Álmodd újra még egyszer! - Eredményhirdetés - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. március 3., szombat

Álmodd újra még egyszer! - Eredményhirdetés


Kedves Pennások!

Nagyon szépen köszönöm a beérkezett feladatokat! Gratulálok minden résztvevőnek, nagyszerű műveket küldtetek! Annak pedig külön örültem, hogy ilyen sokan részt vettetek a gyakorlaton! Mint mindenkinek, megvannak a napi teendőink, feladataink a mindennapjainkban, de hálás vagyok, hogy ennyien időt tudtatok szakítani a feladatra, s hogy szívesen alkottatok rá! Köszönöm! Remélem, a jelenlegi is megihlet majd benneteket!

A vendégíróknak külön gratulálok az elismeréshez! Egyedi, különleges történetet alkottatok! A vendégírósággal kapcsolatos teendőket emailben mellékelem majd számotokra, a hétvége folyamán!


Olivér - Mikor éjfélt üt az óra

Narancsvörösen bukott alá a hegyetető mögött a lenyugvó nap eloltva a maradék világosságot a völgy felett, hogy a sötétség aláereszkedve átvehesse az uralmat éjszakára. Ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek az orom mögött, a hosszúra nyúlt árnyékok egybefolytak, összefüggő feketeséget alkotva. A vár, amely fél órával korábban még aranyszínű fényben ragyogott és látványa tündérmesébe illő volt, az est leszálltával komorrá változott és a fekete ruhát öltő várárok, falmélyedések, rácsok és vízköpők egyszerre rémisztővé és baljóssá váltak. A telihold egyre magasabbra kúszott az égen, ezüstszínű fényével megvilágítva a vártornyot. A sápadt fény lassan lejjebb ereszkedett utat törve magának a toronyszoba spalettái közt, végigkúszva a szobában, elérve a ravatalozót. 
A hatalmas terem közepén mint egy műemlék árválkodott az egyetlen masszív sírkőből faragott szarkofág. Tökéletes illesztések miatt, szinte egy darabnak tűnt, ahogy a tető egybeolvadt az alsó résszel. Persze egy figyelmes szemlélő kellő vizsgálódás után felfedezné az illeszkedés helyét, ha lett volna ilyen vakmerő ember. Senki nem mert ebbe a terembe belépni. A helyiek még nappal sem merészkedtek a közelbe, nem napnyugta után. Azon bátor kevesek, akik megpróbálták kideríteni, mi rejlik a vaskos falak mögött, múmiaként összeaszalódva fekszenek a vár tömlöceiben, hogy a férgek és bogarak eltakarítsák a csontokon maradt szegényes rágni valót, szaporítva az emberi csontvázak kupacát. 
A terem végében álló hatalmas bim-bam óra mutatója komótosan a tizenkettesre kúszott, megkondítva a benne rejlő harangot, jelezvén az éjszaka kezdetét. A távoli erdőben egy bagoly vészjóslóan felhuhogott, mint aki figyelmeztetné az erdő lakóit, itt az ideje elbújni és nyugovóra térni. De az is lehet a szarkofág lakójának szólt, hogy itt az ideje felkelni. Ebben a történetben ez most nem fog kiderülni, viszont a hatalmas kőkoporsó teteje egyszer csak megmozdult. A csendet az egymásnak feszülő masszív kövek súrlódásának hangja törte meg. Apró rés keletkezett a tető és a kődoboz közt, pont annyi, hogy lakójának keze átférhessen a résen. Sápadt fehér, vékony, finom ujjak ragadták meg a tetőt belülről és tolta félre a több mázsát könnyedén a már nőiesen kecses kéz. A koporsó sötétjéből kiemelkedő alak hosszú másodpercekig merev testtel csak állt, mint aki jelre vár, hogy mozdulhasson. Szemhéjak lassan felnyíltak és a szemek megteltek földöntúli élettel, karmazsinvörösen világítva bele az éjszakába. Halk sóhaj hagyta el a keskeny, pengeszerű, vérszegény ajkakat majd kilépet kőbölcsőjéből és a terem sarkában lévő velencei tükörhöz sietett. Arcát tapogatva sóhajtozott és szisszent fel minden egyes tapintásra, amikor finom vékony ujjai megérintették álla szegletét. [...]


Angéla - Az, kit sosem ismertem

Az igazgató arca megvonaglott, amikor kiszálltam a csupa acélszöggel kivert utánfutó vasüregéből, és a fáklyafény az arcomra esett. Nem tett megjegyzést, de a bőre alatt hullámzó izmok sok mindent elárultak. A szeme körül azt jelezték, taszítja, amit lát, a szája körül, hogy tudja, mindez zsíros összegeket, és tengernyi látogatót ígér. 
A kocsistól kérdezte meg, vajon nem vagyok-e fertőző beteg, mintha engem még a beszédre is alkalmatlannak tartana, holott tanúja volt, mikor megegyeztünk a fuvar összegében, majd két megtermett artistáért küldetett, akik botokkal lökdöstek végig a fekete sátor felé vezető kavicsos úton. A bejáratként szolgáló ponyva elé cölöpöt vertek a fűbe. Még épp el tudtam olvasni a rajta szétfolyt fekete betűket, mielőtt belöktek volna a sátorba: Szörnyszülöttek. 
Hat fáklya égett a tér közepén, a füst a sátortetőn hagyott kerek lyukon át gomolygott ki az éjszakába. A fekete vászonfalak mentén mindenfelé rácsok verték vissza bágyadt fénnyel a lángokat, mögöttük felismerhetetlen lények kuporogtak. Elfordultam, és a döngölt földet tanulmányoztam a talpam alatt, miközben hagytam, hogy bevezessenek egy ketrecbe. Olyan volt, mint egy szürke fémláda, aminek egyik hosszanti oldalát rácsok szabdalták. 
Az egyik artista bivalyerős karjával rámcsapta az ajtót, a másik felém dobott valamit, ami dörgő harangzúgásként csapódott a fémnek. Olyan nagy és súlyos lakatot, még sosem láttam, csak két kézzel tudtam felemelni. Hozzá képest aránytalanul kicsinek tűnt a lánc, amit átbújtattak a kengyelen, és zenedobozkához illő játékszernek a kulcs, amit bőrszíjra fűzve toltak a lyukba. 
– Zárd be magad – vetette oda az egyikük, mielőtt elhagyta a sátrat. – A te érdekedben. 
Hallgattam rá. A kulcsot a nyakamba akasztottam, a láncot az ajtó rácsa és a mellette lévő vasoszlop köré tekertem, végül rázártam a lakatot. Mire végeztem, már hallottam is a közeledő, izgatott morajt, ami összekeveredett az igazgató öblös hangjával. [...]

A teljes művek megtekinthetők a Gyakorlati feladat menüpont, Érzékek, hangulatok alcím alatt!

A jelenlegi feladathoz sok sikert kívánok!

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images