Rémséges alkotások - Résztvevők voltak - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2017. december 1., péntek

Rémséges alkotások - Résztvevők voltak

Halász Gréta - Titkos segélykérés

A vár amiben Izor élt, inkább hasonlított egy ősrégi kísértet kastélyhoz, mint egy modern, tisztán tartott villához–mintha csak egy kétszáz éves gótikus regény lapjairól bukkant volna elő...
Bár elég nyájasan beszélt velem, rettentően féltem tőle. Már sajnos volt lehetőségem megtapasztalni erejét, mely nagyban emlékeztetett a nagybátyjára, s gondolatban már előre el kellett vetnem néhány menekülési ötletet. Ha ilyesmin törném a fejem, ő lenne  az első, aki mindent hallani fog, s akkor nekem befellegzett...
Izor úgy vezetett végig az ősrégi dohos, homályos folyosón, mint egy rabot.
– Amíg nem sikerül megoldanunk a problémát, addig itt lesz a lakhelyed – mondta, s odavezetett egy nagy, ódivatú, gótikus elemekkel borított vasajtóhoz. Előhúzta a kulcsot a zsebéből, majd kinyitotta a recsegő ajtót. Kissé sötét volt bent, gyertyákon, mécseseken, a kandalló tüzén kívül nem volt más fényforrás a helyiségben. A szoba tágas volt ugyan, de felettébb elhanyagolt. Dohos szag terjengett mindenütt, a nagy franciaágy körüli régi védő függöny cafatokban lógott le a mennyezetről. Az ágyfej jellegzetes gótikus boltív volt, s rajta minden féle díszes elemek. Valószínüleg kovácsolt vasból készült, mint a gótikus stílű ágyfejek legtöbbje. Az ágy felett a falon egy hatalmas kitömött szarvasfej díszelgett, s sötét ibolyaszínű falszőnyeg fedte be a bizonyára kopott falakat körös-körbe a szobában. A nagy díszes kandallón minden féle apró csesebecsék, kisebb korsók, dobozkák álltak, s egy díszes gyertyatartó is pihent. A faliszőnyegen kívül egy festmény sem volt a falon.
Olyan érzés kerített hatalmába mintha nem én lennék az első lakója ennek a szobának...
– Mellékhelyiséget találsz a folyosó végén jobb oldalt, de csak kísérettel mehetsz oda. Szökés nincs, mert hamar rájövök, s ha esetleg túl dühös lennék, még az is előfordulhat, hogy ideje korán fejedet vétetem. Ma éjjel bált rendezek, úgyhogy a részvétel kötelező. Te leszel a párom.
– Soha nem leszek a párod! – szűrtem ki a fogaim közt undorral.
Megragadta a karom, és erősen megszorította.         
Meghúzta a hajam, s a fejemet hátrarántotta.
– Itt az lesz amit mondok, kisanyám, vagy nagyon megbánod! – megragadott, és lelökött az ágyra.–Annyit kellett várjak, de most végre megkaparintottalak, és nem foglak elengedni. Jól készülj fel!–felmászott ő is az ágyra és vetkőzni kezdett.–Csak ketten vagyunk, te meg én.
– Mit művelsz? – kérdeztem elsápadva.
Ugye nem azt fogja csinálni...?
Végig gurultam a paplanon, s leugrodtam az ágy másik végén. És oda szaladtam az ajtóhoz. A kulcs kattant a zárban. Hiába forgattam, nem nyílt ki.
– Innen nem mész te sehova! – Izor egy mozdulattal a hátam mögött termett. – Még Victor sem menthet meg, vagy a nyamvadt vérszívó szolgája sem. Az enyém vagy örökre!
– Nem! - sikoltottam, amikor lelökött a földre, s felszántottam a padlót. Hanyatt fordultam, mire Izor rám vetette magát. Csókolgatni kezdte a nyakamat, a kulcscsontomat, tapogatott, én pedig sikoltozni és kapálózni kezdtem.
Végre elértem az asztal hosszú abroszát, s amilyen erősen csak tudtam meghúztam. Minden leesett róla, csörömpöltek az edények a padlón. Egy gyertyatartó a kezem ügyébe került, azzal fejbe vágtam Izort. Elengedett, üvöltve masszírozta a homlokát. Felálltam, az ablakhoz szaladtam, feltéptem a kilincsét, s kinyitottam az ablakot. Megcsapott a hűvös október végi szél. Túl magasan voltunk. A sziklaperemék túl élesek. Ha leugranék, nem élném túl sem a zuhanást, sem a landolást.
 Még végig se tudtam rendesen gondolni, amikor Izor hátulról megint megragadott, s az ágyra hajított. Tekintete dühtől lángolt, szemfogairól az ajka felhúzódott. Olyan volt mint egy vérengzővipera vagy tigris.
– Elegem van ebből a macska-egér játékból! – sziszegte – Ma este az enyém leszel!
Torkomból újabb sikoly szakadt fel. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy lerúgjam magamról, és megszabaduljak tőle, de olyan erős volt, hogy nem ment.
Fájdalom. Gyötrelem. Kínszenvedés. Félelmemben ajkaim közül csak Victor nevét kiáltottam, mintha azt reméltem volna, hogy egyszeriből itt terem, s kiszabadít...
De mindhiába...
Ott feküdtem az ágyon megszégyenítve, zokogva, az ócska takaróba bugyolálva. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, amióta Izor magamra hagyott. Ruháim melyek akkor rajtam voltak szanaszét cibálva, cafatokban hevertek a padlón.
Kínomban akkor eszembe jutott valami. Olyan erőm van, ami talán senkinek sem adatott meg halandó ember közül. Lehunytam könnyáztatta szemem, imádkozni kezdtem, s reméltem, hogy sikerül védőpajzsot kreálnom elmém körül, hogy Izor többet ne hallja gondolataimat. Erősebbnek éreztem magam, s onnan tudtam, hogy beindult a folyamat, hogy meleg energia hullámok futkároztak keresztül- kasul a testemben mint valami kis elektromos töltések, s a nyakamban lévő varázsnyakék – mely csak az enyém volt – kék színben ragyogott majd elaludt.
Ez az! Sikerült! – gondoltam diadalmasan, s kutatni kezdtem a komód fiókjában valami lap és írószer után, hogy végre megírjam azt a levelet amit már nagyon rég el kellett volna küldenem Victornak a felmentő seregért. Tudnia kell minden áron...



Drága Victorom,
Sajnálattal kell közölnöm veled, hogy távolléted alatt Álomföldét ostrom alá vette Izor, gonosz fivéred. Visszatért. Minden erőnkkel azon voltunk Evannel, hogy megpróbáljuk megállítani őket, de túlerőben vannak. Izor engem fogva tart várában, feltett szándéka, hogy varázserőm magába szívásával –teliholdkor-újra kiszabadítja De Mouche nagyurat, s leigázza az országot. Amint lehet, csapataiddal térj vissza országodba, s segíts megállítani őt, míg nem késő.
Nem tudom meddig maradok életben.
Örökké tiéd, Sophia

Gondosan összehajtogattam a papírt, s eldugtam csizmám szárába, jó mélyre nehogy kiessen. Épp időben, mert pont akkor kivágódott az ajtó, s Izor trappolt be nagy bőszen.
– Meg vagy még, aranyom? – szólt hozzám, odajött, s egy hajtincsemen végigsimította koszos ujjait. Undorodva hőköltem vissza. Rettegtem a közelségétől. Olyan mérhetetlen mennyiségű negatív energiát bocsájtott ki a teste, hogy akaratom ellenére szinte fuldokolni kezdtem.
– Ha még egyszer rám teszed a mocskos kezed esküszöm leharapom az ujjad! – vetettem oda neki ellenségesen. Nem szabad gyengének mutatkoznom, ezt a negativ tulajdonságot ezek a fajzatok nagyon kitudják használni.
– Van egy meglepetésem számodra – mondta foghegyről, s odament az ósdi szekrényhez. Kinyitotta, s kivett belőle egy nagyobb dobozt – Ezt neked szántam. Mivel ma bált rendezek, illik asszonyomnak méltóan kinéznie.
Lelökte a dobozt az ágyra, kinyitotta s kivett belőle egy fekete, szatén, gyöngyökkel kirakott, hátul fűzős hosszú ruhát.
– Hogy ne undorodj meg tőle ezt a te világodból, saját kezüleg vásároltam neked, remélve, hogy kicsit megkedvelsz, ha nem az itteni rongyokat kell hordanod ma este.
– Sosem veszem ezt fel! – löktem arrébb a ruhadarabot. Izor dühösen megragadta a nyakam, s mélyen a szemembe nézett.
– Ha még egyszer ellenem mersz szegülni itt helyben mindenki előtt felnyársallak, s odadoblak a kutyáknak. Azt ajánlom tedd amit mondok, aranyom, vagy holnapra már csontváz leszel!
Annyira mélyen nézett a szemembe, hogy szédülni kezdtem, kiürült a fejem, s éreztem, hogy megszűnik minden körülöttem. Nyilván Izor agykontrollja alá estem, mert hiába az agyam egyik fele halványan tudta mit csinál, de nem tudtam többé kontrollálni, és ez azt jelenti, hogy kis védőpajzsom nem elég erős...
Ebből még baj lehet...
– Öltözz fel! Az ajtó előtt megvárlak! – mondta, azzal magamra hagyott.
Levetettem hát magamról az ócska takarót, s felvettem a ruhát. Még szinte meglepetésként ért, hogy rám illett, és egészen jól festettem benne. Nem mertem tükörbe nézni, így a hajamat csak egy ócska hajkefével, amit a komódon találtam simára fésültem. Szívem annyira dobogott bordáim alatt, hogy azt hittem megveszek. Még így is volt mitől félnem. Tudtam ha lemegyek a bálra Izorral, ott épeszű lény nem lesz.
Ki tudja mikkel leszek körülvéve...?

Nem sokkal azután, hogy Izor magamra hagyott, utánam is jött. Megragadta a karom, s végig hurcolt a sötét folyosókon, mígnem elértük a hatalmas nagy dísztermet, ahol a látottak alapján már javában zajlott a buli. Természetesen, nem a 21. századi modern tini bulis stílusú volt, hanem inkább 17. századi nemes családok között megszervezett bálhoz hasonlított. Nagyon szerettem volna azt hinni, hogy csak egy idióta halloween-i parti, de sajnos csalódnom kellett. Mindenhol ronda kinézetű, vámpírok, szörnyek, boszorkák, faunok voltak. Egy vámpír megragadta a kezem, megpörgetett, magához húzott, és rám vigyorodott. Kilátszottak a szemfogai.
– Táncolunk? – kérdezte. Sápatag, hulla kinézetű pofája láttán felsikoltottam.
Valaki hirtelen kirántott a karjaiból. A következő pillanatban már egy karó állt ki a vámpír mellkasából, majd hirtelen elporladt. A nagy tömeg abba hagyta a beszélgetést, őrjöngést és minden szem ránk szegeződött.
– Ha még egyszer valaki hozzá mer nyúlni ehhez a lányhoz, halál fia lesz! – üvöltötte Izor. Hirtelen belökött a kör közepébe. Elestem. – Ez a lány... – mutatott rám mindenki előtt, s megállt mellettem. A szörnyek láthatóan kíváncsian figyelték. – Ez a lány fogja elhozni nekünk az Aranykort, újra!
Izor olyan volt mint egy hadvezér, aki a katonáihoz, vagy a népéhez beszél. Mivel Victor ikertestvére volt, így az a típusú férfi jellem élt benne, aki hajlamos mindent maga köré csavarni. 
– Mert ennek a lánynak a testében felbecsülhetetlen varázserő lakozik, mely segít feltámasztani a bácsikámat, De Mouche nagyurat, aki felszabadíthat minket, s újra országot adhat nekünk, száműzött lelkeknek! Ma éjfélkor végre lehullanak láthatatlan bilincseink melyek egy jó ideje röghöz kötöttek minket! Újra magunkévá tehetjük a nagy világot!
A tömeg őrjöngött, mint egy megvadult állatcsorda. Rettegtem. Minden amit mondott igaznak tűnt. Hogy szabadulhatnék meg tőle egy rövid időre, hogy átadjam Evannek a segélykérő levelet? Hogyan fog eljutni Victorhoz, és a sereghez? Itt fogok maradni...Itt fogok meghalni...
Nagyon kétségbe estem. Rettentően féltem. Alig egy óra volt hátra éjfélig, s a terem végében már az oltárt díszítették, melyen megszabadulok erőmtől. Úgy éreztem magam, mint a Bűbájos Boszorkák sorozatban... A hírhedt Bűbájos Ereje, akinek démonok akarják az erejét elszívni...
Ki akartam szabadulni. Ez a légkör szinte émelyítő volt, akár a drog, elkábított. Nem tudtam tisztán gondolkodni. A szörnyek kavalkádja imbolygott jobbra-balra az ókori rituáléra emlékeztető furcsa lüktetésű muzsikára, mely szinte felvette a szívem ritmusát. Egész testemben éreztem a ritmust.
Dübörgött, hipnotikusan.
Izor szorosan tartott maga mellett, egy pillanatra sem engedett el. Táncra akart kérni. Táncoltunk is egy keveset, nem is emlékszem pontosan hogy kerültem a színpad mögé. Az egész nagyon homályos. Izor fölém hajolt. Ziháltam. Nagyon fullasztó volt a levegő. Izzadtam, szinte csurgott rólam a víz.
Szédültem.
Izor még közelebb hajolt. Hirtelen bekattant mit akar csinálni. Felemeltem a kezem, neki támasztottam a mellkasának. Csodálkozva nézett le rám.
– Nem érzem túl jól magam.–igyekeztem gyenge hangon beszélni, mint aki rosszul van – Nagyon meleg van idebenn.
– Menjünk ki a levegőre – ajánlotta fel.
– Nem szükséges! – ragadtam meg a karját – Inkább meg szeretnélek kérni, hogy hozz egy pohár vizet, vagy akármit. Nagyon szomjas vagyok. Jobban leszek. Ugye te sem akarod, hogy egyetlen reményed elájuljon? Hogyan adhatnám akkor oda az erőm?
Izor egy pillanatig komoran méregetett pár pillanatig, nyilván azon gondolkodván  mi tévő legyen, én pedig azért fohászkodtam, hogy gondolataim még mindig védve legyenek számára.
Aztán megszólalt: – Rendben. Mindjárt jövök. Maradj itt!
Persze, azt csak hiszed! Amint eltűnt a sötét tömegben lélekszakadva rohanni kezdtem ki a kis titkos ajtón, ki valami sötét folyosóra ahol nem jártam még. Igazából a kastély egyik szegletében sem jártam még. Valahogy abban reménykedtem, hogy ha eltévedek Izor ne találjon rám, s jussak ki élve innen. Az agyam másik szeglete pedig telepatikus üzenetet küldött Evannek. Ő nagyon ügyes damfir. Minden reményem benne van. Muszáj ide érnie azonnal, amilyen hamar csak tud!
Csak szaladtam, amerre vitt a lábam. Befordultam a folyosó végén, s egy nagy csarnokban találtam magam, melynek jobb oldali végén irdatlan lépcsősor magasodott fel a hatalmas kastély következő emeletéhez. Habozás nélkül megiramodtam felé.

Már nem számoltam, hanyadik lépcsőfokot hagyom el, de tudtam, hogy a kastély belsejében egyre lejjebb és lejjebb haladok. Mintha kietlen, síri csendben egyenesen a pokolba tartottam volna. Lépteim visszhangot vertek a nyirkos falakon miközben egyre szaporábban véve a levegőt, a bordáim alatt fájdalom hasított az oldalamba. Estélyimet most éreztem inkább terhesnek. Tánc közben szinte súlytalannak éreztem, megannyi csillogó kővel kirakott anyagot, most viszont fuldokoltam benne. A folyosó végén árnyék mozgására lettem figyelmes a félhomályban, és ujjaim még görcsösebben fonódtak a piros borítékba rejtett levélre. Mi lesz, ha valaki mással találkozok? Sosem lenne képes becsapni. Tudtam, hogy így van, mégis inkább kérdésnek éreztem a gondolatot, mintsem állításnak.
Visszafojtott lélegzettel, szorosan a falhoz lapulva merészkedtem előrébb, amikor hirtelen előttem termett és én szembe néztem vele.
– Már azt hittem, sosem érsz ide.
Átöleltem a derekam a karommal, mintha attól félnék, hogy szétesik. Az oldalam lüktetett a fájdalomtól.
– Jöttem amilyen hamar csak tudtam, Sophia – szólalt meg Evan, s én a karjaiba vetettem magam. Erős, férfias ölelése megnyugtatott. El sem tudom mondani, mennyire örültem, szinte elsírtam magam. De gyorsan kibújtam karjai nyújtotta védelemből, s a kezébe nyomtam a borítékot.
– Azonnal dugd el! – mondtam sürgetően, s hátra pillantottam mintha attól félnék nehogy valaki lásson. Valójában tényleg rettegtem –, Nem tudom, mennyi időm van még, vagy meddig bírom ki. Izor el akarja szívni az erőmet éjfélkor, hogy segitségével visszahozza a Nagyurat..–éreztem, hogy a felgyülemlett érzelmek átszakítják a lelkemben a láthatatlan gátat, s hirtelen elszorult a torkom, alig tudtam beszélni. A látásomat könnyfátyol homályosította el.
Evan állkapcsa megfeszült, tekintetében düh jelent meg.
– Az az Átkozott! – szűrte a fogai közt, s eldugta a levelet a mellénye belső zsebébe – Szökj meg most velem! Itt vagyok! Kivihetlek most azonnal innen, nem kell szenvedj, s nem tudja senki, hogy én jártam itt. Hazaviszlek.
Vadul ráztam a fejem. Nagyon csábítóan hangzott, most még inkább, de tudtam, hogy helytelen.
– Nem mehetek még – mondtam szomorúan – Izor tombolni fog. Csak addig kell kitartsak míg Victor és a felmentő sereg megérkezik. Ha elolvassa a levelet, sietni fog. Ez az egyetlen esélyünk. Csak neki add oda, de bizonyosodj meg róla, hogy józan ésszel fog cselekedni. Tudom, rettentő dühös lesz.
– Van is mire... – vetette oda Evan, de tekintetem láttán újra elkomorodott – Tényleg megszökhetsz ebből a börtönből. Mi értelme szenvedni, ha segíthetek?
– Még nem. Izornak hinnie kell, hogy terve sikerül. Játszanom kell a szerepet, ha megtudná, hogy átvertem rögtön megölne.
A következő pillanatban a hosszú lépcsősor aljáról, felzendült Izor dühös üvöltése. Szinte felzokogtam ijedtemben.
Engem keres.
Evan nagy hévvel hirtelen magához szorított. Újra sírni kezdtem. Amikor el akart engedni meglátta a vállamon, meg a karomon a véraláfutásokat, és sebeket, melyeket az imént a ruha pántja eltakart.
– Mit művelt veled az a dög?! - kérdezte gyűlölködve – Most azonnal elvágnám a torkát! Válaszolj! – ragadott meg a karomnál fogva, persze nem tudta, hogy nekem fáj – Bántalmaz? Megvert?!
Látta a szememben a rettegést, a könyörgést, s tudta a választ, hiszen okos fiú. Tudta, hogy kínoznak.
Hirtelen megragadta a kezem, s húzni kezdetta folyosó másik vége felé, ahonnan jött.
– Nem maradsz itt!–mondta, olyan komoly arccal, amilyennek még sohasem láttam – Nem fogom hagyni, hogy tovább kínozzon téged, Sophia! Lehet, hogy te olyan áldozatot akarsz hozni, ami számodra áldozatot jelent, de nekem csak öngyilkosság. Ugyhogy szépen elviszlek innen. Gyere!
Megtorpantam. Úgy dobogott a szívem mint még soha. Nagyon féltem. Még jobban meg voltam rémülve, mint eddig. Meghökkenve nézett rám, nem tudta miért álltama meg.
– Mi van, ha rá fog jönni? Mert kiderül. Mindig megtudja. Látni fogja, hogy nem vagyok itt.–nyöszörögtem.
Evan halványan elmosolyodott – Majd kitalálunk valamit.

Stella - Csalfa ámítás

Mézédes fuvallat kecses tánca csiklandozta meg orrcimpám kihűlt, elszáradt, porladó maradványát a sejtelmes félhomályban. Vakító csillámport hullajt hat kicsiny, védtelennek tűnő szentjánosbogár lüktető szárnyacskája csapkodásával az üres, semmitmondó világnak. Surran a fűben egy kósza lélek, imádkozó sáska alakban harmatot keresve, ám ily idő tájt hasonlót messze sem találna. Imával e mostani órákban hiába próbálkozna, keserves állapotba kényszerítve mosná magáról a vakító csillámpor bódító hatását, mely kábítva szenderíti álomba a kínlódó jövevényt. A savas feketeföld lágyan fúródik be repedezett körmöm hasadásaiba, az ibolyacserjék bekúsznak ropogó bordáim hajlatain, ahogyan magamba szívom az áhított életerőt. Köhintve engedem szabadon a torkomat ingerlő szárazságot. Összekuszált pilláim aktívan repdesnek tágra nyílt szembogaram angyalszárnyaként. Mint téli álmot alvó medvebocs, kit megzavart egekbe csendülő morajlás visszhangja, úgy mélázom titkon a talaj hűvös takaróján. Megriasztott holló repeszt át fejem felett, szárnysuhogásával cirógatva sápadt bőrömet. Vörös fürtjeim meglibbennek ráncos halántékomat tovább nem takarva.
-  Kááár! Kááár! Kár volt felbosszantani a sátánt!- hasított éles hangja porcikáimba sósavként felmarva a régmúlt emlékfoszlányát, halálomat megelőző pillanatokról. Fénycsóva közeleg messzi tájakról szürkés füstjét egyre csak szórva háta mögé. Fülsüketítő csikorgás töri meg a csendet elmém képzeletbeli világában. Bonyolult harsogás, sikító asszonyok rémült ábrázata dereng, vérözön által bemocskolt arcom eltakarja kilátásom rájuk. Zavaros hangjuk elmosódik, csupán egyetlen szót érteni tisztán: Megmentette!
A szárnyas állat ismétlődő károgása repített vissza a jelenbe.
-  Gazdám megsértve lenni általad gúnyt űzve hatalmából! Keresztülhúzva elrendelt számítását Mindenható szolgája ellen legnagyobb vétek elkövetett. Felbőszített Uram kiszabá büntetésed e holtak egyetlen éjszakájára. Vérszomjas démonjai közül a legvickándozóbbat ereszté emberi világba gyilkoló szándékkal halandó alakban rejtőzve, megbúvva a méltó pillanatra várva, hogy csapást mérjen a megmentett áldozatra, ezzel tökéletesítve a megbolygatott végzetet. Élete kiontásának gyógyíre csupán az általad meghozott döntés beteljesülése. Az álruhás vérrontó életét kiontván küldheted vissza azt a pokol bugyrai közzé, hol pólyája ringatva helyezné nyugalomra. Meggondolatlan ragadád el a sátán élvezetét egykor feláldozva magad a kiszemelt leány életéért. Egyetlen éjszaka adatik az alvilági pótlásra, mellyel kiérdemelt büntetésed leróván tiszteleted mutatád árnyak urának. A köd érintése a hajnali talajra hol napsugarak váltják sötétszürke társuk, mutasson időt a véghezvitelig, mi ha nem teljesülve becsapá ismét mesterem, démonjai e világon pusztítva hoznak üdvösséget az ártatlan, szende halandókat szállítva rettegés birodalmába. Kááár! Kááár! Kár volt felbosszantani a sátánt!
Heves borzongás rázta meg testem csont övezte apró maradványait. Ahogy múltbéli emlékek süvítenek keresztül reteszes koponyám hamvadó görgetegein, úgy pukkannak porcikáim belsejében az újjáéledés hangjai megtörve a hirtelen síri csendet a megboldogulás kertjében, hol megannyi test nyugszik koporsóba zárva, míg a lélek vándorol.  A csábító telihold második körútját járja a bemocskolt égbolton megpecsételődött sorsom megsiratott elfogadásától, s törlesztenem kell a fordított kereszt szabályai elleni vétekért, hogy millió vércseppnek megőrizzem gazdáját. Könnybe lábadt szemmel tápászkodom fel, bíborpiros bársonnyal szegélyezett omladozó koporsómból. Ugyanaz könnyes pillákkal olvastam fel egy fekete tintával papírra vetett búcsúlevelet a szentlélek uralta parányi templom padkáján. Széttépett rózsafűzért a jéghideg oltár padlóján felfedezni véltem. A templomot elhagyva a szent szüzet, az asszonyok között legáldottabb mártírt ragadtam el a halál karmai közül. Az éles fénycsóva, háta mögött szürke füstfelhőt hagyva én testem érte a sínek ajakán. Az apáca a mindenható szolgájaként tagadta volna meg atyját a tíz parancsolat legfőbb szabályát a földbe tiporva. Én álltam útját a szemtelen pimaszságnak, mely farkasszemet nézve égeti a jelen történéseit.

Nehézkes léptekkel lépdelek megannyi sir között a kiutat keresve olyan labirintusból, melynek kijárata akad, de kiútja mindenki számára elérhetetlen, s hol elbújni el lehet, de menekülni onnan lehetetlen. A templomka felé irányítom fesztelen remegő lábaim, amik feszültségtől kapálózva tanulják újra a lépések tudományát. A szétágazó bokrok megannyi ága nehezíti célom felé vezető utam. Átszelvén a bozótos szakaszon szemem elé ötlik a vörös kupolájú templomka tetején lévő kereszt, amely hatalmas reccsenés következtében megfordul. Az eddig csöndes, nyugalmas szellő megtébolyodva szaladgál a piciny házak között az utcákon át minden kis résbe belebújván suttogva a vész közelgését. A villámok cikázva kergetik egymást Z alakban egyre vadabban. Heves zápor kerekedik a nyugalmas éjszakából egyre csak a hajnal felé közeledvén. Az esőzuhatag minden elsöprő hullámként sodor a szél erejét kezébe vévén lassítva lépteimet. Az esőcseppek égető parázsként perzselik hol a bőröm, hol kiálló csontjaim. A szent ház falára pillantva fél órám marad még a feladat teljesítéséig, mit római számokkal jelzett köróra tudat velem a harangok alatt ketyegve. Teljes erőmmel az épület ajtajának támaszkodva próbálom kitárni a vasbejáratot. Minden erőfeszítést bevetve töröm be végül a kemény acélt. Az oltárnál térdelő fekete –fehér ruhába burkolt szűzleány, ki egykor örök hűséget fogadva szolgálta egyetlen szerelmét, a szentlélek által megpecsételt örök esküt soha meg nem szegvén. Hangos mormolása fülembe hallatszik, hiába van távolabb tőlem. A templomka sötét sarkából fehér szemek tűnnek elő. Várom, hogy felfedje magát a megtestesült szörnyeteg, bármilyen mivoltával is kell, hogy szembenézzek. A fehér szemek tulajdonosa előlép rejtekéből. Szőke haja nyakát érinti a vékony testalkatú magas, talpig jóképű, fess úriembernek. Igéző tekintete bármely női teremtést bűnbe ejtene méregként hatolva lelkük gyengéd, lágy ölébe. Feje árnyékán 2 kitüremkedés biztosítja bemutatkozás nélküli kilétének felfedését. Mily nyilvánvaló, hogy a férfi formájában kisérelé a női józanész megtévesztését. Hisz mindig is így volt, mióta világ a világ. Hatalmas mosollyal az arcán közelit az apáca felé, ki behunyt szemmel mormolja a szent igét egyre szaporábban. Az időm kopik, meg kell fékeznem a legelvetemültebb démont, mely e női lélekre ronthat. Mely fegyver tudná megfékezni e borzasztó rémséget? A semmiből hatalmas nevetés tört ki belőlem. Kacagásom betöltötte a termet, s hirtelen visszhang keletkezett gyöngéd hangom felerősítve. Magam sem tudom eldönteni, a szentek segítenek át e nehéz helyzeten vagy hallucinációm tükröződik vissza. Maga az ördög szeme piroslik a fiú fehér szembogarán, mit nevetésem ingerel oly nagyon. Hirtelen fekete gőzzel párolgott el a sarokból apró porszemeket hagyva maga után, mit a szél szertevisz a világ bármelyik pontjára.
Érzem, ahogyan bizsereg minden porcikám, s gyengülök. Sikerül hát megmentenem újból egy emberi életet, azonban rájövök, a sátán csúnya játékot űzött velem. Bár nevetésem elillantotta démonját Isten szolgája mellől, a férfiak lelkét fertőzi meg kis homokszemcséivel, mit a szél oly segítőkészen terjeszt a Földön. Bár sírhelyemre  békében kerülök vissza, számolnom kell a lelkiismeret furdalás gyötrelmeivel, minden férfi lelkébe belefúródott homokszemért,hogy ezáltal mindannyiukban benne lakozzon, akárcsak egy szemcseként a gonosz.

Saver - Ami utánunk marad

Átlátszó, pehely testem oly könnyen lebegett az éjszakában, akár a körülöttem hulló színes levelek, mik búsan zuhantak újra meg újra a talaj irányába. Felnéztem a hatalmas égboltra, mit megannyi csillag borított. Fényük az egész temetőt beragyogta, ezüstös koszorút vetett a sírkövekre és az én, élettelen alakomra.
      Felsóhajtottam. Nagyon rég nem gyönyörködhettem már ezekben az apró, égi tüneményekben. Persze, a másik oldalon nem igazán kellett ilyenek miatt aggódnom, mégis csak hiányoztak ezek az apró égi testek, a szmog undorító szaga, mitől fintor keretezi ábrázatomat. Igen, azt a szót használtam; undorító. Fura, ha ennek dacára is hiányzott nem? Annyira utáltam ezt a világot mégis fájt, mikor magára kellett hagynom. Jó pár éve sőt, évszázada annak már, azonban mégis élesen élt bennem utolsó napomnak az emléke.
      Kinyitottam a szememet és megráztam a fejemet; nem akartam erre emlékezni. Most nem. Ha így lett volna, akkor nem könyörgök a túlvilági Istennek, hogy engedjen el ma éjszaka az élők világába. Pontosabban fogalmazva, de... tőlem kitellett volna, viszont aligha hallgatta volna meg a méltóságos Isten eme gyermeteg kérésemet. Egy nyomós indokkal kellett neki szolgálnom, ami nem volt egyéb, mint a kíváncsiság. Milyen egyszerűnek tűnik, ugye? De ha az ember halott, rendkívül érdekelni kezdi, mi folyik a világban, ami azért poén, mert amikor élünk, senki mással nem foglalkozunk, csak is saját magunkkal. Amíg a szívünk egyenletes, monoton ütembe pumpálja ereinkbe a vért... amíg természetes, hogy másnap reggel ugyan úgy ránk lelnek majd a nap tűző sugarai, mint máskor; addig a pillanatig senkit nem foglalkoztat a szomszéd kertje - csak ha szidni kell - senkit nem izgat a béke, hisz mindenki talál valami értelmetlen indokot, amiért megérné vért hullajtani és senkit nem érdekel az sem, hogy cincálják szét egymást a világ nagyhatalmai. Ám, amint a testét elföldelik átadva ezzel a tetemét a kukacok eledeléül, és magához tér a másik oldalon, a szemére fátyol borul. Nem lát többet a világból; a fákból, a dúsan növő élénk zöld fűből, a napsütésből, a tengerekből, a hegyekből,... és akkor, miközben arra próbál visszaemlékezni, miként is néznek ki ezek az apró dolgok, mik néha napján örömet csaltak a szívébe, elkezdi érdekelni; vajon sikerült-e már mindezt elpusztítania az embernek? 

      Sikerült már kimeríteni a tengereket? Kihasználni a nap összes energiáját? Elpakolni, avagy alagutat fúrni az összes létező hegybe? Na és mi van a földdel? A talajjal, mi mindannyinknak boldog otthont ad a végső lenyugvás után? Vajon elég szemetet vetettünk-e már hálából gyomrába? Sikerült végleg megfertőzni őt? Mi történt a Föld sapkájával? A hó födte északi sarkon?
      Megannyi kérdés futott át agyamon, míg elhagytam a temetőt. Eszembe se jutott az az egyszerű kérdés; most merre tovább? Nem nagyon volt hova mennem. Tudtam, miért vagyok itt, ám fogalmam sem volt, hol kezdjem a nézelődést. Végül úgy határoztam először is kiderítem, hányadika van ma pontosan. Így aztán arra összpontosult a figyelmem, hogy találjak egy iskolát. Feltételeztem, ott találok majd egy naptárat, ami elárulja nekem a pontos időt.
      Oda fele úton nem tettem mást, mit amit eddig már oly sokszor a túlvilági életem során. Visszarévedtem a múltba, magam elé képzeltem a hátrahagyott szeretteim arcát. Az anyámét, akinek mindig oly' sziporkázó mosoly tündökölt arcán, mire ránézvén az ember alig tudta elhinni, hogy léteznek az világba szörnyűségek amikről jobb nem tudni. Aztán felsejlett bennem apám alakja, a megtestesült komolyság bálványa aki anyámmal ellentétben szinte sosem mosolyogott, ám ezzel szemben olyan eszes volt, amilyen én mindig is lenni szerettem volna. Aztán a feleségem jutott eszembe, akihez minden bizonnyal még nem kellett volna hozzá mennem ám már akkor is tudtam a betegségemről... Arról az átkozott betegségről, ami végül koporsóba kényszerített így aztán bátran gyűrűt húztam újjára, fiatal korom dacára. Átakartam élni a házasság üdvét és ő is ezt szerette volna. Azt akarta, hogy teljes értékű életet élhessek még akkor is, ha ehhez korábban kell elköteleződnie mint a korunkbelieknek. Gyereket szült nekem egy édes, bájos arcú kislányt akinek szemei égszín kék ragyogásában csupán rövid ideig gyönyörködhettem ugyan, mégis elbüvölőnek találtam és mindennél jobban szerettem. Milyen lehetett neki apa nélkül felnőni? És az anyának, mekkora erőfeszítésbe kerülhetett felnevelni azt a kislányt akit csupán az én kedvemért hozott a világra? Egyedül álló anyaként... ebben a rotható, zord világba talán  ő maga is pokolra kívánta magát vagy talán eldobva magától az özvegyi fátyolt új férjet keresett magának, ki kihúzta a bajból...
      Szerencsére nem kellett sokat keresnem, hamar utamba került egy oktatási intézmény, - így felhagyhattam az értelmetlen, céltalan önmarcangolással - aminek igazgatói asztalán rögtön meg is találtam a keresett tárgyat; a naptárt. Világosan szerepelt benne; 7019. november 1. Hát igen, elég sokáig "aludtam". Ha emlékezetem nem csalt, valamikor 2017 tájékán helyeztek örök nyugalomra. Nem is bántam, hisz a világban akkor rengeteg probléma tornyozódott egymásra... az ember azt se tudta, melyikről beszéljen elsőként ám szemlátomást úgy tűnt, ez semmit sem változott azóta.
      Ugyanis ahogyan kiértem abból a bizonyos iskolából és elindultam a kedvenc kávézóm felé, ahol régen megismertem a későbbi feleségemet, aki aztán pár évvel később ugyanazon a helyen közölte velem, hogy gyereket vár. Mindenképpen el akartam menni oda, ám csak a romjait találtam, s ekkor tűnt fel; a végtelen kihaltság. 

      Minden annyira csendesnek, némának tűnt. Nem voltak fák, mik a szél játékszereiként kísérteties susogásba törtek volna ki... nem hallottam a madarak lágy, fagyos énekét. A bogarak neszezése is megszűnt, nem mozgott semmi... Egyedül az épületek falára felkúszó igénytelen futó növény leveleinek zizegése zendült fel néha-néha vagy a fű süvített párszor, mi a talpam alatt lévő kövek között gyökerezett.
      Milyen idegesítő... - gondoltam, mert nem erre számítottam. Nem egy halott tájra, egy élettelen valamire... izgalomra vágytam, ám ez kicsit se mutatkozott annak. Még az utcai lámpák fénye se pislákolt. Sőt, ahogyan felpillantottam az engem körülvevő lakóházak ablakaiba, azokból sem láthattam semmilyen fényt kiszűrődni.
      Mégse voltam hajlandó feladni. Ha már Isten megajándékozott az ébredés örömével, nem elégedhetek meg azzal, amit eddig láttam; így gondoltam. Ám ahogyan egyre tovább haladtam, egyre többet látott szemem és ezzel párhuzamosan agyam szép lassan kezdte össze rakni a kirakós darabkáit. Eltűnt az ember. Egyetlen egyet sem találtam fajtámból. Láttam lovakat, mik vígan vágtattak a pusztaságban. Kutyákat, mik farkasokkal hadakoztak. Tigriseket, mik megsokasodtak. Elefántokat, ahogyan diadalittasan a levegőbe trombitálnak. A természet legyőzte az embert. Az a természet, ami ellen azóta küzdöttünk, mióta csak világra jöttünk. Soha nem tudtunk vele együtt élni és ahogyan körbe néztem, úgy tűnt, végül ez lett a vesztünk.
      Nem értettem, hogy történhetett mindez. Életben maradtak az állatok, valamint az erdőknek azon része, amiket még nem aprítottunk fel. Az állatok bekóboroltak a megmaradt városokban, ahol jobbára inkább a rovarok és rágcsálók leltek menedékre. Milyen katasztrófa történhetett, mit minden más túlélt, csak az ember nem, aki egyébként a táplálék lánc csúcsán foglal helyet?
      Végül rájöttem; az ember saját magát pusztította el. Folyton egymást ölték, gyilkolták azóta is, mióta hosszan tartó álmom kezdetét vette. A hadakozás sosem ért véget, elkezdődött a világháború minek ezúttal az élővilág, a természet és az élet lett a győztese. 

Homonyik András - Elvesz(t)ve

Mindenki érezte már biztosan a magány és csalódottság keserű ízét, melytől nem tud szabadulni. Az érzés, mely megfoszt az önbizalomtól, a határozottságtól és az önmagunkba vetett hitünktől. Ami miatt ki sem mozdulnánk a szobából és nem folytatnánk a megkezdett terveinket, elképzeléseinket, álmainkat, bármi is legyen az. Most én ezt érzem. A szívem hevesen zakatol az idegességtől, a gondolataim folyamatosan pörögnek, Adriára gondolok és a szemeimben nem látni mást csak elkeseredettséget és könnyeket.
A válaszok, melyeket Robert adott nekem épp annyira lendítettek előre a nyomozásomban, mint amennyire szíven ütöttek és rombolták le a feltételezéseimet Adriámmal kapcsolatban.
Adott egy személy, akinek nevét nem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy ő valahogy megszökött Atlasz börtönéből és azóta is életben van. Valahol.
Mintha csak egy tűt keresnék a szénakazalban. Elkeseredettségem fő oka, hogy van egy nyomom, amin elindulhatnék, de nem tudom, hogyan tegyem. Ha meg is találnám azt a személyt, hogyan is tudnám rávenni, hogy segítsen? Hogyan is tudnám a segítsége nélkül kiszabadítani Adriát?
A világomat jelentő Adria egyre távolabb kerül tőlem. A tudat, hogy nincs többé mellettem, hogy nem tudok segíteni rajta, fojtogat. Biztos vagyok benne, ha most látna, csalódna bennem. Lemondana rólam és arról is, hogy megtalálhatom őt, hiszen hiánya megbénít. Nem elég, hogy nem találom őt, de most úgy érzem belőlem is eltűnt valami. Elvesztem önmagam.
A Roberttől való távozás után az érzés nem eresztett. Majd egy váratlan látogatótól reményt kaptam és válaszokat a kérdéseimre.

Ez a nap is úgy indult és telt, mint az eddigiek. A nyomasztó érzés teljesen bekebelezett és elhitette velem, hogy minden odalett, nincs remény. Magamba roskadva ültem az ágyamon, majd egy éles hang zavarta meg a néma csendet. Az ajtócsengő hangja zendült fel. Kevés testi és annál is kevesebb lelki erővel keltem ki az ágyból és indultam el az ajtó irányába. Mikor kinyitottam, a kintről beszűrődő világosság szinte megvakított.
-        Igen? – kérdeztem, miközben a szemem elé tettem a kezem, hogy láthassam ki áll az ajtóban.
-        Te vagy a Kutató? – kérdezte.
Majd helyeslő válaszom után átadott egy piros borítékot, melynek külleme egy pillanatra lebénított. Mire felnéztem a levél kézbesítője már tovább állt. Utána kiabáltam.
-        Bocsánat, de ez biztos, hogy az enyém?
-        Ezt a címet és nevet kaptam utasításba a kézbesítéshez. - válaszolta
Furcsának találtam, hogy egy idegen állít be egy címzetlen levéllel és talán ennél is különösebbnek véltem, amit mondott, miközben az égre nézett és felmutatott.

„Én teljesítettem az alkunk rám eső részét! Most te következel!”

Miután becsuktam az ajtót, a kezemben lévő borítékra néztem. Nem egy hagyományos boríték volt, hanem egyedi, kézzel készített. Tűzpiros papírból igényesen, pontosan meghajtott küldemény volt, amely különleges érzéseket ébresztett bennem. Mihelyst ránéztem, bánatomat egy nem mindennapi érzés váltotta fel, melyet több mint 2 hónapja nem éreztem már. Nem tudom pontosan meghatározni, csak hasonlatokkal érzékeltetni. Az emberek többsége talán akkor érez ilyet, mikor egy szép helyet lát. Legyen az egy csodás kilátás bármely homokos tengerpartra; egy hegyekkel körbe ölelt völgyre, vagy akár egy virágzásnak indult cseresznyefa erdő. De talán még jobb példa, ha csak egy festett, rajzolt vagy fényképezett képre nézünk… Mikor arra várunk, hogy megszólaljon vagy megmozduljon, mert szinte életre kel a műalkotás. Az én esetemben, ezekhez a példákhoz tudok sorolni még egyet. A különféle állatot, tárgyat megformáló, papírból hajtogatott gyűjteményemet. Bármely darabját veszem kézbe a kollekciómnak, mikor ránézek, bár tudom, hogy nem él, mégis egy parányi varázslatot érzek legbelül és várom, hogy ez a mágia beteljesedjen és életre kelljen az adott origami figura. Ez számomra varázslat, mely papíron, illetve papírból van.
Amint ezek a gondolatok és érzések végigsöpörtek a testemen egy rendkívüli felismerés ért. A kézzel hajtogatott, egyedi boríték és a papírvarázslat azt jelenti, hogy a címzetlen levélnek a feladója nem más, mint a Papírmágus. 
Remegő kézzel bontottam ki a borítékot, melyben a kézírás, a megszólítás, a stílus mind ismerős volt és egyben felkavaró. Könnybe lábadt szemmel kezdtem el olvasni a sorokat, mert érzetem és tudtam, hogy most a varázslat megszólal majd és vigaszt nyújt nekem Adria hangján.

Szerelmem, Világom, Mindenem!

Elmondhatatlanul hiányzol nekem! Szeretném, ha tudnád, jól vagyok, nincs semmi bajom. Elmondok neked mindent, ami idáig történt velem, ám előtte szeretném elmondani, hogy láthatlak téged. Könnybe lábadt a szemem mikor először újra láttalak. Bár el is szomorodtam, mert láttam bánatodat. Látom, mennyire igyekszel, hogy megtalálj, látom, mennyire haza akarsz vinni, magad mellett tudni és érzem, mennyire szeretsz! Kérlek, ne add fel! Kérlek, ne adj fel! Kérlek, ne adj fel minket! Most sajnos egyedül kell ezzel megbirkóznod, de ezzel az levéllel, ezzel az egy eséllyel tudok üzenni és erőt adni neked. Erőt akarok adni ahhoz, hogy megtalálj és újra a karjaidba zárhass. Hogy láthassam újra a mosolyodat, ami nagy szerepet játszott abban, hogy beléd szerettem. Kérlek, keress meg!

Most elmesélem neked, hogy mi történt velem az elmúlt 75 napban. Tudom, veled bármit megoszthatok és hinni is fogsz majd nekem szerelmem annak ellenére, hogy:

A történet, amit leírok neked „Hihetetlen, de Igaz „lesz!

Miután megérintettem a követ, egy erős fény vakított el majd hirtelen egy sötét és nyirkos helyen találtam magam. Az érzés leírhatatlan volt. Miután a szemem hozzászokott a sötéthez, egy régi terem képe rajzolódott ki előttem, melyben csupán annyi fény szűrődött be, amennyit a Hold ad egy felhőtlen éjszakán. Nem tudom neked szavakba önteni mennyire rettegtem. Rengeteg időt töltöttem egy sarokban összekuporodva. Fáztam, éhes és szomjas voltam. Nem tudtam elinduljak vagy maradjak. Végül az éhség indulásra késztetett és úgy gondoltam, ennél rosszabb már nem lehet. Kimerészkedtem abból a teremből, amelyben hosszas órákat vagy akár egy napot is eltöltöttem. Reszketve és könnyezve indultam el. Nem tudtam sem azt, hogy hol vagyok, sem azt, hogy vajon egyedül vagyok-e. Ez volt az a dolog, ami a legjobban megrémisztett.
Lépésről lépésre haladtam. Nem láttam még ilyen építményt, ahol ennyi helyiség lett volna. A tájékozódásom mind időben, mind pedig térben teljesen összezavarodott. Bár teljesen biztos vagyok benne, hogy csak egyenesen jöttem, mégis, a mögöttem lévő folyosó elkanyarodott. Nem értettem. Tovább haladva felfedeztem, hogy nem tudok bemenni egyik helyiségbe sem. Csak egyenesen tudok haladni tovább. Furcsa, mintha valami utat mutatna. Egyszer csak elértem a folyosó végére, amely balra kanyarodott. Sötét volt ugyan, de világosság szűrődött be a mennyezet felől. Elindultam, és ahogy közeledtem, egyre több részletét láttam a teremnek.
Úgy gondolom, ez valamiféle emlékhely lehet, mivel három monumentális szobron kívül semmi más nincs a teremben. Középen, a lépcsősor tetején, a trónon páncéllal, kardal és pajzzsal felszerelt király ül, kinek jobbján és balján is egy-egy védelmező áll. Gondoltam közelebbről is szemügyre veszem a szobrokat, így elindultam a lépcsősoron. Ahogyan az utolsó lépcsőfokra felléptem a ruhám hirtelen megváltozott. Az eddig viselt ruhámból egy koramúlt estélyi ruhában találtam magam. Ami igazán mutatós volt, bár nem az én ízlésemnek megfelelő. 

Tovább mentem a teremből, bár úgy éreztem, mintha figyelnének a monumentális szobrok. Reméltem, az újdonsült öltözetem lekerül rólam, amint kilépek a teremből, de nem így lett.
Néhány teremmel arrébb számomra hihetetlen látvány tárult elém. Gyertyafény töltötte meg helyiséget, melynek közepén egy asztal állt, ami telis-tele volt ínycsiklandó étellel és itallal. Leültem és enni kezdtem, legyen ez bármilyen csapda is. Ám semmi sem történt. A kezdeti rettegésem kissé alábbhagyott és percről percre bátrabbnak éreztem magam. Már nem lopakodtam a folyosókon - túlzással ugyan-, de elkezdtem megszokni a közeget. Ami, vagy aki meg akar találni, úgyis megfog. Felbátorodásom okán megragadtam egy gyertyát és folytattam tovább felfedezőutam. Cél nélküli bolyongásom során felfedeztem egy központi helyet, egy előcsarnokot, ahol lépcsősorhoz vezet fel az emeletre, mely középen elágazik. Elindultam a baloldali lépcsősoron majd visszatekintettem és akkor látszott igazán, milyen hatalmas a csarnok. Ekkor a szemem sarkából megpillantottam egy alakot. Halálra rémültem, hiszen kiderült nem vagyok egyedül. Ettől a pillanattól kezdve egy helyet kerestem, ahol biztonságban lehetek és megnyugodhatok. Amint megtaláltam becsuktam és eltorlaszoltam az ajtót. Nem tudom pontosan mennyi időt tölthettem itt, mert félelmem ellenére elaludtam.  Ébredésem után a félelem érzését felváltotta a kíváncsiság, hogy ki az, akit láthattam.

Folyton a gondolataimban vagy szerelmem. Igaz maximum kettő napja nem vagyunk együtt, de úgy érzem, hogy ez a hely már most megváltoztatott. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a változást te pozitívumként értékelnéd. Amilyen zárkózott és félénk voltam, mikor megismertél, most egy árnyat akarok megtalálni egy ijesztő holdfényes várban.
Nem akarom, hogy ez a hely olyanná változtasson, akit te már nem tudnál szeretni!
Újra felbátorodtam és útnak indultam. Sokáig nem találtam nyomát, hogy bárki más is lehetne itt rajtam kívül. Kutatásom során egyre mélyebben fedeztem fel a várat. Legnagyobb örömömre találtam egy könyvtár szobát, melyet már akkor tudtam, hogy menedékem lesz. De persze kiutat sehol sem találtam. Mintha egy labirintusban lennék, ami várnak vagy kastélynak van álcázva.
Hogyan létezhet ilyen?
A napok teltek, ám semmi nyomát nem találtam az árnynak, így kezdtem azt gondolni, hogy csupán a képzeletem szüleménye volt. Ám kutatásomat folytattam tovább eme ismeretlen helyen. Napjaimat egy térkép készítésével töltöttem, mely során újra bejártam a várat. Azonban egy óvatlan pillanatban nem figyeltem és legurultam az eddig felfedezett legnagyobb lépcsősoron. Végiggurultam rajta, egészen az aljáig. A fájdalom, amit éreztem, leírhatatlan volt.
Figyelmemet elterelve az érzett kínokról egy távoli pontra próbáltam fókuszálni, mikor újra feltűnt egy árny. A hozzám legközelebb lévő oszlop mögött bújt meg, miközben mereven figyelt. Kétségbeesésemben szólítottam.
- Segíts nekem! – és ekkor lassan előbújt az oszlop árnyékából.

-
        Ne aggódj Adria. Itt nem eshet bajod. Itt nincs helye testi fájdalomnak. – majd a kezed nyújtottad.
Ahogyan megpillantottam, a szívem egyre erősebben kalapált. Téged láttalak szerelmem. Te álltál velem szemben. Majd közelebb léptél és hozzám hajoltál.
Hihetetlen volt a pillanat, de az még inkább, hogy nem csupán a fájdalom, de maguk a sérüléseim is eltűntek. Kezemet nyújtottam én is és segítségeddel talpra álltam. Nem tudtam, ez vajon valóság, vagy képzelet.
-        Valóban itt vagy? Valóban Te vagy? – kérdeztem.
Kétségeim ellenére nem akartam elengedni kezedet. Ha illúzió is vagy, veled akarok maradni.
-        Kérlek, mond azt, hogy valódi vagy! – kérleltelek, miközben könnyeimmel küszködtem.
-        Valódi vagyok és nem. Nem vagyok itt, de mégis. Melletted vagyok úgy, hogy nem is vagyok itt.
Teljesen összezavarodtam a hallottak után. Már nem tudtam, mi valódi és mi képzelet. Egyszer csak elengedted kezemet, mitől belém hasított a fájdalom és tudtam valódi voltál. Eltávolodtál tőlem és újra a sötétségbe burkolóztál, miközben még beszéltél hozzám.
-        Az, ki magasan van, messzire ellát. Te ott vagy, hát láss! Légy ott, hogy ott sem vagy. Tudj meg olyat, amit más nem tudhat és mond el úgy, hogy nem tudják te mondtad. Sütkérezz úgy a csillagóceán alatt, hogy tudod nincs itt se jelen, se jövő, mert ami körülvesz az a múlt maga.
Sziluetted a mondat végeztével eltűnt. Ott álltam könnyes arccal, ismét magamra hagyva. Akár illúzió voltál, akár nem, egy rejtvényt adtál nekem. Amit meg fogok fejteni!
Az első, ami ötletet adott, az a „csillagóceán alatt” szavak voltak. Bolyongásaim során találtam egy szobát, ami szabályos kör alakú volt és a plafon olyan, mintha a csillagos égboltot mutatná. Egyből elindultam a terem felé, közben pedig töprengtem tovább. „Sütkérezz” és „körülvesz az a múlt maga” talán arra utal, hogy tegyek úgy, mintha sütne a nap és a múltam körbevesz? „Te ott vagy, hát láss”! Eszerint a múltat fogom látni magamkörül?
 „Légy ott, hogy ott sem vagy”. Akkor nem csak a sajátomat láthatom?! Bármit megnézhetek a múltban? Merész elképzelés tőlem, de nem sokára úgyis kiderül, amint odaérek a terembe. „és mond el úgy, hogy nem tudják te mondtad”. Valahogyan tudok innen üzenni a kinti világba? Netán valakivel?
Ezek a feltevéseim reményt adtak nekem. Azonban azt is tudtam, mennyire összetörhetnek, ha tévedek. Odaérve a teremhez, bejárata előtt megtorpantam majd bátorságomat összeszedve léptem be nyitott ajtaján. Megálltam, lehunytam szemeimet és felfelé fordítottam arcomat a csillagfények irányába.
-        Felkészültem! – mondtam és abban a pillanatban az ajtó becsukódott.
 Az ajtó csapódására kinyitottam a szemem és nem hittem neki. Téged láttalak, ahogyan összetört szívvel, magadba roskadva ültél az ágyadon. Az én szívem is meghasadt, hogy így kell lássalak. Valahogyan üzenni fogok neked szerelmem.
Már eddig is rengeteg időt töltöttem ott és még biztos, hogy ez után is sokat leszek ott. Miután rájöttem mi az, ami segíthet rajtam, rögtön a könyvtárba jöttem és tollat papírt ragadtam. Még nem tudom hogyan, de megtalálom az árnyat. Úgy gondolom, ő az, aki segíthet eljuttatni neked ezt az üzenetet.
Remélem segítettem neked, és ez által te is tudsz rajtam segíteni. Nagyon szeretlek! Tudd, ha én nem is tudok több erőt adni neked, te a kitartásoddal erőt adsz nekem, hogy kibírjam itt nélküled. Vigyázz magadra! Harcolj és kutass értem!
Szeretlek folyton és mindörökké!
                                                                                                                                                                   Papírmágus


Amint a végére értem a levélnek, egy könnycsepp hullott a papírlapra. Örömmel töltött el, hogy jól van és láthat engem. Van remény, hogy megmentsem! Bár még nem tudom, mire utal, de megfejtem az üzenetét.
Abban a pillanatban, mikor ezt eldöntöttem egy furcsa álomban találtam magam. Az illúzióban egy nagy terem közepén álltam, körülöttem mindenhol gyertyák voltak és mikor letekintettem, láttam, hogy egy ódon női estélyi ruha volt rajtam. Felfoghatatlan volt, hogy mi történt velem. Nem sokkal később elindultam az ablak irányába, majd a tükörképemként Adria nézett vissza rám. Ezt követően az ablaküvegen visszatükröződve mozgásra lettem figyelmes. Megfordultam. Velem szemben, az ajtóból belépett az a személy, akire a legkevésbé számítottam. „Magammal” álltam szemtől – szemben, egyre közelebb és közelebb. Azonban én hiába akartam, a testem nem mozdult. Egyben külső és belső szemlélője is voltam a dolgoknak. Táncolni kezdtünk, de még mindig nem tudtam mozogni, csak részese voltam az eseményeknek. Zene nélkül táncoltunk, miközben Adria az én arcomat viselő lényhez hajolt és a fülébe súgta:
-        Segítened kell! Szeretném, ha valamit elvinnél a kinti világba.
-        A kinti világba? – lepődött meg.
Abban a pillanatban elengedte a kezem és futni kezdett. Ki a teremből, le a lépcsőn. Utána rohantam, de nem tudtam utolérni.
Már nem számoltam, hányadik lépcsőfokot hagyom el, de tudtam, hogy a kastély belsejében egyre lejjebb és lejjebb haladok. Mintha a kietlen, síri csendben egyenesen a pokolba tartottam volna. Lépteim visszhangot vertek a nyirkos falakon, miközben egyre szaporábban véve a levegőt, a bordáim alatt fájdalom hasított az oldalamba. Estélyimet most éreztem leginkább terhesnek. Tánc közben szinte súlytalannak éreztem a megannyi, csillogó kővel kirakott anyagot, most viszont, fuldokoltam benne. A folyosó végén árnyék mozgására lettem figyelmes a félhomályban, és az ujjaim még görcsösebben fonódtak a piros borítékba rejtett levélre. Mi lesz, ha valaki mással találkozok? Sosem lenne képes becsapni. Tudtam, hogy így van, mégis inkább kérdésnek éreztem a gondolatot mintsem állításnak.

Visszafojtott lélegzettel, szorosan a falhoz lapulva merészkedtem elérőbb, mikor hirtelen előttem termett és én szembe néztem vele:
-        Már azt hittem sosem érsz ide.
Ekkor a velem szembenálló személy már nem az ÉN alakomban jelent meg.
-        Tudom, hogy ki vagy! – mondtam.
-        Valóban? Semmit sem tudsz rólam te lány! – gúnyolódott.
-        Jártam ott és akkor, mikor még meg sem születtem. Láttam, ami a legnagyobb titok.
Az idegen arcán aggodalom látszott. De mégis elnevette magát.
-        Nem számít hol voltál és mit láttál. Itt fogod leélni az életedet, ebben a világban és ez ellen nem tehetsz semmit!
-        Biztos vagy benne? – kérdeztem. - Mi történne akkor, ha találnék egy módot, és kiszabadulnék innen? Elmondom. Mivel ezen a helyen kell, hogy legyen valaki, aki tartja az eget, ezért azt a személyt automatikusan visszarántja, akinek tervezték ezt a börtönt.
Az idegen arcán az aggodalom jelei mutatkoztak.
-        Tervezték ezt a helyet? Úgy hallom, te még azt sem tudod, hol vagy! Javaslom, amíg itt vagy - és bizony hosszú ideig itt is leszel - nézz utána két dolognak.
-        Mégis mi lenne az?
-        Először is, hogy mi is ez a hely pontosan. Másodszor, hogy ki valójában az árny, ahogy te hívod. Hiszen itt semmi sem az, aminek látszik!  
-        Fogalmad sincsen arról, hogy mit gondolok!
-        A könyvekben, szóbeszédekben, mesékben, melyek legendákká öregedtek, egy elbukott titán senyved az égbolt elképzelhetetlen súlya alatt. De arra vajon gondolt bárki is, hogy előttem, a bukott Atlasz előtt, ki tartotta az eget a magasban?
-        Ezt hagyjuk későbbre, alkut ajánlok neked!
-        Miért mennék én bele az alkudba? Innen te úgysem tudsz kiszabadulni, de hallgatlak.
-        Elviszed nekem ezt a borítékot valakinek és cserébe belenyugszom, hogy nem tudok kijutni innen.
-        És ha nemet mondok?
-        Saját tapasztalatomból tudom, hogy a hely szelleme meggyógyít, így nem eshet bajom. Ám, ha nem teljesíted a kérésem és nem viszed el a borítékot, többé egy falatot sem eszem. Ezt még a hely varázsereje sem tudja meggyógyítani, így csak idő kérdése halálom eljövetele. És időm itt ugye van bőven. Tehát, ha nem lesz már itt senki, te fogsz visszakerülni. TE, Atlasz!
Na, áll az alku? 

Annavera - A vendég

Ma október 31-én a legvékonyabb a világokat elválasztó határ. Ma éjszaka a holtak újra köztünk járhatnak.
Kivételesen fényes éjszaka volt, a teli hold vakítóan világított mindenkinek, aki vette a bátorságot és ilyenkor idekint bolyongott. A legtöbb ember ezen időszakban a házában tartózkodott, ismerték a hiedelmeket, melyek azt suttogták, ma bárki visszatérhet. A bárki miatt mindenki, legalábbis minden babonás ember rettegett.
Lehetséges, hogy ezen az éjszakán visszatér a gyilkos, akit kivégeztek, vagy a király, akit elüldöztek. A szegény leány, akit megöltek, vagy az édesapa, aki meghalt.  A valaki bárki lehet. S ettől rettegtek az emberek, mivel sajnos a félelem nem volt alaptalan. Évről évre volt pár merész és botor ifjú, aki kimerészkedett ilyenkor, másnap reggel csak a holttestüket találták. Persze lehetséges, hogy a nem a szellemek végeztek velük, hanem egy tényleges gyilkos, de túlságosan félelmetes volt az elv maga is, hogy valaki kihasználja a babonát és akkor gyilkol.
Az emberek rettegtek ettől a naptól, nappal még sötétedés előtt áldoztak a szellemeknek, majd sötétedéskor behúzódtak a lakásokba.  A vámpírok, elfek, boszorkányok, alakváltók… egyszóval a többi faj csak tartottak az éjszakától. Hisz ha ők is léteztek, akkor a szellemek is létezhettek. S noha ők nem rettegtek az éjszakától, csak óvatosan kezelték. Hiszen még ha nem is a szellemek gyilkolnak, akkor valaki másnak, valaki élőnek kell s az veszélyesebb, mint bármi szellem.
Lehetne mondani, hogy csak botor emberek estek el ezen éjszaka, viszont az hazugság lenne. Minden fajnak az ifjúi között vannak bátrak, naivak és ostobák. Igen, nem csak emberek haltak meg ma. Minden faj vesztett már el tagot, s ez nem jelentett jót. Ha csak az emberek halnának, akkor az csak annyit jelentene, hogy valaki erősebb volt náluk, viszont a többi nép is áldozatul esett.  Ami nem hétköznapi tett. Hiszen ha rangsort kéne állítanom, akkor azt mondanám, hogy az emberek a leggyengébbek fizikai erő alapján.  És… a különbségek kitárgyalása nem ide tartozik, az egy másik történet.
Nos… a lényeg, ha valami, vagy valaki nem csak az emberekkel, hanem a többi fajjal is el tud bánni, akkor az emberek jogosan rettegnek az éjszakától.

A messzi éjszakában éjfélt ütött az óra, a temető kapujában egy gyönyörű hölgy állt.
Haja a telihold fényétől vérnek tűnt s egészen a háta közepéig leért, mintha vérben fürdött volna, mintha gyilkolt volt. A szemei élénk lila árnyalatot kaptak, s zavarodottság csillogott benne. Arca elárulta a korát. Fiatal volt, maximum harminc éves, ha több is nincs negyven.

A hölgyet Belindának hívták, már évszázadok óta halott volt. S nem hitte, hogy valaha is ezt a földet fogja járni. Különlegeseset volt. Elvileg léteznie sem lenne szabad. Ő csak egy fél emlék volt, egy fél személy, egy fél lélek sem. A lelke már a világ eleje óta vándorol. Egy átok miatt. Megszületik, él és az élete közepén mindenképp meghal, majd újra megszületik. Mikor meghal, akkor a lelkének fele a túlvilágon bolyong és a múlton a tettein elmélkedik, az összes tettén. A másik fele újjászületik, és ugyanúgy megkapja az emlékeit, csak neki még élnie is kell.
Belinda egy háború közben esett el, vagyis inkább megölték. Nem volt jó ember, ezt ő is tudta magáról. Egykoron miután elárulták és elfordult a régi önmagától Belindának, a Rettegettnek hívták.
Kegyetlenül, rezzenéstelenül megölte az ellenséget, nem mutatott irgalmat. Miért mutatott volna, hisz a saját családja, a népe árulta el. Megpróbálták megölni, mert rájöttek, kinek a lelkét őrzi, hogy ki lenne, ki volt ő egykoron még az átok előtt. Csak azért mert bízott egy személyben. Mert bízott a testvérében. Hiba volt, amit keservesen megfizettet utána.
S noha az árulás fájt, mintha a szívét tépték volna ki, még mindig látni szeretné őt, Galbedirt a testvérét.  Hisz tudta, hogy nem tehetett mást, látta a tekintetében aznap, s hallotta mikor meghalt, hallotta a kiáltásában s látta a szemében a fájdalmat és a megbánást, az önhibáztatást.
Látni akarta őt, de látni akarta őt is. A mostani életét.
Tudni akarta, ki lett s mi történt eddig vele. Hogy mennyire emlékszik rá, rá és Estherre, Melindára, Hangára, Helkára s a többiekre. Tudni akarta, hogy Annavera hű társa-e még mindig, hogy megbocsátott-e már neki. Hogy haragszik-e az Istennőre, s gyűlöli-e Schámánt.
S közben félt is tőle, félt a véleményétől. Nem volt jó „ember” miközben még élt, szánalmas volt, s vérszomjas. A gyűlöletét, a haragját, az önutálatát az ölésbe fordította, nem hiába kapta meg a Rettegett nevet, az ellenségeitől, az angyaloktól. Gyűlölte őket, egytől egyig. Még a kisbabákat is pedig nekik semmi közük nem volt az egészhez, de gyűlölte őket. S bármennyi vért ontott ki, bármennyi angyalt ölt meg, a vérszomja nem csillapodott, a gyűlölete nem múlt, a fájdalom nem szűnt. Csak nőtt.  S mikor meghalt tárt karokkal, örömmel fogadta a halált, már rég nem akart élni. De ha csak az akarásról lenne szó már rég feladta volna, s nem csak ő a többiek is. Gyermekként gyűlölte magát, emlékezett Hangára, a Világok pusztítójára, aki csak élni akart. Emlékezett, hogy a boldogságra való vágyással, a békés élet akarásával a Világ pusztítójává és egy végső kétségbeesett háború kirobbanásának okozójává lett.
Igen. Végső háború, akkor az volt. Csak a vakszerencse miatt sikerült túlélniük annyi „embernek” hogy egy új bolygón, egy másik naprendszerben újra kezdjék. Hanga végig nézte, ahogy semmivé lesz a Gihai bolygón élet, ahogy mindenki meghal, aki még ott volt, az önutálata szinte tapintható volt.
Emlékezett rá, emlékezett a többiekre, emlékezett az életére.
Rémlett a félelem, hogy mi lesz, ha ő is pusztítani fog, ha őt is gyűlölni fogják valamiért, amiről lényegében nem tehet. Hisz benne van a természetben, hogy Boldog akarsz lenni, hogy élni szeretnél. Hogy a pároddal, a barátaiddal akarod leélni az életed és békésen, öregen meghalni, nem harmincöt évesen.
Gyűlölhette volna Hangát, gyűlölhette volna a többieket, de nem tette. Szerette és megértette őket, ő is egy volt közülük, s épp ezért megértette és még jobban szerette őket. Igen, önmagát ugyanúgy gyűlölte, a többieket szerette, de önmagát gyűlölte.
Valahol mélyen a szíve egy eldugott részében érezte, hogy igazságtalan magával szemben, de nem érdekelte. A figyelembe nem vett rész, ahol a remény lakozott, reménykedett, hogy a mostani énje tud neki segíteni, mert megnyugvás és megbocsátás nélkül a túlvilág is borzalmas.

Csendesen magába mélyedve haladt előre egyre közelebb oda, ahová a lelke húzta, ahol a másik fele volt.
Egy kórházban volt. S halványan felismerte a kórházat, mikor ő élt ez már akkor is állt. Angyal területen voltak, s csak reménykedni tudott, hogy nem angyal a jelenlegi énje. Mondjuk kételkedett benne, valahogy azt nem érezte helyesnek.
A kihalt éjszakai folyosón az egyetlen fényt a telihold magányos világa adta. Mint aki átérzi a helyzetet.
Egyet balra fordult és hirtelen egy ajtóval találta magát szembe, ahonnan halk beszélgetés szűrődött ki.
Félt benyitni. Nem akart szembenézni önmagával, de szembe akart. Látni akarta őt, de közben elfutni a másik irányba és soha vissza nem jönni. Rettegett a lesújtó véleménytől, retteget a gyűlölettől. Rettegett önmagától.
Nagy nehezen, remegve rátette a kezét a kilincsre, majd lassan még mindig félve lenyomta és benyitott.
Két személy volt a szobában. Egy nő és egy férfi. S mindkettő felismerte, látta a szemükből s testtartásukból s mégis ő egyiket sem ismerte fel.
Óvatosan belépett és becsukta maga mögött az ajtót, majd csendben, dermedten állt. Nem tudta mit kéne tennie. S úgy is maradt volna, ha nem hallja. Ha meg nem hallja, ahogy nevét suttogták.
- Belinda… - A nőnek, aki suttogta hasonló szeme volt, mint neki, élénk lila a haja fehér volt, de nem a kortól, nem lehetett idősebb, mint mikor ő meghalt. S ekkor belecsapott, ő a mostani élete, s a halvány színe, a karikák a szem alatt, a feladás a szemben értelmet nyert. Haldoklik, már az élete végén jár.
- Andrea vagyok. Örülök, hogy itt vagy. S nem csak én.
- Igen. Belinda, Galbedir vagyok. A bátyád. – A hangját rögtön felismertem, ahogy megszólalt s a neve hallatán, s hogy még mindig a húgának tart odaakart rohanni hozzá és megölelni.
Hiányzott. Gyűlölte őt de mégis még mindig hiányzott. Mikor elárult az életének vége volt, ő volt mindig is a mentőöve. A megmentő, a bátyó.
Nem tudta megtenni az ölelést, mert ő már ölelte. Az erős karjaival tartotta a vékony és gyenge testét. Úgy ölelte mintha az élete múlna rajta s miután lassú cseppeket érzett az arcára esni én is visszaölelte. Végre szeret engem is valaki. Gondolta magában Belinda.
Percekig álltank összeölelkezve, miközben mind a kettőjüknek folyt a könnye, mikor egy halk szó elvonta a figyelmet.
- Örülök.
Szétbontakoztak, majd egy tétova lépést tett az ágy felé. S lassan még egyet, míg ott nem állt előtte és míg meg nem ölelte ő is.
A látszólag gyenge és haldokló teste meglepő erővel szorított. Az ő szeméből folytak a könnyek, örült, hogy látott. Örült, hogy találkozott vele. S ő is örült neki.
Mikor elengedték egymást erővel leültette maga mellé, s lassan neki dőlt.
Bátorságát összeszedve és megkérdezte, ami a szívét nyomta.
-  Andrea, gyűlölsz engem?
- Gyűlölni, miért? Nem gyűlöllek, mint ahogy te sem gyűlölted a többieket. Az énem voltál, az előző életem, szeretlek. Nem gyűlöllek. S te se gyűlöld magad.
- Te nem teszed?
-A gyűlöleten már túljutottam, egykor gyűlöltem magam, és mindenki mást. De ma már nem. Nincs értelem, csak fájdalmat okozol vele magadnak.
- És te Galbedir? Gyűlölsz engem. Én gyűlöltelek, de közben hiányoztál. Gyűlöltem, hogy elárultál, hogy nem vagy mellettem.
- Butus. Nem. Nem gyűlöllek, sosem tettem. Nem hibáztattak azért amiről nem tehettél, hogy ellenünk fordultál miután elárultalak, miután elárultunk. Inkább büszke voltam rád, hogy képes voltál felállni, hogy még mindig élsz. És harcolsz.
Titokban szurkoltam neked mikor harcoltál ellenünk és mikor láttam, hogy halálos sebet kapsz, nem tudtam, hogy fogom túlélni az egyetlen húgom, a szeretett testvérem halálát.
Szeretlek, mindig is szerettelek. Higgy nekem.
- Sosem…?
- Nem. Sosem.
- Én sem. Gyűlöltem magamat, anyámat, az életemet, Nuopét, Schámánt, de téged sosem. Én nem voltam olyan erős, mint te, én elmenekültem. És mikor lehetőségem nyílt visszamenni, megpróbáltam. S utána még jobban utáltam magam. De téged sosem, és te se tedd.
- Biztos? – kérdezte halkan reménykedve.
- Igen. Száz százalék és megverem, aki nem így véli, magadat is beleértve. Értve vagyok.
- Igen. …Köszönöm. Köszönöm nektek.  – mondta Belinda miközben lassan eltűnt, az arcán boldog arckifejezés ült. Végre megbékélt magával. Végre békére lelt s végre nem gyűlöli önmagát.

A messzi távolban, hajnalban ismét egy friss holtestet fedeztek fel a temetőben. Egy újabb botor ifjú esett áldozatul az éjszakának.

Egy elhunyt visszatérésének, mégha csak pár óráról van is szó mindig súlyos ára van.
Nincsen gyilkos, sosem volt. Természet csak betartja rendet, amit ő szabott meg.
Ami él az meghal, s ami meghalt csak akkor teheti a lábát erre a világra, ha valaki meghal.
A halottak nem akarnak újra köztünk járni, ők már leélték életüket, ha egy-egy szerencsés szerencsétlen újra itt jár, az már csak a vakszerencse műve.
Szerencsés szerencsétlen, mivel aki itt jár az nem bírt békére lelni, nem tudott rendesen meghalni.

Belinda, a Retteget ezen az éjszakán végre békére lelt.
Galbedir a Megvetett találkozott a húgával.
Andrea Jillian Quintana utoljára hunyta le a szemét. Az ő élete véget ért. S a többieké is. Schámán nyert.



Egy halk lélegzet vétel.
Vagy mégsem?

Tristan - Megmentő szavak

Egy alak sétál lefelé a dombról lassan, lábai alatt még csak be sem süppedt a nedves avar, gally sem reccsent. A sötétség nemrég telepedett rá a város melletti ligetre, de a domb mögött égő megannyi gyertya fénye újra világossággal terítette be a temetőt. A leszálló köd és a gyertyák fényének találkozása glóriaként fonja körbe a dombtetőt, csakis az év erre a napjára jellemző látványt nyújtva. Az ősz végérvényesen megérkezett, a temető lombos fáiról hullani kezdtek a sárgult levelek a szél legkisebb rezdülésére.
Az alak maga mögött hagyja a domb aljánál lévő kaput és komótosan a város felé indul. Fejét lehajtva halad előre, akkor sem néz fel, amikor elhalad a domb két oldaláról feketében, lámpással a kezükben sétáló emberek között. A domb alján lovas hintók várakoznak, indulnak el, vagy éppen állnak meg, de ő úgy siklik át köztük, hogy senki észre nem veszi.
Ezen az éjjelen kifejezetten csípős az őszi, de ezt ő nem érezi, csak azokat a gondolatokat érzékeli, amik a családjáról ébrednek benne. Látja önmagát és a feleségét, amint a kisfiúkkal állnak az új házuk míves kovácsoltvas kapujában, mosolyogva örülve egymásnak és az életnek.
Emlékszik; ránézett a feleségére, aki valószínűleg a világ legboldogabb asszonyának érezte magát, és ő ettől a világ legboldogabb férfijának. A nő lehajolt karjába vette a fiukat, megfogta férje kezét és elindult befelé. Hangosan kacagva haladtak át a kerten, ami telis tele volt virágzó cseresznyefákkal és a frissen nyírt sövények között, tulipánok, meg rózsabokrok színezték ki a valószínűtlenül zöld gyepet.
Jó ember volt; vezette a gazdaságát, közben a város elöljáróival a település fejlesztésén fáradozott, akinek csak lehetett segített, senkitől sem fordult el. Szinte a nincstelenségből küzdötte fel magát önerejéből, segítség nélkül a város leggazdagabb emberévé, később még polgármesternek is megválasztották. Felesége a környék legszebb asszonya volt, akivel még akkor szerelembe esett, amikor még inas volt a helyi takarmányosnál. Amikor megnősült már gazdag ember volt, de az igazi boldogságot a nő hozta el neki, akivel rajongtak egymásért. Nemsokára megszületett a fiúk, akit abban a hitben nevelték, hogy bizton tudták, soha semmi gondja nem lehet az életben.

A férfi a karosszékben ül mozdulatlanul, mereven bámulva a félig leszakadt ajtó nyílásán át a sötét konyhába. A szobában egyetlen gyertya lángja lobog az asztalon, halványan világítva meg a közvetlen környezetét. Látni engedi a félig üres boroskancsót az asztalon, a kezében lévő pálinkás üveget, és a padlón szétdobált szivarcsonkokat, de azt amit a férfi bámult, azt nem. Hideg van bent, a törött ablakokon be-beszitál a köd, a kandalló már vagy két napja kihűlt, de még érezni lehet az elégett ruhák és kartonpapírok füstjének a szagát. Lassan felemeli a kezében lévő üveget és meghúzza. Eközben felduzzadt ajkán lévő sebet felsérti kitört két első foga és lassan vér csorog a szájába. A sérüléseit előző nap szerezte egy kocsmai verekedés során. Nem érdekli. Már ez sem. Azelőtt ilyen bunyókat mindig megnyert, bárki ellen felállt, és le is győzte. Azelőtt.
Azelőtt minden más volt. Volt felesége, gyereke, háza, öröksége, de szépen lassan mindent elveszített. És most már önmagát is. Valamiért eszébe jut a gyerekkora. Az anyja, az apja, a szolgálók, a kis barátai, a város. Akkor még minden színes volt és fényes. Tökéletes. Emlékszik amint a gazdaság udvarán apja tanította lovagolni, miközben anyja a kert fái alatt olvasott, fel-felnézve a könyve mögül, aggódva fiáért, és emlékszik, hogy a szülei együtt az ágya mellett ültek, kéz a kézben meséltek neki, egyikük a történet elejét, másikuk a befejezést mondta el. Eszébe jutnak az ünnepek meghittsége, a tengerparti nyaralások üdesége, a hétköznapok boldogsága.
És most itt van. Egy tönkrement házban, egy tönkrement élettel. A ház, ami egykor az otthona volt most omladozó, élettelen, hideg és magányos. Pont olyan amilyen ő.
Tisztán emlékszik arra a napra amikor mindent megváltoztatott. Hat éves volt, az anyját figyelte, ahogy a piperetükör előtt ülve csinosította magát és azt, ahogy az ablakon beáramló reggeli fénysugarak szőke haján megcsillantak. Pont ilyennek képzelte az angyalokat. Ő a szőnyegen ülve játszott a fabábuival, de olykor tekintetük a tükörbe találkozott, ilyenkor egymásra mosolyogtak. Emlékszik, arra amikor kivágódott az ajtó, amitől a közelben égő gyertyák kialudtak, sötétségbe borítva a hallt. Az ajtóban apja jelent meg karjában anyja élettelen testével, vizesen, arcáról sárral kevert vér hullott a padlóra. Emlékszik apja fájdalmas kiáltására.
A temetés végeztével a tömeg lassan elvonult.  Ketten maradtak a földhalom mellett. Felnézett; sápadt volt az arca és fáradt. Felnyúlt és kis kezével átfogta apja mutatóujját. Vágyott rá, hogy ő is a szemébe nézzen, hogy éreztesse vele, hogy nincs egyedül. De nem nézett rá, mintha észre sem vette volna, hogy megfogta a kezét, vagy hogy egyáltalán ő is ott van. Végérvényesen egyedül maradt, zokogni kezdett, és anyját szólongatta a sírhant alól.
Tél lett, hosszú, hideg. Az esték szótlanul teltek, a vacsorákat hol egyedül, hol apjával, némán költötték. Hiányzott anyja csengő-bongó nevetése, hiányzott az élet és a fény a házból.  Elmúlt a karácsony is, csendesen, boldogság nélkül. 
Apja szinte alig volt otthon, azt mondta szüksége van a városnak rá, cselekednie kell. Ha otthon is volt, rendszeresen látogatták idegenek, akik minduntalan valami fontosat akartak az apjával megbeszélni, vagy éppen kérni. Ő is akart volna neki fontosakat mondani, vagy csak úgy vele lenni, és megkérdezni azt, hogy igaz-e, hogy az anyukája angyal lett és, hogy tényleg figyeli őket most is, és vigyáz rá az égből. Apjának azonban mindig valami halaszthatatlan dolga akadt valakivel, akit ő nem is ismer.
Felidézi az internátus magányát. Délutánonként ő az ágyán kuporgott, remélve, hogy senki nem veszi észre, és békén hagyja a többi gyerekek. Aztán amikor lekapcsolta a nevelő a villanyt és elcsendesedett a szoba végre ott lehetett, ahová vágyott. Az éjszakák csak az övéi voltak, behunyta szemét kizárta a külvilág hangjait és belekapaszkodott a legszebb emlékeibe, abba amikor még édesanyja vele volt és az apja is boldog volt. Amikor még szerették őt. Nem értette, hogy mit tett ő, ami miatt már nem szereti apja, pedig mindig jó fiú volt, nem tett soha olyat amivel apját felbosszantotta volna, hát akkor miért küldte el otthonról, távol tőle.
Ünnepekkor apja mindig kocsit küldött érte, de alig találkozott az vele, mindig fontos dolga volt, nála fontosabb, ezért egy idő után már nem várta az időt amikor hazamehet, nem volt miért.
Az idő gyorsan pergett, amikor iskolában volt, lassan, amikor otthon, az évek teltek, kész férfivá érett. Észrevette, hogy a lányok az utcán furcsán néznek rá, majd azon kapta magát, hogy egyre több és több időt tölt velük, az ágyukban. De amikor éjszaka egyedül volt még mindig, ott talált megnyugvást, ahol gyermekkorában: az álmaiban otthon az anyjával és az apjával.

Az alak tántoríthatatlanul halad az útján, a sűrű köd szétrebben előtte, hogy azonnal össze is zárjon mögötte, mint valami szörny, ami lenyeli áldozatát. A városhoz közeledve derengeni kezdenek a kandeláberek fényei, de az sem tud áthatolni annyira, hogy megvilágítsa az útját. Nem is kell, vakon tudja, hogy merre kell mennie, és mi a célja.
Fiát látja maga előtt. Bármilyen sikert ért is el életében, semmi sem töltötte el olyan büszkeséggel mint gyermeke. Mindig mindent az ő érdekében cselekedett, az vezérelte, hogy ne szenvedjen hiányt soha semmiből. Ezért íratta az ország legjobb internátusába, távol a fővárosban, majd az egyetemre, ahonnan egyenes út vezet egy boldog élethez. Hisz a felesége is azt kívánta tőle utolsó szavaival, hogy tegyen meg mindent, amitől boldogok lesznek. Amikor hazafelé tartva a kocsijuk a sártengerré változott úton megcsúszott és árokba borult a házuk közelében nem tudta megmenteni kedvesét. A felboruló kocsi maga alá gyűrte az asszonyt, pedig minden erejét összeszedve próbálta leemelni róla, de nem sikerült neki. Karjaiban vitte haza szerelme élettelen testét. Az otthona üres lett, és fájdalmas, kihalt belőle minden, ami boldogsággal töltötte el. Nélküle semmi nem volt, nem találta a helyét a világban. Nem tudta mit kezdjen a helyzettel, valami megváltozott benne. Fiának szüksége van rá, de egyszerűen nem tudta kimutatni az érzéseit iránta. Már soha többé senki iránt nem tudta. Ha csak tehette a temetőben ült szerelme sírjánál, válaszokat várva a kérdéseire, vagy a munkájába feledkezett azért, hogy ne kelljen a fia szemébe néznie, amiért nem tudta megmenteni az anyját, és azért, hogy ne bántsák az emlékei. Annyi mindent elért életében, de nem volt képes arra, hogy nélküle nevelje a gyermeküket. A fia szemében látta a kétségbeesést és attól az ő szíve is megszakadt, de nem mutatta ki, nem akarta, hogy lássa a szenvedését. De nem telt el úgy egyetlen óra sem, hogy legalább egyszer ne jutna eszébe fia szöszi haja, szomorú barna szemei, angyali arcocskája. Gyakran idézte fel magában azokat a napokat, amikor még együtt voltak. Semmi nem ér annyit, mint a család boldogsága, az az élet maga.    
Minden napot számon tartott, várva azt, hogy újra láthassa a fiát, és mindig összegyűjtötte magában, hogy mit fog mondani neki, hogyan tudatja vele, hogy mennyire fontos neki. Aztán amikor végre találkoztak, csak nézte őt szótlanul, nem akarta szavakkal megtörni azt a varázst, ami a fia közelsége nyújtott neki.
A fiú egyetemi évei alatt már ennél is ritkábban találkoztak, de gondolatai minduntalan körülötte jártak. Ekkor már érezte, hogy valamit elrontott. Nem akarta befolyásolni, engedte, hogy a maga útját járja, megadott neki szinte mindent, de azt, amit az egész életén át magával vihet, aminek birtokában minden akadályt legyőzhet, ami erőt, és megnyugvást ad minden nehézség legyőzéséhez, azt nem. Soha nem tudatta vele, hogy mennyire szereti. Sose mondta neki, ha jól csinált valamit, nem mondta neki, hogy büszke rá, mindig az volt és az is lesz bármit tesz. Soha.

A férfi újból meghúzza az üveget, le nem véve a szemét a konyha mélyéről.  Ez ma már a harmadik ilyen üveg volt. Eldöntötte, hogy mit fog tenni, de újabb emléket keres, amiből merítkezni tud. Felidézi a napot, amikor megkapta a diplomáját: azonnal a szabóhoz rohant és új öltönyt, varratot magának, új kalapot készítetett, hisz nem állhat apja elé akármilyen ruhába, hogy bejelentse azt, hogy olyan dolgot tett, amit a családban őelőtte senki, diplomát szerzett, sőt egy olyan egyetemen ahonnan az ország nagyjai kerülnek ki.  Kocsit fogadott és haza sietett. De most is az történt, mint oly sokszor: apja nem volt ott, nem osztozhattak együtt az örömben. Apja tárgyalni utazott külföldre, hajóval.
Az egyetem után a tőzsdén kapott állást, jól ment neki, szép vagyont hozott össze. Már vagy egy éve nem volt otthon, hírt sem hallott apjáról, nem is kereste őt, teljesen eltávolodtak egymástól földrajzilag és érzelmileg is. Azt is csak levélben üzente meg, hogy megnősül, mert hamarosan gyermeke fog születni.
Aznap amikor a tőzsde összeomlott egy levél érkezett otthonról. Az állt benne, hogy apja szélütést kapott, lebénult szinte teljesen, csak az ő nevét emlegeti és üzenték, hogy siessen, haza, ha még találkozni akar vele. Nem ért haza. Apja anélkül tért örök nyugovóra, hogy utoljára láthatta volna egyetlen fiát, az egyetlen élő embert, akit tiszta szívből szeretett.
A tőzsde krach miatt a teljes vagyona elúszott, apja temetésének napján egy kocsma mélyén feküdt lerészegedve, még arra sem volt ereje, és pénze, hogy hazautazzon.
A kétségbeesését folyamatos részegséggel és mindenféle könnyűvérű nők társaságában próbálta feledni, asszonyát és közös lányukat magukra hagyva. Nem volt már, aki utat mutasson neki, nem volt kihez fordulnia. A válság összetörte az álmait. Egy régi barátja egy autógyárban szerzett neki munkát, amiből egy év alatt annyi pénzt össze tudott gyűjteni, hogy visszatérjen apja birtokára.
Hazatérve azonban döbbenetes látvány fogadta: kiégett a ház, és a gazdasági épületek az állatokkal és a betakarított takarmánnyal együtt szénné égett. Egy villám csapott belé. A gazdaság munkásai és a szolgálók sem tehettek mást, máshol kellett boldogulást találniuk.

Ennek már fél éve, és most itt ül a kiégett falak között a kilátástalanságban. Nincs ereje újra kezdeni.
Lassan feláll, erősen kapaszkodva a szék karfájába, majd elindul a szemét le sem véve arról a pontról a konyhában, de két lépés után a padlóra zuhan. Négykézláb vánszorog el a falig, ott újból feláll, majd annak támaszkodva jut el a konyha ajtajáig. Eltolja magát a faltól és rákapaszkodik az ajtóra, ami hangos reccsenéssel szakad le, magával rántva őt is. Újból feláll, a konyha asztalhoz tántorog, megkapaszkodik benne. Erőlteti, de nem látja az asztalon amit keres, túl sötét van és ő túl részeg. Lehuppan a székre, és rádől az asztalra, keze elindul, hogy a szeme helyett megtalálja azt a dolgot. Meg is van. Közel húzza magához, felül a széken és a halántékához emeli. A pisztoly hideg csöve benyomódik a bőrébe, felhúzza a kakast és lassan húzni kezdi a ravaszt. Nem fél, már nem számít semmi.

Az alak a ház előtt áll. A ház előtt ami, egy boldog élet kezdete volt számára, a hely, ahonnan elindult az élet örömmel, fájdalommal és rengeteg munkával borított útján, ahová haláláig visszavárta gyermekét. Most eljött, hogy megmentse fiát.

A ravasz lassan megmozdul, a férfi lehunyja szemét és átadja magát az elmúlásnak. Még érezi, ahogy a tarkóján a huzat végigfut, le a kabátja alatt a gerince mentén. Kinyitja a szemét. Egy alak áll vele szemben, és lassan a kezét az arca felé emeli. Homályos az alak, mintha a ködből formálódott volna, de felismeri! Döbbenet lesz rajta úrrá, megáll az ujja a ravaszon. Az alak fizikai formát ölt, amire keze a férfi arcához ér. A tenyere puha és meleg, a tekintete tiszta és szilárd, megnyugtató mosoly ül az arcára, az ajka szólásra nyílik:
-Szeretlek fiam!
A férfi szeme megtelik könnyel, torkát fájdalmasan hagyják el a szavak:
-Apám! Apám!
Kezéből kifordul a pisztoly, tenyerét apja kezére fekteti az arcán. Zokog. Kitör belőle harminc év minden fájdalma, nem tud úrrá lenni magán, de nem is akar. Talán órák telnek el, talán egy pillanat. Mindkettejük elméjén átfutnak ugyanazok a közös emlékek, míg csak meg nem merevedik egy kép. Az, hogy most itt vannak végre együtt, oly sok fájdalom után megnyugvást találva egymásban.

A felkelő nap első sugarai kúsznak a ház kitört ablakain, centiről centire fénnyel töltve meg a hallt, lassan, de feltartóztathatatlanul. A fiú még mindig ott ül, szemei könnyben, apja hozzá közel hajolva, tenyerét az arcán nyugosztva. A belopódzó fény a konyhát is eléri és a leszakadt ajtó helyén könnyedén bejut, felmászik a széken, fel a férfi hátára, a tarkójára és az arca felé veszi az irányt.
-Ne! -nyög fel halkan- nem akarom, hogy elmenj!
A fény a fiú arcáról apja kezére telepszik, ami ettől, a sötétséggel együtt szertefoszlik, majd fel a karján lassan felemésztve alakját. De a mosolya még megmarad. Az az utolsó, ami még megmarad, mielőtt teljesen fénnyé válik a sugarakkal. A férfi ájultan a földre zuhan.

Pár héttel később a férfi a forgalmas utcán, áll egy emeletes bérház előtt, kezében egy csokor virág másikban egy játék babával. Nyílik az ajtó egy szőke kislány totyog ki rajta, bizonytalan léptekkel közeledve hozzá. Letérdel, a kislányt a karjaiba veszi és akkora szeretettel öleli át, mint még soha senkit. Az asszony mosolyogva néz rájuk tudja, hogy vége a megpróbáltatásoknak, szerelme végre hazatért és most már örökre egy család lesznek.    

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images