Vendégírónk, Rédai Veronika gondolatai - Interjú - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. február 23., péntek

Vendégírónk, Rédai Veronika gondolatai - Interjú


Ezennel, egy interjút hoztam az oldalra, mégpedig Rédai Veronika jóvoltából, aki a legutóbbi gyakorlati feladat alkalmáva, alkotásával elnyerte a vendégírói elismerést. A kérdésekre adott válaszok alapján, Ti is jobban megismerhetitek őt, a személyiségét és az elképzeléseit!  


- Általában ez foglalkoztat leginkább másokkal kapcsolatban, akik írással foglalkoznak, hogy mi indította el őket ezen az úton. Így, most Neked is feltenném ezt a kérdést. Miért kezdtél bele? Mi ösztönzött?
  • Azt hiszem, talán harmadikos, vagy negyedikes általános iskolás lehettem, amikor elkezdtem a természetismeret füzetembe meséket írni. Ha jól emlékszem, az első mesémet egy egércsaládról írtam. Konkrét okom nem volt, csak jött egy ötlet, amit papírra akartam vetni. Persze az még nagyon kezdetleges írás volt, de ez után egyre több mesét írtam, majd regénykezdeményeket, és aztán jöttek a novellák. Annak idején ez abszolút nem volt tudatos, hogy én majd valaha szeretnék írással foglalkozni, nem volt szükség ösztönzésre, nem voltak céljaim az írással, csak leírtam, ami éppen az eszembe jutott. Később persze a kialakult célok, a család és persze a bizonyítási vágy kezdett ösztönözni. Arra gondoltam, mások nem hiszik el, hogy képes vagyok bármit elérni az írással, hát akkor majd megmutatom.

- Együtt tudok érezni ezzel. Amikor én is írással kezdtem foglalkozni, nem volt tudatos döntés, hogy na én most írni akarok, egyszerűen csak elkezdtem, belevágtam és megszerettem az egésznek a jellegét, a folyamatot, hogy valami kikerül a kezem közül a gondolataim által. Bár, mint minden hobbinak, ennek is megvannak a pillanatai, amikor kevésbé érezzük sikeresnek vagy eredményesnek. Neked volt olyan pillanatod, amikor úgy érezted, az írás nem tesz boldoggá? 
  • Nem éreztem olyat, hogy az írás ne tett volna boldoggá. Sokáig nem értem el sikereket pályázatokon és a család is egyre kevésbé hitt ebben a dologban. Akkor kicsit úgy éreztem, legszívesebben feladnám, de nem azért, mert nem tett boldoggá, mert mindig örömmel írok, hanem azért, mert úgy éreztem, nem vagyok annyira jó, mint szeretnék és nem ismertem a lehetőségeimet, amikkel fejleszthetném magam. Nem adtam fel. Nem is vettem magam komolyan, viszont írtam és írtam, mígnem egy iskolai pályázaton második lettem. Aztán egy alapítványi pályázaton - ami elég nívósnak számít - megint csak második lettem. És akkor éreztem először azt, hogy érdemes ezt folytatnom. Azóta nagyjából megvan az egyensúly. Nem érek el sikereket mindenhol, de annál jobban tudok örülni, ha eredményt érek el. 

- Elhiszem, ez biztosan nagy löketet tud adni. Van, aki kedvtelésből alkot, a maga örömére, de nem vár érte visszajelzést, vagy nem szükséges visszajelzést kapnia ahhoz, hogy motivált legyen. Olykor viszont nagyon sokat tud adni, erőt, kitartást, elismerést, ami még jobban cselekvésre tud ösztönözni. Mivel elég régóta foglalkozol az írással, sikerült már megtalálnod azt a stílust, amelyben szívesen alkotsz, vagy nem igazán szeretnéd lekötni magad egy témánál?
  • A stílusomon még sosem gondolkoztam, mindig úgy írok, ahogy éppen érzem magam, amilyen hangulatban vagyok. Témakörök és műfajok vannak, amikről tudom, hogy szeretem, vagy éppen nehezen boldogulok vele. Például szeretek szerelemről, szeretetről, kötődésről, hovatartozásról írni, mivel ezek a dolgok az én életemben is nagy szerepet játszanak és játszottak mindig is. Szeretek az életből meríteni. Hiszek abban, hogy nincs unalmas élet. Minden ember mögött van egy, vagy akár több történet is. Én igyekszem a sajátjaimat megmutatni, persze a rengeteg novellám közül csak a szűk család tudja kiválasztani, melyik az, amelyet a valóság ihletett és mi az, ami teljesen a képzeletem szüleménye. Persze, valószínű, hogy ha valaki egyszerre olvasná az összeset, feltűnne némi stílusbeli különbség.


- Általában az a tapasztalatom, hogy sokan szívesebben mutatják meg kívülállóknak az írásaikat, mintsem a családtagjaiknak. Nálad miképpen fogadták ezt a hobbit?
  • A szűkebb család tudja, hogy a blogom létezik, apukám és unokatesóm szokták is néha olvasni, de barátok körében csak a legközelebbi barátaim tudják, legalábbis nekik mondtam el. Persze gondolom, hogy a közösségi oldalakon megosztott linkekből, ha valaki rákattintott, egyből egyértelmű az illetőnek, hogy az az én oldalam. Maga az, hogy az írás milyen szerepet tölt be az életemben, már tágabb körben ismert. A család barátai is nagyrészt tudják, és nagymamám barátnői is támogatnak ebben a dologban, ami nagyon jól esik és innen is köszönöm nekik. A család természetesen elfogult, így negatív visszajelzések nem nagyon vannak, ahogy barátoktól sem, de úgy gondolom, ezzel nincs probléma. 

- Családtagjaidon kívül, mások esetleg ismerik az írásaidat? Szoktál valahova publikálni?
  • Igen, van egy blogom, a DBU ( DoubleU) névre hallgat. (http://www.tobewhoyouare.webnode.hu/) Másfél éve indítottam közösen egy barátnőmmel, azóta már többen is vagyunk. Igazából mindig is szerettem volna blogot. Az ötletet a különböző filmekből, sorozatokból vettem eleinte: Tökéletes pasi; Gossip Girl, Egy bébiszitter naplója, Szex és New York, stb. Aztán később kialakult bennem is, hogy mit is szeretnék igazán. Rátaláltam a kedvenc magazinjaimra, mint például a Joy, Glamour, Cosmopolitan, stb. És bár divat és szépségápolás téren nem lennének túl hitelesek az írásaim - mivel ezekben nem vagyok annyira otthon, mint amennyire kéne egy ilyen magazinhoz -, de az irodalom, művészet, kultúra közel áll hozzám, és úgy gondoltam egy ilyen témájú blogot/oldalt szívesen írnék. Viszont, a fő motiváció egy 13 éves kislány számára, akit nem nagyon akarnak elfogadni, természetesen mi más lehetne nagyobb motiváció, mint az, hogy bebizonyítani: én is vagyok olyan menő, mint bárki más. S akkor barátnőmmel megcsináltuk a DBU-t, először kizárólag ilyen témákban. Később aztán, ahogy egyre több író csatlakozott hozzánk, mindenkinek más volt az érdeklődése, és akkor átfordult ez az egész amolyan "mindenből egy kicsi" jellegű történetbe. 

- Ez érdekesen hangzik, meg akkor, a blog témája valahol veletek együtt formálódik, az érdeklődéseteknek megfelelően, ami éppen foglalkoztak téged, és benneteket. Közösen alkotni pedig, mindig nagyobb kihívás, mintha az ember egyedül vezetné az oldalát. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, viszont többen együtt alkotni, az mindig valami más, valami nagyobb dolog. Gratulálok ehhez! Mik a tapasztalataid az oldallal kapcsolatban? Mennyire érzed sikeresnek vagy közkedveltnek?
  • Sajnos nem hirdetjük magunkat, csak minimálisan, ami annyit jelent, hogy igyekszünk a legtöbb linket megosztani Facebookon, és Instagramon, de nincs sok látogatónk. Így aztán visszajelzés is kevés, vagy szinte egyáltalán nincs. De hiszek benne, hogy egyszer majd át fog szakadni ez a gát, és akkor majd lesznek olvasóink. A célom mindenképpen egy saját online magazin, ami - ahogy az előbb is említettem -, kicsit mindennel foglalkozik, attól függően, hogy a szerzőinket éppen mi érdekli.

- Az biztos, hogy minden oldalnál nagyon lényeges az egymás közötti kapcsolat. A linkcserék is nagyon sokat tudnak javítani a látogatottságon, valamint biztosan ismered, amikor Díjakat kap egyik-másik oldal, és ezeket tovább adják más blogtársuknak. Ezekkel is fel lehet tűnni, vagy ki lehet emelkedni a tömegből. Minél több ilyen lehetőséget meg kell ragadni, ami előbb-utóbb egyre több látogatót hoz majd magával. 
Azt mindenképp érzem, hogy szeretettel mesélsz az oldalatokról, s hogy komolyan foglalkozol vele. Blogtulajdonosként, milyen tanácsot tudnál adni azoknak, akik szeretnének blogolni, viszont nem mernek belevágni? 
  • Az, hogy kinek milyen motivációra van szüksége, az nyilván ember függő. Azt tudom, hogy én mindig nagyon sokat inspirálódtam a már említett filmekből/sorozatokból, és ez által mindig elég motivációm volt ahhoz, hogy mindig belekezdjek egy új blogba. Mert persze, mindig újra kellett kezdenem a nulláról. Nem is tudom, hány 100 regisztrációt töröltem a különböző ingyenes weboldal szerkesztő oldalakon, mire rájöttem, hogy mit is szeretnék igazából, és hogy szeretném megvalósítani. Azt fontosnak tartom, hogy mondanivaló nélkül ne kezdjen bele az ember ilyesmibe, mert azzal nem megy semmire. Viszont, ha van egy kialakult vélemény, mondanivaló akkor azt mindenképp érdemes megosztani a nagy világgal szerintem.


- Hogy állsz az írói pályázatokkal? Említetted, hogy iskolai pályázaton is részt vettél, valamint egy alapítványi kezdeményezésen is. Gyakran alkotsz az ilyen jellegű kihívásokra?
  • Folyamatosan küldök be írásokat irodalmi/novellaíró pályázatokra, ezeken általában nem értem el sikereket. (Három iskolai pályázat volt, amin eredményt értem el, illetve egy novellám megjelent a Marosvidék című kulturális folyóiratban. ) A tapasztalatom az, sajnos, hogy általában az e-mail, ami az eredményt tartalmazza, csak annyit ír, hogy "köszönjük a munkáját, sajnos nem ért el helyezést" stb. De azt, hogy min kellene javítani, azt általában megtartják maguknak, vagy az a válasz, hogy nézzem meg a nyertes vagy helyezett munkákat. Amiből tanulhatok, de nem feltétlen válasz a kérdésemre. Talán azt tanácsolnám, hogyha valaki ilyen pályázaton akar indulni, ne csak egy novellát/verset/bármit írjon, hanem amíg a határidő le nem jár, írjon a megadott témában többet, vagy ha több téma van, akkor mindegyik témához írjon valamit. S a végén kérje ki esetleg egy irodalomtanár, vagy olyan ember véleményét, akiben megbízik, ami alapján el tudja dönteni, hogy végül melyik művet küldje el. Ez nem azt jelenti, hogy a többit akkor ki kell dobni. Az utóbbi időben én is így írok. Nagyon jó gyakorlás és ha a végén eredményt érünk el, sokkal jobban fog esni, hiszen sokkal többet dolgoztunk vele. 

- Az a tapasztalatom, hogy sokszor azért is nehéz véleményt alkotni egy-egy műről, mert nagyon sok a mögöttes tartalom, amiről kívülállóként semmit sem tud az, aki véleményezi. Nem látunk az író gondolataiba, hogy ezzel mit is szeretett volna pontosan kifejezni, s ettől válik az egész rendkívül nehéz feladattá. Az viszont tényleg nem korrekt, hogy nem részleteznek ilyen esetekben, hogy mi volt az elutasítás oka, miért nem felelt meg a műved, milyen általuk elképzelt és megszabott kritériumoknak kellett volna teljesülnie. Ezeket ismertetni kell, különben nem tudod, merre fejlődj és merre haladj tovább. 
Bár fontos a kívülállók véleménye, legyen szó blogos olvasókról vagy írói pályázatokról, személy szerint mit gondolsz, mi a gyengesédeg, amiben még fejlődnöd kellene?
  • Gyakran hajlamos vagyok arra, hogy túlpörgetem az eseményeket, minden túl gyorsan történik. Elkapkodom az egészet, mert türelmetlen vagyok, és már a végére akarok érni, és nem azért, hogy "letudjam" az írást, hanem azért, mert minden történetnek először a végét látom, és azt akarom elérni amilyen hamar csak lehet. A másik gyengeségem, hogy hajlamos vagyok dolgokat túlmagyarázni, de annyira, hogy a végén én magam sem értem, mit akartam ebből a kihozni és elvesztem a fonalat. 

- Ez velem is megtörtént már párszor. Általában akkor, ha nem terveztem meg előre egy-egy jelenetet, s csak nagyjából volt meg a fejemben. Ha tudatosan alkotod meg egy jelenet vázlatát, akkor nem kerülsz ilyen zsákutcába, úgymond. Fontos, hogy fejben is felépítsd a dolgokat, s ne engedd, hogy a kezed úgymond elszaladjon a billentyűzeten. 😉Van amúgy olyan elgondolásod, amit meg szeretnél valósítani, írás terén?
  • Rengeteg ötletem van, amiből valamennyit már el is kezdtem megvalósítani, ezért ezekről most nem szeretnék beszélni. Írói céljaim közé tartozik a blogom, ahogy már említettem, szeretném ha saját online magazinként futhatna, illetve legalább két könyvet megírni. 


- Arról meséltél, hogy milyen sorozatok inspiráltak a blogod létrehozásánál. Esetleg van olyan személy - akár több is -, akire példaképként tekintesz, vagy akitől kimondottan szeretsz olvasni?
  • Van, akit példaképemnek tekintek és van, akitől szívesen olvasok, de ez a két dolog nem függ össze egymással. A példaképeim olyan emberek, akiknek elismerem és példaértékűnek tartom a munkásságát, pl.: D.Tóth Kriszta vagy Jakupcsek Gabriella. De az olvasás számomra tényleg csak hobbi. Bármennyire elismerem, tisztelem a kedvenc íróim munkásságát, amikor az ő könyveiket olvasom, nem gondolok bele abba, hogy éppen milyen sikereket ért el, milyen díjakat nyert mondjuk egy könyvévvel, csak az adott művet olvasom, és arra koncentrálok. Például Böszörményi Gyula, Rebecca Donovan, Agatha Christie, Lakatos Levente, Dragomán György. Igazából minden könyvet úgy választok ki, hogy elolvasom a borító hátoldalát. Ha tetszik a téma, nem gondolkozok, kikölcsönzöm, vagy ritkább esetben megveszem és elolvasom. Általában, ha olyan témáról szól a történet, ami érdekel, akkor igazából nem nagyon kötekedek a stílussal, sem a részletkérdésekkel, csak olvasok. Persze vannak dolgok, amik ha szemet szúrnak, akkor idegesítenek, de attól függetlenül minden könyvet szeretek, amit eddig olvastam.

- Van olyan könyv, amelynek a főszereplőjét kimondottan kedvelted, megszeretted? Miért volt érdekes karakter számodra? 
  • Alapjáraton olyan ember vagyok, aki nagyon hamar megszeret mindenkit, nagyon hamar kötődök és így vagyok a könyvek/filmek/sorozatok karaktereivel is. A "gonosz" szereplőkön kívül mindegyiket szeretem, akkor, mikor az adott könyvet/filmet/sorozatot nézem/olvasom. Aztán jön egy új könyv, új rész, és máris az a kedvenc karakterem, amelyik épp a főszereplő. 

- Tudnál mondani egyetlen könyvet, amit szerinted mindenkinek el kellene egyszer olvasnia?
  • Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet

- Nos, így a vége előtt nagyon szeretném megköszönni Neked, hogy elfogadtad a vendégírói lehetőséggel járó teendőket, s hogy a válaszaid alapján jobban megismerhettelek én is, és az itt jelenlévő olvasók is. Tanulságosak voltak a gondolataid, örömmel hallgattalak. Lezárásként pedig, szeretném megkérdezni, hogy szerinted, mennyire lenne fontos minden ember életében az írás? Mi a jelentősége?
  • Szerintem minden ember számára fontos lenne, hogy legalább egy héten egyszer kiírja magából a gondolatait, érzéseit. Úgy gondolom, bármennyi ember vesz minket körül, akiknek úgy gondoljuk, mindent elmondhatunk, azért vannak olyan dolgok, amiket senkivel nem osztunk meg. Vagy azért, mert nem akarjuk, hogy tudjanak róla, vagy azért, mert olyan apró és jelentéktelen dolognak tűnik, hogy nem osztjuk meg másokkal, és így bennünk marad, ezért szerintem a naplóírás fontos, hiszen akkor az ember saját magával kell, hogy őszinte legyen és szükség van az ilyen dolgokra.

Nagyon köszönöm, ha elolvastad ezt a bejegyzést és külön köszönöm Veronikának, hogy vállalta a feladatot!

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images