Ünnepi fények - Résztvevők voltak - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. január 5., péntek

Ünnepi fények - Résztvevők voltak

Gerda Fisher - Mark és a Karácsonyi ajándék

A gyermek a szobájában ült, az asztalánál, elgondolkodva nézett ki az ablakon. Nézte, ahogy a nagy, fehér hópelyhek táncolva kavarognak a hideg szélben, s lágy, vakító takaróval hintik be az udvart...az egész várost.
Itt a tél, már csak pár nap, s itt az év legnagyobb ünnepe...a Szeretet Ünnepe: a Karácsony. Mindig is szerette az évnek ezt az időszakát. Nem csak a Fa, a díszek, a hó, és a diósbejgli illata miatt, mely bejárta a házat...-Igazából sosem tudta megmagyarázni ezt a furcsa érzést, de ilyenkor egész testét, lényét, lelkét átjárta ez a különleges izgalom, a várakozás, s néha- néha szomorkásan, elgondolkodva ült szobájában, miután a tanulással megvolt.
Nem volt már olyan kicsi, tizenkét esztendős létére azt is tudta, már, hogy a Karácsony mögött milyen gyönyörű mese rejtőzik. Sokat hallott már a Bethelemi kisgyermekről, a pásztorokról, az újjongó angyal seregről, akik Istent dicsőitették és a betlehemi három királyról, akik meglátogatták a kis Jézust a jászolban azon az éjszakán. Tudta, hisz szülei vallásos emberek voltak, s édesanyja sokszor magával vitte a vasárnapi Isten-tiszteletre. Eszébe jutott egy mese, amit még anyja mesélt neki tavaly Karácsonykor: Karácsony estéje volt. A kis fiú egyedül sétált az üres utcán. Nagyon hideg volt, nagy, kövér pelyhekben hullt a hó, de őrajta alig volt valami ruha. Keze-lába reszketett a hidegtől, füle, orra piros volt.


Sétált a havas úton, és nézte a házakban lévő vidám embereket. Mindenhol roskadoztak az asztalok a finomabbnál finomabb édességektől, az emberek nagy örömmel, falták az édességeket, miközben szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ajándékokat adtakegymásnak.
A kisfiú már nagyon fáradt, és nagyon éhes volt. Egész nap az utcákat járta, és szinte minden házba bekopogott, hogy legalább adjanak neki egy szelet kenyeret, hogy éhségét csillapítsa, de mindenhol csúnyán bántak, vele, és elkergették.
Csak jól lakni szeretett volna, és meleg, kényelmes szobában kipihenni magát, semmi nagydologra nem vágyott, csak egy kis szeretetre, és törődésre. Nem kellett neki nagy pompa, drága ajándék, tudta, hogy az emberek szívében nem lakozik igazi szeretet.
Fájt ez neki nagyon. Hol vannak azok a kedves emberek, akikkel régen találkozott, még hosszú útjának kezdetén? Hova lett az emberek szívéből a szeretet, a megértés, a megbocsájtás, és őszinteség?
A kis fiú nem értette mi történt az emberekkel, pedig nem sok idő telt el az óta, mióta elindúlt…
A gyermek vacogott, már alig járt a lábán, semmi másra nem tudott gondolni csak a hideg okozta fájdalomra. Az egyik ház alsó lépcsőjére lekuporodott, és lehunyta a szemét. Azt remélte hosszú álom száll majd pilláira, amely elfeledteti a mostani világ keserűségeit. 
Csakhamar elaludt, s álmában Édesapja arcát látta, amely jámboran, szeretettel telien nézett rá.
- Mit tegyek Apa? - kérdezte kétségbeesve.-Sehol sincs egy ember, aki engem befogadna. Te ideküldtél engem erre a földre, de nincs egy szív se melybe szeretet lakozzon. Mit tegyek most?
Az Apja jóságosan mosolygott, majd eltűnt.
A következő pillanatban meleg, lágy kezek érintették meg a gyermek arcát. A kicsi ijedten ugrott fel, s maga előtt egy idős, kissé görnyedt hátú, de igen kedves arcú anyókát látott.
- Miért ülsz itt a fog vacogtató hidegbe, gyermekem? – kérdezte az anyóka.
A gyermek pislogott, és halkan megszólalt: 
– Mert senkim nincs, néni - panaszkodott - Árva vagyok. Fázom, éhes vagyok, csak egy darab kenyér kéne, hogy csillapítsam éhségemet, és egy ágy, amin pihenhetek, mielőtt útra indulok, de senki nincs, aki befogadna.
A néni nézte a kerekarcú, göndőrhajú, szomorú fiúcskát, és megesett rajta a szíve. 
- Gyere szépen, gyermekem - mondta majd átölelte a kis vacogó testet - Nálam nyugodtan megszálhaszt. Nekem sincs senkim, akivel beszélgetni tudnék, maradhatsz, nálam amennyit szeretnél. Igaz pénzem nincs olyan sok, de szívesen megosztom veled, amim van, nem sajnálok tőled semmit. Gyermekemként foglak szeretni, és semmiben sem fogsz hiányt szenvedni.
Azzal bevitte a kis fiút a házába…

Ült a gyermek s valahogy üresnek érezte magát. Úgy rémlett neki mintha a mesebeli gyermek maga a Jézus Krisztus lett volna. Emlékszik, egyszer nem tudott aludni, s megkérte anyját mondjon egy mesét amely a Karácsonyról szól. De még most se értette igazán, csak szomorúsággal töltötte el az Árva kisgyermek sorsa, noha az idős nénike befogadta házába...
A kis Jézus is szegénységben született, egy régi istálóban, első vendégei a pásztorok voltak, majd meglátogatták a napkeleti bölcsek is, melyektől ajándékokat kapott: aranyat, tömjént, mirhát. Angyal sereg énekelt, dicsőitették Istent. A pásztorok és a bölcsek is önmagukat adták a kis Jézusnak, azt adták amijük volt, de azt őszinte szeretből tették. Tiszta szív, és őszinte szeretet kell ahhoz, hogy a kis Jézust mi is be tudjuk fogadni a szívünkbe, mint az a szegény anyóka tette. Ő sem volt gazdag, mégis megosztotta az Árva fiúcskával amije volt. Az odafigyelés, egy apróság, egy kedves szó, és gesztus is elég. 
Szeretett volna ő is valamit tenni, valamit adni szüleinek ajándékba, de fogalma sem volt hogyan kezdje el, vagy, hogy mit adjon nekik. Zsebpénze sem volt, most, hogy karácsonyi szünet van az iskolába, Anyuka nem adott neki. 
Teltek a napok, a hetek, már eltelt advent negyedik vasárnapja is, de a kis fiú, még most sem tudta mit adjon szüleinek Karácsonyra ajándékba. Egyik nap eszébe jutott, hogy Anyukáék szobájában az írósztal fiókjában egy nagy albumban családi képek voltak. Gondolkodott a gyermek szeretett volna egy igazi meglepetést csinálni szüleinek saját kezüleg. A délutánt azzal töltötte, hogy a padláson keresgélt olyan régi csecse-becsék után amellyekkel szép faldiszt tudna csinálni a fényképekhez, hogy azokat Anyuka feltehesse a falra. Talált egy jó állapotban lévő karton darabot, talált még temperát, mindenféle színű festéket, és ecsetet, amelyeket a rajz órán használt az iskolába. Mind felvitte a szobájába, s azzal neki is látott. A kartont lefestette szép fehér színűre, majd ragasztót vett, hogy felragassza rá a képeket. De nem tudta miként tegye fel, hogy szépen mutasson. Elhatározta, hogy azt a képet teszi középre mely Anyukáék esküvőjükön készült, s rajta van nagymama, és Nagypapa. A többi képet körbe szerette volna elhelyezni, mintegy keretbe fogva szüleit. Azt szerette volna ezzel kimutatni, hogy mennyire szereti őket. Szépen sorba rakta a többi képet, melyeken már ő is rajta volt, egészen baba korától elindulva, mostanáig. Még egy képet is rácsempészett melyeken a Nagyiékkal a tavalyi karácsonyi vacsorán az asztalnál ültek. Miután kész volt még egyszer megnézte remekművét. Jól sikerült, nagyon tetszett neki. Vett egy hófehér nagy papírt és abba gondosan belecsomagolta. Szép betűkkel ráírta, hogy Anyáéknak, azzal eldugta a szekrényébe. 

Karácsony reggele ugyanúgy telt mint eddig, minden évben. Anyuka már a konyhában szorgoskodott, készítette a finom ebédet. Apuka nehozta a nagy terebélyes fenyőfát, és a nappaliba felállította, és elkezdte díszíteni. Mark segített neki. Mindig örömmel töltötte el, ha ő is díszítheti a fenyőt. Benne volt a levegőben valami édes varázslat, valami furcsa kis titokzatosság, és izgalom amitől a Karácsony olyan széppé változott. Mark csendben, remegő kézzel tette fel az ágakra a kis gömböket, gírlandokat. Már most nagyon izgult az este miatt, hisz tudta, hogy oda kell majd adja a saját kezüleg készített ajándékot. Apuka Anyuka örömére, még a nagy kandalló köré is szép gömböket aggatott.
Az este hamar eljött, s a család együtt indult az ünnepi Istentiszteletre. Mark újra meghallgathatta a Kis Jézuska születésének történetét, és érezte, hogy szíve furcsa érzésekkel telik meg. Szerette volna a valóságban is megismerni Őt, hisz hallotta már, hogy Él, csak nem itt a Földön, de fogalma sem volt hogyan juthatna hozzá...
Az ünnepi vacsorát csendben fogyasztották el, a tévéből karácsonyi dalok muzsikája töltötte be a szobát. Anyuka és apuka odaadták a fiúknak az ajándékát: egy kiskutyát kapott. 
Jaj, de örült neki a gyermek! Elsírta magát, mint még soha. Ez volt a legszebb ajándék amit valaha kapott a szüleitől Karácsonyra. Zokogva rohant be szobájába, kivette a fiókból a gondosan becsomagolt fényképeket, amit csinált. Anyuka és Apuka csodálkozva mentek Mark után. A gyermek még mindig örömtől könnyes szemmel odaadta az ajándékát szüleinek. Anyuka és Apuka örült neki. Nem is gondolták, hogy a gyermek számára fontosabb az együttlét, a családi otthon melege, és szeretete, csak miután Mark sírva elmondta miért albumot csinált. A rohanó hétköznapokban jó néha megállni egy kicsit, és szeretteinkkel törődni. Még sokáig maradtak fenn, együtt ültek a Fa mellett, és élvezték a pillanatot. A kandallóban ropogott a tűz.
Mark lefekvés előtt lekuporodott ágya mellé, és összekulcsolta a kezét, hálát adott a láthatatlan Jézuskának e csodálatos estéért, családjáért, és megigérte, hogy jó fiú lesz, majd imáját így fejezte be: – Mi Atyánk ki vagy a Mennyekben....


A. Andi - Karácsonyi pálfordulás

Utáltam a piros sálakat. Utáltam a karácsonyt. Valahányszor szembejött velem az utcán egy bevásárlásból hazafelé igyekvő asszony, vagy egy kislány, aki épp tátott szájjal bámulta a kirakatokat, azon morfondírozva, hogy mit kérjen karácsonyra, és megláttam a nyaka köré tekeredő piros rémséget, kirázott a hideg. Pechemre idén túlontúl divatosak lettek, így minden harmadik embernél volt belőlük legalább egy. Rosszabb esetben több is, mivel a borzalmas divatérzékkel megáldott férjek tucat számra hordták haza őket a feleségüknek, a gyerekeiknek meg úgy egy az egyben az egész rokonságnak. Félve reméltem, hogy egyik túlbuzgó nagynénimnek sem jut eszébe ilyesféle ajándékot venni. Nem tehettem róla, ahogy közeledett a karácsony, úgy mentek tönkre az idegeim.
No, nem azért, mert belebetegedtem a sütemények elkészítésébe vagy a reggeltől estig tartó vásárlásba. Sosem foglalkoztam ilyesmikkel. Legalábbis már nagyon régóta nem. Évek óta begubózva vártam az ünnepeket, kezdetben remegett kezem-lábam, hiába ültem a kandalló mellett. Hát igen, az én házamban is volt egy gyönyörű kandalló, imádtam mellé húzódni a fagyos téli estéken, egy csodálatos könyv társaságában, teával a kezemben. De akár egy varázslatos történetben, hozzám is eljöttek a sárkányok.  Narancssárga pikkelyeik izzottak a sötétben, ragyogó aranyláncok csüngtek a nyakukból kis ékkövekkel. Nem is értem, hogy ezek az értékek mellett, mihez kezdtek a könyveimmel. Szívesen megmutattam volna nekik őket feltéve, ha barátságos szándékkal közeledtek volna felém. De sajnos, egy életre ki kellett ábrándulnom a mesékből. Nincsenek barátságos sárkányok. Mást sem tudnak csinálni, mint mohón bezsebelni mindent, ami eléjük kerül. És akkor tüzet okádva felemésztik azokat…
És hogy, minként kapcsolódnak ehhez az én drága sáljaim? Akármilyen aranyosak lettek volna a sárkányok piros sállal, valahogy ezt a ruhadarabot még nem sikerült beszerezniük. Bár lehet, hogy ezt a hiányosságot szerették volna pótolni, ezért vették birtokba az enyémet. 
Persze a kandallónak ehhez az egész balesethez semmi köze. Igaz, hogy nemrég volt Mikulás, de a sárkányok nem télapónak öltözve ereszkedtek le a kéményen. Igazából már bent voltak a szobában, karcsú gyertyaláng formájában. Baleset… Azt mondják, baleset volt. Szerintem az égiek nem bírták elviselni, hogy egyszer az életben boldog voltam.
Pár hónappal előtte vettem a házat. Anyuék ragaszkodtak hozzá, hogy segítenek, kölcsönadnak egy kis pénzt vagy azokat a bútorokat, amikre nekik már nincs szükségük. Nem kevés energiámba került erről lebeszélni őket. A saját erőmből akartam lábra állni. Összetörtem hát a malacperselyt, és a tartalmából megvettem a környék legotthonosabb házikóját. Újrafestettem a falakat, megjavíttattam a tetőt, őszi virágokat ültettem a kertbe. Elégedetten dőltem hátra a végén. Dávid is elégedett volt. Imádta a házat. Először persze segíteni akart, de nyomatékosan megmondtam neki, hogy azzal segít a legtöbbet, ha hagyja, hogy én intézzek el mindent. Hasznosnak akartam érezni magam, elhinni, hogy tényleg elértem valamit. Erre ő felháborodva a fejemhez vágta, hogy mekkora rohadék vagyok, és ha nem fogadom el, amit aranytálcán kínálnak, akkor a későbbiekben ne könyörögjek érte. Az ősz végére lenyugodott. Tudtam, hogy így lesz. Mindig így volt. Kivéve a legutolsó veszekedésünkkor, amikor mintha a sárkány marcangolta volna szét, ami köztünk volt.
A karácsonyt már nálam töltötte Dávid. Biztattam, hogy nyugodtan elutazhat a szüleihez, hiszen egész évben alig látta őket, de ő tántoríthatatlanul kitartott amellett, hogy engem boldogít e nemes ünnep napján. Biztos lelkiismeret-furdalása volt. Nem kellett volna. Nekem nagyon hosszú ideig nem volt.
Úgy kezdődött, mint a mesékben. Csendesen hullt a hó, feltűntek az égen az első csillagok, a távolból énekszó hangzott. Beléptem az ajtón, kezemben a kaláccsal, amit anyuéktól hoztam. És akkor elöntötte a szemem a fényesség. Mintha száz meg száz ragyogó glóriás angyal költözött volna a házba. A folyosó két oldalán, az ebédlőben, a nappaliban, mindenhol, még az ablakokban is gyertyák álltak. Köztük meg ott trónolt Dávid, olyan önelégült vigyorral, amilyet még nem láttam tőle. Megkérdeztem, nem túlzás-e ez egy kicsit, nem fogunk-e felbukni a gyertyákban, hisz szinte teljesen beborították a padlót is. Azt mondta, majd vigyázunk. Hogyne…, mi vigyáztunk.
Olyan bőséges vacsorát fogyasztottunk el, hogy alig tudtam megmozdulni utána. Csak néztem a díszekbe öltöztetett fenyőfát, az asztal közepén magasodó karcsú gyertyatartót, az ezernyi pislákoló fényt. Nagyon meleg volt, a kandallóban ropogott a tűz, hisz Dávid jól megrakta. Pedig koszos, utálatos gőzgépeknek tartotta őket. Folyton ezzel sértegette szegényeket, így engem is. Nagyon közel álltak hozzám. Kislánykoromban mindig olyan otthonról álmodoztam, ahol kandalló simul a falhoz, és a tűzben táncolnak az apró tűzlények. Nehéz volt megvalósítanom a vágyam. Pedig ha tudtam volna, mi is lakozik a tűzben, fejvesztve menekültem volna a ház megvásárlásától. 
Dávid kinyitotta az ablakot, mondván, hogy téli gyerek lévén ő nem bírja ezt a forróságot. Utána beszélgettünk, nem figyeltünk semmi másra. A háttérben halkan szólt a zene, már a második CD forgott a lejátszóban. Majd a karácsonyi dallamokba egy reccsenés és egy csattanás vegyült. Olyan gyorsan ugrottam fel, hogy elszédültem. Kikerekedtek a szemeim, néhány vánszorgó másodpercig nem tudtam szóhoz jutni, majd elkiáltottam magam. Már Dávid is mellettem állt, talán még nálam is tehetetlenebbül. Hátralépem, de olyan szerencsétlenül, hogy feldöntöttem egy gyertyát. Az meg a következőt. És a következőt.
A szám elé kaptam a kezem, éreztem, hogy forrósodik alattam a padló. Bár lehet, hogy csak képzelődtem. Az ebédlő bejárata mellett volt egy karosszék, erre dobtam le sebtében a kabátom, a sapkám és a sálam, amikor megérkeztem. A kedvenc sálam volt, bolyhos és piros. Mintha a halál felé nyújtózott volna, a következő pillanatban belekapott a tűz, és egy szempillantás alatt a narancssárga lángok martalékává vált. Remegett a lábam. A szívem el akart szaladni, de én meg sem tudtam mozdulni. A már életre kelt sárkány azt suttogta a fülembe, hogy az övé lesz a ház, és vele együtt minden, ami egy kicsit is számított nekem. Dávid rángatott ki az udvarra, közben a folyosón fellöktünk néhány gyertyát az erőltetett sietségben. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy az a néhány gyertya fellökött még néhány gyertyát, úgyhogy amikor visszanéztünk a házra, a bejárat már lángokban állt.
Vissza akartam menni, a konyhába rohanni vízért, hogy eloltsam a tüzet. Nem is értem, miért a kijárat felé vettük az irányt. Ennyire gyávák lennénk? De Dávid lefogott, és üvöltött, hogy nem megyek sehova. Hívta a tűzoltókat. És amíg vártuk őket, nem tudtam levenni a szemem a lángokról, még a hajam sem igazítottam meg, amit minduntalan elébem fújt a szél. Közülük kukkantott ki néha-néha a sárkány, láttam vérben forgó szemében az elégedettséget. Ő győzött.
Nem égett le az egész ház. De így is több veszett belőle, mint amit még józanul el tudtam volna viselni. Azóta bolondnak néznek. A szüleim, Dávid, talán mindenki. A folyosó falának egy része fából készült, és ez megkönnyítette sárkányunk munkáját. A közelben lévő bútorok a felismerhetetlenségig összeroncsolódtak. De ennél sokkal többet vett el a tűzokádó fenevad. Ezt csak ő és én tudtuk, a többiek nem akarták megérteni, hogy az önbecsülésem égett porrá azon az estén. Azt hittem, végre önálló leszek, hogy megérte keményen dolgozni, hogy most már elindulhatok egy biztos úton. Erre jött egy erősebb szélvész, és véget nem érő percekig ostromolta a gyertyákat. Azok meg harc nélkül megadták magukat, de ahelyett, hogy kulturáltan kialudtak volna, ők összeestek.  Mi meg csak ölbe tett kézzel vártunk. A végére már azt sem tudtam, hogy a sárkányt vagy magam gyűlölöm jobban. Anyu meg csak azt mantrázta, hogy nem kell ekkora drámát csinálni, meg, hogy mindent rendbe lehet hozni. A házat persze felújítottam. Ismét. De képtelen voltam visszamenni oda. Így a szüleimhez költöztem, akik mondhatom kegyetlenül örültek nekem. Úgy volt, hogy csak pár hónapig maradok. A hónapok valahogy évekké húzódtak, aminek még kegyetlenebbül örültek.
Most is anyuék karosszékében ültem, bámultam az előttem zajló családi összeborulást meg a kitöréseket, hogy mennyire szeretik egymást, de igazából alig láttam mindebből valamit. Épp azon elmélkedtem, hogy miért nem lehetne kitiltani az országból az összes piros sálat. Ha nincs piros sál, nem bír elégni. Logikus. A gondolataim közül egy csengő hang húzott ki. Először azt hittem, besokalltak az angyalok, és eljöttek értem, de végül ráeszméltem, hogy csak egy kislány. Dávid unokahúga volt. A Sorsnak idegesítően pocsék a humora, úgyhogy elintézte, hogy a szüleim egyik közeli barátjának a fia, Dávid bátyjának a legjobb haverja legyen. Így kerültünk mi egy fedél alá, amire már évek óta nem került sor, ezért nyilvánítható történelmi pillanatnak ez az esemény. Na meg azért, mert a kislány nem hagyott békén, nem engedte, hogy visszazuhanjak a magam letargikus kis világába.
       Miért nem mész oda a többiekhez? – kérdezte a pulóverem ujját húzogatva.
Döbbenten néztem rá, nyeltem egyet, és próbáltam összehozni egy épkézláb választ.
       Tudod… – kezdtem –, nem örülnének nekem.
       Már hogyne örülnének – csodálkozott a lányka. – Karácsony van.
       Igen, tudom, de ez most nem számít.
       A karácsony mindig számít – mondta, és mintha egy pillanatra egy könnycsepp csillant volna meg a szemében.
       Persze hogy számít – simogattam meg a vállát –, ne haragudj. Csak mostanában nem vagyok a legjobb formában, és hát… hogy is mondjam, kijöttem a gyakorlatból a karácsony terén.
       Kijöttél a gyakorlatból? Hogyan? Elfelejtettél szeretni?
       Hm – vakartam meg a fejem. – Lehetséges.
       Én ezt nem hiszem el.
       És én sem – szólt a hátam mögül egy hang, aminek hatására majdnem kiborultam a karosszékből.
       Te küldted rám szerencsétlen kislányt? – próbáltam halkan kiabálni, tekintettel arra, hogy mások szerették a karácsonyt, és biztos nem akarták, hogy az én ordibálásom tegye tönkre az ünnepüket.
       Szerencsétlen? – húzta el a száját a lány. – Mi mind szerencsések vagyunk, mert annyian szeretnek minket.
       Úgy bizony – suttogta Dávid, mire ökölbe szorítottam a kezeimet.
A kislány rátette kicsiny kézfejét az enyémre, kék szemeit az enyéimbe fúrta, és azt mondta:
       Szerintem sosem szabad szomorúnak lenni. Főleg nem karácsonykor. Ilyenkor eszünkbe kellene, hogy jusson, milyen jó szeretni egymást. És ha ezt tudjuk, akkor boldogok leszünk.
       Te valami földre szállt angyal vagy, hogy így beszélsz? – nevettem fel keseredetten.
       Én nem, de ők is itt vannak – mutatott körbe –, csak nem látjuk őket. Csúnyán nézel, ne nézz így, biztos te is szuper ajándékokat kaptál Jézuskától karácsonyra, nem értem miért nem hiszel az angyalokban.
Úgy éreztem, gombóc került a torkomba. A világért sem akartam elrontani a kislány ünnepét, ezért ellazítottam a kezeimet és tőlem telhető legszelídebben rámosolyogtam.
       Te mit kaptál tőle?
       Hú, nagyon sok mindent. Hozott nekem babaházat meg három királykisasszonyt. Olyan hosszú szőke hajúakat, mint a mesékben. Ha felnövök, én is olyan leszek, és egy herceg lesz a férjem. Hozott még egy macit is. Igen, majd ha megvesszük a kastélyunkat, akkor az udvarban egy igazi maci fog élni.  
       Nahát. Nekem nem hozott semmit, de ez biztos azért van, mert rossz vagyok. Tudod, hogy a rosszak nem kapnak semmit. Úgyhogy te maradj mindig ilyen jó, és meglátod, mindig kapsz valamit Jézuskától.
       Szerintem tévedsz – suttogta a kislány. – Ha rossz lettél volna, nem küldte volna neked ezt – azzal egy ezüstszínben ragyogó apró angyalszobrot nyújtott át nekem. – Jézuska nagyon szeret minket, tudod.
Ujjaimmal a szobrocskát simogatva alig tudtam kibökni a következő kérdést:
       Ezt honnan veszed?
       Anyu mondta. Mindig igazat mond, neki muszáj hinned. Meg a templomban is mondták. Te nem tanultad?
       De – bólintottam, és már alig láttam a könnyeimtől az angyalszobrot. –, valamikor régen tanultuk, csak időközben elfelejtettem.
A kislány egy pillanatig szomorúan nézett, majd felvidult látva, hogy most mégis eszembe jutott valami. Gyorsan megtöröltem a szemem remélve, hogy senki sem látott meg.
       Szerinted miért hoztalak ki abból a házból? – kérdezte Dávid, mire összerezzentem.
Ránéztem, majd az angyalszoborra. Ő rám nézett, majd az angyalszoborra. Váratlanul elmosolyodtam, és a pár méterrel odébb ünneplő szüleimet, barátaimat kezdtem tanulmányozni. Épp apu valamelyik viccén nevettek. Mintha világítani kezdett volna az angyal, de lehet, hogy csak a fényt verte vissza. A kislány hangjával suttogott.
Azt hittem, mindig tudtam, hogy mit akarok és mi a fontos nekem. Némileg rombolta az önbecsülésem, hogy egy alig hét éves kislánytól kellett megtudnom, hogy ez egyáltalán nem igaz, mert van, ami értékesebb néhány elégett bútornál. Képtelen voltam talpra állni, holott a tűz előtt folyton ezt akartam elérni. Dávidot hibáztattam olyasmiért, amiről nem tehetett. Igazán szörnyű ember voltam, nem is tudom, hogy tudtak elviselni. De most mintha a sötétből húztak volna ki a fényre. Nem akkor győznek le, ha veszítesz. Akkor győznek le, ha meg sem próbálsz felállni és feladod. És nehogy már egy képzeletbeli sárkány miatt menjen el az életkedvem, ez mégiscsak nevetségesen hangzott. Úgyhogy felkeltem, megfogtam a kislány kezét, intettem Dávidnak, hogy jöjjön velünk, és odamentünk az ebédlőasztal köré a többiekhez. És még a piros sálak sem zavartak. Pedig sok volt belőlük. Igazán.

Tristan - A trombitás legendája

- Elnézést! Uram! Szabad?
- Igen, igen, bocsánat- riadt fel a férfi, majd rögvest fel is állt, helyet adva az új felszállónak.
- Köszönöm. Nem baj, hogy az ablak mellé szeretnék ülni?
- Nem, persze - mondta, közben a kabátja ujját elhúzta a szája előtt, letörölve az alvás közben kicsordult nyálat.  
- Köszönöm-hálálkodott az idős hölgy és lehuppant az ablak és a férfi közé. – Hoppá, egy képeslap, az öné? – mutatott a padló felé.
- Igen. Minden bizonnyal- vette át a hölgy kezéből a felé nyújtott lapot. 
- Nagyon szép. Karácsonyi?
- Igen, igen – motyogta zavartan a férfi és a belső zsebébe rejtette a lapot. Most jutott eszébe, hogy azt sem tudja, hogy mit ábrázol a képeslap díszítése. Csak a hátoldalán lévő szöveget olvasta el, már vagy százszor; „Gyere haza és mindent megtudsz! Csókol anyád.”
- Elszundikált? Nem csodálom. A Mississippi csodálatos, megnyugtat, a hajó elringat, a táj pedig álmodozásra csábít - sóhajtott. A nevem Mrs. Jenna Taylor.
- Örvendek, Gab Miller vagyok.
- Ó, mint a híres jazztrombitás?
- Igen, pont – mosolygott Gab.
- Imádom a jazz-t. Meglepődött? A korombeliek általában nemigen kedvelik a modern zenét, de én odavagyok érte- fecsegett Mrs. Taylor.
A férfi helyeslően bólogatott, és csak most vette észre, hogy alig van utas a hajón, szinte az összes pad üres, csak lézengnek az emberek, nem is értette miért mellé telepedett le ez a fecsegő öregasszony. Szép lassan a gondolataiba merült, kizárva a külvilágot, de legfőképpen az újdonsül útitársa károgását.
A gőzhajó kürtje térítette vissza álmélkodásából. Mrs Taylor még mindig beszélt hozzá, de ő egy szót sem tudott volna visszaidézni tőle.
- Nekem is volt egy fiam! Olyan jóképű volt mint maga- vigyorgott. Elesett a Nagy Háborúban. Önként jelentkezett, nem is értem, meg volt mindene…
- Sajnálom- kényszerítette reagálásra magát Gab.
- Önnek van családja?- érdeklődött Mrs Taylor.
- Igen, van. Feleségem és két kisfiam. – felelte.
- Ők? Nem utaznak magával?
- Nem, ők nem – próbálta szűkre szabni a beszélgetést a férfi. Nem sikerült…
- Miért?- érdeklődött.
Gab látta, hogy ebből nem tud szabadulni, ezért minden mindegy alapon jópofát vágott hozzá és belement a beszélgetésbe.
- Nemrég tértünk vissza Európából, eléggé fárasztó volt számukra az út és az ott tartózkodás is, ezért úgy döntöttek, hogy otthon maradnak Memphis-ben.
- Ó! Európa csodás! Irigylem magukat, az a sok szép régi műemlék! Én még sohasem jártam ott, az egész földrészt bebarangolnám, minden látványosságot megnéznék. Maguk is ezt tették, igaz?
- Nem, nemigen volt rá időnk. Sok városban jártunk, de csak színházakban és bárokban értem nyomon Európát.
Mrs. Taylornak leesett a tantusz:
- Aha!- jött rá a megoldásra- Maga az a Gab Miller?!
Gab meg sem próbált válaszolni.
- Micsoda megtiszteltetés egy ilyen hírességgel utazni, el sem hiszem – majd pár perc levegő – vétel nélküli áradozás következett.
- Most is zenélni megy New Orleansba?
- Nem, most nem. Az anyámhoz tartok.
- Biztos nagyon büszke önre! – mosolygott a hölgy.
- Nem, nem igazán- hajtotta le a fejét Gab. Valami arra késztette, hogy megnyíljon ennek az idegennek. Végeredményben soha senkinek nem beszélt a gyerekkora gyötrelmeiről, még a feleségével is nagy nehézségek közepette osztott meg pár emlékfoszlányt erről az időszakról.
- Meséljen- biztatta útitársa.
- Anyám első generációs olasz bevándorlók gyermeke. El tudja képzelni mekkora szégyen 16 évesen teherbe esni egy olasz lánynak!? Ráadásul házasságon kívül!? Anyám gyakorlatilag a születésem pillanatában eldobott, két éves koromig a nagynéném és a férje nevelt, a nagyszüleim felügyelete mellett. Egyébként ezt is csak véletlenül tudtam meg az unokatestvéreimtől, akik csúfolódásként vágták a fejemhez még kamasz koromban. Mit mondjak, letaglózó élmény volt számomra. Anyám nem beszélt erről az időszakról hiába is kérdeztem. A nagyszüleim úgy mesélték, hogy anyámnak abban az időben egy John Miller nevű fickó csapta a szelet és én egy elhamarkodott, és elhibázott éjszaka miatt születtem, ami után anyám nem is látta többé a férfit.
Később hozzáment Steve Carter nevű rendőrhöz, ő lett az én nevelőapám. Rosszul bánt anyámmal, kegyetlenül velem. Állandóan éreztette velem, hogy én csak harmadlagos vagyok a családban, a húgom születése után negyedleges. Nem éltünk szegénységben, de tőlem megvonták szinte minden jót, legfőképp a szeretetet, sok megaláztatásban volt részem a családomban és a tágabb környeztemben is.  Egy nagyapámtól kapott zenedoboz jelentette az otthon biztonságát számomra, semmi más, és ez a kis tárgy gyújtotta fel bennem a zene iránti vágyamat. Éjszakánként ennek a dallamára álmodoztam, arról, hogy az igazi apám, John Miller egyszer eljön értem, magával visz és ő nevel fel szeretetben, gazdaságban. De hiába vártam. Tanulni nem engedtek, dolgoznom kellett, eltartani magamat. A nagyapám olykor - olykor küldött pénzt és meghagyta, hogy azt rám fordítsák, de nem így lett, soha nem lett jobb nekem egy fikarcnyival sem.
Az utcagyerekek között azonban hamar társakra találtam, összeismerkedtem a rabszolgák leszármazottaival, akik nagy része hasonló sorson tengődött, mint én, de ők mélyszegénységben, mégis boldogan. A zenéjük rabul ejtett az első pillanattól fogva. Már csecsemő korban átjárta őket a zene, én csodáltam őket ezért, és minden vágyam volt, hogy elsajátítsam az életérzésüket, a zene iránti rajongásukat és tudásukat. Sikerült is, szinte minden időmet velük töltöttem, és folyvást gyakoroltam. Akadt egy jó barátom egy francia-kreol családból származó srác, Gitan. Ő nélküle most nem lennék ott, ahol tartok. Olyan idős srác volt mint én, de ő gazdag és tanult, viszont saját magamért lett igaz barátom. Megértettette velem, hogy vannak értékeim, és nem vagyok hitványabb, mint a gazdag és sikeresebb emberek, nem kell alsóbbrendűnek éreznem magam, ő volt az első, aki hitt bennem, már akkor, amikor még én sem magamban.
Észrevettem, hogy a zenével ki tudok törni, ezért eltökéltem, hogy mindent megteszek, hogy híres zenész legyek nem utolsó sorban azért, hogy megmutassam mindenikek, hogy én is érek valamit. Gitan némi csellel pénzt szerzett a szüleitől, amiből megvettük az első trombitámat. Mivel a helyiek is úgy tartották, hogy van bennem tehetség a pártfogásukba vettek, csakhamar bizalmukba fogadtak és esélyt adtak, hogy bárokban, lokálokban léphessek fel a zenekaraikkal. Kezdtem pénzt keresni, igaz nem sokat, de minden centet hazaadtam, vágytam rá, hogy anyám és a nevelő apám is elismerjék a tehetségemet, legalább a keresetem miatt. Nem így lett. Emlékszem, kb 15 éves lehettem, amikor nagy boldogan rohantam haza, hogy elújságoljam, hogy felvettek a zeneakadémiára. Erre a nevelő apám az újságból fel sem nézve közölte velem, hogy ő bizony nem költ rám egy fityinget sem, hogy mihaszna zenész legyek, márpedig nekem a gyapotföldeken a helyem. Titokban mégis eljártam a zeneiskolába, éjjel bárokban zenéltem, a keresetemet a tanulásomra költöttem, megnősültem, aztán szépen lassan felkapott zenész lettem, de ez már történelem.
Anyámra visszatérve; ő nem állt mellém soha a nevelőapámmal szemben. Miután Steve meghalt azt hittem végre anyám szívében a megfelelő helyre kerülök.
Egy fellépésre tartottam, amikor a buszon egy ismerős hölggyel szóba elegyedtem. A beszélgetés közben elkottyantotta, hogy ő, az én apám, John Miller közeli rokona. Felkeltette az érdeklődésemet, kérdezgetni kezdtem, és egy igen érdekes dolgot tárt fel előttem. Azt állította, hogy John Miller nem lehet a vér szerinti apám, mivel egyrészt tudomása szerint soha ne feküdt le anyámmal, másrészt azóta sem születtek gyerekei, pedig ezidáig három felesége is volt.
Karácsony előtt volt, mint ma. Elmentem anyámhoz, vittem neki bort és csokoládét, szelíden beszélgettünk, majd előálltam a kétségeimmel. Megkértem, hogy öntsön tiszta vizet a pohárba, és immár 35 év után árulja el nekem, hogy ki is az igazi apám. A válasza teljesen váratlanul ért és meghökkentett; olyan dührohamot kapott, amit az én szolid és mindig barátságos anyámról el sem tudtam képzelni: „Nem érdekel a fájdalmad! Szenvedtem én eleget te miattad! Ne is gyere ide többé, hagyj engem békén ezzel” ordítozta felém. Elrohantam, azóta nem is láttam anyámat. Nem sokra rá a feleségemmel Memphisbe költöztünk, oda szólított a karrierem, új életet kezdtem, megpróbáltam elfelejteni múltat.  Ennek már 3 éve.  
- Megható történet- sóhajtott együttérzően Mrs Taylor.
- Pár napja ez a képeslap érkezett tőle- nyújtotta át a belső zsebéből.
- Hm… Talán megoldódik a rejtély. Szép az a képeslap. Angyalok trombitával. Találó.
- Az. – vette vissza Gab a képeslapot. Most nézte meg igazán, hogy mit ábrázol. Valóban egy angyalsereg volt rajta, középen egy finom arcvonású, többiekhez képest hatalmas termetű angyallal, trombitával a kezében.
- A rejtély viszont sajnos nem oldódik meg. Amikor visszaértem Európából két levél fogadott, az egyik ez a képeslap volt, a másik három nappal későbbi dátumú, és a húgom írta benne azt, hogy anyám váratlanul meghalt.       

A gőzös lelassult a kikötőhöz érve, majd megállt, és lehorganyozott.
- Hát, vége az utazásnak, ez már New Orleans – tűnődött Mrs. Taylor.
Gab lesegítette útitársát a hajóról, a mólón elbúcsúztak, majd gondolataiba merülten ballagott a közelben várakozó taxik felé.
-Gab! Egy pillanatra- csengett fel az ismerős hang.
A férfi megfordult. Mrs. Taylor állt mögötte, kezében egy hatalmas fényképezőgéppel, amit rögtön el is sütött, mikor Gab megfordult.
- Köszönöm az interjút! Címlapra teszem a holnapi számban. – rikácsolta a nő, majd korát meghazudtoló fürgeséggel pattant be a mellette várakozó kocsi nyitott hátsó ajtaján, ami nagy gázzal rögtön el is indult a város felé.   
- Szemét hiénák! – morogta egykedvűen Gab, majd fogott egy taxit és a temetőbe vitette magát.
A temetőhöz közeledve egyre jobban elszorult a torka, szorított a mellkasa, és nehezére esett levegőt venni. A sírok között bolyongva már egyre nehezebben tartotta magát, de amikor megpillantotta anyja nevét a sírkövön kitörtek belőle a könnyek. Sírt ahogy még soha, egész élete minden fájdalma ott és akkor csapódott le. Bármit megadott volna azért, hogy élve lássa anyját, legalább a búcsú erejéig.

Már sötétedett amikor felocsúdott. Lassan összeszedte magát, egy utolsó pillantást vetett a sírkőre, képzeletben búcsúcsókot adott anyja homlokára, és elindult. Karácsony este volt az utcák néptelenek csak ő barangolt céltalanul, amíg csak a templom előtt találta magát, ott ahová gyerek korában járt. A misének már vége, de ő mégis úgy érezte hogy most itt a helye, hát lenyomta a kovácsolt vas kilincset, az ajtó kinyílt, ő belépett. A templom üresen kongó visszhangjai nyugalommal töltötték el, gyertyák égtek az oltár körül. Beült egy padsorba és elmerengett a fények játékán.
Valamin megakadt a tekintete. Egy freskó volt az a szentély szegletében, amit azelőtt még nem látott, vagy legalábbis nem tűnt fel neki. Most a karácsonyi fényben megmutatta magát. Egy csapat angyalt ábrázolt, középen egy nagyobb, trombitát fújó angyali lénnyel. Ez a lény mintha az ő arcát viselné. Elővette a zsebéből a képeslapot és döbbenten tapasztalt, hogy az azon ábrázolt vezér angyal arcvonása is megszólalásig hasonlít a freskóéra.

-  Gabriel! - törte meg a néma csendet egy hang.  A férfi összerezzent.
- Louis atya!
- Megismertelek, ám még ilyen félhomályban is.
- Dicsértessék, atyám!
- Mindörökké, fiam. Mi járatban itt? Karácsony van, miért nem a családoddal vagy? Nem mintha nem örülnék, neki, hogy legalább ilyenkor meglátogatod öreg barátodat, de ebben az időben csak az ilyen magányos vénemberek vannak itt, mint amilyen én vagyok.
- Anyámhoz jöttem- csuklott meg a hangja, miközben megölelte a papot.
- Hát igen, a múlt héten temettük el. Halála pillanatáig várt téged.
- Európában voltam, amikor hazaértem ez a képeslap fogadott. – nyújtotta át a lapot. Nem tudtam időben ideérni.
Louis atya felvette olvasószemüvegét és a gyenge fényben addig fordítgatta, amíg el tudta olvasni: „Gyere haza és mindent megtudsz! Csókol, anyád.”
- Értem - sóhajtott a pap. – És te abban bíztál, hogy végre fény derül a származásodra!?
- Igen. De már nem érdekel. Anyám halott, mást meg nem fogok vegzálni, hogy mondja el amit tud.
Louis atya, lehajtotta fejét, sóhajtott, aztán öregesen leült a legközelebbi padra.
- Ülj le, fiam, ide mellém.
Gab engedelmesen mellé telepedett.
- Ez nem az én privilégiumom lenne, de ahogy mondtad, anyád halott és mástól nem is tudhatod meg az igazságot.
Mély levegőt vett, belenézett Gab szemébe és belekezdett.
- Gabriel! Nyilván tudod, hogy mekkora szégyen egy olasz lánynak és a családjának, ha férjhez menetel előtt teherbe esik. Azt kell, hogy mondjam, hogy a könnyebbik rosszat választottuk a magyarázat gyanánt. Édesanyád eljött hozzám, amikor felfedezte, hogy teherbe esett és elmondta nekem, hogy hogyan történt. A története hihetetlen volt, de megesküdött az Élő Istenre, hogy igazat mond. Annyira kétségbe volt esve, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, én voltam az utolsó reménye.
- Mondja már, atyám, mit mondott önnek anyám.
A pap újra mély levegőt vett, tartva a következményektől, majd végül válaszolt a feltett kérdésre:
- Azt, hogy neked nincs apád Gabriel. A szó biológiai értelmében legalábbis nincs.
- Mi? Hogy? Ezt hogy mondhatja?- kapkodott a levegő után Gab.
- Anyád, elmesélte, hogy álmodott egy angyalról, aki szeretkezett vele, és megtermékenyítette, azt mondta neki, hogy ő Gábriel arkangyal. Anyád olyan részletességgel mesélte el, hogy kétség nem férhet hozzá, hogy valóban átélte, és tudván tudtam, hogy előtte férfi nem érintette. Tudtam, hisz a gyóntatója voltam.
Gabriel! Amit édesanyád állít, az igaz. Hidd el, hogy megfelelően körbejártam a történetét, elvittem egy nőgyógyászhoz, de beszéltem az elöljáróimmal, még a Vatikántól is tanácsot kértünk. Nem fedtem fel a kilétét, megpróbáltam megvédeni, nem akartam, hogy pletykalapok címoldalára kerüljön, mocskolódások közepette és azt sem, hogy megcáfolni igyekvő kutatók lepjék el a templomomat, meg a családotokat. Ezért találtuk ki édesanyáddal, hogy John Miller az apa. Miller jóravaló fiatalember volt, hozzánk járt misét látogatni, keresztényi kötelességből és némi anyagi támogatásért cserébe beleegyezett, hogy névleg a gyermek apja legyen, de ennél többet nem tett, nem is kívántunk tőle.
- Azt akarja nekem bemesélni padre, hogy valami égi csoda folytán én egy szűzi fogantatás eredménye vagyok?
- Ez nem mese Gabriel!- állt fel Louise atya a padtól. -  A természetben akad rá példa, és ne felejtsd el, hogy hitünk egyik alap pillére is a szűzi fogantatás. Ha egyszer megtörtént, márpedig megtörtént, miért ne következhetne be többször is!?- mutatott egy szűz Máriát ábrázoló szoborra. – Nézd Gabriel – lépett az oltár melletti freskóhoz – Ezen a freskón Gábriel arkangyal szerepel, kezében egy trombitával! A te arcodat viseli! Ez egy több száz éves festmény! A festőnek is látnia kellett életében az arkangyalt, őt festette meg! Az arcvonásaidat és a tehetségedet is ettől a lénytől örökölted! Ez a csoda Gabriel! Te egy csoda vagy!
Ezek az utolsó mondatok még a fülében csengtek akkor is, amikor már jócskán maga mögött hagyta a templomot. Egész hátralévő életében a fülébe csengett. Ezzel a tudattal élte meg az életét.
Aznap, karácsony éjszakáján, New Orleans-t belepte a hó.


Brukú - Lélekmelengető

A karácsonyi asztal egyik szélén ücsörögve nyomkodom a telefonomat. Lassan már elfogyott minden tartalom, ami érdekelne, így sokszor csak pörgetem az oldalakat és olyanokra keresek rá kínomban, mint az íjkészítés házilag vagy a rendes faházak a fák tetején. 
- Ma miért nyomkodod szorgalmasabban azt a telefont, mint úgy amúgy? – bök oldalba a nálam tíz évvel idősebb nővérem, mire hosszú percek óta először nézek fel. Az asztalnál, amit finomabbnál finomabb ételek és mindenféle porcelán tányér díszít, az egész család összegyűlt és jókedélyűen falatozik. 
- Miért ne tegyem? – vágok egy undok pofát – Tíz perce még veszekedtem apával, hogy ki vezessen idefele jövet, – bökök a fejemmel a rombuszmintás mellényt és fekete inget viselő, kopaszodó férfira az asztal túl oldalán – anyám meg reggel majdnem hiszti rohamot kapott, amikor nem találta meg a táskáját. - nézek a mellette ülő, vörös loknis, drótkeretes szemüveget viselő molett nőre, aki trillázva kacag valami idétlen poénon. Erre a nővérem haragosan összevonja a mellkasa előtt husos karjait miközben vékony vonallá préseli vörösre festett ajkait. Annyira összepréseli, hogy a hosszú copfja és a drágaköves fülbevalója is bele remeg.
- Legalább egy okot adj, miért kéne szeretnem ezt a rohadt ünnepet! – mondom morogva, amit hallani akar.
- Gyere, Ronnie, segíts a konyhában.–megtörli a száját majd egy hang nélkül feláll és elindul, én pedig követem, bár fogalmam sincs, hogy mit akar ezzel. Amikor azonban befordulunk a tölgyfából készített lengőajtón megragadja a karom és hirtelen magába szippant a fűszeres, fahéjes illatt.

Múlt

Egy halvány lila, színes könyvekkel, babákkal és játékokkal tele pakolt szobában találom magam, amit a sötétítő függyönyökön bekúszó reggeli napfény derengve megvilágít. Egy ágyban ülök, félig lecsúszva félig a háttámlának dőlve. Megtámaszkodom, hogy ülőhelyzetbe nyomjam magam, de könnyű és bolyhos vagyok. Felszisszenek és kapkodva felemelem a kezeimet: ujjak helyett azonban barna, puha, kerek maci tappancsokat látok. Felkiáltok, mire az eddig összegyűrtnek hitt patchwork takaró mocorogni kezd, majd le is csúszik a hirtelen forgolódni kezdő tíz éves Loryról. Még mielőtt újból sikítani kezdnék, magához ragad és belém fúrja a fejét, mintha párna volnék. Fuldokolva felnyögök mielőtt kétségbeesetten hadonászni kezdek a haszontalan plüss kezeimmel. Az első heves mozdulatokkal azonban a kislány feje oldalra bukik, résnyire kinyílik a szája és folyni kezd a nyála. 
- Neked folyik álmodban a nyálad? –nyögöm miközben megpróbálom kihúzni magam a kerek feje alól.
- Te meg hat éves korodig túrtad az orrod.– jön a válasz az ágy melletti író asztal felől. A nővérem halvány árnyékként ül a ceruzákkal tele szórt asztalon és látszólag jól mulat.
Már épp a lábammal is besegítenék a menekülésbe, amikor a kicsi Lory szemei hirtelen felpattannak, nyújtózik egy nagyot mielőtt a nevetséges, rénszarvasos pizsamájához szorítana és ki nem rohanna a szobájából. 
A nyitott, tágas konyhába siet, amit beterítenek az ínycsiklandozó, fűszeres illatok, és az edénycsörömpölés kellemes hangjai. A borult idő miatt minden lámpa ég a sárga izzósorokkal egyetemben, amitől fényárban úszik a helyiség.
- Helló, Prücsök. – lepődik meg a halászlét kavargató anyukája. Vöröses, szálegyenese haja szabadon hullik a vállára, amire elég ritkán volt alkalom, amióta az eszemet tudom, nincs rajta szemüveg viszont az apró virágmintás blúzt és fekete farmert egyből kiszúrom, ugyanis ezeket csak karácsonykor veszi fel. 
A kicsi Lory rávigyorog tejfehér fogaival aztán az asztalhoz ül. A fiatalabb anyukánk a konyharuhába törölve a kezét műzlit visz neki, de a kislány annyira izeg-mozog és lóbálja a lábát, hogy inkább csak kergeti a kerek kis műzliket a tejben. Alig pár perc múlva meg is unja és a hóna alá csapva engem kiszökdécsel a nappaliba. 
A kövér karácsonyfa már feldíszítve a francia ablakok előtt áll, mellette az üveg dohányzó asztalon ugyanazokkal az arany és kék díszekkel a a kézi készítésű adventi koszorú. A barna kanapé
A kövér karácsonyfa már feldíszítve áll a takaros helyiség egyik sarkában, az adventi koszorú az üveg dohányzó asztalon díszeleg ugyanazokkal az arany és kék díszekkel, a kanapén a díszpárnák karácsonyi huzatot kaptak, amik közé úgy veti be magát a kislány. 
Szinte azonnal megtalálja a tévé kapcsolóját és beüt két számot, amitől a tévé a karácsonyi mese műsorra vált. 
Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, majd óvatosan elkezdek a kanapé széle felé mászni, hogy megszökjek. Az agyamra megy ez a zsongás. Ekkor azonban a kislány ismét mocorogni kezd és egyre sűrűrűbben lesi meg az órát és a karácsonyfát. 
- Te sosem fáradtál el? – dünnyögöm továbbra is a párnák közt kúszva az idősebb Lorynak, aki hirtelen a kanapé támláján terem és nosztalgiázva nézegeti a színes díszekktől rogyadozó fát. 
- Nem voltam hiperaktív, - válaszolja– sokkal inkább izgatott.
- Mindjárt kész az ebéd... – kiabál ki anyánk a konyhából két tányér csörömpölés között. Az izgága lány erre mint az őrült, felrohan az emeletre, itthagyva engem a párnák között.
- De ez csak egy karacsony –hitetlenkedek.
- Ez nem ''csak''' karacsony,– pillant rám Lory az egyik üveg díszről – ez annál jóval több.
A kicsi Lory ekkor hosszasan csúszva a hajópadlón megérkezik, karon ragad és beszalad a konyhába. Még azzal sem törődik, hogy a piros pöttyös blúzát ferdén gombolta be a kockás rakottszonyájába. 
Nagy hévvel tesz le az egyik bőrszékre, miközben ő az anyját sürgeti, hogy egyenek már. Még az sem tűnik fel neki, hogy az apja épp most csempészi be az ajándékokat a fa alá. 

A gyors ebéd után pedig mindenkit kézenfogva a nappaliba ráncigál.
- Hihetetlen.... – suttogja teljes önkívületben az ajándékokat bámulva – de apa, hogy nem vette észre, ha az ajtóban etette a kutyát? – sandít rá a mellette ácsorgó, cinkosan a dús, barna bajsza alatt vigyorgó férfira. Apának itt még rengeteg haja van, és még csak hírből sem ismeri a rombuszmintás mellényeket. 
- Milyen hiszékeny voltál – nézek csodálkozva fel a kislány husos ujjai közül az idősebb Loryra, aki erre összepréseli a száját, mint aki nem erre a válaszra számított. Csettint egyet, és ismét magával ragad minket a mézeskalács illat.

Jelen

Visszaugrunk a jelenbe és egy pillanatig abban a hitben vagyok, hogy végeztünk is, egészen addig, míg rá nem jövök, hogy a lisztes konyha pulton fekszem, és Lory fölém hajolva engem bámul. 
- Még két perc. – állapítja meg félhangosan miközben piros rénszarvasos edényfogót húz a kezeire. Fél hosszú, egyenesre vágott haja most kissé kócos lófarokban lóg a vállára, mint mindíg ha a konyhában van. A sminkje elegáns és passzol a hófehér blúzához és a zöld leggingséhez. 
- Most komolyan? Egy telefon? – kérdezem felháborodottan a szellem Lorytól, aki mellettem támasztja a pultot és izgatottan figyeli a sütőt. A kicsi, egyszemélyes konyhában minden bútor csokoládé színű és nyitott, amitől az összes pohár, bögre, tányér és edény látható. A karamell színű konyhapult fölött hatalmas girland lóg tele üvegdíszekkel és villózdó izzókkal, ami a konyha bútorokon majd a nappaliban és az előszobában is folytatódik. 
Nem szól halkan karácsonyi zene, mint anyáéknál szokott, helyette a nővérem hamiskásan dúdol, oly annyira, hogy észre sem vette, hogy vastagon összeliszteszte az egyik combját. 
- Te így szoktál főzni?! – jegyzem meg túlkiabálva az időzítő csilingelését.
- Ezt meg hogy értsem? - rázza meg zavarodottan a fejét Lory. – Mindegy, nem az így a lényeg, Öcsi, hanem a miért. – nézi elégedetten a nagy tepsi mákos beiglit, amit az asztalra tesz. 
- Jah, hát azt nem tudom, miért vagy ilyen béna... 
- Nézz a dolgok mögé, Ronnie. – fed meg kissé, de azért tovább próbákozik. – Miért sütök-főzök?
- Mert mindjárt megjövünk hozzátok – válaszolom rezignáltan.
- Azaz készülődök, – mutat vidáman körbe, felhívva a figyelmet az izgatottságra és meghitt hangulatra – mint az ajándékok vásárlása és becsomagolása. – nézünk Andyre, aki a konyha pult másik oldalán ül és az ajándékok rendezgetését fejezi be.A másnapos borosta már megszokott Lory férjén, mint ahogy a rövidre rágott barna haja is. Most azonban nulla dioptriás szemüveg van rajta, ami tulajdonképpen csak egy fekete szemüveg keret. Nem tudom, honnan szedte, de úgy néz ki, mint egy gyárigazgató, mosolyodom el.
- Már most jó illata van. – szimatol a levegőbe anélkül, hogy felnézne a masnikötözésből – Nem akarsz még egy tepsivel csinálni?
- Nem, mert gyümölcskenyeret is tervezek sütni. – trillázza a Let is snow refrénjének éneklése után. 
- Azt hittem, azt a boltban vetted. – cukkolom a nővérem, de figyelve az izgatott sürgés-forgást, és mélyen beszívva a finom illatokat, halványan elmosolyodom, ahogy a meghitt hangulat rám is rámragad. Erre Lory megforgatja a szemeit, felmarkol a pultról és egy újabb helyre kerülünk.

Jövő

Egy jóval tágasabb házban landolunk. Az étkező és a konyha tágas, tele modern bútorokkal és konyhai berendezésekkel, mellette a nappali, ahol a tölgyfa bútorok társaságában gyerek játékok tucatjai és egy plafonig érő karácsonyfa áll. A kövér ezüstfenyő körül pedig Lory, Andy és egy kisfiú szorgoskodik az üvegdíszekkel.
Nem szólok semmit, valahol tudtam, hogy ez a jelet következik, mégis meglepődöm Loryn, akinek rövid, göndör és búzaszőke hajavan, a nyakában ugyanolyan fehér gyöngysorral - aminek az egyik szeme én vagyok. Kissé molett lett, amijól áll neki. Andyn, akinek hosszú szakálla lett, kopaszra van nyírva a haja és kicsi pocakot eresztett. A kisfiú pedig olyan, mint a porcenlán baba: rézvörös, hosszúra hagyott haja kócos, ami bele lóg jégkék szemeibe, hófehér kerek arcocskáján izgatott mosoly ül, ahogy apró kezével igyekszik feltenni egyik díszt a másik után.
- Gyere, Dylan, pakoljunk össze a szobádban.– fogja meg a fiú kezét Andy miután befejezték a díszítést. A fiú kikerekedett szemekkel az anyjára néz, aki cinkos mosollyal kerek arcán bólint egyet. 
- De már összepakoltam reggel...–vontatottan megfogja az apja kezét, de nem mozdul.
- Az ki van zárva, Apróság,–próbálja meg elhúzni a fiút a karácsonyfától az emelet irányába – láttam én ott elszórva játékokat.
Tesz pár lépést majd megáll és kétségbeesetten húzni kezdi az apját a fa felé. Az öklömbe harapok izgalmamban. Ha most nem megy fel a fiú, akkor nem lesz esély kitenni az ajándékokat.
- Menj csak, – nyugtatja meg Lory a fiút – szólni fogok ha valami netán történni fog, míg fenn vagytok. – ezzel nagy nehezen, de elindulnak a második emeletre, én pedig megkönnyebbülten kifújom az eddig bentartott levegőt. Ekkor veszem észre, hogy a nővérem molyosogva engem les.
- Most mivan?- kérdezem értetlenül, de nem szól egyenlőre semmit, csak biccent a konyha felé, ahova másodperceken belül be siet az idősebb Lory. 
A konyhában az étkező asztal már megvan terítve négyzet alakú tányérokkal, zöld szalvétákkal és gyertyákkal. Mellette a tűzhelyen már készen áll a halászlé, a rizibizi, a sültkrumpli és a zöldségágyon hülő kacsa. 
Az idősebb nővérem azonban elkanyarodik az asztal előtt, és egyenesen a spájzba megy, ahova eldugta a már becsomagolt ajándékokat. Kapkodva kiveszi mindegyiket, majd lerúgja a parafa papucsát és mezitláb szalad a nappaliba, hogy minél előbb a fa alá tegye a színes dobozokat.
Épp csak vissza ér a konyhába, a gyerek máris az asztalnál terem és izgatottan leül a helyére. 
Az ebédet csak úgy habzsolja, mindenből keveset tesz magának ráadásul minél közelebb ér a második fogás végéhez, annál inkább mocorog és fészkalódik a helyén. Amikor az utolsó falatot is a szájába tömte, leugrik a székről és kirohan a nappaliba. 
Lory kérdőn néz rám a konyha bejáratát támasztva, várva a reakciómra, de én csak bárgyún vigyorogva nézek vissza rá.
- Váó! – kiáltja teljesen elvarázsoltan Dylan.
- Ha jól láttam, az a hosszú a tiéd, abban a télapós csomagolásban. – mutat az ajándékra Lory a konyha ajtóból, mire Dylan egy ugrással a csomag mellett terem és egy pillanat alatt letépi róla a csomagolópapírt. Amikor meglátja a technik legókat sikítozni és a földön fetrengni kezd örömében.
Elmosolyodom az öszinte örömén, aztán látva, hogy előbb az anyja, majd az apja, végül pedig Lory is nevetésben tör ki, én sem fogom vissza magam.
A jelenbe visszatérve megrázkódok, mint akit kiráz a hideg. Körbe nézek: tényleg a valóságban vagyunk, Loryék konyhájában, ahol apa és anya elfeledve a reggeli veszekedést boldogan beszélgetnek, a nővéremék, akik teljesen bele élve magukat szorizgatnak valamiről... és nekem fogalmam sincs miről, pedig a hangulat önfeledt és meghitt. Leteszem a telefont és becsatlakozom a beszélgetésbe.

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images