Vendégírónk, Paula gondolatai - Beszédes párbeszédek - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2017. október 15., vasárnap

Vendégírónk, Paula gondolatai - Beszédes párbeszédek


– Azt kérdezed, milyen egy beszédes párbeszéd? – kérdezi valaki.
– Igen, és szeretném, ha válaszolnál rá néhány rövid mondatban – mondja a türelmes tanár.
– Azt! Tudod a választ, remélem! – mondja a szülő, aki épp az imént érkezett haza a munkából, fáradt, éhes, a lakás a feje tetején áll, és ő kikérdezi a kiskamasztól a leckét, két tányér elmosása közben.
– Igen, kicsim, segíts nekem a válasszal, légyszi, légyszi, jó? – mondja a holnapi vizsgára készülő végzős diák a szerelmének.

Úgy gondolom, hogy egy ilyen témát illik párbeszéddel indítani, és még bőven lehetne folytatni a sort a válaszokkal, de attól nagyon hamar ellaposodna ez az írás. És én ezt nem akarom, pedig ez lesz a vége, meglehet, és rögtön az elején kapnék az alkalmon, hogy elnézést kérjek mindenkitől, aki nagy szavakra számított tőlem. Szeretném megosztani veletek a párbeszédekkel való találkozásomat, a tőlük való félelmemet, és a hasznosságukat mindenek előtt. Előrebocsájtanám, hogy csak a saját véleményemet írom le ide, és a világért se sértődöm meg azon, ha lesz olyan köztetek, aki nem ért egyet velem. Azt mind tudjuk, hogy a párbeszéd az egyik leghatásosabb fegyver egy író kezében, már első kinyitásra is sokkal jobban tetszik az a könyv, amely lapjain sok a vonalka, ugyebár, na de komolyra fordítva a szót, a párbeszéd segít jellemezni valakit, ha a beszélő azt mondja, például: „Nézd azt a szőkét ott vasalt hajjal, azt a kék szeműt piros ruhában, a kis vörös barátnője mellett”–és itt máris ismerkedtünk a beszélővel, megtudtuk, hogy nyitott szemmel jár és stíröli a nőket, de megtudtuk azt is, hogy a lány szőke, vasalja a haját, szereti a piros színt és van egy vörös barátnője. A párbeszéd nagy segítség akkor is, ha a cselekményről van szó. Segít belekavarni az állóvízbe, továbblendít, előreviszi a történetet, új helyzeteket teremt, és élettel tölti meg a karaktereket, mert az a fent említett szőke kék szemű hölgy is akkor válik igazi hús-vér emberré az olvasó számára, ha kinyitja a száját is. Volt idő, amikor úgy hittem, hogy párbeszédet írni a legkönnyebb. Tévedtem. Egy jó párbeszéd attól lesz jó szerintem, hogy jókor mondják, jó helyen. Na de hogy is van ez? Mindenek előtt, nézzük, hol születik a párbeszéd. A toll hegyén, szentigaz, de a tollforgató fejében már régen ott kell lennie, amint megalkot egy karaktert, amint megismerte őt. Mert úgy gondolom, hogy jó párbeszédet csak úgy írhatunk, ha alaposan megismertük a karakterünket. A szószátyár karakterünknek nem adhatunk egyszavas mondatot a szájába, bármilyen frappáns legyen is az, mint ahogy az a szereplő, akiről előbb elmondtuk, hogy roppant szűkszavú, nem beszélhet féloldalakon át.


Nemrégiben olvastam egy írást, hadd éljek egy fura jelzővel, egy finom írást. Jó volt, tetszett is, csak volt valami érdekes utóíze, mondom, elolvasom újra, hátha tévedek, de nem, volt valami benne, ami élvezhetetlenné tette. Meghallottam benne az írót. Ott motoszkált a sorok között, érződött a jelenléte, mert az összes párbeszéd egyforma stílusban íródott. Egyformán beszélt benne, szinte ugyanazokat a szófordulatokat használta a sarki fűszeres, a nyugdíjas tanárnő, sőt még a negyediken lakó házaspár elkényeztetett kisfia is. Mint kezdő íróféle, rögtön megjegyeztem ezt magamnak. Az ember holtig tanul. 
Szerintem egy párbeszéd úgy legyen beszédes, hogy az olvasó elhiggye, hogy az, aki mondja, az a szereplő is egy hétköznapi ember, tele érzésekkel, gondolatokkal, örömökkel vagy gondokkal, és az, amit mond, és ahogy mondja, ébresszen fel valamit. Lehet rokonszenv, vagy ellenszenv az, de ha valamelyik ezek közül felébred az olvasóban egy párbeszéd nyomán, akkor én azt mondom, hogy beszédes volt az a párbeszéd.

Gyerekszereplők beszédében hallani néha olyat, hogy az ember kezében megremeg a könyv, és megkérdezi magától: létezik olyan hatéves, aki ennyire logikusan gondolkodik, és már ilyen választékosan beszél? Szerintem nem, mint ahogy a piacon zöldséget áruló öreg falusi néni sem fogja soha azt mondani, hogy: „csipázod a retket, vazze?”. Hát igen, lehet ez is jó duma, valaki más szájába adva, nem igaz? És megint visszaüt a párbeszéd, ha nem tudjuk megfelelően használni. Mert még az olyan rövid, egyszavas válasz is, hogy „ja!”, lehet beszédes a megfelelő helyen, a megfelelő szájból. Úgy tapasztalom, hogy a kevesebb néha több, a hangsúly, amellyel olvassuk hajlamos megváltoztatni ezt-azt – ezt azért mondom, mert volt úgy, hogy hangosan felolvastattam az egyik írásomból, és az olvasóm teljesen más hangsúllyal olvasta az adott párbeszédet, amitől aztán megváltozott a hangulata az egésznek – de egy jó párbeszéd a megfelelő karakterek szájába, adva, a megfelelő helyen segíthet eltakarni egy írás gyengébb pontjait. Szólnék még pár szót, inkább csak a magamfajta kezdő írókhoz, arról, hogy melyek azok az első lépések, amelyekre érdemes tekintettel lennünk, ha párbeszédírásra adjuk a fejünket, mert ugye jó is, szép is, hasznos is a párbeszéd, de egyúttal romboló is. Figyeljünk tehát arra, és megint csak a példa erejével élek, hogy ha teszem azt, szövegünkben érthetően nyilvánosságra hoztuk, hogy hétágra süt a nap, plussznegyven van árnyékban, akkor a szereplőnk ne azt mondja, hogy „halihó, miért van rajtad csak egy szál semmi?” mire, a válasz: „Hát mert dögmeleg van!”– mert itt bizony ez a rövidke párbeszéd csak arra volt jó, hogy szaporítsa a szöveg karakterszámát, és beültesse a bogarat az igényes olvasó fülébe – Ezt bizony valami pancser írhatta – és meglehet, hogy nagyon jó az alapötlet, izgalmas a cselekmény, de ha egyszer az olvasó ferde szemmel néz rá, akkor még ott is hajlamos hibákat találni, ahol igazából nincsenek is hibák. Ha valaki írásra adja a fejét, akkor jó, ha felkészül hidegre, melegre, van úgy, hogy inkább hidegre, de van úgy is, hogy egy-egy párbeszéde szállóigévé növi ki magát. Nos, én ez utóbbit kívánom szívből mindenkinek.

Nem tartom írónak magamat, de szeretek írni, és köszönöm, hogy elmondhattam néhány dolgot a párbeszédről az én szemszögemből, valamint kiemelten köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta. Az írás soha senkinek nem egyszerű, legalábbis én még eddig nem találkoztam olyannal, aki azt mondta volna, hogy, „ah, én gond nélkül, bármikor kirázok kisujjból hatszáz oldalnyi tömény sikert”, de aki úgy érzi, hogy miután leült írni este fél nyolckor, és éjfélkor arra eszmél, hogy nem tud számot adni a közben eltelt időről, mert magával ragadta valami, talán a cselekmény, vagy a szereplők,– akiknek egy idő után mintha kihallgatná titkon a párbeszédét –, vagy az a varázslat, hogy ott kóborolhat abban a világban, amelyet papírra álmodott, annak írni kell! Lehet, hogy elsőre nem lesz minden tökéletes, és a szereplők sem fognak nagyokat mondani, de idővel, gyakorlással megjön a hangjuk. Csak nem szabad feladni, mert minden könyv egy nagy párbeszéd író és olvasó között, ha nem is közvetlenül, de az.

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images