Képekre írt történetek - Résztvevők voltak - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2017. november 3., péntek

Képekre írt történetek - Résztvevők voltak

Stella - Az elfelejtett hercegnő


A hófehér menyasszonyruhám, mely csipkéből készített, gyémánt kristályokkal díszített darab volt, külön kérésre, melyből csakis egyetlen egy volt a világon, ott díszelgett kikészítve a várpalota legszebb szobájának megvetett ágyán. Gyakran próbálgattam a palota különböző termeiben, imádtam, ahogyan a nyitott vállrésznél lévő finom csipke kifejezi a kulcscsontjaim kitüremkedését. A szoknyarész hosszítottan varratott, eltakarta egyébként is rövid lábaimat. Hatalmas uszály díszelgett a ruha hátsó részénél hozzácsatoltan a derékrészhez. Minden egyes nap az esküvő előtt csak úgy pompáztam a hófehér ruhámban, ami ízlésesen kiemelte hajkoronám hullámos fekete fürtjeit. Imádtam ezt az egyedi érzést, de volt valami, amit még ennél is jobban imédtam, mégpedig ha két kéz gyengéden átölelte a derekamat, miközben én a tükör előtt álldogálva csodáltam magam. Alig vártam, hogy mindez az oltár előtt történjen meg, persze akkor még nem sejtve, hogy mindezt hiába. Az a két kéz, mely egykor gyengéden ölelt át, eltűnt mindörökké. Azok az óvó karok, amik megvédtek volna minden szörnyűségtől, egyszer csak köddé váltak. Akkor rájöttem, nem biztonságos szerelmesnek lenni. Ami a legjobban sérülhet, az a lélek, s ha a lélek kis töredékét sötét folt homályosítja be, ami egyre csak tovább és tovább terjed mindaddig, amíg teljesen be nem sötétíti azt, nincs menekvés. Az esküvőm napján az én drágalátos hercegem, akit én mindig is tökéletesnek láttam, elhagyott engem. Elhagyott, egy hosszú lábú, csinos, szőke hercegkisasszonyért, amit igazából, hogy őszinte legyek nem is csodáltam. Az alakja szebb volt az enyémnél, magasabb is volt nálam, s könnyedén tudott játszadozni a szavakkal, ezzel magához édesgetve az úriembereket. Az egészben az fájt a legjobban, hogy átverve éreztem magam, hogy elhitették velem, engem is lehet szeretni, hogy különleges vagyok, hogy nekem is megadathat az érzés, mely nem adatik meg mindenkinek. Kevés ember számára adódik meg a világon, hogy igazán boldog legyen. Én valamiféle okból kifolyólag nem tartoztam közéjük, bármennyire is szerettem volna. A sors más utakat választott nekem. Olyan leckét adott nekem, amiből tanultam egy életre. Nem biztonságos szerelmesnek lenni, ez a gondolat jól belevésődött a fejembe.



Azon a napon eldöntöttem, nem leszek többé naív hiába. Lemondtam az érzésről, mely sokak számára nélkülözhetetlen az életben maradáshoz. Nem engedtem közel magamhoz semmilyen embert, nem kockáztathattam, hogy kísértésbe essek, és újra bízzak bennük. A holtághoz közeli erdőbe menekültem, ahol sziklákból kialakított barlangban vészeltem át az éjjeleket, de idővel kezdtem élvezni azokat. Az erdő éjszaka sejtelmes és koromfekete, akárcsak ruházatom, így szinte észrevehetetlen voltam az állatok és a vadászok számára egyaránt. A vadászok számára, igen. Pontosan tudtam, az erdő melyik részére jártak a hercegek, hogy életet ontsanak ki az állatok kárára. Nem véletlenül tanyáztam én abban a holtághoz közeli barlangban. Az idő elteltével egyre jobban éreztem az igazságtalanságot, ami bosszút kívánt. Ahányszor lement a nap az égboltról és sűrvedni kezdett, vérem felpezsdült, a szememben égett a vágy tüze s készen álltam, hogy megérkezzenek a hercegek a csapdámba. Milyen kielégítő is volt üldözőnek lenni, az üldözött helyett. A fák kérgéből erős hálót fontam, amit a fákhoz erősítve egy pillanat alatt képes volt csapdába ejteni a bájos úriembereket. Micsoda élvezet volt hallani a kiáltásukat és az ordításukat magányosan, tehetetlenül a koromfekete erdő közepén. Legalább ők is megtapasztalhatják, min mentem keresztül én, s mivé változott lelkem, mely hasonló helyzetben van, mint ők maguk. 
S én csak nevettem, kacagtam, jót mulattam reményvesztett jajveszékelésükön. Sóvárogtam az újabb mulatságért minden alkalommal egyre jobban. Nem elégedtem meg a szenvedésükkel, még több fájdalmat akartam nekik okozni. Fogalmuk sem volt róla, ki vagyok, és miért csinálom ezt velük, de azt pontosan láthatták, hogy néz ki az a nő, aki minderre képes, méghozzá teljesen egyedül. Sétálgatni büszkén a szenvedő ábrázatuk előtt, ahogyan szabadulni próbálnak a hálóból csupán cseresznye volt a tejszínhabon. Karmommal szétcincáltam bőrüket. A rabul ejtett hercegek mindössze az idő múlásával befeketedett menyasszonyi ruhába öltözött fehér bőrű, vörös ajkú, fekete hajú hölgyeményt láttak, ki haját betűzve hordta, és arannyal övezett palástot viselt vállát eltakarva, ugyanabban a színben. Gyakran becézgettem és simítgattam őket, hadd higgyék azt, van menekvés, míg lassan végeztem velük. Elmeséltem nekik idővel, hogyan éldegélek az erdőben. Karcsú derekam az erdő gyümölcseinek köszönhetem, s gyógynövényekből készített teák is csodát művelnek. 

Képtelen voltam szétengedve hagyni a fürtjeim, az mindig arra emlékeztetett, amikor szeretett hercegem ujjai játszadoztak vele. Vállamat kendővel takartam el, senkinek nem volt joga többé kulcscsontjaim tanulmányozására. Négy uralkodó volt már a tarsolyomban, az első kettőnek már csak a csontváza és némi bőrfoszlány hamvadásnak eredve. Az ötödik áldozat valahogy váratott magára. Teltek a napok és egyre jobban éheztem az újabb áldozatra, de nem érkezett senki. Biztosan feltűnt, hogy nem tértek vissza és nem merik megközelíteni az erdőt a többiek. Egyik éjjel, mikor a telihold világa megvilágította az egész erdőt, kimerészkedtem a holtághoz, bár olyankor gyakrabban jártak oda fiatalok az eget fürkészni. Csodálatos volt látni a víz felszínén visszatükröződött kerek holdat és csillagokat, melyek körülvettek azt. Volt valami egészen elképesztő a természetben, melynek csodáit semmi kincsért sem adtam volna. Ahogyan a holtágat csodáltam, visszaemlékeztem arra a bizonyos napra, amikor a menyasszonyi ruhámat próbálgattam a tükör előtt. Egy könnycseppet véltem felfedezni az arcomon, mely hűvös volt, telis teli fájdalommal. Megrezzent valami a magas fűben és én hátrálni kezdtem a meglepetéstől. Biztosan a hold világát csodálta valaki a fűben heverészve, amit a múlton való töprengés miatt nem vehettem észre. Egy magas, jó felépítésű, barna hajú férfi állt fel a fűből. Barna haja félig a szemébe lógott, de én jól ismertem azt a bizonyos kék szempárt, ami egyenesen rám nézett a világos éjszakában. Hogyne ismertem volna fel, hiszen minden éjjel álmaimban fel- feltűntek. Erre nem voltam még felkészülve. Nem voltam még felkészülve, hogy szembe kelljen nézni azzal az emberrel, aki miatt gyökerestől megváltozott az életem. Talán sohasem ereztem volna azt, hogy felkészültem. Talán erre felkészülni sem lehetett. A lábam is beleremegett abba, ahogyan előtte álltam. Egy kemény, könyörtelen, bosszúvágyó, vérszomjas, magabiztos szörnyetegből, egy pillanat alatt egy megalázott, átvert, összetört szívű kislány lett. Már a gondolatba is beleborzongtam, milyen hatalma volt felettem. A legveszélyesebb fegyverével támadott rám egykor, ami nem más, mint a szerelme. Örökre a szíve fogságába estem, ha volt szíve egyáltalán. Egy biztosan a tulajdonában állt, méghozzá az enyém, melyet oly nagy örömmel ajándékoztam neki egykor, s melyet jól a földhöz vágva, millió szilánkra törve össze nem rakhat újból senki. Kerestem a megfelelő szavakat, de a hangszálaim nem tudtak együttműködni velem. Lesüppedtem a fűbe és rájöttem, hogy ennek soha nem lesz vége. Akárhogy próbáltam visszaadni azt a rengeteg szenvedést, amit el kellett viseljek. Hiába követtem el mindent annak érdekében, hogy kiöljem magamból az érzéseket, nem sikerült teljesen. Közelebb lépett hozzám, majd lehajolt és mélyen a szemembe nézett. 

- Nem hiszek a szememnek! Titanilla, te vagy az, kedvesem? - szólt hozzám.
- Kedvesem? Hogy mersz te mindazok után így szólítani? - tört ki belőlem hirtelen.
- Ne haragudj rám egyetlenem. Ha tudnád, mióta kereslek téged. Bejártam egész világot, de sehol nem találtalak - érintette meg az arcomat.
- Egyetlenem? Ne érj hozzám! Szégyellhetnéd magad! Otthagytál az esküvőnk napján egy szó nélkül. A palotából kinézve láttam, ahogyan beszáll a hintódba az a csinos szőke lány. Elmentetek együtt s azóta nem láttalak. Ne próbálj ámítani, pontosan tudom, hogy nem szerettél sohasem, csak játszadoztál az érzéseimmel és nem kellettem neked soha! - fakadtam ki könnyeimmel küszködve. 
- Félreérted a helyzetet drága Titanillám! Nem szerettem en rajtad kívül mást soha, hinned kell nekem. annyira sajnálom, hogy szenvedned kellett miattam. Hatalmas hiba volt a részemről, hogy nem téged választottalak. Elvakult bolond voltam. Bocsánatodért esedezem. Megbántam hatalmas bűnömet!
- Miért hinnék neked? - kérdeztem elbizonytalanodva.
- Nézd csak! - kiáltott fel majd kivette a nyakából azt az amulettet, amit az első találkozásunknál ajándékoztam neki a várban.

Szó nélkül átöleltem és mindketten zokogni kezdtünk az éjszakában. Elgyengültem, de csak egy pillanat erejéig.
- Gyere, menjünk haza! Soha többé nem szakit el bennünket egymástól senki.
- Rendben, de előtte mutatnom kell neked valamit. Menjünk beljebb az erdőbe!
Elindultunk befele es az első fánál egyenesen a csapdába sétált a hercegem.
- Ez meg micsoda? Ne! Te átvertél?! - ordított fel.
- Csak nem hitted, hogy elhiszem mindazt a mesét, amit az előbb mondtál? Most aztán megtanítalak, kiből csinálj bolondot. Van valami, ami sokkal erősebb a szerelemnél, mégpedig a bosszú, mely az ereimben folyik és vért kíván. Fogalmad sincs róla, milyen érzés egyedül maradni, saját magadra utalva. Nagy tömegben sok ember között magányosnak lenni, hangosan sikoltozni, miközben senki sem hall meg, mert senki nem figyel oda rád. Csak várni és reménykedni, hogy majd lesz valaki, aki öszeforrasztja szétszakasztott lelkem, aki hajlandó lesz elfogadni engem, megbecsülni és a világnak is nekimenni miattam, félve, hogy elveszít. Szomorkás napjaimban biztonságot ad es megvéd a világ bajától. Napról napra azon gondolkozni, van-e értelme élni, ha nincs kiért, ha nincs miért, bár nincs az az eszköz, mely helyettesíthetné gazdáját, csakis a kiért, a kiért érdemes élni, és az érzésért, melyet bennünk kelt. Hülyére nem vesz többe senki, ha egyedül is kell meghalnom, hát rajta, de még egy csalódást a testem nem bírna ki, ha nincs, mi összetartson benne. Keservesen siránkozni nem fogok, hisz egy nőre nem vall, de ha mégis, azt is emelt fővel, méltósággal teszi. Le akarom hát magamról vetni ezt az átkot, megszabadulni e kínzó elmebajtól. Feloldozást akarok, hogy végére igazan éljek. A hangok a fejem mar úgy nyomasztják, túlharsogják a saját gondolataim, amik szinte már az őrületbe kergetnek.

Elővettem az összegyújtott vadászok fegyvereit s a legcsillogóbbat választottam ki közülük a végső leszámolásra. 
- Mostantól kezdve nem vagyok a tiéd!-  Kiáltottam s meghúztam a ravaszt a herceget megcélozva.
A golyó sebesen egyenesen a herceg felé repült. A nyakát elérve beleütközött abba az amulettbe, mely oly nagy értekkel bírt,s mely a múlt történetét rejti magában. A golyó az amulettről visszapattanva egyenesen felém irányult. Ahogy a mellkasomba hatolt, mosolyt csalt az arcomra, hiszem ott volt az a bizonyos szív, melybe belecsapódott. Mosolyogva vesztettem egyensúlyom, majd zuhantam a nedves talajra, hiszen újra az enyém volt, mit egykor elvesztettem. Ahogyan hajnalodott, az első lágy napsugarak lassacskán megvilágították fekete csipkébe burkolózott testem. Arcomon egy apró könnycsepp lecsordult az ajkamhoz, mely mindvégig mosolyra állt. Ahogyan a felkelő nap teljesen megvilágította testem, az erdőben hirtelen vakító fény zavart meg minden élőlényt s én a hófehér csipkeruhámban felemelkedtem angyalkent, s integettem annak a világnak, ahová kedvem visszajönni nem lesz.

Homonyik András - A Válaszok Ura


Az embert leginkább az érzelmei irányítják. Amit leginkább szeretne megtenni, vagy ami hirtelen felindulásból megfordul a fejében, akár pillanatok múlva már valósággá is formálódhat. A leggyakoribb esetek még mindig az előre eltervezettek, de utána egyből a váratlan bűntények állnak. Azért hogy valaki boldog legyen, vagy másnak boldogságot szerezzen bármire képes! Biztos vagyok benne, hogy ha szembe találnád magad ezzel a kérdéssel, te is azt válaszolnád, hogy Bármit! 

„ Te mire vagy hajlandó a szeretteid biztonságáért és boldogságáért? „ 
A nevem Kutató, és ez itt a „Hihetetlen, de Igaz” blog újabb bejegyzése 

Aki még nem találkozott volna a nevemmel, annak elöljáróban csak annyit mondanék, én is ebben a cipőben járok. A szerelmemet fogságban tartják. Ártatlanul. Ezért bármire képes vagyok, hogy kiszabadítsam őt. A börtön, mely fogjuk ejtette és nem ereszti, nem hétköznapi. A zárka, melyet egy görög titánnak terveztek, most egy ártatlan lányt tart fogva. De, ezt én nem engedem tovább! Amikor Adriát bebörtönözték elkeseredett és megtört lettem. Kihasználtak engem. Nem tudtam mit tehetnék, mit is tegyek. De akkor beugrott. Karola valamilyen úton megtalálta a megoldást erre a kérdésére, ami őt is kísértette. A fia, aki 25 évig raboskodott bárkinek is mesélné el a történetét nem hinné el. De én, aki saját szemével látta és saját szívével élte át a fájdalmakat, teljesen biztos vagyok a hitelességében. A történések, amiket elmesélek, 2 hónappal a kiszabadulása után kezdődnek. A média felkapta az ügyet, miszerint „25 év után hazatért az elveszett fiú”. Arról nem esik szó benne, hogy feláldoztak egy ártatlan lányt. Karola különféle vizsgálatokra vitte visszakapott fiát, ezért sem voltak itthon ez idáig. 
Robert hallgatag volt. Természetesen megviselte lelkileg és szellemileg is a bezártság. De én mindenképpen beszélni akartam vele. A megfelelő alkalom kínálkozott, mikor egy ápolónőre bízta Karola a fiát, mivel el kellett utaznia azon a napon. Reggel ment, majd este érkezett is. Egy napom volt arra, hogy bejussak, meggyőzzem és szóra bírjam Robertet. Ahogy írtam, bármire hajlandóak vagyunk, mi emberek, a szeretteinkért. Ezért kifigyeltem Karolát és hamis személyazonossággal segítséget ígértem neki, egy távoli nagyváros pszichológiai osztályán. Amit elhitt és elutazott azon a napon. Ez volt az én napom! Az első és valószínűleg utolsó esélyem. Megragadtam. 
A bejári ajtójukhoz érve már a lábam és a kezem is remegni kezdett. Nem tudtam mitől. Vajon attól, hogy felültettem egy segítségre szoruló anyát vagy, mert az a személy ücsörög odabent, aki miatt a szerelmem az égi börtönben van. A harag és a szégyen keveréke kavargott bennem, de erőt vettem magamon és bekopogtam. 
- Igen? Ki az? – kérdezte egy női hang, majd nyílt az ajtó 
- Jó napot! A környéken lakom és úgy hallottam, hogy Robert újra itthon van! Az egyik legjobb barátom volt, mielőtt eltűnt. Láthatom őt? Beszélhetek vele? 

Az ápolónőben egy kis kétely támadt. Tartott attól, mi lesz, ha Karola idő előtt haza ér és itt találja a fiút. Ám végül beleegyezett. 
- Kérlek, ne tartsd fel sokáig! Pihenésre van szüksége. – mondta az ápolónő.
- Rendben! Nem tart majd sokáig! Köszönöm! 
A házba belépve elöntöttek az érzelmek. Ismerős környezetbe léptem be, azonban most egyedül. Biztos, hogy látszott rajtam, mert: 
- Minden rendben van? – kérdezte az ápolónő. 
- Persze, csak nagyon rég voltam ebben a házban. Nagyon sok jó emlékem van innen. – mosolyogtam.
Majdnem rosszul lettem mikor ez a mondat elhagyta a számat, de a hölgy elhitte és benyitott Robert szobájába. Robert az ágyon ült és nézett ki az ablakon, mely egy játszótérre nézett. 
- Robert, itt van egy régi barátod. Beszélgessetek. 
- Köszönöm! – mondtam.
Az érzelmeim ismét megmutatkoztak rajtam, mert nem tudtam nem rá nézni olyan tekintettel, mint akit nem a pokolba kívánnék. Nekem háttal állt, így ezt ő nem látta. Talán jobb is. 
- Szia, Robert! Hogy vagy? – kérdeztem illedelmesen, miközben ő felém fordult. 
- Ne haragudj rám barátom, de ne ismerlek fel. Ez az én hibám! – fordította el tekintetét és közben majdnem sírva fakadt. 
- Semmi baj! Csak nyugodj meg! Nem okollak semmiért! Gondoltam beszélgetünk egy kicsit. Hátha jobban érzed majd magad tőle. 
- Nem is tudom. Olyan sok minden megváltozott. Inkább mesélj te nekem, hogy mi is történt pontosan, míg nem voltam itt. – csuklott el a hangja. 
- Semmi baj! Tudom, hogy nem eltűnt voltál. Nem kell titkolóznod előttem. 
- Anyu azt mondta, ne mondjak erről semmit senkinek! 
- Biztos, hogy ezzel neked csak jót szeretne. De engem jobban érdekel, mint azt gondolod. El tudnád mondani mi történt veled? 
Robert hallgatott. Nem szólalt meg egy kis ideig. Vívódott magában, hogy elmondja-e. Majd visszafordult az ablak irányába, ahol a játszótéren játszó gyerekeket nézte. Aztán megszólalt: 
- Pontosan emlékszem mindenre. Egy ugyanilyen napsütéses nap volt. Anyuékkal mentünk a piacra, ahol mindenfélét árultak. 
- Ami itt két utcával lejjebb van? 

- Igen. Akkor még a családunk nem gondolta, hogy az a nap lesz az utolsó, amit közösen töltünk. Minden árusnál megálltunk. Cukorkák, ruhák, technikai eszközök. Amit csak szeretnél. Azonban megláttunk egy eldugott árust, aki díszköveket árult. Ásványokat, szebbnél-szebb kavicsokat. Anyu látta rajtam mennyire tetszenek a kövek ezért mondta, hogy vesz nekem egyet, de csak egyet. Az árus ajánlott sokfélét, de nekem egy, szinte világító kék kövön ragadt meg a tekintetem. Az eladó ezt látta rajtam és elmesélt egy legendát, miszerint ez az ékkő egy bizonyos napon, egy bizonyos személynek kinyíló virágból való. A történet hallatán még inkább akartam a követ. Az árus miután átadta nekem egy kis üvegdobozban, megkért, hogy ne érintsem meg a követ, mert akkor elvész a fénye. Bár lett volna több eszem és hallgattam volna rá, azonban a kíváncsiságom megelőzte az eszemet. Otthon természetesen ki akartam bontani, de anyu nem engedte. Ez nekem rosszul esett és összevesztünk. De persze mikor ő nem figyelt, kinyitottam. Mikor a kezemben volt, egy nagy széllökést éreztem, ami kinyitotta a bejárati ajtót. Majd egyszer csak… 
Robert itt abbahagyta a történetet. Lehajtotta fejét és a kezével a szeméhez nyúlt. Sírva fakadt. Az emlékek nem csak bennem hagytak mély sebet, de benne is. Hallottam, hogy nagy levegőt vesz és újra kinézett az ablakon. 
- Majd egyszer csak egy másik helyen találtam magam. Teljesen ismeretlen helyen. Mintha egy másik világ lett volna. Nem is jó szó, hogy világ, mert csak egy kastélyban vagy templomban voltam. Senki sem volt körülöttem, és ahogyan körbejártam a helyet, az egész épület üres volt. Ajtók és ablakok sem voltak, csupán a falba faragott mintáik látszódtak. 
- Egy üres épületben voltál 25 évig? – kérdeztem meghökkenve. 
- Igen! Azonban, mikor már a sírás és a félelem elhagyott, akkor rendesen körbejártam a helyet. Biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül, mert folyton volt étel a konyhában, volt fűtés. De társaság nem. Ami nagyon jól jöttek számomra, az a könyvek, amiket találtam. De voltak eredetiek és voltak kézzel írottak. Hamar rájöttem, hogy inkább az utóbbiakat kell elolvasnom, mert azok ezen a helyen íródtak, erről a helyről. 
- Mit tudtál meg? – egyre izgatottabb lettem. 
- A helyet egy titánnak tervezték és tartják fent. Azonban ő megszökhet, ha valaki itt van helyette. Ezeket a könyveket, azok a rabok írták, akik olyan voltak, mint most én voltam. Aztán érdekességre bukkantam. Találtam egy könyvet, egy nagyon eltökélt személytől. Ez az alak meg akarta tudni, hogyan lehet innen megszökni. Én úgy gondolom, meg is találta. 
- Ki volt ez a személy? – kérdeztem. 

Azonban a beszélgetés közepette egy autó parkolt be a felhajtóra. Az ápolónő, mikor kinézett elmosolyodott, mert a kocsi ismerős volt. Karola hazaért. 
- Ő volt az első, aki Atlasz helyett tartotta az eget. Az első személy, akit csapdába csalt és pont ezért volt lehetősége a szökésre is. Az illető hihetetlen erőt adott nem csupán nekem, hanem az előttem raboskodóknak is, amiért szobrot is készített neki valaki. Ez a szobor királyként ábrázolja, aki mellett két katona áll, mely az őrzést, a bezártságot szimbolizálja. Azonban Ő a bezártság felett áll.

Eközben az ápolónő kinyitotta az ajtót Karolának, aki forrongott a dühtől. 
- Mi történt? – kérdezte.
- Elmentem szinte a világ végére, erre azt mondták nekem, hogy ilyen orvos, akivel én beszéltem nem is dolgozik ott náluk! Felháborító! – letette kabátját és elindult fia szobája felé – Itthon minden rendben volt? 
- Igen. Még az egyik barátja is meglátogatta őt! 
Karola visszafordult felé és az arcán a meglepődöttség minden fajtája alakot öltött. Egyből sietősebbre vette a lépteit. 
Én még mindig nem bírtam abbahagyni a kérdezgetést. 
- Robert? Ez valóban így van? Létezett egy ilyen személy? – kérdeztem kissé indulatosabban. 
- A szoborcsoport és az ő termük, melyet a Hold fénye világít csak meg folyamatosan, ezt állítja. A terembe, melyhez lépcsősorok vezetnek fel, nem léphetsz be akárhogyan. A kialakító személy kiszabta ugyanis, hogy a Király elé csak illendő ruhában lehet megjelenni. Így a személy, aki belép egy ünnepi ruhát ölt magára. Csupa mágikus dolgok történnek abban a szárnyban. 
- Robert! Ne terelj! A személyről beszélj! 
Abban a pillanatban lépett be a szobába Karola. Robert összerezdült, Az én szívem kalapálni kezdett mikor megláttam, Karola arca pedig vörösen izzani kezdett. 
- Takarodj a fiam közeléből! Kifelé a házamból! – kiabálta.
- Robert! Válaszolj! 
Azonban a Karola kissé erőszakossá vált és megragadta a karomat és szó szerint rángatni kezdett az ajtó felé. Robert szobájából kihúzott, majd a folyosón is folytatta. De akkor Robert kijött a szobájából és rám nézett. 
- Tudom, hogy ki vagy! Tudom, hogy miért jöttél ide! Tudom miért akartad mindezt megtudni! De minden, amit elmondtam igaz! Azonban nem találod meg a Királyt! Mert igenis életben van még! Börtönből, börtönbe került a szabadulása miatt. Miután rengeteg időt töltött bezárva, emiatt idekint az időben is rabul esett. Halhatatlanná vált! 
Elképedve tekintettem vissza Robertre, aki mindent elmondott, holott tudta ki vagyok! Karola szó szerint kidobott a lakásból és elküldte utánam az ápolónőt is, mert hibát vétett. 
Az egész előadásnak legalább van eredménye. Kiszabadíthatom őt, csak meg kell találnom a Királyt, aki itt járkál közöttünk. Közelebb kerültem a célomhoz, azonban olyat is tennem kellett, amit eddig soha. Átvertem egy embert, mert kellett tőle valami számomra. De megtaláltam a megoldást! Meg fogom találni a Királyt! Ő a válaszadója minden kérdésemnek! Meg fogom találni őt! 





Cseke Ildikó - A groodenbergi boszorka

1880 tavasza

Már azt gondoltam, sosem láthatok többé vidámságot. Megfakult lápok, nyálkás ködtenger, mely ridegen ölelgeti a komor fekete kérgek bordáit. A birtokon szüntelen csöndesség. Hangtalan rezzenő csípős szélben vibrál az unalom és kiábrándultság szaga. 
A szolgálók megnémultak, férjem sehol. Életre utaló jel csak egy gyönge lüktetés, kitartó dobogás a szívemben és alatta. Aprócska, élni vágyó lény. Milyen nyugodt, milyen eleven. Mi végre a sietség? Úgyis utolér majd hamar, fiam. Ez a nagyon álnok világ. 
Füttyszó hasít a nyomó űrbe, zsibongás és csizmák toporgása utána. A szolgalegények hamis alázattal szaladnak uruk elébe, aki magas hátasáról olybá fölülemelkedik, hogyha akarna is valamiért, lenézni sem bírna rájuk. Visszhanggal csattog a ló acélkörme, karcosan koppan a köveken, átpattan a sáros házfalakra és fölsérti a város füleit. Megálltakor egy magabiztos dobbanás, jómódú drága ruha suhogása és tiszteletet parancsoló reszelős férfihang követi. Rendbe rendezi a szétszórt parasztokat, helyre teszi a birtok menetét és feloszlatja kicsiny, elszakadt világunk nyomorúságát. Nekem mégis olyan fenyegető érkezése. 
– Adelheid – mint dögvész libben felém lesújtó hangja, de még ha csak a hang jönne. 

Mellém lép, a fahíd ázott korlátján elterül és megreccsennek a korhadt lécek súlya alatt. Vagy a nyomorúságtól ami vállamra nehezül. Háttal fordulok ösztönösen, kezeim védelmezőn a csöppség gömbölyű burkára csusszan, így elengedve a szálkás kapaszkodót. Szemeim a mélybe kúsznak, tekintetem sokáig zuhan hogy a sziklás folyómederig leérjen. Két erős kar ránt vissza, ahogy szédelegni kezdenék, és a durvaságtól a mocskos padlóra esem. 
– Meg se forduljon a fejedben, asszony – hajol egészen közel bánatomban leszegett fejem fölé, s mint egy undorodó köpetet, a fülemnek veti. – Az a gyerek az enyém is! – s mint kidobnivaló rongybabát, a földhöz taszít távoztában. 
Fénytelen tekintetem végigkíséri halkuló lépteit a hídon, közömbösen siklik oldalra a karomon hagyott vörös maroknyom felé. Elviselem a fájdalmat, erős vagyok teérted, fiam. Vagy rég elapadtak már a könnyeim. 
Narancsszínű ragyogás kúszik át a szúette tető rései között. A varjak idegesen csapdosnak a közeli ágakon. Megpihenni tér a táj, de az én dolgom csak szürkületkor kezdődik. Holthideggé fagyott lábaim visszavisznek a sáros úton férjem házába. A két szárnyú építmény fenyegetően vonzza a látogatót, magához söpri az előudvar két oldaláról. Mellettük szolgalakok és kőüzletek zárják az utat. Csak egy út vezet el onnan – nézek hátra amerről jöttem – a mélységen túl a ködös erdő. 
Még jó pár lépcsőfokon fel kell magam küzdenem a bejáratig, ahol kétarcú szolgák köszöntenek, és ügyelve a lépésnyi távolságra, nyomasztó csöndben kísérnek a hálóig. Hosszú, szűk folyosó, kétoldalt alvókamrák. Az egyiknél hüvelyknyire nyitott ajtó, ahonnan a fáradt gyertyafény oly kétségbeesetten próbál szökni, hogy az egész folyosót átvilágítja. A férjem, Rembrandt íróasztala látszik, kifordulva öreg karosszéke, melynek élettelen, sötétbarna felületét erős ibolya és rózsa színnel csillogó holmik takarják épp. Elhaladva visszhangzik egy könnyed női kacaj. Rég messze járok már, a folyosó túlsó végén, mégsem hal el. Folyton kacag, vihog köröttem. Kísérti napom és éjem, kíséri férjem alakját, mint egy szép illatú rontás. 
Ez a cafka, aki csak szomorúságot hagyott nekem, ma talán szívességet fog tenni. Az is lehet, hogy távozásomkor megbocsájtok. Rembrandt-nak is. Oh nem, az talán túlzás lenne… 

Bagolyszó ébreszt sekélyes álmomból éjfél után. Gyertyát nem is gyújtok, ahogy az ajtómhoz botorkálok, rajtam már a vastag kabátkám. Most nem kell se fény, se kíséret ahogy a kijárathoz szaladok halk és puha léptekkel, mert most csak az elkötelezettség vezeti tetteim. Halk az erdő éjjelenként. Halk de mégis beszédesebb mint nappal bárki. Át a fahídon lenézek a szakadékba, mely barátságosan visszaint felém. Most nem is szól, csak néz rám, nem kell már hívogatnia. Keserves, de töretlen mozzanatokkal átemelem magam a korhadó korláton, melyet csak elvétve fog össze pár elrozsdásodott görbe vasszög. Reszkető kezem előszedi kabátomból a kicsiny szalmabábot, melyet szinte rögtön el is ejt. Akarva vagy akaratlanul, igazából mindegy. Sokáig zuhan, nem is biztos hogy leér egyáltalán, de vele zuhan a fájdalmunk is, fiam. Még egy pillanat és mi is jövünk. Csak azért várok, hogy biztos megértsd, miféle világtól óvlak így meg. A korlát akkor megadja magát, és a léc amit markolászok elválik társaitól. Szél csap az arcomba ahogy távolodom a hídtól, nem látom még mennyi van hátra mert a hajam a szemeim előtt hullámzik. Úgy tűnik tényleg sokkal mélyebb, mint amilyennek látszik. 

Ott vagyunk már...? 

*    *    *
Éles gyermeksikoly veri föl a homály alatt lapuló házak lakóit. A hang tulajdonosa sebes léptekkel cikázik a göcsörtös fagyökerek, és a sűrűn növő csalfa avar között. 
- Mi történt? – szalad össze a szolganép. És idegesen toporognak az erdőt kémlelve. 
- Ez Hilda! Megmondtam neki, hogy ne merészkedjen az erdőbe! – a törékeny asszony, kinek arcát mélyre vájt ráncok és koszfoltok borítják, eltorzul a fájó felismeréstől. Férje szalad elkapni, ahogy térdre rogy és keserves zokogásba kezd. Még maroknyian érkeznek, megdöbbenve, megbotránkozva. Köztük csak egy, aki elszántsággal méri végig a jelenetet. 
- Ez ő volt… - súgja magabiztos, ugyanakkor aggódó hangon. 
- Hallgass! 
- A boszorkány! A gróf halott felesége! – folytatja amaz, mintegy diadalmasan a nép egésznek. Társai fenyegető közeledtére csak még inkább fűzi. 
- Megölte a saját gyerekét is és most a mieinket is magával akarja vinni! 
Feje nagyot koppan a sárral borított fűcsomók között, és a falura halálos csönd telepedik, melyet nem is tör meg semmi. Nincs mersze arra. 
- Mi történik? Miért nem válaszolnak? – a csöppnyi kislány, aki sáros, csuromvíz öltözete nélkül is alig látszik ki a földből értetlenül bámulja őket a fák közül. 
Vállán hófehér, puha kéz, mely vigyázón de szigorúan tartja. A hozzá tartozó asszony fáradt tekintettel bámul rá, majd a füléhez hajolva egyszintbe ereszkedik.

*   *   *

- Nem hallanak téged, drága. Látod, a mihasznák félelmükben még legdrágább kincsükről is megfeledkeznek – az asszony szomorkás mosollyal fordul el tőle, ahogy kiegyenesedik.
Kezét nem felejti el Hilda válla köré fonni, és gyengéd erőszakkal háttal fordítani a zsivajnak. A lányka tiltakozni próbálna, és fiatal zsigereiben rossz érzés támad. 
- De anyámat akarooom!
- Gyere, drága. Nem lesz semmi baj. Hamar megnyugodnak, meglásd – a két alak hamar vész el a köddel kevergő árnyékban, nyomot nem hagyva a sáros földön.
Hilda zavarodottan, és félve néz a mohás törzsek közül előbújó gyermekarcokra.
- Miért nem maradsz itt addig és játszol a többiekkel, hm?

     Paula - A hercegnő

Köderdő népe kemény volt, állhatatos, és kívülállók szemében talán túlságosan is primitív. Egymás közt azt a furcsa, egy szótagokból álló, ugató, durva nyelvet beszélték, amit eddig még senkinek nem sikerült elsajátítani, egyrészt azért, mert szavaik jelentése a kiejtésben rejlett, hangulatuktól függően más-más jelentést hordozott ugyanaz a szó, másrészt meg azért, mert senki emberfia nem tudott közéjük férkőzni és köztük maradni annyi időre, hogy megérthesse beszédüket. A férfiak nagyok voltak egytől egyig, testüket súlyos izomkötegek tették erőteljessé, bőrüket itt-ott egy mocsári virág szirmából nyert festék segítségével készített tetoválások tarkították. A rettegett mocsári dúvad bőréből készített mellényt viselték, szőrével kifelé fordítva, valamint bőrnadrágot, mokaszinszerű, könnyű léptű lábbelivel. Hosszú hajukat csak azok viselték sűrű fonatban, akiknek asszonyuk volt, náluk nem volt jegygyűrű, helyette az asszony belefonta hajának egy tincsét a férje hajába, amit annak viselnie kellett mindaddig, míg érte nem jött az Árnyak völgyéből a küldönc, hogy átvezesse örökre a mezsgyén túlra. Áttetsző, smaragdzöld szemeik voltak és megnyerő, sőt egyenesen vonzó arcuk, úgy összességében szép emberek mind. Életük minden perce arról szólt, hogy harcoltak, védték Köderdőt a betolakodóktól, vagy vadásztak, hogy a ködben megbúvó házaikban hús kerüljön az asztalra. Az asszonyok, a bolygószerte híresen szép, köderdei lányok ritkán mutatkoztak az erdőn túli nagy fennsíkon, ahol több törzs népe megfordult, hogy kicserélje áruját. Az emberek úgy tartották, hogy aki egyszer úgy igazán belenéz egy köderdei lány mélyen csillogó méregzöld szemébe, az örökre beleveszik a ködbe. Volt valami titokzatos, valami félelmetes ebben a népben. Közülük kerültek ki a messze földön tisztelt és ismert legjobb fegyverforgatók, legnagyobb tudású ősöreg boszorkányok, kik, ha kellett gyógyítottak, ha kellett átkokat szórtak vagy vettek le, olyan játszi könnyedséggel, mintha csak a mocsári virág gyenge szárát szakítanák. 

Mióta az ember tönkretette a Földet, saját lényéből fakadó végtelen önzésével, és nemtörődöm gonoszságával kősivataggá változtatta az esőerdőket, forrongó, mérgező tavakká zsugorította az óceánokat, halálra ítélve az élővilágot, csak nagyon kevesen maradtak életben. Csak a kiváltságosak, akik tudtak még az ősi törvényekről és félték is azokat. Csak néhány törzs, és mind gyanakodva féltette területét a másiktól. Mert a gonoszság nem halt ki sajnos, sőt, mintha felerősödni látszott volna. Szeszélyes, új királyok érkeztek ki tudja honnan, agresszív udvartartásukkal, hogy hatalmuk alá hajtsák a megmaradt népeket, és ha lett volna még valaki, aki nyíltan számlálja az idő napjait, bizony már régóta elhaladta volna a négyezret. Az ősi idők nagytudású hatalmasai nem ilyen jövőt írtak le. Ők úgy számoltak, hogy a világ fejlettsége ismeretlen magasságokba szárnyal majd, de digitalizált jövőképükből kifelejtették az egyetlen hibát, a tényezőt, amivel számolni kellett volna. Az emberi természetet. És ez végzetes lett. Az ember túlnőtte önmagát. Kitalált, feltalált, és végül szépen saját uralma alá hajtotta önmagát, anélkül, hogy felnőtt volna tettei súlyához. Nem tudott mit kezdeni gombnyomásra működő modern életével, és akkor jött a nagy bumm. Valahol, valakinek az agyára ment ez a gombnyomás és a büszke civilizáció úgy pukkant szét, mint a szappanbuborék, darabjaira dőlt, mint a rosszul megépített kártyavár. Beállt a csend, a rettegés csendje, a hideg és a sötétség, és a nagyon kevés túlélő, főként természeti népek, akik azelőtt még a rádióról sem hallottak, meghúzták magukat, összefogva a haldokló természettel, mindaddig, míg újra meg nem jelentek az első tétova, bágyadt fényű napsugarak. És így ment az élet titokban, míg az idő kereke lassan elfordult néhány ezer évet. 

Köderdő a megmaradt földi édenkertek egyik ilyen kis szigete volt, népe élte a nehéz, kegyetlen életet, megtanulva és megtanítva az utódoknak is a túlélés farkastörvényeit. A férfiak közül sokan, akiknek még csak a szél fűzte fonatba a haját, ifjúságuk teljében,mikor már kellőképpen megduzzadt izmaikban az erő, a tavaszi napfordulókor portyára indultak, erős, vastag lábú lovaik hátán, és ilyenkor rettegés ülte meg a világot. Mert köderdei harcos sosem tér haza zsákmány nélkül, és ezek az ifjú harcosok nem holmi vadászatra indultak ilyenkor. Lányokat raboltak, hogy aztán bevigyék őket örökre a ködbe, és biztosítsák velük népük fennmaradását, megajándékozva a jövőt újabb harcosokkal. Akit egyszer felrántottak maguk mögé a mocsárszagú ló hátára, az tudta jól, hogy többé sosem látja viszont szeretteit, de, hogy igazából mi vár rá a ködfüggöny mögött, azt senki sem tudta biztosan. Sok volt a szóbeszéd, de olyan eddig még nem akadt senki, aki visszajött volna, hogy elmondja az igazat. Így aztán a tavaszi napforduló idején még a messzi földek népei is gondosan dugdosták lányaikat a ködbe vesző, bizonytalan ismeretlen elől. 

A hercegnő szép lány volt, ereiben egy valaha élt nagy király vérével. Szép, okos és kíváncsi. Nyitott szemmel járt a világban, és feltett szándéka volt, hogy egyszer majd megnézi magának a titokzatos Köderdőt közelről. A palota a tenyerén hordozta, de neki mindig volt annyi esze, hogy ezt a magasszintű kényeztetést ne vegye közvetlenül magára. Négy öreg tudós nevelte belé mindazt, amit belé nevelhetett, az egyiktől a bátorságot és a túlélés tudományát sajátította el, a másik igazságra tanította, a harmadik a türelmet adta át neki és a hitet, míg a negyedik a jóságért volt felelős. És ő úgy szívott magába mindent, mint a köd az erdő fáit, és mire a palota kinyíló liliomja lett, hatalmas bölcsességre tett szert.. Apja, a valaha élt nagy király utódja, mint minden más halandó apa rettegve féltette őt a tavaszi napfordulótól. Pedig a hercegnő titokban erre a napra várt, mióta megpillantotta a nagy fennsíkon a köderdei ifjú harcost. Vonzotta a zöld szemek mélysége, szerette, hogy a másik úgy nézett rá, mint közönséges hétköznapi emberre, és nem, mint hercegnőre, őszintén, csak őrá, üdének és szabadnak érezte ettől magát, és a pillanat emléke hatalmassá nőtt lelkében. Álmatlan éjszakáin, mikor a holdfénynél fürdette arcát, gyakran elképzelte, ahogy majd felugrik a lóra a harcos mögé, arcát belefúrja a mellény szürke szőrébe, és örökre eltűnik a ködben. Szabad lesz, mint a szél, és boldog, mert nem kell többé elvárások szerint élnie, nem kell többé az legyen, aki nem is volt soha. Mert ő sosem érezte magát hercegnőnek, zsenge gyerekkora óta tudta, hogy jóllehet királyi vér száguld az ereiben, de valójában csak egy ember, aki nem vágyik arra, hogy hamisan hajbókoljanak előtte. Mindig magányos volt, mert környezetében nem talált senkit, akinek közelsége őszinte lett volna. Szolgák öltöztették, fésülték a haját, mert a király lánya volt, tálcán, aranyserlegben hozták a vizet is neki, mert a király lánya volt, tanították, kerülgették, mert a király lánya volt, de, hogy a király lánya igazából kicsoda, mit szeretne és mik az álmai, az nem érdekelt senkit. Aranykalitkában élt saját szabadságának foglyaként. 

A király meghallgatta a tanácsadóit is, a sötétlelkű mágusokat is, a tudósokat is, sőt még a házaló, kifordult szemű sunyi jóst is, aztán meghozta a döntését a lányát illetően. 
– Úgy kell őt elrejteni Köderdő harcosai elől, hogy mindvégig szem előtt legyen, közel és mégis távol, könnyű prédaként elérhetetlenül. 

És mikor Köderdőben nyergelni kezdték a lovakat, a palotában talpig feketébe öltöztették a hercegnőt. Fejére fekete fátyol került, csak a nyakában világított halványzölden a kő, amit születése óta viselt, és amiről sokan azt tartották, hogy akkor izzik majd fel, ha viselőjének beteljesülnek az álmai. Egy kivénhedt, nagy tudású boszorka letörölte a mosolyt az arcáról, és a négy tudóst félelmetes démonná változtatta. 
– Ti lesztek majd ott mellette, és ha Köderdő fattyai megkörnyékeznék mégis, rondaságotok elijeszti majd őket – lépett hátra a boszorka a király mellé, majd a palotaőrökhöz szólt – Vigyétek a hátsó kertekbe, oda, ahol belehalt magányába a rózsafa, és állítsátok az elkorhadt ágak közé, hogy a Hold fénye kéken essen rá, ott biztonságban lesz. Nem fogják elrabolni – mondta. 
Úgy állt a hercegnő a korhadt ágak között, kéken fénylő, ködös holdfényben, lábainál vonagló démonaival, magányosan, mintha egy kép lenne, mikor Köderdő harcosa megpillantotta, és megállította a lovát. Megértette, hogy nem rabolhatja el. A boszorkány jó munkát végzett. A zöld szemekben a tehetetlenség dühe a palota felé irányult, ahol a sötét ablakszem mögül a király visszafojtott lélegzettel várakozott. 
Ekkor valami olyasmi történt, amire senki sem számított. A lány nyakában felizzott a kristály, és ujjai végén, amelyek egyik szörnyű démon fején pihentek, smaragdzöld rózsák kezdtek nyílni, gyökereik utat törtek a démoni koponyába, és a hercegnő könnyedén kilépett a kiszáradt rózsafa ágai közül, ki a varázslat bűvköréből. Egyenesen Köderdő harcosa felé, és a kezét nyújtotta. A harcos vigyázva emelte fel a nyeregbe, és maga elé ültette. 

– Nem ülhetsz mögém, nem vagy a rabom, és akkor sem leszel az, ha úgy döntesz, hogy belefonod hajadat az enyémbe. Szabad vagy örökre. Dönthetsz a sorsodról. Az utak nem bújnak köd mögé a lépteid előtt, ha honvágy kínozna, és távozni akarnál, és akkor sem, ha visszatérnél mégis Köderdőbe. 
A hercegnő bólintott, a palota sötét ablakaira nézett, majd levette a fátylát, hogy szétbomló hajával játszhasson a szél. A harcos halkan szólt valamit a lóhoz, mire az felágaskodott, és vágtatni kezdett. 
A király szaladni kezdett, hogy feltartóztassa őket, de a boszorka egy mozdulattal visszafordította: 
– Hagyd menni, a kő felizzott, és az ellen nincs hatalma senkinek. Önmaga elől nem menekülhet senki, hagyd lenni annak, akinek született. És így örökre a te lányod marad, még ha nincs is itt, mert mindenkiben ott van egy kő, ami felizzik egyszer, és olyankor az ember vakon követi, bármerre is vezesse. Ez a lélek útja, király, és a lélek szabadnak születik. 

És a vándor krónikás, aki az utókor számára festegetett képeket, jegyezgetett le megtörtént dolgokat, melyek aztán az évek múlásával egyre valószínűtlenebbekké, sőt hihetetlenebbekké vénültek, elégedetten szemlélte meg még egyszer a festményt, mellette a bejegyzéssel, majd becsukta a súlyos, bőrkötéses füzetét, és nyakába vette az utat. Léptei alatt érdekes módon, nem csikordult meg egyszer sem a kavics.

     Evanna - Álarcos bál


A kézfogóm ünnepsége a mai, még is, senki meg nem mondaná rólam, hogy menyasszony vagyok, a kedvem inkább temetési menethez illene. Középső lányként nem is álmodhatnék szebb jövőről egy földes úr fiánál, még is, az én szívemet már elrabolták. A tükörképemet figyeltem és megnéztem a vállamon lévő ezüstös forradást, egyetlen emlékem, rejtegetnem kell, mert míg egy heg a férfin a dicsőség jele, a nőn a szégyené. Úgy érzem, bármelyik pillanatban elmenekülhetnék, messzire futhatnék, talán még a kikötőbe is eljutnék és ott vízre szállva megtalálnám azt, akinél a szívem van. Villámcsapásként tör rám a felismerés, lehet, hogy már nem járja fekete zászlajával a tengert, utolsó emlékem róla, hogy a Királyi zászlós kalózok egyike tőrt szúr az oldalába, Alejandro vére egyesül az esővel és mivel engem visszaszereztek tőle ott hagyták a feldúlt kalózhajót a sebesültekkel és egyre távolodtunk egymástól. Lehet, hogy már nem is él, ahogy erre gondoltam elszorult a torkom és nem kaptam levegőt sem, pedig még fűzőt sem viseltem. Le kellett ülnöm, az erkély ajtón friss esti szellő tört utat, magával hozta a tenger sós illatát, Alejandro illatát, én erre nem vagyok képes. Tudnom kell, hogy él e vagy hal, nem fogok egy olyan ember mellett lenni, akit cseppet sem szeretek, csak mert apám így akarja, akkor inkább levetem magam a magasból most azonnal. Már megfogtam a párkányt, mikor az egyik szobalány lépett be hozzám, bevezetett a szobába és egy kendőt terített rám, majd becsukta az ajtót, nincs több esélyem. Fejemre helyezte a különleges fejdíszt, amit vőlegényemtől kaptam, megigazította világos hajamat és a kezembe nyomott egy álarcot pálcával a végén. Hát persze, el is felejtkeztem róla, hogy álarcban kell lennem, bár lassan mindennap abban vagyok, így ez felesleges is, még sem eresztettem, valamibe kapaszkodnom kellett. 

Lassan indultam le a lépcsőn, minden fokon megálltam egy pillanatra, próbáltam halasztani a halaszthatatlant, a muzsika egyre erősödött, ahogy a gyertyafénnyel megvilágított lépcsősoron tartottam a díszterem felé. Ruhám egyszer zöld, egyszer szürke fényben tündökölt, a szobalány levette a vállkendőt, csupasz vállaim libabőrösek lettek, mély levegőt vettem, feltettem a maszkot és kiléptem a fénnyel teli terembe, a tömegben próbáltam elveszni, de apám meglátott. Egyetlen táncot járt velem, majd ott is hagyott a terem közepén, felém sodródtak a párok, a fodrok és csizmák érintették abroncs nélküli ruhámat, bal kezem elernyedt és arcomat már nem takarta álarc. Könnyek gyűltek a szemembe, úgy éreztem minden erőm oda lett, egyre csak Alejandro egyre fehérebb, vérfoltos arca lebegett a szemem előtt, ahogy lassan elhagyja az élet. Révetegségemből egy hang ébresztett fel, felemeltem a fejemet és egy álarcos férfit láttam magam előtt, szeme és haja színe elárulta, hogy nem a jegyesem az. Meghajolt előttem és elvette az álarcot a szeme elől, mikor visszaegyenesedett a kezét még mindig a szívén pihentetve rám nézett. A szívem megállt egy pillanatra, két hete nem láttam csupán, a haját levágta, már nem olyan hosszú, mint korábban, de ez is épp oly jól áll neki, díszes öltözéke figyelemre méltó, nyilván lopta, mint minden mást is, köztük a szívemet. Magabiztosan elmosolyodott és visszahelyezte az álarcot, majd megragadta a derekamat és a kezemet, táncolni kezdtük a zenekar új sanzonjára, kapitányi méltósággal tűrte, ha ügyetlenül ráléptem a lábára, de ez csak egyszer fordult elő, olyan jól vezetett, mint még apám sem, bár ez nem olyan meglepő. Ezer és egy kérdés cikázott át az elmémben, a nyelvem még is megbénult, szólni sem tudtam, néha lélegezni is elfeledtem. 

- Bolond vagy Alejandro? Egyedül ide jönni egy ünnepélyre, miattam, nem érek én annyit, hogy kockáztasd az életed. Örülök, hogy jól vagy, és most kérlek, távozz mielőbb, ha valaki felismer, megölnek. Bitofa vár minden kalózra, ezt te is jól tudod. 
- Igen, igen Nailea, bolond vagyok, az irántad érzett érzésvilágok annyira erősek, mint a lélegzetvétel, látnom kellett téged. Tudnom kellett, hogy jól vagy és még nem mentél férjhez, mert ezt nem fogom engedni, és ne gondold, hogy egyedül jöttem. 
Két tánclépés közben körbe pásztáztam a táncolótömeget, több férfin is hasonló öltözetet láttam, mint amit Alejandro viselt, kétség sem fér hozzá, hogy kalózok. Elmosolyodtam és végre fellélegeztem, megmenekültem a kényszertől, hogy másé legyek, aki nem Alejandro. 
- Persze csak akkor jelzek nekik, ha te is úgy gondolod, hogy velem akarsz lenni, járni a világot az Esthajnalcsillagon, kincseket lopni és harcolni az üldözőinkkel vagy az elemekkel, válaszolj kedvesem, mit szeretnél? 

Nem kellettek szavak, megcsókoltam, mint akkor a kvártélyban, de ez most nem tartott sokáig, a zene és a tánc megállt, engem és Alejandrot kivont karddal védtek a kalózok. A vendégek sipítozva menekültek a lehető legtávolabb, csak apám, a bátyám és a vőlegényem egész családja kapott kardjához, az őrök még nem értek ide. 
- Engedd el a lányomat, mocskos kalóz! – kiáltotta apám, húgom és anyám hátrébb álltak, de nem voltak sem megrémülve, sem mérgesek, megértőek voltak, ugyanezt láttám a bátyám szemében is, tudtam, hogy ő fogja feltartani a többieket, míg mi szökünk. 
Alejandro vicceskedve megszagolta magát és így felelt. 
- Nem, jól emlékeztem, hogy megfürödtem, a lánya tiszteletére, mert ezt az áldozatot hajlandó vagyok meghozni érte és még többet is. Ezért is nem engedhetem, hogy a maga által kiszabott úton menjen tovább, most velem fog jönni, maga pedig hagyni fogja, nem szeretném a kardomra bízni, ez még is csak egy eljegyzés, csak ezúttal a vőlegény személye változott meg – azzal magához húzott és megcsókolt. 

A férfiak megindultak, a kalózok harcolni kezdtek, a bátyám nekem dobta a kardját, tudta, hogy tudom forgatni, levettem a fejdíszt és elhajítottam, ezzel a húzással én is lázadó lettem, de már nem érdekelt. Felhasítottam a ruhám oldalát, hogy könnyebben tudjak szaladni, eldobtam a cipőimet is, a lépcsősor végén egy fogat várt minket, kisebb karcolásoktól eltekintve sértetlenül úsztuk meg a lányszöktetést. A családom fáklyával a kezükben néztek utánunk, búcsú csókot küldtem nekik és már el is tűntek a látókörünkből, az Esthajnalcsillag méltóságteljesen ringatózott a kikötőben és várta az indulást. A kikötőben szolgáló katonák már harcoltak az ott maradt bajtársainkkal, de odaértünk, mint felmentősereg és azonnal felvontuk a horgonyt, vitorlát bontottunk és már szeltük is az éjszakai óceánt. Alejandro állt a kormánykerék mögött, iránytűje piros vége mutatta a hazavezető utat, a csillagok állása alapján tájékozódott, sokáig néztem megbabonázva, ahogy teljes odaadással végzi a feladatait. Ugyanazzal a tekintettel szemléli a térképet, mint annak idején engem, mikor először meglátott, akkor még rettegtem Tengerszemétől, ma már látom benne a melegséget is. 

Mikor az Esthajnalcsillagra kerültem féltem a hajótól, a legénységtől, de legfőbbképp a kapitánytól. A kapitánytól, akitől minden épeszű ember retteg, - én is annak tartom magamat – mégis kardot rántottam rá. Soha nem volt még fegyver a kezembe, azt sem tudtam, hogyan kell bánni vele, ám hirtelenjében mégis úgy döntöttem, hogy megteszem. Az egész legénység engem és Kegyetlen kapitányukat nézte, kinek nyakához szegeztem fegyveremet. Ő csak mosolygott, fél oldaláról teljesen felém fordult, kék szemei megigéztek egy életre. Egyszer rám, s egyszer a pengére pillantott, nem félt, inkább kíváncsi volt, vajon mit kezdek ebben a helyzetben. Ötletem sem volt, rárontottam, nem érte váratlanul, már elő is húzta hüvelyéből kardját és a párbaj kezdetét vette. Kardjaink csattogása adta a hajón a ritmust, mire a legénység teljes torokból ordította: Hej-hej! És közben doboltak a lábaikkal. Egyszerre egy éles fájdalmat éreztem a bal vállamnál, oldalra pillantottam, hosszú vágás éktelenkedett a vállamnál és lassan patakzani kezdett a vér. Hirtelen felindulásból megsebeztem a bal arcát, nem nagyon, de azért megérezte. Erre a legénység egymásra pillantva: Huuu! – zott. A kapitány körbe tekintett, majd egy frappáns mozdulattal kilökte a kezemből a kardot. Végig simította a sebet az arcán, majd féloldalasan elmosolyodott, hátrálni kezdtem. 
- Ügyes egy gróf kisasszonytól – Nem tudtam tovább hátrálni, a főárboc oszlopa megállított, átölelte a derekamat és szorosan magához vont. Az illata teljesen elkápráztatott, a hirtelen kerekedett ölelésben a kezem a szívére nyomódott. Megnyugtatott kis kolibrihoz hasonló szívverése, tekintetünk egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig összefonódott. – Hogy hívják? 
- Nailea – rebegtem, megcsapott a halál szele. 
- Heronimo! – kiáltotta az egyik tisztjének, ekkor már biztos voltam abban, hogy meghalok, elengedte a derekamat és a kormánykerékhez tartott. Nem bírtam megállni a lábamon, szédelegtem, a kalózok a vérveszteségnek én pedig a kapitány rám tett hatásának tulajdonítottam. Legalább boldogan vesztem életem, Ő lesz az utolsó gondolatom. – Vezesd az ifjú hölgyet a kvartélyomba – mindezt úgy mondta, hogy egyetlen kalózra sem nézett közben, ahogy körbepillantottam megilletődött arcokat láttam. Heronimo egy velem egy idős ifjú tiszt lehetett, finoman megfogott a könyököm alatt és levezetett a szálláshelyemre. Leültem az ágyra, imbolygott a fejem, muszáj volt behunynom a szemeimet, mikor legközelebb kinyitottam a tiszt már a vállamon lévő sebhelyet kezelte éppen. Megilletődtem, mint aznap már sokadszorra. 
- Miért nem öl meg a kapitányod? – kérdeztem, mikor végzett a sebem ellátásával, ő csak elmosolyodott. 
- Majd kérdezze meg tőle, nem soká itt is lesz – mosolygott a fiú, majd kilépett az ajtón. 

Merengésemből a csók ébresztett fel, amit a nyakamra lehelt, elmosolyodtam és kezemmel beletúrtam a hajába, de még mindig a horizontot pásztáztam. 
- Mire gondolsz kedvesem? – suttogta. 
- Az első találkozásunkra – mosolyodtam el. 
Végig simított a vállamon, megérintve a heget. 
- Még most is sajnálom, hogy elcsúfítottam a bőrödet. 
- Én nem bánom, hogy megsebeztelek az arcodon, nem ártott – nevettem rá és átkulcsoltam a nyakát. 
- Mintha csak néhány hónapja történt volna – merengett. 
- Mert valóban néhány hónapja volt csupán, de az a pár hónap, gyökerestül megváltoztatta az életemet. 
- Az enyémet is. 
Az őrszem szólt, hogy csillaghullás kezdődött a hajó jobb oldaláról tökéletesen lehet látni, kihasználtuk az alkalmat, mert tudtuk, hogy jövőnkben nem lesz túlzottan sok idő ezekre a csodákra menekülés közben, még is, sosem bántam meg a döntésemet, hogy akkor, hónapokkal ezelőtt, beleszerettem egy kalózba.

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images