Tükröződő tekintetek - Résztvevők voltak - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. február 2., péntek

Tükröződő tekintetek - Résztvevők voltak


Brukú - A sárga boríték

Timothy
Egy hosszú, egyenes sétány egyik kényelmetlen padján várakozok, ami a belvárosba vezető parkkal egybe kötött út. A napot szürke felhők takargatják, mint már napok óta, és esővel fenyegetnek. A napok egyre hűvösebbek, a szél pedig egyre erősebben tépázza a megsárguló faleveleket. 
Három negyed óra telt el és az öcsém sehol, nézek az órámra aztán felállok és türelmetlenül járkálni kezdek a pad előtt. A sárga, már megkezdett boríték pedig minden egyes lépésnél megzörren a szövetkabátom zsebében. Előveszem, és ahogy gyűrögetni kezdem, elöntenek a régi, eltitkolt emlékképek arról, amikor gyerekként betörtünk egy elhagyatottnak tűnő házba. Csakhogy a kétszintes, fagerendás házban laktak: tele volt régi bútorokkal, porcelán tárgyakkal és festményekkel. Mi pedig feltúrtunk mindent. Nem figyeltünk sem a zajra, amit csaptunk sem semmi másra. Ezért sem vettük észre az idős Férfit a hálószobában aludni. Annyire megijesztettük, hogy szívrohamot kapott és azonnal meghalt. Eugen motorjához rohantunk és elhajtottunk onnan.
Összeszorított fogakkal sóhajtok egyet aztán újabb és újabb ideges kört írok le. Nem sikerül lenyugodnom, ezért vissza ülök a hideg padra. A könyökömre támaszkodok és mint mindig ha valami baj van a vastag eljegyzési gyűrűmet piszkálom. Pár perc után azonban ismét az órámra nézek aztán végig pásztázom a sétányt. Mostanra már tele van családokkal, kutyát sétáltatókkal és randizó szerelmesekkel. Mind bondognak tűnnek, mint akiknek nincsen rejtegetni valójuk egymás előtt, sóhajtok bánatosan.
Ekkor tűnik fel Eugen, a szokásos kapucnis pulóverében, térdben szaggatott farmernadrágjában és kopottas bakancsában. Szokásához híven most is úgy sétál, mint aki menten szét akarna esni, és messziről is észre venni a többnapos borostáját.
- Jó, hogy így ismered az órát. – fedem meg köszönés helyett miközben felpattanok a padról.
- Itt vagyok, nem?- válaszol fél vállról, majd megáll bő egy karnyújtásnyira tőlem. Nem néz rám, de észre veszem a karikás, vörös szemeit és a tág pupilláit.
- Mit csináltál egy hete este 6 és 8 között? - szegezem neki a kérdést, mintha csak a munkaidőmön kívül is nyomoznék.
- Asszem motrot szereltem. - von vállat miközben rágyújt egy cigire. Végignézem, ahogy az olajos ujjaival igyekszik az egyszerű mozdulatot végre hajtani. - Megint bedöglött az olajszűrője...
- És ezt hogy magyarázod? - nyomom indulatosan a mellkasának a borítékot. Eugen a szájába teszi a cigit és úgy olvassa el a rendőrségi jegyzőkönyvet egy betöréses rablásról. Egy gazdag családi házba törtek be, megölték a kutyákat és elvittek minden mozdítható értéket. Csakhogy az egyik kilics alatt viaszt találtak. Hosszú percekig hallgat, aztán az egyetlen reakciója, hogy az arcomba fújja a füstöt.
- Tudod Te, ez mit jelent? - emelem fel a hangom a nem törődömségén, mire egy idősebb nő megbámul mindket, ahogy elhalad mellettünk a kerekes szatyrával. Megvárom míg messzebb kerül tőlünk, és folytatom:
- Azt, hogy azzal a rohadt visszal már akkor is kented a motorod és most is. És mind a két helyszínen megtalálták. - Erre a kijelentésre végre rám néz: látom rajta, hogy a fátyolos tekinte mögött tudja, hogy az eltussol ügyünkre gondolok. 
- Kellett a pénz, Miszter Van Családom és Állásom. – sziszegi erre haragosan, majd karba fonja a kezét. 
- Ennyi? – pislogok megrökönyödve - Nem érted, hogy miattad elveszíthetek mindent, Eugen - kitépem a kezéből a borítékot - Nem azért güriztem és vállaltam el a legszarabb munkákat évtizedeket át, hogy egy pillanat alatt semmivé legyen.
​- Érdekes, akkor bezzeg nem így gondoltad, sőt ha jól emlékszem te még gyújtogatásra is buzdítani akartál. – vág vissza egy gonosz vigyorral a gyűrött arcán. Továbbra sem ordít vagy kel ki magából, de látom az összeszorított állkapcsán, hogy ehhez nagyon is erőlködnie kell.
- Jézusom, - túrok bele a hajamba remegő kézzel - csak azért csináltuk, hogy a szülők agyára menjünk...
- Hogy tepersz az igazadért. A tárgyalásokon is ezt csinálod? – gúnyolódik tovább miközben elpöcköli a a csikket az első, lehullot levelek közé. 
Na ez már már több a soknál, a hajamat markolászó kezem szinte magától mozdul és csapódik bele Eugen húsos mellkasába. 
- Tűntesd el azt a rohadt motort és viaszt az útból Eugen! – fenyegetem meg, és még mielőtt vissza tudna vágni sarkol fordulok és otthagyom.


Eugen
​A sétányon többen is andalognak a csípős idő ellenére, mégis messziről kiszúrom a bátyjámat, aki a padon fészkalódik, mintha égne a lába alatt a talaj. Fogalmam sincs, hogy mit akar, de biztos, nem sörözni hamár képes volt egy órát várni rám.
- Jó, hogy így ismered az órát. - pattan fel egyből a padról, amint oda érek, távolabb állok meg tőle, mert sosem bírtam ezeket a hiszi rohamait. 
- Itt vagyok, nem?- vetem oda miközben felemelem az egyik szemöldököm.
- Mit csináltál egy hete este 6 és 8 között? - szegezi nekem rutinosan a kérdést.
- Asszem motrot szereltem., - vonok vállat miközben előhalászok a zsebemből egy szál cigit és egy olcsó gyufás skatuját, nem törődve Tim figyelő szemeivel - Megint bedöglött az olajszűrője...
- És ezt hogy magyarázod?- szinte nekem vágja a nagy alakú sárga borítékot, amit már összegyűrt. Ráérősen a számba teszem a cigit és pöfékelve elolvasom a jelentést: egy puccos házba törtek be, kinyírták a kutyákat és elvittek minden mozdíthatót. Jap, így volt, - gondolom magamban aztán a bátyám arcába fújom a füstöt - de honnan tudja, hogy én voltam? Ez még semmit nem bizonyít..
- Tudod Te, ez mit jelent? - emeli meg a hangját türelmetlenül mire egy kotnyeles nő megbámul minket miközben elmegy mellettünk az ócska kerekes szatyrával. - Azt, hogy azzal a rohadt visszal már akkor is kented a motorod és most is. És mind a két helyszínen megtalálták.
- Kellett a pénz, Miszter Van Családom és Állásom. – sziszegem haragosan, majd karba fonom a kezem. Tudom, hogy az ezer éves ügyünkről van szó, de kettőnk közül csak neki tökéletes és egyszerű az élete.
- Ennyi? Nem érted, hogy miattad elveszíthetek mindent, Eugen? - tépi ki a kezemből a borítékot dühösen, ami majdnem félbe szakad. - Nem azért güriztem és vállaltam el a legszarabb munkákat évtizedeket át, hogy egy pillanat alatt semmivé legyen. 
​- Érdekes, akkor bezzeg nem így gondoltad, sőt ha jól emlékszem te még gyújtogatásra is buzdítani akartál. – válaszolok félre döntött fejjel, gonoszan vigyorogva. Nem emelem fel a hangom, mint ő, bármennyire is mar belülről a düh.
- Jézusom, - túr bele a hajába remegő kezekkel- azt csak azért csináltuk, hogy a szülők agyára menjünk! – a nyakán, a gallérja fölött egyre inkább kidudorodik az ér és a közeledő idegrohamtól egyre inkább izzad a magas homloka. 
- Hogy tepersz az igazadért. A tárgyalásokon is ezt csinálod? – pöckölöm el a csikket az első, lehullot levelek közé. Mindig elő adja a hattyú halálát, ha kezd tanácstalan lenni. 
Ez a gúnyos kijelentés viszont az utolsó csepp a pohárba nála. A haját markolászó keze meglendül és erőteljesen a mellkasomba csapódik. A hirtelen ütéstől hátrébb lépek, ám még mielőtt reagálni tudnék közbe vág.
- Tűntesd el azt a rohadt motort és viaszt az útból! – hajol fenyegetően közelebb vérben forgó szemekkel, aztán fújtatva sarkon fordul és itt hagy.

Járókelő
Egy jól öltözött magas férfi idegesen ücsörög az egyik padon a sétányon, amire én is gyakran ülni szoktam, mert onnan az egész helyet be lehet látni. Meglepődötten megállok az egyik tölgyfa mellett, aztán helyet foglalok az ottani keskeny padon, majd elengedem a pórázról a barna Shar Pei kutyámat, hadd szaladgáljon. 
A férfi azonban elég idegesen viselkedik ahhoz, hogy ne figyeljem egy kicsit: a pad szélén ül görnyedten, fészkalódik és az óráját bámulja hosszú percekig, aztán hirtelen feláll és járkálni kezd ide-oda. Belenyúl a kabátja zsebébe és előhúz egy nagy alakú borítékot, amit aztán görcsösen markolászni kezd. Tehát attól a borítéktól ilyen ideges, vonom le a következtetést.
Ekkor megfordul, majd újabb és újabb köröket ír le miközben a lábait keményen vagdossa a macskaköveken, hogy még ilyen messziről is hallom. 
Meglepetetésemre újból leül a padra, ezúttal azonban a könyökére támaszkodik és sebesen forgatni kezdi az egyetlen gyűrűjét az ujján. Többször is felsóhajt, hogy megnyugtassa magát, de szemmel láthatóan nem sikerül elérnie ezzel semmit. Inkább felnéz és a sétányt kezdi el pásztázni, mint aki keres valakit. Szinte azonnal kiszúr egy szerelmes párt méterekkel odébb, akik nevetgélve beszélgetnek egymással. A magas férfi arcára azonban kedves mosoly helyett a bánat, a féltékenység és a bűntudat jelenik meg. Vajon mi lehet abban a borítékban? A feleségéről lehet szó? Hümmögök meglepődötten, de kiránt a merengésből Sarah, a kutyám, aki izgatottan bököd az orrával, hogy a talált botot eldobjam neki. Kedvesen megvakargatom a zömök füle tövét, majd eldobom az összenyálazott botot. 
Ahogy elsprintel mellettem a kutya, kíváncsian vissza nézek a különös férfira. Ezúttal azonban már nincs egyedül: egy alacsonyabb, az igénytelenség határát súróló férfival beszél, akin kopottas farmer, bakancs és mackó pulcsi van. 
Annak ellenére, hogy távol állnak egymástól, a magass férfi ingerültnek tűnik, minden izma pattanásig feszült, a sötét szemei pedig szikrákat szórnak a másikra, aki hanyag nemtörődömséggel hallgatja miközben rágyújt egy cigire. Ismét előkerül a sárga boríték, amit valósággal a másikhoz vág. Közelebb hajolok, hátha meghallok valamit a titokzatos boríték tartalmából. A lezserebb férfi azonban nem válaszol, hiába olvassa el többször is a fehér papírokat. Csak nézi, aztán egyszerűen a másik arcába fújja a füstöt. 
Hogy engedhet meg magának valaki ilyet? Rázom meg a fejem. A magasabb, jól öltözött férfi erre felemelt hangon mond valamit, mire egy mellettük elhaladó idős nő megbámulja őket. Nem csoda, mert egyre inkább kikel magából, dörzsölöm meg ősz bajszomat, a vitát elnézve biztosan testvérek lehetnek, és az öccse csinálhatott valamit. Rendes a báttytól, hogy megregulázza.
A fiatalabbik fél erre összefűzi a kezeit a mellkasa előtt és gúnyosan visszavág. A testvér erre a megjegyzésére a hajába túr. Tisztán látszik rajta, hogy most már az idegösszeroppanás szélén áll. A másik azonban ennek ellenére is folytatja. Ő halkan beszél, és igyekszik elfojtani az érzelmeit, mégis az idősebbik mellkason vágja, megfenyegeti, majd elviharzik.


William - Az, akit sosem ismert

C szituáció

A fekete hajú, fázó férfit figyelemre intettem - mert igazán nyugtalankodott már -, mégpedig egy jól irányzott hógolyóval. Mit mondhatnék? A felettes az felettes, tehát a kedves kapitány azt csinálja, amit én mondok. 
Személy szerint én egy sötétzöld nadrágban voltam, felsőtestemet egy fehér atléta, meg persze egy szürke póló és egy fekete kabát fedte. Mindig is jól bírtam a hideget, ez talán… Talán a féltündér teherbírásomnak köszönhettem? Nem akarok dicsekedni, de szerintem köze sem volt az én testemnek a génjeimhez. 
Mellettem a kapitány majd megfagyott, és elfehéredett ujjai között szorongatott levél már olyannyira gyűrött volt, mint egy most mosott ruhacafat. De hisz mit álltatom magam, szinte már levélnek sem illett be. A majd harminc éves férfi arca piroslott a hidegtől, sűrű szemöldökére ezernyi parányi kis hópehely fagyott már rá, ahogyan szempillái rebbenésekor is úgy hullott róla a friss, hófehér pihe, akár a háztetőkről.
A vörös, királyi pecsét valószínűleg már úgy megfagyott a borítékon, hogy egy érintéssel is darabokra lehetett volna törni, csoda, hogy a szorítása elkerülte az alakját. 
Félóra. Ennyi ideje vártunk már tétlenül a farkasordító hidegben, de nem mozdult el és én sem. Talán bízott abban, hogy nem kerüli el az ügyfele? Az ügyfelünk? Ki tudja biztosra. 
Háromnegyedóra. Az, akire várunk, igazán szemtelen alak lehet, vagy csak feledékeny, de a kettő összefügg. Időközben a levél újabb ráncokkal gazdagodott, s a kapitány arcán már megjelentek a bosszú első jelei. Először arra gondolhatott, hogy az a kegyetlen ember direkt húzza az idegeit. Ezt egy ajakbiggyesztéssel fejezte ki. Másodjára már ujjai görcsberánduló mozdulata indította fel, s ezután már csak összevont szemöldöke, remegő szája, vörös orra és átfagyott tüdejének érzete emlékeztethette arra, hogy miért vagyunk itt. Látszólag legbelül már mindent feladott, s még azt is eltervezhette, hogy elszámol magában tíz másodpercig, és ha nem jön, ő elmegy. De mindannyiszor, amikor ezek a gondolatok jártak a fejében, meghátrált, ránézett a kezében csüggedő, megkínzott levélre, és mégis maradt. Harmadjára már csak megrántotta a vállát, egy fának dőlt, és nem foglalkozott tovább a tüdejébe áramló össze-vissza vagdosó hideg oxigénnel, csak élvezte a kint létet – nem mintha nem lett volna a természetben eleget, egyszerűen csak inkább… megpróbálta élvezni a friss hó ropogását, az apró kölykök felhőtlen szórakozását, meg a reggel kilenc órai sürgés-forgást - amiben ő és én kivételesen nem vettünk részt. 
Újból gondosan az arcába húzta a fekete, durva anyagú sálat, és megigazította már vagy ezredjére kabátja aranygombjait. Nem hittünk olyasfajta tündérmesékben, hogy ugyancsak megérkezik még ma az, akire várunk, de élveztük a szabadságot. 
A kapitány egy mosoly kíséretében nyugtázta, hogy nem kell aggódnia, jó ideig lesz még itt, akár le is ülhetne, mint én, de nem tette. Még egy nagyot sóhajtott is, hogy az elején mennyire felidegelte magát azon, mer késni az illető - most már csak nevetett. Vagyis egy ideig ezt tette. Aztán az általánosan nagy pechünkre a park havas területére egy fekete csuklyás alak lépett, még a csuklya alól is kivillantak össze-vissza fogai, amit megsárgított az idő, de így is olyan vigyorgással köszöntötte a mellettem állót, hogy azt kirázta a hideg. 
Felém csak tisztelettudóan biccentett.
- Isten hozott – sziszegte a kapitány. – Mond csak, nem esett terhedre, hogy megjelenj? 
A másik óvatosan megrázta a fejét, mintha csak arra számítana, hogy mentem leszúrják itt, és most. Az igazat megvallva, szívesen meg is tette volna a kapitány, aki majd egy órát várt rá. Pedig megfogadta, hogy higgadtan fogja kezelni a jelenlétét, mert már eléggé megbékélt a helyzettel, hogy a másik régen elhanyagolta, de a csuklya alól kilátszó hosszú, szőke haj annyira „megérintette”, mélyen, legbelül, hogy szinte rosszul volt a látványától. Egyszerűen beszínezte volna vörösre a férfi vérével. Az egyetlen kritérium az volt, hogy sajnálta a gyönyörű, csillogó, fehér havat. 
- Hol van az „örülök, hogy látlak”, kedves barátom? – szólt reszelős hangon a csuklyás. – Azt hittem teljes boldogsággal tölt el, hogy találkozunk. 
- Ajándékot esetleg nem kérsz? - A hangja ingerült volt, belül mégis örült, hogy nem kell tovább remegnie idekint.
- Már van ajándékod a számomra. – A vörös pecsétes levélre pillantott, ami mostanra már egy papírfecninek bizonyult. – Egyenes a királytól hoztad. – Közelebb ment. Jóval közelebb, mint ahogyan kellett volna.
- Vigyázz a szádra!
A jövevény hátrahőkölt a felé szegezett pengémtől, de a vicsora nem olvadt le az arcáról. Még akkor sem, amikor a kard hegye egyre közelített a nyakához – ha akartam volna, egy szempillantás alatt átszúrhatom a légcsövét. 
- A levelet! Vagy elmondom a királynak, hogy le akarod szúrni a legjövedelmezőbb ügyfelét – kezdte nyájas hangon, majd elkapta a levelet a bábukén álldogáló kapitánytól.
- A soha viszont nem látásra! Vigyázzatok a fejetekre, veszendő dolog! – Kacsintott egyet a szőke hajú, majd megvillantotta jáde szemeit.
- Ezzel nem vagyunk egyedül – suttogtam.
Utoljára végignéztem a peckes járású csuklyás izmos testalkatán - aki flegmán és túlságosan is hívogatóan kalimpált azzal a levéllel -, majd mormogva, és átfagyva elhagytuk a parkot.
Valószínűleg a kapitány sosem érzett még magában ennyi felgyülemlett energiát. De lehet még én sem.

B szituáció

Bármilyen hideg is volt, hogyan érezhettem volna? Hiszen az érzések olyan régen elhagyták már a testemet, hogy nem is emlékszem, milyen a forró, a meleg, a hűvös, a boldogság a fájdalom, a fáradság. Egy érzések nélküli bábu, ez vagyok én. Csupán az a kibiztosított káröröm környékezett meg olykor-olykor, hogy magam is azt hittem, még testem sincs, csak egy száj egy vigyorral és szavakkal.
Azonban nem hagyhattam ki azt a meredt arckifejezést, amikor megérkeztem a hófödte park legelső járdakövezetére, és távolról megláttam a kapitány arcát. 
Olyan volt eme lépés, akárcsak egy mérföldkő a megérdemelt halál felé, s ez talán nem is olyan rossz. Ha egy óvatlan pillanatban olyan dolgot mondok, ami halálosan eszeveszett, megölnek. Mert hát észrevettem a csillogó pengéket oldaluk, amik a bőrtokokkal együtt könnyedén körvonalazódtak az övek bőrkötésén.
Amint közelebb lépdeltem, mind a ketten felém fordították a fejüket – a mester és a kapitány is. 
Az álló férfi külleme ázott-fázott volt, pedig jól álcázta a komor tekintettel a remegését – az embert kötelezte, hogy a szemébe nézzen. Micsoda szerencse, hogy nem vagyok ember. Vészeses megcsillanó íriszei didergést kölcsönöztek, bár nem mintha lett volna valamely porcikámban egy cseppnyi félelem akár. 
Elvigyorodtam, amikor a hóban ropogó lépteim elhalkultak, s mintegy nagymacska, rákaptam az áldozatomra, ami természetesen a fekete hajú férfi volt nagy, kék szemekkel, s kék-zöld foltokkal az arcán, de zúzódások nyomai is látszottak csupasz kezén. A kapitány most biztosan olyanokon gondolkozhatott, hogy megfojt, mert még mindig nem tanultam meg, mi az a tisztesség, becsület, ígéretmegtartás és óra. Vagyis, de, mindenről tudok, köszönöm, sőt néha még kölcsönöztem is őket, viszont nem érdekel, hogy kit mennyire zavarnak – becsületemre mondom, tényleg teljesem hagyom a fenébe – a tetteim. 
Egy pillanatra gyűlölködő szemeibe néztem, de az a pillanat valahogyan mindent megmagyarázott, sőt még vissza is vitt a múltba. Magam előtt láttam a kétségbeesett tekintetét, meggyötört testét, azokat a hatalmas, könnyben úszó szemeit, a megkopott kézfejét és mezítelen mellkasát, amit kegyetlen vértenger fedett - s mintha csak ő is látta volna a régmúlt túlságosan is élethű emlékeit, úgy vicsorgott könyörtelenül. Ott feküdt előttem bíborban úszva, megfulladva, azonban kiszáradt ajkakkal. Keservesen felnyögött, mikor a korbács érdes teste végigmarta sebes hátát, s néhány igazi, maradandó forradást hagyott maga után. Aztán visszatértem a jelenbe.
Nem tudtam, hogy mit mondjak, egyszerűen hagyatkoztam a mimikámra, amikor köszöntött. A rövid beszélgetés, ami elhagyta a szánkat meggondolatlan volt, méghozzá nagyon meggondolatlan. Olyannyira elfajult a helyzet, hogy a felettese sárga szemei tűhegyes pupilláival döfött torkon, pengéje hegye viszont megállt a torkom előtt. Azonban hatott egy bizonyos fenyegetés rá, és mielőtt tényleg leszúrhatott volna, egy pördüléssel kikaptam a kapitány kezei közül a nekem szánt levelet, majd hátraléptem. 
- …vigyázzatok a fejetekre, veszendő dolog! – daloltam nyájasan.
- Ezzel nem vagyunk egyedül – suttogták felváltva. Kellemetlen bizsergés környékezett meg.
Egy sor nyeldesés után mertem csak elhagyni a park most ijesztően csendes fáit. A levél pehely súlya elhagyta önönmagát, s most tonnányi súly nehezedett a tartalmára, én pedig próbáltam tartani az egyensúlyomat, nehogy lehúzzon a havas fűre. Talán először érzékeltem meg azt az érzést, mint a félelem.

A szituáció

Ha kifejezhetem így, már teljesen szétfagytam, nem mellesleg a lábaim már remegtek a fáradtságtól, s azt sem tudom, pontosan mennyi ideje vagyok itt, csak azt tudom, hogy ez az átkozott levél mindennek az oka. 
Beugrott annyi, de annyi gondolat arról, hogy el sem fogadom ezt, mert már a név hallatán kesernyés érzés gyűlt a torkomba, de végül – egyáltalán nem emlékszem, hogy miért – eljöttem. 
Erősen összedörzsöltem a kezeimet, s közéjük leheltem, hogy ne fázzak annyira, de csak halvány füstfelhő jött, meleg nem. Tíz másodperc, és én elmegyek innen. De tényleg! Nincs ekkora önuralmam – még nekem sem -, hogy hozzászóljak, s közben ne verjem szét azokat a ronda fogait a hatalmas vigyorával együtt, hogy megérezze, milyen érzés is a fájdalom. Akkor majd könyörögni fog, hogy hagyjam abba.
Akár csak én hajdanában.
Próbáltam teljesen megfeledkezni az akkori dühről és bosszúvágyról, mert most ez nem ez a pillanat volt.
Egy… Mit takar még az a kilenc másodperc? Bánatot, örömöt? Megbánást vagy fájdalmat? Ki tudja… Csak azt tudtam, hogy borzalmasan elegem van az egészből, alulról felfelé és felülről lefelé.
Kettő… Nyolc ártatlan – vagy bűnös – pillanat, és megszabadulok mindentől. 
Három… Ha lenne egyáltalán kedvem ehhez, akkor mit mondanék neki? Hogy menjen innen? Hogy üljünk le és beszüljük meg a múltat? Vagy egyszerűen leszúrnám minden előzetes nélkül?
Négy…Esküszöm, ha még hat másodpercen belül megérkezik, úgy fog könyörögni azért, hogy véget vessek az átkozott életének, mint egy rabszolga a korbács előtt.
Öt…Ha meglátom az idegölő vigyorát azon a hatalmas pofáján, én ígérem, hogy lemosom onnan, és csak úgy megy haza, hogy rá sem ismernek majd. Az sem biztos, hogy haza megy, inkább jöjjön a kórház vagy a temető.
Hat…Igazából nem is olyan rossz itt állni. A hó gyönyörű és a biztos, halk városi emberek sem rohannak már mindenhová, mint még nem olyan régen, korán reggel. 
Hét…Csendesen elmosolyodtam a bebugyolált arcom mögött. Előbb még tényleg a szétverésén gondolkoztam? El sem fog jönni, ahogyan ismerem. Ha még azóta is ugyanolyan felelőtlen, akkor végképp semmi esély rá.
Nyolc…Engedtem a levél szorításán, de mintha valakit látnék a távolban. A szemöldökömet összevontam, és a mellettem trónoló felettesemre néztem, amint hunyorogva kémlel arra, amerre én is néztem az előbb.
Kilenc…Ilyen gyorsan telik az idő? Édes istenem, csak segíts meg abban, hogy tűnjön el onnan a francba az az átkozott árnyék. Add, hogy bűneim eltűnjenek örökre, és ne essek soha kísértésbe… És így tovább, és így tovább az ima.
Tíz!Innen érzem azt a bűzt, ami körbekeringi, biztosan megsül a csuklya alatt, mint egy marha, akit élve forgatnak nyárson. Nem csodálom, nem különböznek. 
Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt.
Az idő ment tovább, és már teljesen élesen láttam a széles vigyort, a csuklya alól megcsillanó jáde íriszeket, az arannyal szegélyezett haját, bozontos szemöldökét, izmos, a köpeny alól kidomborodó mellkasát, erős lábait. Sajnos nem választhatom el én a nyakától a fejét, és nem is égethetem meg élve. Majd látom felakasztva a palota vesztőhelyén.


Beata Juliette - Kaphatok még egy esélyt?

A bátyám mit sem változott. Görnyedten ült a fapadon, borostás arcával meredten bámult a kezében szorongatott borítékra. Újra ellenőrizte az időt – már elmúlt kilenc óra. Nyolcra hívtam ide találkozni, tudtam, mennyire aggódik értem. Annak idején se szó, se beszéd eltűntem szeretteim életéből. Sokat kockáztattam azzal, hogy újra felvettem a kapcsolatot Barnával. Magamra húztam a dzsekim kapucniját, majd magabiztos léptekkel felé tartottam. Kezemet vállára téve, megálltam előtte. Összerezzent érintésem alatt, de egy pillanattal később már ölelő karjaiban találtam magam. 
- Tamara! Azt hittem, már el se jössz! Mégis hol voltál eddig, jól vagy? Most még soványabb vagy, mint… mint két évvel ezelőtt. – Az utcai lámpa gyér fényében is tükröződött szemében a fájdalom. Eltolt magától, majd várakozóan tekintett rám. Hirtelen a szégyen és a bűntudat gombócot növesztett a torkomban, csak álltam szótlanul. – Legalább most legyél hozzám őszinte! Két éve nem hallottam semmit felőled, azt sem tudtam, élsz vagy halsz-e. Felszívódtál, mint ha sosem lettél volna. Nem csak engem hagytál hátra, a férjed és a fiad is! Egyáltalán érdekel, hogy hogy vagyunk? Mégis mi van veled? Minden áldott nap azon rágódom, vajon én is tehetek-e arról, hogy eltűntél, mi lehet veled, hol kereshetnélek. El sem akartam hinni, hogy valóban felhívtál telefonon, rohantam, hogy láthassalak. Most pedig magyarázz el mindent! 
- Barna, én… én nem veszekedni jöttem. Talán hiba volt találkozóra hívnom téged, sajnálom – néztem mélyen a szemébe, képtelen volta bármi egyebet mondani. Tudtam, hogy hibáztam, tudtam, hogy megbocsáthatatlanul viselkedtem, de képtelen voltam szembe nézni a tettem következményével. Hátráltam néhány lépést, majd gyors hátat fordítottam az egyetlen bátyámnak, és futni kezdtem. 

* * *

Még mindig ledöbbenten meredtem a húgomra, tényleg itt volt előttem teljes valójában! Nyúlánk termetem lévén kevesen értek fel hozzám, ám Tamara most még apróbbnak tűnt, még inkább úgy nézett ki, mint aki védelmezésre szorul. Hosszú, fekete tincsei kilógtak a kapucni alól, dzsekije vagy két számmal nagyobb volt, így lógott rajta. Arca beesett volt, szemei alatt mély karikák húzódtak. Fogalmam sem volt, hogyan viszonyuljak hozzá. Leszidjam? Faggassam? Csak szorítsam magamhoz, és biztosítsam a felől, hogy minden rendben lesz? Aztán csak ömlöttek belőlem a kérdések, ám Tamara csak sarkon fordult, és elszaladt. Na, nem, ezt nem hagyhatom annyiban! 

* * *

Ezek a mai fiatalok! Ilyen hideg éjjelen még fogócskázni van kedvük! Egy fekete dzsekis alak futott, egy fa tövénél megállt, majd egy magasabb ember szintén lelassított ugyanott, egy ideig egymás irányába fordultak, és az utóbb említett átnyújtott egy borítéknak tűnő tárgyat dzsekis társának. A világ életében visszavonult életet élő Pista bácsi dühösen csóválta a fejét, majd tovább sétáltatta kiskutyáját a park túloldalán át. Ki tudja, milyen anyagot csempésznek ezek ott! Jobb lesz haza érni minél előbb. 

* * *

- Itt van egy kép róla, és nem tudom, hol élsz és milyen körülmények között, de egy kis pénzt is beletettem a borítékba, remélem, tudtam vele segíteni. – Előhúztam a kisfiam fotóját, akiről szintén lemondtam. A héten töltötte be hatodik életévét, hamarosan az iskolát is elkezdi. Olyan gyönyörű a mosolya, a férjemre ütött, ez kétségtelen. 
- Köszönöm, Barna! El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem. Én… én, kifejezni sem tudom a bűntudatot, ami nyomaszt. Nem telik el úgy perc, hogy ne rátok gondoljak. Helyre akarom hozni a dolgokat, de félek, iszonyatosan félek, hogy az újbóli felbukkanásom csak felkavar mindenkit, és nem lesz erőm végig kitartani. – A könnyek megállíthatatlanul törtek ki belőlem, aztán lekuporodtam a földre a fa törzséhez. Barna szó nélkül leguggolt mellém, és óvón magához szorított. 
- Azért vagyunk egy család, hogy mindig számíthassunk egymásra. Ha túl sok teher nyomná a vállad, belőlem bármikor erőt meríthetsz. És abban is biztos vagyok, hogy a fiadnak is nagyon hiányzol, talán ő szenvedett a legtöbbet. Azt is szeretném, ha tudnád, hogy Dávid is rendszeresen hívni szokott, hogy nincs-e valami új hírem rólad. Mielőtt ide jöttem volna a találkozónkra, beszéltem vele telefonon, felőled érdeklődött megint csak, és… és én beszéltem neki a hívásodról. Ő is velem akart tartani, de meggyőztem, jobb lesz, ha csak én jövök, így is majdnem elrohantál. Viszont teljes szívéből reméli, hogy újra láthat ő is. Szükségünk van rád, Tamara! – Meglepődésemben szólni sem tudtam semmit, csupán bámultam a bátyám arcát. – Mit szólsz, haza jössz velem? – Hálásan bólintottam, majd a kabátjába fúrtam az arcom. Elindulva a kis utcán, már csak ki akartam önteni a lelkemet a családomnak. 
- Barna, azzal kezdődött minden… - végül valóban be is vallottam a teljes igazságot a bátyámnak, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. S végre úgy éreztem, tényleg van remény a békülésre és a felejtésre. 


Liliom - Bizalom

Épp üres a kedvenc helyem! - ujjongtam magamban, miközben éveimet meghazudtoló fürgeséggel csaptam le a padra, amely a park egyik árnyékos, de központi részén helyezkedett el. Szeretem megfigyelni az embereket, elképzelni ki hova megy, honnan jött.  Még annakidején, kislányként kezdtem el játszani ezt az izgalmas játékot, csak úgy a magam szórakoztatására. Bevallom, hajlott korom ellenére, még mindig űzőm. Például itt van ez a kicsit köpcös fiatalember, velem szemben a padon. Elképzelem, vajon, mi lehet a foglalkozása, mi célból jött ide. Már jó ideje várakozhat, kezében egy levéllel, amelyet idegesen meg-megérint. Annyi szent, hogy rengeteg önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne bontsa ki. De vajon, kire várhat? Ó, hát kire másra? Minden bizonnyal egy nőre. Magányos lehet, és valószínűleg rég volt hölgytársaságban, de iszonyúan vágyhat rá. Minden arra kószáló fehérnépet, alaposan végigmustrált már szegénykém a parkban. Szóval, várakozik, és egyre nagyobb benne a feszültség.
Kényelmesen hátradőltem a padon, felkészülve a lehető legizgalmasabb eseményre, ami ezen a csendes keddi délután megtörténhet velem, magam elé tartva könyvemet.

* * *

A fenébe! Még mindig sehol! A háttérben gyerekzsivaj, nem mesze tőlem egy békésen olvasgató idős hölgy a padon. Na igen, és a kocogó fiatal lányok. Mint például ez itt, aki elszalad épp mellettem. Ezt csak azért teszi, hogy ráébresszen arra, hogy én mekkora egy tohonya krapek vagyok. Mert például, semmi esélyem nem lenne egy ilyennél. Bezzeg Zoli. Nem tudom, mi van benne, de minden cicababa nyálazik utána a cégnél. Olyan az az ember, mintha minden lehámlana róla. Lazán és könnyedén veszi az életet. És mindig rávesz valamire, amit aztán megbánok. Mint például most, ez a levél história. Hogy beszéljek meg Verával egy találkozót. Belementem, hát persze. Mi lenne benne? Találkozom Verával, átadom, neki a levelet és kész. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Anyám jutott eszembe, amikor megkérdeztem hatodikban, hogy átjöhet-e hozzánk Zoli. 
Azt mondta: – Nem! 
Mire én: - De anya, miért nem? 
–  Mit tudom én, mert amikor itt van Zoli mindig valami történik. Hatalmas galiba és kalamajka. 
És igen, anyámnak igaza volt, ez a Zoli, ez ilyen. Vera itt a parkban akar találkozni velem. Én meg leléptem az irodából. Persze projekt leadás, mindenki sík ideg. Mindegy. Már egy órája itt kellett volna lennie. Hol a fenében van az a lány? Hirtelen megcsörren a telefonom. A nagy F a főnököm nevét rejtjelzi. Nem kicsit aggódva oldom fel a zöld gombot:
– Hol a k...életbe vagy Márk?
– Helló főnök! Elszaladtam...ööö...Mindegy. De érkezem. – könnyed nevetéssel próbálom feloldani a helyzetet, reménytelenül.
– Idefigyelj! Egy fél órád van, hogy idetold azt a hatalmas alfeled! Megértetted?
– Igen, igen... persze, ott leszek.
Nem volt időm elbúcsúzni tőle, de azt hiszem ez a legkevesebb jelen pillanatban.
Az idős hölgy most, könyvjelzőt tett a lapok közé. Gondosan a táskájába rejtette a könyvet, amit nemrég elmélyülten olvasott. Rutinos mozdulattal levette szemüvegét, majd egy monogrammal ellátott, bőr tokba helyezte. Egy darabig, csak üldögélt. Arca nyugodt volt, kedélyes. Ebben az őrült pillanatban is, megragadott benne valami. Olyan volt, mintha nem is erről a bolygóról jött volna. Valahogy, megállt az idő körülötte. Hol a fészkes fenében van már ez a lány? Engem széttépnek. Már éppen a telefonom névlistáját böngésztem amikor kellemes parfümillat csapta meg az orromat. Felnézek. 
– Na végre! Vera! Hát itt vagy!
Vera még mindig lihegett, arca kipirosodott a szaladás miatt.  Szája kicsit felpuffadt a sírástól. A fenébe, ez a Zoli piszkosul mázlista. Még igy is gyönyörű ez a lány!  
–  Na? Mondd már? Mit akar? Hol van? Üzent valamit? – rángatta a makulátlan fekete kabátomat, türelmetlenül.
– Csak egy levelet adott és hogy vegyem fel veled a kapcsolatot. 
Még be sem fejeztem a mondatot, Vera kitépte a borítékot a kezemből, felszakította, majd remegő kezekkel olvasni kezdett. Végtelenül kíváncsi voltam mi lehet a levélben. De nem szól. Na, igen, ha esteleg úgy alakul, az én vállamon bármikor kisírhatná a bánatát. Hirtelen magam előtt láttam, ahogyan ketteseben vacsorázunk, ő még kicsit szomorkodik, de aztán lassan, feloldódik, és rádöbben, hogy mekkora hülye volt, amikor Zolit választotta. Mert bár, nem vagyok egy Adonisz, de marha nagy lelkem van. Na, meg aztán nem is keresek rosszul. Ebben a pillanatban Vera a nyakamba ugrik, két hatalmas puszit nyom az arcomra:
- Szeretlek! kiálltja vidáman, majd boldogan elrohan.
Na paff. Ez szép. És akkor most mi van???

* * *

 A harisnyáknak lelkük van. De nem ám akármilyen. Gonosz lelkük. Pontosan tudják, hogy mikor siet az ember, és az utolsó pillanatban felfuttatnak egy szálat, fontos találkozó elött beleakadnak valamibe vagy csak úgy irgalmatlanul kiszakadnak. De akkor is bosszút állnak, ha mondjuk nadrág alá vesszük fel őket. Mert képesek egyszer csak lecsúszni. Szépen lassan ereszkednek le a hasról, derékról, valahogy úgy, hogy az ember két lába közé begyúródjon valami isten tudja, honnan odakerülő óriási harisnya mennyiség.  Ilyenkor az, az egyedüli megoldás, hogy két kézzel óvatosan megfogod a szélét és rántasz rajta egyet, miközben lábaidat nem túl nőiesen széles terpeszben széttartod, hogy a harisnya a lábszáraidról is szépen kisimulhasson. Fontos, hogy ezt ne nagyon tedd nyilvános helyen...eléggé idiótának fogsz tűnni. Bár, a fene tudja. Zoli, saját bevallása szerint, pont ebbe a mozdulatba lett szerelmes, amikor megpillantott, a papír- írószeres pultsor mellett, egyik bevásárló központban, ahogyan ezzel a jól bevált technikával rendezgettem harisnyás ügyeimet.  A harisnyák gonosz szelleme, most sem volt kíméletes velem. Kábé a harmadikat dobom a kukába ebben a percben. Mekkora barom vagyok! Nem, nem a harisnyákkal szembeni antitalentumom miatt, hanem amiatt, amit kitaláltam. Jó ötletnek tűnt pedig, ráírni egy papírcetlire, hogy „nem szeretlek már többet, el akarlak hagyni” aztán bemászni az ágy alá és figyelni a Zoli reakcióját. Gondoltam, próbára teszem a hűségét. Szépen kifundáltam az egészet, átbeszéltem Virággal is. Még Stefi szerint is, zseniális –  aki férfi létére –, soha életében nem vonzódott a gyengédebb nemhez. Sokszor kikértem a tanácsát szerelmi ügyekben, mert jóval többet tudott megvillantani a férfi lélek kérges bugyrairól, mint bármelyik vérbeli, pasifaló barátném. Állok, a nyitott szekrényem ajtaja előtt, rengeteg emlék, érzés tör rám és ismét sírva fakadok. Nagy nehezen kiválasztom a megfelelő pólót. Miután beismerem, hogy 3:0 a harisnya javára az állás, felkapok egy nem túl szétnyűtt farmert, és már viharzok is ki a lakásból. Mindjárt fél négy, Márk már egy jó ideje várhat a parkban. 
Miközben minden erőmmel a piros bogaram kerekeit, és ajtaját rúgom, mert valamiért nem indul, és azt kívánom rohadna meg ott, ahol van, ezeket a dolgokat is Zoli szokta intézni, ismét előttem van az arca, a vonásai, az egykedvűsége, az, ahogyan reagál, amiután elolvasta a levelem. A mozdulat, ahogyan a telefonjához nyúl, és felhív rajta valakit. A szavai:
– Végre rájött, hogy semmi értelme, most írt egy cetlit, hogy el akar hagyni. Vetkőzz. Megyek.
Belém égtek ezek a szavak. Soha többet nem tudom kitörölni. Aztán írt valamit ugyanarra a cetlire, vette a kabátját és kilépett. Alig tudtam kimászni az ágy alól, de miután sikerült kiszuszakolnom magam, és végre elolvasnom a kis fecnit, úgy éreztem mindennek vége. A papíron csak ennyi állt: „Hívd fel Márkot”. 

Közben megtaláltam a metrót. Évek óta nem jártam tömegközlekedéssel. Egy 10 perces várakozás után rá kellett döbbennem, hogy nem, most nem jár a kék metró, és metró pótló busszal kellene tovább menjek. Elindultam, megkeresni, azt a bizonyos busz állomást. Eléggé reménytelen akciónak tűnt. Na végre. Megtaláltam. Érdekes, más nem várakozik itt. Mindegy. Megint bevillantak életem legnagyobb drámájának pillanatai. Egyszerre éreztem magam kétségbeesettnek, tehetetlennek, és mindenre elszántnak. Gyorsan felhívtam Virágot, hogy szerezzen nekem egy bérgyilkost. De jó képű legyen ám! Mert miután kinyírta azt a szemét állatot, lefekszem vele. Nem! Nem Zolival. Hülye vagy? A bérgyilkossal. És úgy, hogy közben végignézze! Hogyhogy nem tudja? Ja, igaz. Jó, akkor előtte fekszem le vele, aztán öli meg. A részletek amúgy sem számítanak. Letettem, majd nagyon sokáig sírdogáltam. Millió sms érkezett Virágtól, többször próbált hívni, de képtelen voltam bármire is reagálni abban a pillanatban. Eközben rá kellett ébrednem, hogy nem a metró pótló busz állomáson várakozom, hanem a villamos pótlón. Óriási. Márk már biztosan nincs ott, én meg itt állok a metró pótló vagy babám tudja villamos pótló buszmegállóban várva egy buszt, ami igazából villamos kéne legyen. Ekkor, feltűnt Virág kék golfja. Lefékezett előttem, kinyitotta az ajtót, majd „a frászt hoztad rám” felkiáltásokkal beszuszakolt a kocsiba. „Hova a fenébe indultál?” -hangzott el végre egy normális kérdés is, az ezer millió „nagyon aggódtam, te nem vagy normális, többet ilyet ne csinálj velem”, mellett. Elmesélem, hogy mi történt, és hogy Márkot kellene elérjem. Lassan egy órája. Beletapos a gázba, majd a következő pillanatban a park bejáratánál találom magam. Messziről kipécézem Márkot. Megvárt. Minden erőmet összeszedve rohanok. Épp a telefonján pötyikézett, amikor odaérek. A kezében egy boríték.
–  Na? Mondd már? Mit akar? Hol van? Üzent valamit? – rángattam türelmetlenül a hatalmas idétlen, fekete kabátját.
– Csak egy levelet adott és hogy vegyem fel veled a kapcsolatot. 
Még be sem fejezte a mondatot, kitéptem a borítékot a kezéből, felszakítottam, majd remegő kezekkel olvasni kezdtem.
Úristen! Ez nem lehet igaz! Kezemből, lábamból kiment az erő. Aztán végtelen boldogság tört rám. Még egyszer elolvastam a levelet. Mélységes szégyent éreztem és óriási szerelmet Zoli iránt.    
„Szeretlek!” felkiáltással, két hatalmas puszit adtam az elképedt Márk arcára, majd boldogan szaladtam végig a park sétányán, észre sem véve, hogy a levél eközben kiesett a zsebemből.

* * *

Szegény fiatalember. Hirtelen nagyon megsajnáltam. Ez a találkozás, a lánnyal, akit oly sokáig várt, csak pár percet tartott. Aztán a fiatalasszonyka a levél elolvasása után boldogan a nyakába ugrott, majd köd előttem, köd utánam, ahogyan jött, úgy el is ment. 
Kicsit csalódottan kaparásztam elő szemüvegemet a táskámból, hogy ismét az olvasásnak szenteljem időmet, ha már ez a történet ilyen kurtán furcsán befejeződött.
Azonban, észrevettem egy apró papirost a földön. Valószínűleg szeleburdi kisasszony zsebéből szottyanhatott ki, amikor elviharzott mellettem. Felvettem a levélkét. És bár nem illendő, de akarva akaratlanul is elolvastam a tartalmát:
„Szeretlek te hülye! Végig kilógott a lábad az ágy alól. Otthon várlak.”




Rédai Veronika – Választások közt

Már egy órás késésben vagyok, és még mindig nem indultam el. Nem szeretek késni. Általában mindig, mindenhova időben odaérek, de most valahogy nem szeretnék pontos lenni. Sőt, egyáltalán oda se akarok érni. Én, aki az önzetlenség, becsületesség és őszinteség mintapéldánya vagyok, aki pontosan átélte mindazt, amit most két másik ember talán miatta kényszerül átélni, aki pontosan tudja, milyen gyereknek lenni egy olyan családban, ahol apának szeretője van, belekényszerül egy olyan helyzetbe, hogy választania kell az elvei és a szerelem között. 
Két hónapja ismertem meg a Férfit. Első látásra beleszerettem, és nem csak azért, mert jól állt neki a kor. A negyvenes éveiben járó pasi csak vonzóbbnak tűnt az éppen őszülő bozontos, eredetileg koromfekete hajával, őszes-barnás rövid szakállával, magas, kisportolt termetével és éppen akkora pocakjával, hogy bármilyen felső ruházatban még az is izmosnak vélhető. És természetesen nem mehetünk el a mélykék, már-már majdnem fekete szempár mellett, amelyből csak úgy szikrázik a titokzatosság és a magabiztosság. Olyan szempár ez, melynek minden nő behódolna, melybe, ha belenézek, egyből biztonságban érzem magam. Aztán megszólalt. Mély, öblös, férfias hangja, ha lehet még szexibbé varázsolta a Férfit, és ha lehet, még jobban beleszerettem. Persze így, lassan harminc évesen ez kamaszos rajongásnak tűnhet, magam sem értem, hogy válthat ki belőlem ilyen érzéseket egy kvázi vadidegen ember. De azt mondják, a szerelem már csak ilyen. Egyszer csak becsap, mint egy villám, és onnantól nincs menekvés. 

Éppen ezért, és azért mert egyébként is egy reménytelen romantikus lélek vagyok, kerültem bele egy olyan helyzetbe, amibe sose szerettem volna. Illetve nem is gondoltam bele, hogy ilyen szituáció létezhet. Hiszen nős és van egy pici lánya. Azt mondta, megfogta bennem valami, belém szeretett és szeretne velem lenni. De a feleségét nem hagyhatja el, hiszen beteg. És bármennyire megromlott a viszonyuk, nem teheti meg azt, hogy elhagyja. Hiszen szereti őt, csak már nem úgy, mint régen. Már nem szerelmes. A felesége számára már csak egy barát, akinek segíteni kell, és akin úgy tud segíteni, hogy nem hagyja el. És ott van a kislánya, aki a világon mindennél fontosabb neki, már csak miatta sem engedheti meg magának a válás luxusát. De szeretne önző lenni egy kicsit és magára gondolni. Neki most szerelem kell, és engem akar. 
Nekem kell döntenem. Legyek önző és ne törődjek semmivel és senkivel magamon kívül, vagy pedig legyek olyan, amilyen mindig is voltam? Olyan, aki mindig „jó kislány”, ami mindig igyekszik a helyes utat választani. 
Hát ezért kell vele találkoznom. Hogy megosszam vele a döntésemet. Hajlandó vagyok-e belemenni ebbe a viszonyba, vagy most látjuk egymást utoljára. Még én sem tudom, hogy mit fogok mondani…

Férfi
Biztos jó oka van a késésre, hiszen ő mindig pontos és precíz. Már egy öt perces, még jelentéktelennek mondható késés miatt is lelkiismeret furdalása van. Biztos valami komolya oka van annak, hogy ennyit késik. Talán el se jön. Persze nem is lenne csoda, hiszen olyan helyzetbe kényszerítettem bele, ahol az elvei és a szerelem közt kell választania. Ráadásul pont neki, aki átélte mindazt, amit talán az én kislányom is fog, ha a igent mond. 
Két hónapja pillantottam meg egy kávézóban. Elmélyülten olvasta Jane Austin egyik művét, mikor pofátlanul, kérdés nélkül leültem az asztalához vele szemben. Annyira belemerült a könyvbe, hogy észre sem vett egészen addig, míg ki nem hozták a két kapucsínót, amit akkor rendeltem, mikor leültem ahhoz az asztalhoz. Mikor elsőre megpillantottam, az első gondolatom az volt: gyönyörű teremtés. 
Mikor felnézett a könyvből, meglepődve konstatálta, hogy immáron társasága van. Gyönyörű, gesztenyebarna szemeiben zavart láttam. Az addig oly elmélyülten olvasó lány hirtelen szétszórtnak tűnt. Eltette a könyvét, majd remegő hangon csak annyit kérdezett: - maga ki? 
Akkor tudtam, hogy ez a kell nekem. A gyönyörű, fehér bőrével, szív alakú, halvány-szeplős, egyre piruló arcát keretező bársonypuhának látszó, egyenes, szőke hajával és ártatlanságot tükröző szemeivel szinte azonnal magába bolondított. 
Aztán teltek a napok, hetek, egyre gyakrabban találkoztunk, ami valamilyen szinten már így is felér egy viszonnyal. De aztán feltettem neki a kérdést. Elmondtam, hogy én többet szeretnék, de tudnia kell, hogy nem fogom elhagyni a családom. Nem számítottam rá, hogy hirtelen jön egy nő, aki ilyen hatással lesz rám, de jött Ő. Fenekestül felforgatta a világom, és most úgy érzem, szükségem van rá, a szerelmére. Arra, hogy az enyém legyen. Teljesen. De neki kell eldöntenie. Ő mit szeretne? Lenne a szeretőm, vagy nem látjuk többé egymást soha. Sosem szerettem az ultimátumokat, de ha nem kapok többet, képtelen lennék úriember módjára kibírni a társaságában. Ezért adtam kezébe a választást. 
Időt kért. Megadtam neki. Aztán felhívott és találkozót kért. Azt mondta, nem akarja tovább húzni a dolgot. És most itt vagyok. Rá várok, már egy órája. De valamiért úgy érzem, nem látom többé. Ezért is írtam levelet. Remélem, ez a levél örök kézzelfogható bizonyítéka lesz annak, amit iránta érzek.

A kívülálló
Nem akartam belefolyni, komolyan. Nem is értem, mit keresek itt. Talán csak aggódok a barátnőmért. Két hete hívott fel. Elmesélte, hogy találkozott a Férfivel, és választania kell. Szerető lesz, vagy talán sose talál másik férfit, akit úgy tudna szeretni, mint Őt. Tudja, mi a helyes döntés, de szegény lány annyiszor választotta már a helyes utat. Egyszer igazán hallgathatna a szívére. De miért kellett ilyen helyzetbe kerülnie? Miért kell döntenie? Bárhogy is határoz, ő fog sérülni. Ő, aki már annyiszor megjárta a poklot, aki már annyit szenvedett az „erősebbik nem” miatt. Aki igazán megérdemelné a boldogságot. 
Azt hiszem, csak az iránta érzett aggodalmam hozott ide. Tudnom kell, mit válaszol Neki. De már egy órája késik. Félek, még ő maga sem tudja, mit fog mondani, de megértem, hogy nem akarta már tovább húzni ezt a dolgot. Természetes, hogy pontot akar tenni ennek a kérdésnek a végére.

Férfi
Végre megjött. Most is olyan gyönyörű, mint mikor először találkoztunk. Hosszú, világosbarna színű szövetkabátot visel, csodaszép vékony nyakát egy vékony, fehér sifonsál védi a hűvös, őszi széltől gyönyörű, vékony lábait csőfarmer takarja, léptei egy fekete magas sarkú bokacsizma által vállnak hallhatóvá a térkövön. Keserédes a tekintet, amivel először rám pillant. Szemeiből nem tudom kivenni, mi is vár ránk a jövőben. Amilyen türelmetlenül járkáltam fel s alá az elmúlt egy órában, most olyan nyugalom fogott el. Ahogy megpillantottam, földbe gyökerezett a lábam. Nem is akarok most máshol lenni. Csak itt, csak vele. Meg akarom fogni a kezét, meg akarom csókolni. Másra se vágyok jobban, mint rá.

Ideértem. Bármennyire próbáltam húzni-halasztani, most már nincs tovább. Itt van. Ahogy megpillantok, beleborzongok, gyomromban, mintha ezer pillangó repdesne. Gimi óta nem érzetem ilyet. Aztán belépett az életembe ez az eszméletlenül sármos, szexi, titokzatos Férfi, akit talán most látok utoljára. Fekete szövetkabátot visel, farmert és sportcipőt, kezében egy borítékot szorongat. Aki nem ismeri, simán tíz évvel fiatalabbnak nézheti. 
„Nem tehetem meg. Nem tehetem meg a lányával és a beteg feleségével. „ Duruzsolja az agyam, miközben egyre közelebb érek hozzá. „ Talán sose leszek már ilyen szerelmes. Nem engedhetem el.” Súgja a szívem. Már csak öt lépés és én még mindig nem tudom, mit tegyek. 
Belegondolni is szörnyű, mi lenne, ha soha többé nem látnám.

Férfi
Ahogy közelebb ér, egy gyengéd öleléssel üdvözöljük egymást. Az jár a fejemben, mihez kezdek, ha elveszítem. De talán van remény. Talán együtt maradhatunk. Talán a későbbiekben más módot is ki tudunk majd találni arra, hogy együtt lehessünk. De nem szabad beleélnem magam. Már így is óriási csalódás lenne, ha nemet mondana. 
- Nos? – nézek rá kérdő tekintettel.
- Nem volt egyszerű döntenem- mondja lesütött szemmel, majd előre sétál pár lépést. Megáll, várakozó pillantással visszafordul, hogy kövessem. Ahogy utolérem, átkarolom a vállát, ő pedig jobb karjával átöleli a derekam, és miközben egymás után sorolja az érveket és ellenérveket, lassú léptekkel sétálunk keresztül a parkon, miközben a fákról lassan hullnak a színes falevelek, elfedve a park füvesített részeit és a gyönyörű téglaszínű térkövet. A nap egyre halványabban süt, a park lámpái egyszer csak felvillannak, bevilágítva a környéket.



A. Andi - A lány apja

Távolról érkezett a harangszó. Halkan kúszott be az ablakon, de megremegett tőle még a padló is. A falon lévő órára pillantottam. Utána a karórámra. Mintha azt vártam volna, hogy más időpontot mutassanak. Már rég ott kellett volna lennem. Fel-alá járkáltam. Félve az asztalra dobott fényképre pillantottam, és szinte hallottam a korholó szavakat, minek eszed magad ilyesmin, hisz úgyis megérdemli, hogy megvárakoztassuk. A kedvenc képem volt. Egy szilveszteri bulin készült, vidáman átkaroltam Leát, és épp a hajába pusziltam. A szeme alatt mélyvörös folt éktelenkedett.
Az apja persze fittyet hányt az egészre. Tőle aztán a pokol bugyraiba süllyedhetett volna a lánya. Felállt a szőr a hátamon az ilyen arrogáns öltönyös majmoktól. De ő még rajtuk is túlmutatott. Mindig győznie kellett, mindig, de mindig. Közben a sárba taposott mindenkit. Egyszer megfenyegetett, hogy kihívja a rendőrséget, ha nem hagyom el a házát. Nem mintha némi fogalma lett volna róla, hogy ki vagyok. Lea mondhatott bármit, az ő szavát már rég nem hallotta meg. Kedvem lett volna lenyomni a torkán elegáns fekete esernyőjét, amit épp szorongatott, hogy soha többé ne tudjon megszólalni azon az utálatos érdes hangján. És a szemei… Ha ölni tudna a pillantásával, a sírásók egy percig sem unatkoznának. Már messziről üvöltött róluk a ravaszság, mint egy vén rókáéról. Mély gödörben ülő barna szempár. És még csodálkoznak a munkatársai, hogy miért mindig ő üti nyélbe a legjobb üzleteket. Bár az ember legszívesebben kikaparná a szemét, valami mégis visszatartja. Engem is visszatartott. A puszta jelenlétével megbilincselt, elszívta az önbizalmam, mint egy túlvilágról jött elfuserált démon. Bár visszaküldtem volna az ördögök lakhelyére, hogy ne rontsa itt a levegőt. Mert amerra járt, árnyak kísérték, nem nyíltak többé virágok, megszűnt az élet. Csak az örökös hajsza maradt. Reggeltől estig munka, estétől hajnalig túlóra, a lánya meg haljon éhen.
Már a lépcsőházban dübörögtem. Hirtelen olyan erőszakos félelem fogott el, mintha a Kaszás vett volna üldözőbe. Ő küldte. Kinéztem belőle. Ha elkések talán lelép vagy elmegy a zsarukhoz. Lea azt mondta, pont a megfelelő pillanatban fogok odaérni. Hitt bennem, de én bár ne hittem volna neki. Az apját úgysem tudjuk tőrbe csalni, hallottam minden szívverés után. De miért pont most jönne nekem nagykéssel, amiért fogalmam sincs hol a lánya? Nem akkor kell ugrálni, amikor már késő. Akkor kellett volna foglalkozni vele, amikor még volt rá lehetőség.
Fagyos szél süvített az arcomba. Pár sarokkal odébb nyújtózkodott a narancssárgába öltözött park. Ha ezt elszúrom, jobb esetben Lea apja elsőként kinyír, így megkíméli a lányát és a rendőrséget a piszkos munkától. Az út szélén egybekotort faleveleket játékosan ringatta a szél, mégis azt a benyomást keltették, hogy egy kupac csontból épp most áll össze valami rémség. És természetesen ezt is Lea apja küldte rám. Sosem láttam moziban, könyvtárban, még csak filmjeik sem voltak otthon, de ha műfajba kellene illesztenek egyértelműen a horrorok és a durva pszichothrillerek között válogatnék. Mert elmebeteg volt. Legalább motyogott volna magában, amikor kialvatlanul bolyongott a dolgozószobájában, vagy ordibált volna, mint aki megveszett. De ő csak hallgatott, mintha minduntalan valami titkos tevet szövögetett volna. Lea mesélte, hogy már szólni sem mert hozzá, mert olyankor csak ráemelte borús tekintetét, és egész egszerűen átnézett rajta. Minden lépéssel nehezebb lett a szívem. Karmok vájkáltak benne. Ha Leával történik valami, ha nem jön vissza, ahogy megbeszéltük, az apja pályafutása örökre véget ér. És akkor meglátjuk, ki lesz a győztes. Mert nem fog még az a rohadt szél is úgy fújni, ahogy az apja akarja.
A park tornyosuló fái vigasztalóan lengették ágaikat fölöttem. Búcsúzkodtak talán. Gyáva féreg voltam. De hát az az ember mellett mindenki gyáva féreggé vált. Megcserélte a szerepeket. Végig ő volt a rosszfiú, de elhitette az ellenfelével az ellenkezőjét. A félelem az ő barája volt. Pedig szinte éreztem a kezeim között undorítóan vékony nyakát, ahogy elroppantom a csontjait. Utáltam, hogy azt hozta ki belőlem, amit folyton próbáltam elkerülni, amiért Lea egy életre kiábrándult volna belőlem. Ezért legalább képzeletben próbáltam bátor lenni. De amikor megláttam szikáran tornyosuló fekete alakját, amint egy hatalmas fa tövében köröz, kedvem lett volna megfordulni és elszaladni.
Tompa zajok verték fel a csendet körülöttem. Elszórtan szállingóztak az emberek a haldokló levelek között. Haldokló levelek… haldokló emberek… haldokló világ… Borzalmas apa vagyok. Ezt mindenki tudta. Én a legjobban. Egész életemben ismeretlen személyekre vártam. Az üzletfelekre, hogy komoly cselszövéseiket seperc alatt eltiporjam. Gyermekkoromban anyámra a konyhaasztalnál ülve, hátha hazaér és mond pár jó szót. Felnőttként a feleségemre, hátha egyszer eszébe jut, hogy én vagyok a férje. Aztán feladtam. Már nem vártam senkire. A munkatársak toporogtak az irodám előtt, a várakozás pírt rajzolt az arcukra. Anyám halálos ágyán suttogott valamit a nővéreknek, hogy milyen jó lenne, ha láthatna. A lányom alig várta, hogy elújságolhassa, hogy mi történt az iskolában. Aztán ő is megunta a várakozást. És most elment.
Néhányszor egy sápadt, kigúvadó szemekkel bámuló fiút láttam a kanapénkon nyújtózkodni, vagy az ebédlőasztalnál chipset enni. Nem tudom, valóban sápadt volt-e, vagy csak a látványom szívta ki belőle a vért. Mindenesetre egyáltalán nem illett a felújított házunkhoz. Ismerem az effajta huligánokat, akik azt hiszik a világ közepén állnak, hogy nekik mindent szabad, és közben elképzelésük sincs róla, mit jelent ezen a nyomorult helyen tengődni. Belenézett az életünkbe, mint egy fényképesalbumba. És mintha egy felettébb érdekes képet tanulmányozna, úgy bámult felém most is.
Az ösvény túloldalán állt. A felhők fehérségével vetekedett. Táncolni kezdett a kezemben a boríték. Kinyújtottam majd összehúztam az ujjaimat. Itt nem volt helye a kézremegésnek. Tovább sétálgattam, mintha meg sem láttam volna a nevetségesen összeomlott fiút. Mint egy szomorú bohóc.
Sosem értettem, a lányom miért állt egyáltalán szóba vele. Az ilyenekkel még beszélgetni sem lehet. A legnagyobb gondjuk az, hogy tudnak-e jegyet szerezni a legközelebbi focimeccsre. Céltalan életük füstfelhője megfullasztja a körülöttük lévőket. Leát is elkábította. Mert magától nem vetemedett volna ilyesmire, az egyszer szent. Szerettem volna ezt hinni. Bár nem voltak közös programjaink, nem vettem neki csokit a munkából hazajövet, nem kívántam neki jó éjszakát, tudta, hogy ez így van rendjén. Képtelen voltam apafiguraként helyt állni, amikor sosem mutatta meg senki, hogyan kell ezt csinálni. De Lea nem lázadt. Csak amikor az a félnótás nálunk múlatta a napot, akkor bolondult meg. Most mégis ez az undorítóan gyerekes kölyök jelentette az egyetlen nyomot, amin elindulva megtalálhattam a lányom.
Ha csak belegondoltam, hogy hátrakötözött kézzel, szemébe lógó barna tincseivel gyötrődik annak a gazembernek a lakásán, kedvem lett volna a dolgok elejébe vágni, és lekeverni a srácnak egy akkora pofont, hogy a földön csúszva mutassa az utat Lea felé. Amikor még kisiskolás volt, néhányszor elmentem a szülőértekezletekre, és a tanítónő valahányszor célozgatott rá, hogy nem foglalkozom eléggé a lányommal. Hogy én? Az ő kölykeik gyújtottak fel elhagyott telkeket, törtek be kiskereskedésekbe, rabolták ki a bankokat. De ez a suttyó még tolvajnak sem lett volna jó. Lassan közeledett felém, mint akit láncok húznak vissza. Kiveszett belőle a harcszellem. Örök vesztes volt.
Az ajkamba haraptam, éreztem, ahogy a bőr megfeszül a csontjaimon. A hátam mögé tettem a kezem, amelyben a borítékot szorongattam. Nem akartam vele foglalkozni, holott tudtam, hogy a fiú első kérdése lesz, hogy elhoztam-e neki, amit kért. Csakhogy még egy közhelyes jelenetet lejátszunk. Pedig csapnivaló rendező lett volna. Aligha tudta volna megszervezni a lányom elrablását…
Megráztam a fejem. Végre ideért. Pufók patkánypofáján kövér izzadságcseppek görögtek lefelé. A kezem nyújtottam felé. Meghökkent és hátrébb lépett. A kisfiúk ijednek meg így az ismeretlenektől, amikor először mennek haza maguk az iskolából.
       Nem társalogni jöttem – mondta, és próbált nagyon komolynak tűnni. Nem sikerült neki.
Összeszorított szájjal elmosolyodtam.
       Ugyan, kérem, ki akarna magával társalogni?
A súlyát áthelyezte egyik lábáról a másikra. Bukott harcos volt.
       Szerintem van magánal valami, ami…
       Erre gondol? – húztam elő a borítékot.
Nyelt egyet. Megkönnyebbült vicsorba torzult az arca. Azt hitte, lemehet a színpadról, elfelejtheti ezt a kényelmetlen felvonást, és élheti tovább semmitmondóan boldog kis életét. Még nem tudta, hogy az egész élet egy színpad, és nekünk egész életünkben színészkednünk kell. Csak így élhetjük túl. Úgyhogy ráparancsoltam összekuszálódott idegeimre, hogy hagyják abba a röhejes játékot, és maradjon abba a kézremegésem. Nem szabadott a borítékra néznem.
       Adja ide – kapott felém a fiú. Fiú…? Ostoba kisgyermek, akitől elvették a játékát.
       Talán siet valahová? – vontam össze a szemöldököm. Mindenkiben bent akadt a levegő ettől. Pedig még csak gyakorolni sem szoktam a tükör előtt.
       Kérem adja ide, és már itt sem vagyok.
       Mindjárt gondoltam – fújtam ki a levegőt.
Két kezembe fogtam a borítékot, és éreztem a túlvilági szellemek kényszerítését, hogy hajtsam le a fejem és babráljak vele. Apám, anyám felettem tornyosult, és azt sziszegték, hogy miféle gyengeelméjű nyomorék vagyok, hogy még a testemnek sem tudok parancsolni. És hogyan akarja megállítani az ember elméje sötét örvényeit, ha a teste kifog rajta? Nem én voltam a nyomorult. Ennek a kölyöknek még a szeme is rosszul állt. Kopott farmerzsebében pihentette a kezét. Ő maga már nem fért bele, hogy elbújjon előlem.
Gyönyörű boríték volt. Tényleg. Minőséges papírból, egy különleges alkalomra. Ez pont ilyen alkalom volt. Ünnepélyesen meg kellett mutatnom az életnek, hogy semmit sem vesztettem harcedzsettségemből, és hogy bármikor szembeszállok vele, ha veszíteni kíván. Még a borítékból érkező suttogásra sem szabadott figyelnem. A srác ide-oda topogott, azt várta, hogy százezrek landoljanak a kezében. De ő maga egy fillért sem mert volna kérni, legalábbis tőlem nem. Hogyan is várhatnánk, hogy egy emberrablást megszervezzen? Nálunk is csak azért volt olyan nagy a pofája, mert ott állt mellette a lányom. Lea mindig tudta, hogy vegye le a lából az embert, hogy az örök szolgájává, cinkosává váljon. Akárcsak az anyja. A túlvilágról szólt volna hozzá, hogy ilyen őrültségek egyáltalán az eszébe jutottak? Mit csinál majd maga a nagyvilágban?
Ennek a szerencsétlennek fogalma sem volt róla, hová tűnt. Ha otthon várta volna egy gőzölgő csésze mentateával, vagy akár a székhez kötözve, a fiú magabiztos lett volna. De ezt egy perc választotta el attól, hogy összeroskodva iszkoljon el előlem. Mert már nem bízott a lányomban. Sajnálkozó mosolyt vetettem rá, amitől kirázta a hideg. Előbb ismerjünk meg valakit, és csak utána adjuk oda neki a szívünk. Akár magamhoz is szólhattam volna így bő tizennyolc évvel ezelőtt. Átnyújtottam neki a borítékot. Már nem remegett a kezem.
A levelek kerge táncot jártak a lábaim között. A földet néztem, szőke hajtincseim az arcomba hullottak. A park túloldalán, az utca sarkán lévő vendéglőből mentatea illatát hozta felém a szél. Abból az irányból jöttem, és kísértésbe esve majdnem beültem egy forró teára. Ez volt a gyengém. De erőt vettem magamon, fontos volt az időzítés. Nem szabadott túl korán odaérnem, mint aki képtelen kivárni a megfelelő pillanatot, és nem késhettem el, hogy lemaradjak életem utolsó csonkjainak drámai összeomlásáról. Szerettem a költőies mondatokat, habár soha senki sem olvasott nekem esti mesét, nem adott a kezembe verseskötetet. Aztán egy nap a pincében rábukkantam egyre. Igazi kincsesbánya volt az a pókhálós, sötét lyuk. Régi képekkel és elfeledett szerelmes levelekkel. Nem értem, apu miért nem dobta ki őket. Képtelen volt megválni anyu emlékétől, bár állítólag egy utolsó lotyónak tartotta. Egyszer megkérdeztem, miért nem beszél soha róla, mire hűvös komolysággal fejtette ki mindazt, amit mások ordibálva szoktak.
Megráztam a fejem, jókora dioptria nélküli szemüvegem az orromra csúszott. Nem volt időm az emlékekkel foglalkozni. Rájuk csak egy utolsó feladat várt. El kellett égetnem őket. Örökre.
A megfelelő időpontot elkapva most el kellett rejtőznöm az árnyak közt. Apu recés hangja ugyanolyan halkan és nyugodtan szólt, mint bármikor, de drága cinkostársam torkából elhaló fuldoklás tört ki. Tudtam, hogy el fog jönni. Szeretett annyira, hogy átlépje a saját korlátait, és szembenézzen az ördöggel értem. Mert úgy festett, mint aki egyenesen a Sátánnal üzletel. Nem is értem, miért bízott meg bennem végig. Én nem bíztam volna magamban. Elvégre épeszű ember nem lép le minden szó nélkül otthonról, és indul el a nagyvilágba. De hát nem voltam épeszű ember, és nem volt otthonom. Különben meg hálás lehet nekem, lehetőséget adtam neki, hogy kilépjen a komfortzónájából és elkezdjen végre élni. Persze nélkülem. És ha lett volna egy kis szerencséje, még pénzt is kap az újrakezdéshez. De valamiért egyre csökkentek az esélyei a gazdagságra. Miközben elhelyezkedtem egy közeli padon, farkasszemet néztem fekete alakjukkal. Apu olyan egyenesen állt, mint aki most kapta meg a Nobel-díjat, és épp dagad a büszkeségtől. Hőn szeretett cinkosom pedig megsebzett patkányként görnyedt a föld felé. Lehajtottam a fejem, a kapucnim eltakarta előlem a kilátást, de erre szükség volt a biztonságom érdekében. Soha többé nem akartam szemtől szembe állni velük. Még ha apu felém is nézett volna, aligha ismert volna fel. Szerintem fogalma sem volt róla, milyen ruhákat szeretek. Ráadásul csak az ő tiszteletükre teljesen felforgattam a ruhatáram, színes kontaktlencsékkel bajlódtam, átfestettem a hajam, piercinget tetettem az orromba. Amit mellesleg egész életemben utáltam. De hát egy jó harcos mindenre felkészül. Nem bukhattam le.
       Ha nem bánja, megszámolom – érkezett felém a remegő hang.
       Csak tessék, aligha van mit számolnia.
Elmosolyodtam. Apu hangja már majdnem öntelt volt. Kegyetlenül aggódott értem, képzelem…
       Ez meg mit jelentsen? – szállt fel néhány galamb a közelben.
       Adja csak oda neki, ha találkozik még vele.
Égett a szemem, tüzes pára öntötte el. Nem olyan egyszerű teljes figyelemmel oldalra nézni, miközben a fejem meg sem moccan.
Szegény srác fehér falnak is beállhatott volna. Úgy himbálózott ide-oda a keze, mintha repülni tanította volna a borítékot. A másik kezében pedig egy színes kép fénylett. Egy ismerős kép.
       Nem voltam elég egyértelmű? Ha azt akarja, hogy a lánya békében éljen, és ne forduljon a hatóságokhoz, akkor kerítse elő, amit megbeszéltünk.
       Ne görcsöljön úgy, kölyök. Higgye el, ha akar, békében fog élni.
Az ajkamba haraptam, mire vér szivárgott ki az ereimből. Pedig milyen szép befejezés lett volna, ha a gonosz apuka végül megvilágosodik, rájön, hogy élete egyetlen kincse veszélyben forog és a többi, és a többi. De nem az ő stílusa lett volna. Így hát nem csalódtam benne. Lecke volt ez mindnyájunknak. Emberismeretből ötösre vizsgáztam. Apunak sejtelme sem volt, mennyi időt töltöttem az emberek megfigyelésével barátok és szórakozás híján. Már az elején gondoltam, hogy túl értékes neki a pénztárcája. Hogyne, majd mi vegyük el, amit ő kemény munkával megkeresett, gondolhatta. De a fiúra rossz volt ránézni, pedig már sok mindent láttam. Valószínűleg attól félt, hogy kitekerem a nyakát, amiért nem szerezte meg a pénzt. Megkönnyebbülés lesz neki, ha nem találkozunk.
Felálltam, nyújtózkodtam egyet, mint aki edzéshez melegít be.
       Egy gyerekrajzzal akarja kiszúrni a szemem? – hangzott a méltatlankodás.
       Tudja mit? – kérdezte apu. – Menjen haza.
A srác kikerekedett szemekkel válaszolt az elbocsájtásra. És az én szemeim is kikerekedtek a rajz láttán. Vagy tíz évvel ezelőtt született, emlékszem, a paplan alá bújva rajzoltam egy zseblámpa közreműködésével, és épp azon sírdogáltam, hogy nekem miért nem vett apu ajándékot Mikulásra, amikor mindenki más kapott. Amikor utoljára láttam, a lapon lévő három ember teste hullámos volt a könnyeimtől. Kedvem lett volna odarohanni, és a pofájába ordítani, hogy mégis hogy merészel ilyennel előhozakodni. Csak ezért lemerészkedett a pincébe? Titokban remélte, hogy eljut hozzám a rajz, jól meglep vele, a földbe döngöl, és közben azon mosolyog, hogy lám, megint ő győzött. Hát nem. Veszíteni fog, méghozzá milyen sokat. És erre akkor fog majd rájönni, amikor ugyanarra a sorsra jut mint megboldogult nagymamám.
A szívem mélyén parázslott a remény, hogy talán megmenthetünk még valamit ebből a borzalmas családból. De ezt csak a beteges, szeretetre éhes kislány táplálta, aki elkeseredetten próbált hinni abban, hogy van apja. Ő most halt meg. Ő veszített. Én győztem.
       Menjek haza? – nevetett fel szerencsétlenül a fiú. – Ez komoly?
       Az. Menjen csak haza. Én is azt teszem.
Elindultam. Nem volt már keresnivalóm itt.

Trauzál Andrea - Félelem

Már megint késik. Ezt utálom a munkámban. Tőlem megkövetelik, hogy precíz és pontos legyek, de ugyanezt már nem tudják velem szemben is megtenni.
Drága, égszínkék szemű Lisám. Ma végre véget ér minden szenvedésed. Vigyázni fogok rád, ha engeded.
Vajon hogy fog reagálni a boríték tartalmára? Félek. Butaság, mégis így érzem. Na tessék, már én is remegek, pedig nincs is veszteni valóm… Baromság, dehogy nincs. Nem is kicsi. Mikor is szerettem bele? Talán mikor először lépett az irodámba. Nem volt kifejezetten karcsú, mégis megbabonázott. Az egész lénye, a kisugárzása. Ó, itt is van. Végre! Most vagy soha. Átnyújtom neki a borítékot. Ő remegő kézzel nyitja ki, és potyognak a könnyei, pedig még nem is látta a képeket. Pár perccel később megkönnyebbülve borul a vállamra, majd zsebre teszi a dokumentumokat, és elindulunk a jövő felé.

* * *

Meg fog ölni. Direkt kérte, hogy legyek pontos. Nem tehetek róla, hogy lerobbant a villamos. És pont ma kellett nekem útvonalat módosítanom. Mióta is várok erre a napra? Hetek teltek el, csendben, eseménytelenül. Idegőrlő volt a várakozás. Már csak pár perc, és ott vagyunk a a parkban. Szerencsém volt, hogy tudtam taxit fogni. Kifelé tekintek az autó ablakán, nézem az elsuhanó épületeket, és a jövőre gondolok. Vajon Dave is így érez? Pár perc múlva megáll az autó. Úgy pattanok ki, mint ha élet-halál kérdése lenne. Szaladok, ahogy csak a lábam bírja. Messziről intek neki, de nem vesz észre. Odasietek hozzá, majd némán állok vele szemben. Átnyújtja a borítékot, én pedig még ki sem nyitom, már zokogok. Nem érdekel, mi van benne, de félek, mi van, ha Dave… De nem, az nem lehet. Látom a szemében, hogy ő is szeret. Megnézem a boríték tartalmát, és mázsás súly zuhan le a szívemről. Elteszem a borítékot, majd belekarolok Dave-be, és magunk mögött hagyjuk a parkot.

* * *

Már nem is tudom, mióta szorongat. Egy órája biztosan. Nagyon izgulok, nem tudom, hogy a hölgy miként fog reagálni. Egyszerre fog megkönnyebbülni, sírni, félni, örülni. Egy dolog nyugtat csak meg most. A férfi. Olyan puha a keze, és olyan féltőn óv, amire néha mindenkinek szüksége lenne. Bár tudom, hogy ő sem nyugodt. nagyon fél, hogy Lisa nem ugyanúgy érez iránta.
Szerencsés ez a nő, nem is tudja, mennyire. Ezen bizonyítékok alapján simán elítélik a férjét, és nem fogja többet bántani. Dave pedig ezentúl is vigyázni fog rá. Na, meg is érkezett. Barna hosszú haját kontyba tűzte, kék szeme idegesen pásztázza a környéket. Átvesz engem a magánnyomozótól. Remeg a keze. Máris zokog, pedig még fel sem bontott. De most, már érzem, hogy szakadok. Édes megkönnyebbülés. Kiveszi belőlem a papírlapot és a fényképeket. Ahogy forgatja őket, egyre kevésbé reszket. Érzem rajta, hogy elpárolog minden félelme. A mázsás súly már nem nyomja a szívét. Megöleli Dave-et, majd a papírokkal együtt zsebretesz, és elindulnak közös jövőjük felé.

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images