. 

Mint ahogyan különbség lesz a szituációban – a hír közlése előtt és utáni pillanatok -, úgy a két szereplő között is eltérés lesz. Teljesen másképp fog viselkedni az a fél, aki elmondja a rossz hírt és az a szereplő is, aki tudomást szerez erről.
Példa: Anna nem is sejt semmit, ugyanolyan módon közeledik a barátnője felé, mint bármikor máskor, de a második karakter gesztusai már is változott formában kerülnek majd előtérbe. Míg Anna dühöt vagy csalódottságot érezhet, addig barátnője – legyen a neve Lilla -, érezhet félelmet, de akár megkönnyebbülést is, amiért megszabadult a terhétől. Érdemes megfigyelni a két karakter között, ahogyan a súlypont áthelyeződik az egyikről a másikra. Immár Anna lesz az érzések birtokosa, az ő vállát nyomja majd az, amelyet eddig Lilla tudott, és birtokolt. Megosztják az érzelmeiket, s mégis, teljesen másképpen reagálnak.
Persze, ez egy olyan helyzet, ahol a másik lelkiismeret-furdalással küzd és ez a jobb eset. Ellenben, mi van akkor, amikor az egyik fél ellenségesen és szinte akarva bántja meg a másikat? Ráhúzva az előző szituációra a példát, nem a félelem lesz az, amely átjárja majd Lillát, hanem a káröröm. Ha szándékosan akar ártani Annának, például elárulja a tanáruknak, hogy látta puskázni vagy direkt nem szól neki egy eseményről, csak hogy elkéshessen, ezek mind-mind olyan dolgok, amelyek melengetik majd Lilla lelkét, mivel az a célja, hogy ártson Annának. Nem azt mondom, hogy helyes cselekedeteket visz véghez, de ő helyesnek érzi majd. Viszont, ennek is meglehet az oka: Lilla lehetséges, hogy túlesett egy megrázkódtatáson, csalódáson vagy bosszúságon Annával kapcsolatban. Csak úgy, ok nélkül senki sem cselekszik, így a szereplők tekintetében is fontos, hogy ha ilyet alkalmazunk, jó ürüggyel kell szolgálunk az olvasók számára. Ha nem is értenek egyet erkölcsi szempontból a szereplővel és annak tervével, amit véghez szeretne vinni, meg kell tudniuk érteni a döntését és valamilyen módon, el kell fogadniuk. 

S hogy ne csak a negatívumokról beszéljek, talán sokkal magától értetődőbb érzelemkifejezés, amikor örülünk és egyszerűen csak, megöleljük a másikat. Elég egy mosoly, vagy egy simogatás, amellyel sokkal maradandóbban is kifejezhetjük azt, amit érzünk. Persze ezt is, maga a helyzet alakítja, hogy mikor mire van szükség... tettlegességre vagy szavakra, de néha bizony fontos gesztusokban is kifejezni, amit érzünk és ez lényeges a szereplők szempontjából is. Néha az is elég, ha a szereplő rámosolyog valakire vagy hevesebben kezd verni a szíve. S ilyenkor lehetséges, hogy már mi, olvasók tudatában vagyunk a szimpátia megjelenésének, még mielőtt maga a szereplő ráébredne, hogyan érez a másik iránt. Lényeg a lényeg: a harag és szomorúság kifejezése mellett az öröm kifejezése is épp olyan fontos, csak szerencsére, sokkal több eszközünk van a boldogság kifejezésére, mint a szomorúságéra. Általában, ez utóbbinál kapunk a szavak után, pedig lehetséges, hogy elég lenne néha elszámolni háromig és megelőznénk a nagyobb problémákat. A szeretetnél viszont, pont hogy a szavak nélküliség az, ami a legkifejezőbb.

Gyakorlatként próbáld meg, hogy választasz egy részletet, akár a saját történetedből, akár egy ismert könyvből valamilyen konfliktus helyzetet és írd át olyan formában, hogy E/3. személyben ismerteted a két fél reakcióit. Hogyan fejezik ki egymásnak az érzelmeiket, a gondolataikat, hogyan nyilvánulnak meg szavak nélkül ezek a jelenségek? 


Remélem, tetszett ez a bejegyzés és tudtam vele segíteni. Ha van hozzáfűznivalód, személyes tapasztalatod, amellyel kiegészítenéd a leírtakat, írj kommentet!

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images