Álmodd újra még egyszer! - Résztvevők voltak - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. március 2., péntek

Álmodd újra még egyszer! - Résztvevők voltak


Tristan -  Csillagtalan égbolt

Hank Straviczky igazán jó zsaru volt, olyan fajta, akinek érdemeit még a bűnöző is elismeri és tiszteli. Nem csak kemény, félelmet nem ismerő, de helyén volt a szíve, ráadásul úgy vágott az agya mint a borotva. Ha minden rendőr a városban ilyen lett volna mint ő, minden bizonnyal sokkal kevesebb a bűnöző róná az utakat New York utcáin, és sokkal több bámulna ki bambán az állami börtönök rácsai közül nem értve azt, hogy hogyan sikerült neki lebuknia. 
Aznap Hank későn végzett, megakadtak a nyomozásban és úgy döntött a főnöke, hogy ez pont olyan probléma, mire aludni kell egyet és másnap magától megoldódik. Hank hazafelé menet még megállt a házukhoz legközelebbi boltba venni egy üveg bort, amit este Jennával megihatnak lazításként egy jó film mellé, miután lefektették Charlottot. Az üzletben megkereste felesége kedvenc vörösborát, majd gondolta, ha ők lazíthatnak, akkor, ma a lányának is meg van engedve, úgyhogy a gumicukros pulthoz ment és nagy műgonddal összerakott egy gumicukor-válogatást Charlottenak. Amíg a kassza előtt várakozott nem tudott nem odafigyelni az esti híradóra, ami egy kisebb szekrény nagyságú televízióból dőlt az arcába, akármennyire is nem akarta. 
- Már megint a Tündérgyilkos a téma, ez folyik a csapból is - szólalt meg mögötte reszelős hangon egy időseb férfi, rámutatva televízióra. 
- Az, manapság ez a slágertéma – válaszolt Hank udvariasságból. 
- Már 7 nőt rabolt el és erőszakolt meg az a szemétláda, egyikük bele is halt, – kontrázott az öreg a hírekre - a rendőrség meg bottal üti a nyomát, pazarolják mindenféle látszatintézkedésekre az adófizetők pénzét, úgy tesznek, mintha nyomon lennének, de nem tudnak ezek semmit. 

Hank szívesen visszaválaszolt volna, elmondta volna neki, hogy New York rendőreinek a fele most is keresi, a másik fele meg készenlétbe van, meg aztán van pár hülye - mint ő is -, aki szinte 24 órában a megoldáson fáradozik, hogy elkapják az erőszaktevőt. De nem tette. Nem volt hozzá sem energiája, sem ideje megvilágosítani az öreget. 
Már éppen fizetni készült, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. Ránézett a kijelzőre; a főnöke hívta. Hank nagyot sóhajtott, lepakolta a kasszához az árut és megnyomta a hívás fogadás gombot. 
- Mike? Ennyire hiányoztam? 
- Meg van Hank, belőttük a rejtekhelyét – hadarta el nem leplezett izgatottsággal a százados. 
- Megyek, várjatok! – Zsebre vágta a telefonját, és mint egy őrült rohant ki az üzletből hátrahagyva a bort és a gumicukrokat, majd bepattant a kocsijába és nagy gázzal az Örs felé indult. 

Egy óra múlva már egy Hudson parti csónakház falának dőlve várakoztak a behatolási parancsra, golyóálló mellényben pisztollyal a kézben. 
- Oké srácok – suttogta Mike – emlékeztetőkül még egyszer; a SWAT hatol be, már felálltak ők is a bejárathoz, nekünk csak az a dolgunk, hogy biztosítsuk a házat, amíg ők bent elvégzik a piszkos munkát. Pár perc múlva vége lesz az egésznek, hamarosan a nyakán térdelünk a rohadéknak. 
Közben Hanknek valami megvillant a szeme sarkában. Odakapta a fejét. A csónakház melléképülete akadt a látószögébe, kb 10 méterre tőle. Elindult az irányába 
- Hank! Hank! Hova az istenbe mész!? Hank! Gyere vissza, ez parancs! – Próbálta jobb belátásra bírni Mike. 
Hank jobb kezében maga elé nyújtotta a Berettáját, a ballal megmarkolta a fészer deszka ajtaját, nagy levegőt vett, majd egy hatalmas rántással kitárta. 

1. döntés 

Aznap felhős volt az ég, eltakarta Holdat, az égen egy csillag sem ragyogott, így Hank nem láthatta a fészer sötétjéből felé közeledő férfit, aki benyúl a belső zsebébe, óvatosan elővesz egy pisztoly és a rendőrre fogja, készen arra, hogy használja is. Ebben a pillanatban, azonban a közeledő Mike lámpája bevillant a fészerbe, láthatóvá téve a támadót, aki már csak egy karnyújtásnyira sem volt Hanktől. A zsarunak két megoldás suhant át a tudatán a másodperc tört része alatt; az egyik, hogy lő és a biztos halálba küldi a támadóját, olyan fontos információkkal együtt, ami az esetleges további áldozatai nyomára vezethetne, de ezzel megmentve magát is, másrészt megpróbál közelharcot vívni és élve elfogni a Tündérgyilkost saját testi épségét kockára téve. 
Épp ilyen döntésekre próbálják a rendőröket az akadémián felkészíteni. Több - kevesebb sikerrel. Nekik minimális idő alatt kell dönteni életről-halálról, amit később a bíróság évekig is boncolgathat, hogy mennyire volt törvényes. Ebben az esetben azonban, mindkét megoldás törvényes lehetőség volt Hank kezében, és ő döntött is. Meghúzta a ravaszt és a lövedék a támadója szívét találta telibe, amitől azonnal meghalt. 
Később átkutatták a fészert és csónakházat is, ahol egy nőt találtak az ágyhoz bilincselve. Még épp jókor, életben volt, de a rajta lévő sebekből arra lehetett következtetni, hogy megkínozták és meg is erőszakolhatták. A nő jó néhány hónap múlva fizikailag rendbe jött, de lelkileg teljesen megtört, soha nem tudta kiheverni a történteket. 
Hank, Mike és a fiúk kitüntetést kaptak nemcsak a feletteseiktől, de a polgármestertől is. Igazi szuperhősök lettek a városban. Egyöntetűen azon az állásponton volt mindenki, hogy nem a érdemelt gyors halált a Tündérgyilkos, szenvednie kellett volna, ahogy az áldozatai szenvedtek. 


2. döntés 

A felhős égbolt, eltakarta Holdat, az égen egy csillag sem ragyogott, ezért Hank nem láthatta a fészer sötétjéből felé közeledő férfit, aki benyúl a belső zsebébe, óvatosan elővesz egy pisztoly és a rendőrre fogja, készen arra, hogy használja is.
Egy pillanatra, a közeledő Mike lámpája bevillant a fészerbe, láthatóvá téve a támadót, aki már csak egy karnyújtásnyira sem volt Hanktől. A zsarunak két megoldása suhant át a tudatán a másodperc tört része alatt; az egyik, hogy lő és a biztos halálba küldi a támadóját, vagy megpróbál közelharcot vívni és elve elfogni a Tündérgyilkost. Hank döntött; ellépett a támadója pisztolyának hatósugarából, majd a beütött. A kezében lévő pisztolya markolata a orrnyergen találta a támadóját, ami rögtön KO-nak is bizonyult. Esés közben, azonban még elsütötte a fegyvert, aminek lövedéke Hank vállába fúródott. Az időközben megérkező Mike, szinte berobbant a fészerbe, rávetette magát az ártalmatlanított támadóra és megbilincselte. 

Később kihallgatták a Tündérgyilkos néven elhíresült férfit, akinek a valódi neve Frank Solowitz, aki egy átlagos amerikai állampolgár volt, átlagos életet élt, egy átlagos családban nevelkedett New Jerseyben és korábban még sohasem volt büntetve. Frank Solowitz részletes beismerő vallomást tett, és kiderült, hogy összesen 12 nőt rabolt el és erőszakolt meg szerte az államban, nagy részüket New Yorkban. 
A Tündérgyilkos soha nem szabadult a börtönből, pár év múlva felakasztva találták a cellájában az őrök. 
Előtte viszont – kb 3 évvel az elfogása után – megnősült. Egy újságíró nőt vett el, aki cikket írt az életéről és terveiben volt egy forgatókönyv megírása is Solowitz tetteiről. Namost, vagy azért, hogy így eszközölje ki a férfitől az információkat, amire szüksége volt, vagy valóban volt olyan beteg, hogy beleszeretett a gyilkosba, de végül a börtönben összeházasodtak, sőt a nő nemsokára teherbe is esett és egy egészséges kisfiúnak adott életet, akit az apja után Frank Solowitz jr.-nak nevezett el. 
Hank és Mike kitűntetést kaptak, nemcsak a feletteseiktől, hanem a polgármestertől is. Kész hősök lettek a városban. Hank csakhamar felépült a lövés okozta sérülésből és még vagy húsz évet lehúzott a testületnél, mielőtt nyugdíjba nem ment. 
Nyugdíjas éveit, azonban nem élvezhette sokáig, mivel hamarosan szörnyű tragédia árnyékolta be gondtalan napjait. Egy vasárnap lánya Charlotte a szokásos reggeli kocogására indult, Hank és Jenna otthon az ebédet készítették, nagy izgalommal, mivel Charlotte ezen a napon szándékozott bemutatni nekik vőlegényét. Délelőtt csengettek, Hank nyitott ajtót. Egy egyenruhás rendőr toporgott a lépcsőn, majd látszólag együtt érezve közölte a férfival, hogy Charlotte Straviczky nevű lánya közlekedési baleset áldozata lett a 90. utca és a Central Park West kereszteződésében, és életét vesztette. 

Hank később a volt kollégáitól tudta meg, hogy egy bedrogozott fiatal férfi egy lopott kocsival a Central parkba menekült. Több embernek is egy hajszálon múlt az élete, de Charlottenak nem volt szerencséje, őt nagy sebességgel elütötte a kocsi majd a fának csapódott. A lány még élt amikor a mentők kiérkeztek, de már nem tudtak rajta segíteni. A sofőr a fának csapódást követően elvesztette az eszméletét és a járókelők őrizték amíg ki oda nem értek a rendőrök. 

Hank még a férfi nevét is megtudta. A drogos kocsi tolvaj neve, aki miatt élete értelmének meg kellett halnia, Frank Solowitz jr. volt.


Gerda Fisher - Az, akit sohasem ismertem

Nem hiszem el, hogy az az átkozott bukott angyal Izor, elrabolta a családom! Nem csak a szüleimet, de ráadásul még Willt is. Ez már több a soknál! Tudtam, hogy ha elmegyek hozzá, harcolok vele, és használom az erőmet mindent kockára teszek, de a szüleimet nem hagyhatom, hogy bántsa! 
Kis időbe telt, míg ráakadtam a nyomára, de eléggé ismerős helyen bujkál: a régi Dove&Care gyárat úgy látom minden természetfeletti lény kedveli. Útban a gyár fele gyorsan felhívtam Evant, abban reménykedve, hogy van ideje nekem segiteni. Hála Istennek épp szabad napja volt! 
Fél óra múlva egy, a gyártól arébb fekvő parkolóban hagytam a kocsit. A számszeríjamat hoztam, meg eldugva egy tőrt a csizmámban. Evannek nem kellett sok idő, hamar megtaláltuk őket. A gyár alatti bunkert használta búvóhelynek. A szüleimet és az unokatestvéremet erős láncokkal a falhoz láncolta. Egyszer már harcoltam vele, el is menekültem tőle, de nem gondoltam, hogy nem adja fel. Ez aztán szívós kis szörnyeteg, nemde bár? Látszik, hogy bukott vér csörgedezik az ereiben, bár teljesen a testvérének, Victornak az ellentétje. Mint tűz és jég. Nem tudom, ha korábban ismertem volna, milyen kép alakult volna ki Izorról. Csak Victor mesélt róla egyszer, de igen ellenszenvesnek festette le elveszett fivévét. A múltkori incidensünk nem hagyott jó nyomot bennem. Szakasztott olyan mint a nagybátyja, s csak reménykedhetek, hogy happy-enddel végződik ez a harcom is... 
Nem volt szabad félnem, nem engedhettem meg magamnak, hogy elborítsa elmém, mert akkor esélyem sincs ellene. Bár a múltkor megszöktem tőle, most nem adom fel a harcot, a családomért nem szabad. Ráadásul nem egyedül kell szembenézzek vele: itt van velem Evan is. A legjobb segítőm, és a legjobb barátom. Mindig számithatok rá, nem úgy mint Victorra. Ő most is a saját háborúját vívja valahol.... 
Izor természetesen, amikor meglátott, nagyon megörült. Hogyis ne örült volna, mikor megadtam neki a lehetőséget, hogy kedvére játszadozhasson. Sötét lila szeme gonoszul felragyogott, amikor Evan betörte a vasajtót, és berontottunk rejtekébe. Anyáméknak nem történt baja, legalábbis egyelőre. Azt hiszem, ha nem lettem volna én a Nyakék birtokosa, akkor nagy pácban lettünk volna. Megvárva a megfelelő pillanatot, úgy csaptam le rá, mint egy orkán a tengerpartra. A Nyakék segítségével ''Elvettem '' a látását, így tehetetlenül állt előttem, mint egy kis gyerek. Felegyenesedtem, s jobb kezemet rátettem Izor csukott szemeire. Láss! 
Izor hunyorogni, majd pislogni kezdett, végül rám fókuszált. Amikor meglátta a vasdarabot a kezemben, megrebbent a szeme, de az állkapcsa megfeszült. – Ölj akkor meg! De ha megteszed, ugyanolyan gyilkos leszel, mint bármelyikünk. 
– Titeket nem lehet megölni, nem emlékszel? – ellöktem a vasdarabot is, mert jobb dolog jutott eszembe. Most kivettem a Fekete Gyémánt Tőrt a csizmám szárából. Izornak elkerekedett a szeme. –Én nem leszek gyilkos. Nem az én hatásköröm. Tudod mire való ez – mutattam a tőrre. – A vámpírokat megöli pillanatok alatt, úgy hogy nem térhetnek vissza többé, titeket pedig álomba ringat. – Ez a megjegyzés most túl gyenge kifejezés volt. Elaltatja az igaz, de csak addig, amíg a Tőr a testükben, jobban mondva a mellkasukban marad. Ha belé döföm, és elalszik, olyan lesz, mint egy élettelen bábú, azt csinálhatok vele, amit csak akarok. 

Izor is tudta ezt. Tiltakozni akart, de rátapasztottam a kezem a szájára. Nem is haboztam tovább. Megfogtam a Tőrt, s egy hirtelen mozdulattal beledöftem Izor mellkasába. Eltorzult arccal meredt rám, annyira meglepte, hogy hang nem jött ki a torkán. Beleesett az ölembe. Légzése abbamaradt, teste elernyedt, mint akiből kiszáll az élet. Elengedtem a tőrt, bal karomat tarkója alá tettem, súlya rá nehezedett a karomra, s lefektettem a földre. Odaszaladtam anyáékhoz. Látszólag semmi bajuk. Evan kardját felvettem a földről, s egyenként kiszabadítottam őket. Az ölembe borultak mind, úgy örültek nekem. Vége van! Mehetünk haza. 



Nem hiszem el, hogy az az átkozott bukott angyal Izor, elrabolta a családom! Nem csak a szüleimet, de ráadásul még Willt is. Ez már több a soknál! Tudtam, hogy ha elmegyek hozzá, harcolok vele, és használom az erőmet mindent kockára teszek, de a szüleimet nem hagyhatom, hogy bántsa! Kis időbe telt, míg ráakadtam a nyomára, de eléggé ismerős helyen bujkál: a régi Dove&Care gyárat úgy látom minden természetfeletti lény kedveli. Evant, a legjobb barátomat is magammal vittem. 
Minden nagyszerűen ment egészen addig a pontig, hogy Izornak sikerült kiütnie kezemből a kardokat, és engem nekilökni egy régi vasszekrénynek. Meglepettségemben megdermedtem. Elvesztettem a kontrollt a Nyakék fölött is. Az ütés ereje kizökkentettett koncentrációmból, s sápadtra válva meredtem a felém közeledő gyilkos felé. 
Minden egy szempillantás töredéke alatt történt. Az egyik pillantban még a földön ültem, a másikban pedig már Izor karjai közt voltam, ő épp a csuklómra kötözte a vastag kötelet. 
− Mit művelsz? − sikoltottam rémületemben, mert tudtam, hogy innen nincs kiút. 
Izor arcán gonosz vigyor jelent meg. − Azt teszem, Aranyom, amit már nagyon rég meg kellett volna tennem, csak te a múltkor is ügyesen kicsúsztál a karmaim közzül. Azonban biztosítalak, hogy ez alkalommal semmi esélyed sincs ellenem. Nem csak te, de a kis családod is az enyém! 
Rémülten néztem végig a családomon. Tényleg ez lenne a vég? Tényleg igy kell végződnie? Nem akartam elhinni ezt. Imádkozni kezdtem a Mindenhatóhoz, hátha meghallja imámat, és kiszabadít. 

− Imádkozhatsz, ameddig akarsz! Még a kis szerelmed, Victor sem hallhatja meg imáidat. Úgy is téged hagylak a legvégére, hogy végignézd, miként szórakozom el a kedves szüleiddel. De azt hiszem, először a kis szolgáddal végzek. Micsoda öröm lesz végignézni, ahogy meghalsz, te nyamvadt vérszívó... − Mondta, majd felemelte kardját. Oda lépett Evanhez, aki reszketve felém fordult, hogy ne lássa, s ajkai közül halk imádság szakadt fel. A következő pillanatban szorosan lehunytam a szemem, és sikítás szakadt föl a torkomból... 


Olivér - Mikor éjfélt üt az óra


Narancsvörösen bukott alá a hegyetető mögött a lenyugvó nap eloltva a maradék világosságot a völgy felett, hogy a sötétség aláereszkedve átvehesse az uralmat éjszakára. Ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek az orom mögött, a hosszúra nyúlt árnyékok egybefolytak, összefüggő feketeséget alkotva. A vár, amely fél órával korábban még aranyszínű fényben ragyogott és látványa tündérmesébe illő volt, az est leszálltával komorrá változott és a fekete ruhát öltő várárok, falmélyedések, rácsok és vízköpők egyszerre rémisztővé és baljóssá váltak. A telihold egyre magasabbra kúszott az égen, ezüstszínű fényével megvilágítva a vártornyot. A sápadt fény lassan lejjebb ereszkedett utat törve magának a toronyszoba spalettái közt, végigkúszva a szobában, elérve a ravatalozót. 
A hatalmas terem közepén mint egy műemlék árválkodott az egyetlen masszív sírkőből faragott szarkofág. Tökéletes illesztések miatt, szinte egy darabnak tűnt, ahogy a tető egybeolvadt az alsó résszel. Persze egy figyelmes szemlélő kellő vizsgálódás után felfedezné az illeszkedés helyét, ha lett volna ilyen vakmerő ember. Senki nem mert ebbe a terembe belépni. A helyiek még nappal sem merészkedtek a közelbe, nem napnyugta után. Azon bátor kevesek, akik megpróbálták kideríteni, mi rejlik a vaskos falak mögött, múmiaként összeaszalódva fekszenek a vár tömlöceiben, hogy a férgek és bogarak eltakarítsák a csontokon maradt szegényes rágni valót, szaporítva az emberi csontvázak kupacát. 
A terem végében álló hatalmas bim-bam óra mutatója komótosan a tizenkettesre kúszott, megkondítva a benne rejlő harangot, jelezvén az éjszaka kezdetét. A távoli erdőben egy bagoly vészjóslóan felhuhogott, mint aki figyelmeztetné az erdő lakóit, itt az ideje elbújni és nyugovóra térni. De az is lehet a szarkofág lakójának szólt, hogy itt az ideje felkelni. Ebben a történetben ez most nem fog kiderülni, viszont a hatalmas kőkoporsó teteje egyszer csak megmozdult. A csendet az egymásnak feszülő masszív kövek súrlódásának hangja törte meg. Apró rés keletkezett a tető és a kődoboz közt, pont annyi, hogy lakójának keze átférhessen a résen. Sápadt fehér, vékony, finom ujjak ragadták meg a tetőt belülről és tolta félre a több mázsát könnyedén a már nőiesen kecses kéz. A koporsó sötétjéből kiemelkedő alak hosszú másodpercekig merev testtel csak állt, mint aki jelre vár, hogy mozdulhasson. Szemhéjak lassan felnyíltak és a szemek megteltek földöntúli élettel, karmazsinvörösen világítva bele az éjszakába. Halk sóhaj hagyta el a keskeny, pengeszerű, vérszegény ajkakat majd kilépet kőbölcsőjéből és a terem sarkában lévő velencei tükörhöz sietett. Arcát tapogatva sóhajtozott és szisszent fel minden egyes tapintásra, amikor finom vékony ujjai megérintették álla szegletét. 
Belenézett a tükörbe, hogy szemügyre vegye magát, mekkora is a baj. De nem látott semmit, bosszúságára. De nem azért, mert nem volt bedagadva. Ennél kicsit komplikáltabb volt a helyzet, amit mostanában mindig elfelejtett, pedig heti kétszer kelt az utóbbi hónapokban fogfájásra. Nem tudta melyik a nagyobb átok számára, nem látszódni a tükörben vagy fájós foggal élni vámpírként? Az étvágya is elment, úgy fájt a foga, de ez így nem mehetett tovább, határozta el magát. Találnia kell egy fogászati ügyeletet! Teremről teremre siklott gyorsan és nesztelenül, keresve a telefont, elfelejtve merre lehet, történve, hogy ötven éve használta utoljára. A tudakozó száma nem változott szerencséjére, így perceken belül címmel a zsebében denevérré változva repült a város irányába. 

Kimerítő másfél órás repülés után ért be a nagyvárosba, ahol nem járt...várjunk csak...közel hetven éve. Akkor is hazafelé tartva csak megállt valami harapnivalóért. Éjszaka lévén nem kellett aggódnia hol változik vissza emberi formába, így a rendelővel szemben lévő park szélén, egyszerűen csak kilépett egy vaskos fa árnyékából. Szemben találva magát az fogorvosi rendelő bejáratával. Halványan megvilágított tábla hirdette a rendelőt: „Fogtündér Fogorvosi Rendelő”...furcsa név – gondolta. Nyitva: 21-05-ig. Ó mintha nekem találták volna ki a rendelési időt, örömködött, és reményekkel tele lépett be az ajtón. A recepciós egyben az orvos is volt, szabadkozott emberhiányra és az üzleti kiadások csökkentésére egyaránt. Utat mutatva bevezette őt egy tágas jól felszerelt rendelőbe. 
- Kérem helyezze magát kényelembe – mutatott a székre. Mi is pontosan a panasza? – kérdezte bűbájos mosollyal az arcán. 
- Szörnyen fáj a fogam, itt hátul – mondta elhaló hangon. 
- Úgy tűnik be is van dagadva – hajolt közelebb a doktornő, hogy jobban lássa. 

Finom illata megcsapta hősünk orrát, szemét mereven a finom ívű nyakon tartva, megbabonázva figyelte a halványkék ér lüktetését. Sóvárogva nyelt egy nagyot, gyomrát rövid korgás hagyta el. A korgás hallatára a doktornő rápillantott. Mosolygós kék szeméből együtt érzés sugárzott, ahogy kislányos bájjal megkérdezte: 
- Szegénykém, csak nem éhes? Gondolom egy falatot sem tudott enni a foga miatt? 
- Ne is mondja! Napok óta nem tudtam enni, alig van étvágyam. 
- Olyan sápadtnak tűnik, nem küzd vérszegénységgel? Nem alszik a foga miatt? 
- Jaj kedves, ne is mondja! Ennyire látszik? Szinte egész éjszaka fent vagyok miatta. 
- Rakjuk rendbe azt a csúnya fogfájást, hogy minél előbb haraphasson valami. 
- Az nagyon jó lenne, rám férne már. 
- Kérem nyissa ki nagyra a száját...aha...a tükörből nem látszódik semmi...úgy értem a foga sem...furcsa. Megröntgenezném, ha nem bánja?! Mit mondott, hogy is hívják? 
- Vlaaaaddd...ahhh 
- Nagyon örülök, az én nevem Tünde – és amíg bemutatkoztak egymásnak egy könnyed mozdulattal bekapcsolta a röntgengépet és behelyezte főhősünk szájába. 

Halk elektromos zümmögés járta át a rendelő csendjét, Tündénk jobb kezével kis mozdulatokkal forgatta Vlad szájába helyezett kézi röntgent, míg ő maga a monitort figyelte. Vlad teli szájjal és csorgó nyállal figyelte az eseményeket, de a helyzetnek az abszurd mivolta sem tudta elterelni a kecses nyakról és a halvány lüktető érről a figyelmét. Az éhségtől nagyot kordult hasa, lelki szemei előtt látta, amint szája rátapad a nyakra és fogait belemélyeszti a selymes bőrbe. Orrában keveredik a nő édesen fanyar parfüm illata a vérének édes szagával. Már érezte szájában a forró vér sós ízét, ahogy nagyokat kortyolva issza. Keze már a törékeny női váll után nyúl, hogy maga felé húzza, meg is érinti, mire a doktornő aggódó tekintettel ránéz és megkérdezi: 
- Hozzáérintettem a fájós fogához véletlenül a műszert? Kérem ne haragudjon, ha ezzel fájdalmat okoztam – kért bocsánatot, nem tudván, hogy semmi rosszat nem tett. 
- Ó nem...ne is törődjön vele, nem volt vészes – hazudott és közben örült, hogy a nő hangja visszarántotta a valóságba. El sem tudta képzelni, mi lett volna, ha kiszívja a vérét? Kereshetett volna holnap egy másik fogorvost, addig meg tovább szenvedhetne a fájdalomtól. Nyöszörgését a fájdalomtól még a vaskos koporsója sem nyelné el. 
- Megtaláltam a bűnöst, de nagyon mélyen és hátul van bent. Úgy tűnik ez egy elszuvasodott bölcsességfog, ami berohadt és beágyazódott. Ezt csak műtéttel tudom kiszedni és el kell, hogy altassam. Nézzünk egy időpontot, önnek mikor lenne jó kedves Vlad. 
- Ha lehet, minél előbb...akár most is. Megvan világosság előtt? Haza kellene érnem napkelte előtt....tudja...munkába kell mennem. 
- Nem gond. Másfél óránál nem szokott több lenni. Úgymond rutinműtét az ilyesmi. 
- Vlad örült a hírnek és már lelki szemei előtt látta, ahogy altatásból felébredve, hálából megharapja. Tünde profin és gyorsan összekészített mindent, ami a műtéthez kellett. Ráhelyezte Vlad arcára az altató maszkot, aki még a végére sem ért saját gondolatmenetével, hogyan szívja ki hálából Tünde vérét, már aludt is. Ami szintén szokatlan egy vámpírtól, lévén, hogy az éjszaka vége még nagyon messze volt. A kecses női kezek határozottan és ügyesen forgatták a szerszámokat, a bájos arc komollyá és egyszerre számítóvá változott. A kislányos báj mostanra eltűnt a kék szemek csillogásából és helyébe hideg tűz költözött, amely az elmúlt évszázadok alatt megrémisztett és elriasztotta a legelszántabb démonokat is. Az ajkak diadal ittas mosolyra húzódtak. 

Befejezés - első verzió

- Tehát azt állítja, hogy ön egy vámpír, aki több száz éve él, csak a fogorvosa tévedésből levágta a metszőfogait és most anélkül kell élnie? – kérdezte a pszichiáter az ágyon fekvő sápadt férfit. 
- Igen, elmentem, mert fájt a bölcsesség fogam, elaltatott, hogy ki tudja operálni...kezdett bele a történetbe.....Kábultan keltem az altató utóhatása miatt, enyhe zsibbadtsággal az államban, de nem éreztem a fájdalmat, aminek nagyon örültem. A kábultságtól homályosan láttam mindent percekig és alig hallottam rendesen. Aztán a fölém hajoló doktornő tündéri arcáról rájöttem hol vagyok. Mint a néma filmekben, láttam a doktornő szájának mozgását, de a hang csak késéssel jutott el tudatomig. Valamit magyarázott, a műtéttel kapcsolatban. Hogy minden rendben ment, kivette a rossz fogat meg valamit igazított?! Mi mást igazított gondoltam, ha a rossz fogamat sikerült eltávolítania? Aztán jött ez a furcsa érzés. A fogsorom össze tudtam zárni gond nélkül. A nyelvemmel óvatosan végignyaltam a felső fogsorom...és...nem ütközött akadályba...nem ütközött a metszőfogaimba! Azt kérdezte, hogy nem zavart e korábban? Mondtam neki nem, mert vámpír vagyok és vért szívok, de csak kinevetett. Doktor úr, most mit tegyek? Nem tudok enni rendesen. Az áldozataim kinevetnek, ha ki akarom szívni a vérüket. Csak összenyálazom őket, aztán a fejemhez vágják, hogy vén perverz vagyok. Már a denevérré változás sem megy galibák nélkül. A minap haza akartam repülni, de nem tudtam, mert csirkévé változtam. Az emberek, amikor megláttak, kergettek a faluban, ahol lakom. El akartak kapni és le vágni, mint egy közönséges baromfit. Az életem romokban hever...ah bocsánat a halál utáni létem. – kesergett az ágyon Vlad. 
- És mi lett a fogaival? Nem rakatta vissza őket? A mai technikával ez már nem lenne probléma. 
- Nem tehettem, mert kötött egy szerződés, amit aláírtam. Fizetségül megtarthatta a fogaimat. 
- Ezt nem értem. Azt mondja a fogaival fizetett? 
- Igen. Azért volt Fogtündér Fogorvosi rendelő, mert a klinikát róla nevezték el. Megmutatta a szerződést, amit a bejelentkezéskor írtam alá. A Fogtündérnek jár a fog fizetségül, ha segít. Nem tehettem semmit. 
- Hát ha munkát keres, beajánlhatom a vérbankba éjszakai műszakba?! 
Vlad azóta szorgalmas ápolóként segít éjszakás műszakban a központi vérbankban. Denevérré változva hozza – viszi a szállítandó vért. Egy kicsit mindig kevesebb marad a csomagokban, de a pontos és gyors munkának ára van, és azóta nincs gondja az átváltozással sem. 


Befejezés - második alternatíva

Arra ébredt, hogy egy bájos arc hajol fölé, ahogy kinyitotta a szemét. Az altató hatásától még kicsit kába fejjel és zúgó hallással küszködött, de végre nem fájt a foga. Kezeivel az arcához nyúlt, hogy kitapogassa, így sem érzett semmi fájdalmat, csak enyhe zsibbadást. Viszont valami nem volt rendben. Nyelvével körbetapogatta a száját és nem tudta, hogy reagáljon. 
- Doktornő mi történt a szemfogaimmal?! – kérdezte megrökönyödve. 
- Jaj szokatlanul hosszúnak találtam őket és gondoltam hozzácsiszolom a többihez. Így tökéletes lesz a harapása és be tudja csukni rendesen a száját. 
- A harapásommal nem volt semmi gondom. Tökéletes volt és nem akadt olyan, aki panaszkodott volna! Nézze, vissza kell raknia! Fogja fel úgy, hogy hosszú metsző fogaim a munkámhoz kellenek. 
- Csak nem egyfajta színész, aki turistákat rémisztget beöltözve? 
- Igen valami olyasmi. Kastélyban dolgozom és vámpírt alakítok, ha így jobban tetszik. 
- Hát ha ez magának ennyire fontos, akkor kap egy hosszú koronát. 
Még egy óra és a korona is elkészült Vlad fogaira. A hossza is megfelelt és a lehető legerősebb anyagból kérte és nagyon hegyesre. Tünde igyekezett eleget tenni minden kívánságnak és a lehető leghamarabb befejezni a munkát. Vlad megkérdezte mivel tartozik, de nem kellett fizetnie semmit. A második kezelést nem kérte és elégedetlen is volt az eredménnyel. Így a műtét ajándék volt a cég nevében. Sietve távozott, miután megegyeztek. Pár hét elteltével újra megjelent a rendelőben, a doktornő nagy csodálkozására. 
- Jó estét Vlad. Miben segíthetek? Csak nem megint fáj a foga? – kérdezte Tünde mosolyogva és fürkészte hatalmas csillogó szemeivel. 
- Úgyszólván lenne egy kis problémám. A helyzet az, hogy a koronáim eltérnek színben az eredeti fogaimtól és az emberek kinevetnek, amikor rájuk meresztem őket. Teljesen magam alatt vagyok kérem, így nem lehet ijesztegetni. Nem vagyok hű vámpír, hogy pontosan fejezzem ki magam. 
- Mi lenne, ha csinálnánk egy fogfehérítést? Azzal mind egyforma fehér lenne. 
- Hát ha az segít, akkor remek ötletnek tűnik. 

A doktornő mint mindig most is gyorsan és precízen előkészített mindent, majd főhősünk szájába helyezte a fogfehérítőt. Ahogy a kék UV fény felvillant főhősünk szájában, csodálkozásra nem maradva ideje, porrá változott. Doktornőnk meg sem lepődve felseperte a fogászati székben keletkezett hamut, majd a lapát tartalmát beleöntötte abba a dobozba, amelyben Vlad fogait tartotta. A doboz visszakerült több ezer másik közé, mindegyiken név, amelyek szintén fogakat tartalmaztak.


Zsatkovics Edit - A rózsa, mely örökké virágzik

Auróra a derengő hajnal rózsaujjú istennője elégedetten nézte a színpompás gyönyörök kertjében műveit: a szivárványfényben tündöklő virágszőnyegeket. Erdők, mezők, kertek megannyi vadvirágait is szerette. De a kopár talajon, kietlen tájakon, a fukar természet ellenére is élni akaró, dombok, hegyormok, sziklából fakadt növényeit is tisztelte.. Élvezte a természet körforgását, az évszak változásait. Az élővilág tette a dolgát. Télen a földben aludtak a gyökerek, tavasszal kihajtottak a rügyek, bimbóztak, majd kinyíltak, virultak. Szerettek, szerették őket, és ősszel a didergős szelekben, fázós alkonyokon elhervadtak, szirmaikat levetették. Auróra kedvencei a virágok királynője, a világok virága, a rózsa volt. Egyik kora tavaszi napon fehér rózsát kapott világot látott kedvesétől, Hermésztől. A szárnyas lábú hírnök, az ékesszóló költői lélek egyik tengerentúli útja előtt hűsége jeléül adta leendő menyasszonyának. Az ártatlan, hófehér szépség szinte világított a többi tiri-tarka virág között. Auróra ápolgatta, dédelgette, kiültette kertjébe és mindennap várta mikor érkezik vissza deli vőlegénye. Egyik éjjel szokatlan álmot látott Auróra. Megszólította őt Hermész ajándékvirága 
- Mit ér az én szépségem, mit ér az én egyediségem? Szerelmetek záloga vagyok ugyan, de rövidesen jön az ősz, szirmaim elhullnak, elhervadok, ellankadok, elsorvadok. Vajon örökké együtt maradtok Hermésszel? Hű lesz hozzád? hű leszel hozzád. Vagy csak egynyári leszek, mint a többiek? Nincs kétely benned? Elpusztulok, s te emlékezni fogsz- e rám? Lassan lankadni fog vágyódásod is kedvesed felé. Elfelejtesz? Elfelejted őt lassan, mert nem látsz már engem nap, mint nap. Csak emlékezel, emlékezhetsz kettőtökre. Mert párod mindig messze jár, nagyon sok küldetése van az élők és a holtak között. Miért örökzöldek a fenyők a hegytetőkön? Miért egyforma zöld a méltóságos ciprus? Miért nincs nekik kijelölt évszakuk, mint a virágoknak? Kitartanak, magasodnak. Soha le nem hull levelük, nem száradnak, nem korhadnak. 

Gondolkodóba esett a Hajnalistennő. 
- Ha léteznek örökzöld növények, akkor miért ne lehetne örökké nyitó, soha el nem hervadó, forever virág? A hallhatatlanság, az örök élet, a kihunyhatatlan lángú szerelem jelképe lehetne. Bimbózás nélkül megtartaná pompás szirmait. A kertek legszebb, legelérhetetlenebb, legutánozhatatlanabb, legtökéletesebb rózsája lehetne. Az örökifjúság és a kiolthatatlan vágy, jelképét hordozná. 
Hermész mesélt egyszer a Gül Baba rózsáiról, milyen csodásak. - Én ennél is szebbet varázsolnék! – gondolta 
Kiment a kertjébe, az ajándék fehér rózsa töviseit egyenként letépdeste, miközben ujjaiból kiserkent vére. 
- Hát én sem vagyok sebezhetetlen? Te viszont tüskék nélküli rózsa legyél az idők Végezetlenségéig hallhatatlan! Légy örök szerető a szeretetlenség világában, légy a gyémánt tökéletessége, és a virágok örök királynője! Lám engem a tüskék esendővé, törékennyé tettek, fájdalmat érzek ujjaimban. Jaj, vércseppjeimtől bíborvörössé váltál rózsám! Gyógyíts meg gyönyörűm! Boldogan simogatta a szirmokat, és sebei a kezén behegedtek. Hermészem hadd lássa milyen éke lettél virágoskertemnek! 

Így is lett. mire véget ért a hajnal, felváltotta a nappal. A forever rózsa ott tündökölt az édenkertben, kitűnt mindegyik virágrokona közül. Éjjel – nappal pompázott. Egy kíváncsi kékszemű búzaviráglegény megpillantotta az örök rózsát. Egész nyáron epekedett utána. Te csodálatos szépség, engem elveszejtettél! Amíg csak élek szeretni foglak – fogadkozott. Nézz rám, szánj meg, hívlak, gyere velem! Te örökké élni fogsz, én már ősszel meghalok. Csak erre a nyárra szeress, hogy egyszer boldog lehessek, mindegy hány nyári napra, éjre. Minden mindegy, csak most és itt és Veled lehessek. 
De a csillámló fényű, vérvörös szépség csilingelve kinevette a szimpla mezei virágot. 
- Fűszálakkal, gizgazokkal barátkozzál kéknefelejcs szemű siheder. Ott vannak neked a poros útszélén a pipacs kisasszonyok! Ők is pirosak, mint én csak közönségesek – fennhéjázott. 
Mert a csodálatos forever rózsa gőgös, rátarti és hideg lelkű lett, mint a jégsziklánk és a gyémánt úgy hasított gúnyos kacaja. 

Egy ősz eleji felhős napon hazatért Hermész az ő kedveséhez. Kéz a kézben kisétáltak a kertbe. 
- Hol az én fénylő, fehér hűségrózsám, kedvesem? Nem látom őt. 
- Holnap a nap első sugaránál megláthatod - válaszolta a fényistennő. Most már alkonyodik, lassan feljön az esthajnalcsillag, gyere be a palotába – invitálta. Annyira hiányoztál, olyan sokat voltál távol sóhajtotta. 
Ködös reggelre ébredtek. A virágok között egyetlen tüskék nélküli bársonyszirmú selyemlevelű vörös rózsa díszlett. 
- Ez ő, a forever virág, a Te virágodból varázsoltam, hallhatatlanságot kapott tőlem, az örök Hűség és Fiatalság jelképe ő. 
- De hol vannak a tüskéi, nincsen rózsa tövis nélkül. Ez nem rózsa ez egy utánzat. Ez rózsa-szerű…Hermész csalódott volt. Ez művies, mesterséges, ezt virágboltokban lehet kapni plasztikdobozban. – háborodott fel. Egy szempillantás alatt megsarkantyúzta szárnyas saruját, és eltűnt a felhők fölé. Flórával, a virágok nimfájával kacérkodott, de később egyesültek, egymáséi lettek örökre. 
Aurórának azóta csak a hajnalpír reménye maradt reggelente. Soha nem lett társa sem a hold, sem a csillagok, sem a Nap… Magányos maradt örökre a megközelíthetetlen bíbor örök rózsájával. 


II. Forever rózsa története 
- Nekünk már nem kell kedvesem a halhatatlanság, mi már azok vagyunk. De ez a rózsa talán reményt ad mindenkinek a halandók közül, hogy van örök barátság, örök szerelem, és fiatalok maradhatnak az emberek. Nem kell szenvedniük hűtlenségtől, betegségtől, nélkülözéstől. Örök élet, vérbő vágyak, és szépség. Az emberek erre vágynak. Minden reggel mikor téged, a hajnal első fényét az maga a Remény. Aki az örök szeretet virágát megkapja, annak soha nem lesz gondja. Nagy jót tett az én menyasszonyom, nemcsak gyönyörű vagy, de angyallelkű is! Nálad soha nem választhattam volna jobban! - és szárnyra kaptak, és felrepítette Aurórát a felhők közé. Soha nem hagyták el egymást, azóta sem… 

Második változat

Auróra a derengő hajnal rózsaujjú istennője elégedetten nézte a színpompás gyönyörök kertjében műveit: a szivárványfényben tündöklő virágszőnyegeket. Erdők, mezők, kertek megannyi vadvirágait is szerette. De a kopár talajon, vagy hegyormok, dombok sziklából fakadt növényeit is tisztelte. Élvezte a természet körforgását, az évszak változásait. Az élővilág tette a dolgát. Télen a földben aludtak a gyökerek, tavasszal kihajtottak a rügyek, bimbóztak, majd kinyíltak, pompáztak. Szerettek, szerették őket, és ősszel a didergős szelekben, fázós alkonyokon elhervadtak, szirmaikat levetették. Auróra kedvencei a virágok királynője, a világok virága, a rózsa volt. Egyik kora tavaszi napon fehér rózsát kapott világot látott kedvesétől, Hermésztől. A szárnyas lábú hírnök ékesszóló költői lélek egyik tengerentúli útja előtt hűsége jeléül adta leendő menyasszonyának. Az ártatlan, hófehér szépség szinte világított a többi színpompás virág között. Auróra ápolgatta, dédelgette, kiültette kertjébe és mindennap várta mikor érkezik vissza karcsú vőlegénye. Egyik éjjel szokatlan álmot látott Auróra. Megszólította őt Hermész ajándékvirága 
- Mit ér az én szépségem, mit ér az én egyediségem? Szerelmetek záloga vagyok ugyan, de rövidesen jön az ősz, szirmaim elhullnak, elhervadok, ellankadok. Tartani fog-e örökké összetartozásotok Hermésszel? Hű lesz hozzád? hű leszel hozzád. Vagy csak egynyári leszek, mint a többiek? Nincs kétely benned? Elpusztulok, s te emlékezni fogsz- e rám? Lassan lankadni fog vágyódásod is kedvesed felé. Elfelejtesz? Elfelejted őt lassan, mert nem látsz már engem nap, mint nap. Csak emlékezel, emlékezhetsz kettőtökre. Mert párod mindig messze jár, nagyon sok küldetése van az élők és a holtak között. A hegytetőkön örökzöldek a fenyők győzedelmesen kitartanak, magasodnak. Soha le nem hull tűlevelük, nem száradnak, nem korhadnak. 

Gondolkodóba esett a Hajnalistennő. 
- Ha léteznek örökzöld növények, akkor miért ne lehetne örökké nyitó, soha el nem hulló, forever virág? A hallhatatlanság, az örök élet, a kihunyhatatlan lángú szerelem jelképe lehetne. Bimbózás nélkül megtartaná pompás szirmait, aki a világ legszebb, legelérhetetlenebb, legutánozhatatlanabb, tökéletes világ- virága lehetne. Az örökifjúság és a kiolthatatlan vágy, jelképe lehetne. 
Hermész mesélt egyszer a Gül Baba rózsáiról, milyen csodásak. - Én ennél is szebbet varázsolnék! – gondolta 
Kiment a kertjébe, a fehér rózsa töviseit egyenként letépdeste, miközben ujjaiból kiserkent vére. 
- Hát én nem vagyok sebezhetetlen? Te viszont tüskék nélküli rózsa legyél az idők Végezetlenségéig hallhatatlan! Légy örök szerető a szeretetlenség világában, légy a gyémánt tökéletessége, és a virágok örök királynője! Lám engem a tüskék esendővé, törékennyé tettek, fájdalmat érzek ujjaimban. Jaj, vércseppjeimtől bíborvörössé váltál! Gyógyíts meg gyönyörűm! Hermészem hadd lássa milyen éke lettél virágoskertemnek! 
Így is lett. mire véget ért a hajnal, felváltotta a nappal. A forever rózsa ott tündökölt az édenkertben, kitűnt mindegyik virágrokona közül. Éjjel – nappal pompázott. Egy kíváncsi kékszemű búzaviráglegény megpillantotta az örök rózsát. Egész nyáron epekedett utána. Te csodálatos szépség, engem elveszejtettél! Amíg csak élek szeretlek, nézz rám, szánj meg, hívlak, gyere velem! Te örökké élni fogsz, én már ősszel meghalok. Csak erre a nyárra szeress, hogy egyszer boldog lehessek, mindegy hány nyári napra, éjre, minden mindegy, csak most és itt és Veled lehessek. 
De a csillámló fényű, vérvörös szépség hangosan kinevette a szimpla mezei virágot. 
- Fűszálakkal, gizgazokkal barátkozzál kéknefelejcs szemű siheder. Ott vannak neked a poros útszélén a pipacs kisasszonyok! 
Mert a csodálatos forever hallhatatlan rózsa gőgös, rátarti és hideg lelkű lett, mint a jégsziklánk és a gyémánt úgy hasított gúnyos kacaja. 

Egy őszhöz közeli felhős napon hazatért Hermész az ő kedveséhez. Kéz a kézben kisétáltak a kertbe. 
- Hol az én fénylő, fehér hűségrózsám, kedvesem? Nem látom őt. 
- Holnap a nap első sugaránál megláthatod - válaszolta a fényistennő. Most már alkonyodik, lassan feljön az esthajnalcsillag, gyere be a palotába - invitálta. Annyira hiányoztál, olyan sokat voltál távol sóhajtotta. 
Ködös reggelre ébredtek. A virágok között egyetlen tüskék nélküli bársonyszirmú selyemlevelű vörös rózsa díszlett. 
- Ez ő, a forever virág, a Te virágodból varázsoltam, hallhatatlanságot kapott tőlem, az örök Hűség és Fiatalság jelképe ő. 
- Nekünk már nem kell kedvesem a halhatatlanság, mi már azok vagyunk. De ez a rózsa talán reményt ad minden halandónak. Bizalmat sugall örök barátságról, szerelemről, a mindig fiatal életerőről az embereknek. Nem kell szenvedniük hűtlenségtől, betegségtől, nélkülözéstől. Örök élet, vérbő, olthatatlan vágyak ereje. Ez az, amit szeretne minden földi halandó. Minden reggel mikor téged, a hajnal első fényét látnak, az maga a Remény. Aki az örök szeretet virágát megsimogatja, annak soha nem lesz gondja. Nagy jót tett az én menyasszonyom, 
- Te nemcsak gyönyörű vagy, de angyallelkű is! Nálad soha nem választhattam volna jobban! 

Szárnyra kaptak, és felrepítette Aurórát a felhők közé. Soha nem hagyták el egymást, azóta sem…


Homonyik András - Míg Csillagtalan az égbolt

Az elmúlt délelőtt eseménydús volt számomra, érzelmileg próbára tett. A napot egy idegentől kapott levéllel nyitottam, ami az égbe bebörtönzött szerelmemtől jött, mely következtében látomásom támadt. Később kiderült, hogy aki a levelet átadta nem más, mint maga Atlasz, aki helyett Adria a fellegekben raboskodik. A feldolgozásra váró események sokasága megijesztett ugyan, de nem hagyott nyugodni. A nap további részében próbáltam feldolgozni és megérteni az események sokaságát/eseményeket/történéseket. A gondolataim csak úgy cikáztak, Mire észbe kaptam már hajnali 2 óra volt. Kezdett elnyomni az álom, így aludni indultam. A lefekvéshez készülődve megálltam egy pillanatra az ablaknál, amin keresztül szinte az egész várost láthattam. Arra gondoltam, azt kívántam – Bárcsak lenne valaki, aki választ adna a kérdéseimre! – és abban a pillanatban egy hullócsillag hullott alá az égből. Reméltem, hinni akartam, hogy ez egy jel, hogy ez végre jót jelenthet számomra. Vagy éppen az ellenkezőjét…(?)

A nevem Kutató, és ez itt a „Hihetetlen, de Igaz” blog újabb bejegyzése

Aznap délután furcsa zajra ébredtem. Az óra majdnem délután 16 órát mutatott. A bágyadtság rögtön elhagyta a szemem, miután rájöttem mi adhatja ki ezt a hangot. De hisz én egyedül élek, mióta Adria nincs már itt velem. Te jó ég, valaki van itt! Kissé idegesen, de a konyha felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, de az biztos, hogy ártani nem akar nekem, mert azt már megtette volna. Óvakodva benéztem a helyiségbe, ahol számomra egy eddig ismeretlen férfi állt.
 - Maga meg kicsoda és mit keres a lakásomban?
 A férfi felém fordult....
 - Nem fontos, én ki vagyok. Miattad jöttem. Beszélnünk kell!
Az elmúlt napok és az eddigi események alapján semmi sem tudott már meglepni de az, hogy ez az idegen hogyan jutott be és mit akar, meglepett. És ami még inkább, hogy nagyon is komolynak tűnt. Tudnom kellett mit akarhat tőlem.
- Te vagy a Kutató, aki blog bejegyzéseket ír a barátnőjéről, aki az égi börtönben van. Olvastam az eddig megjelent írásaid és tudom, hogy elakadtál a keresésben. Nem tudod hogyan tovább, nem tudod mibe kapaszkodj, egyre halványabb a cél a szemed előtt. Igaz? De talán segítségedre lehetek. Ám mindenekelőtt egy kérdést fel kell tennem.
Az idegen merev nézésétől ledermedtem, de erőt vettem magamon.
- Valóban én vagyok a Kutató. De ki maga és mégis hogyan tudnak nekem segíteni?
- Mindent sorjában. Ha tetszik a kérdésemre adott válaszod, megosztom veled, amit tudnod kell.
Ismét ledermedtem, hiszen egy kérdéstől függ a további kutatásom. Vajon igazat mond? Valóban segíthet nekem? Nincs más választásom.
- Hallgatom!
Két lépést tett felém, majd kezdte:
- Tételezzük fel, hogy sikerül megtalálnod a börtönt és sikerül kiszabadítanod Adriát. Mit fogsz tenni ha kiderül, hogy a lány, akit szerettél és akiért mindent megtettél már nem ugyanaz az ember, mint aki korábban volt? Ha az a lány már nincs többé. Ha az a lány, aki előtted áll egy teljesen más személyiség… egy teljesen más ember… Mit fogsz tenni?
Kertelés nélkül válaszoltam.
- Ez nem fordulhat elő! Tudom, hogy milyen ember ő valójában. Előfordulhat, hogy az ottléte megváltoztatja, de elég erős személyisége van ahhoz, hogy bármeddig kitartson és bármiben mentsvárra leljen. Ő mindenben meglátja a jót és a szépet. Ezt nem lehet csak úgy kiirtani valakiből.
A férfi elmosolyodott.
- Rendben. Elfogadom a válaszod. Elmesélek neked két történetet. Az egyik valóban megtörtént, a másik csupán fikció. Neked kell eldöntened melyik valós és melyik kitalált.

Egy fiúval történt meg, aki egy legendába temetkezett. Egy legendába, ami egy hihetetlen kincsről mesél. A mese szerint a megtalálóját megajándékozza szíve legfőbb vágyával, ami mindenki esetében mást jelent.
A fiú hatalmas tragédiát élt át, miután az általa szeretett lánynak egyik pillanatról a másikra nyoma veszett. Bekebelezte a magány sötétje. Ám ekkor találkozott a kifejezéssel, „A Szív Kincse”! A történetet olvasva elhatározta, hogy ő igenis megkeresi és meg is fogja találni a kincset.
A legenda leírójával felvette a kapcsolatot, aki elmondta, egy öregembertől hallotta, aki az utcán mesélte pár kisgyermeknek, kik tátott szájjal hallgatták a mesét. A fiú elhatározta, felkutatja az öregembert. Semmi mást nem tudott róla, csupán annyit, hogy lecsúszott emberré vált, aki az utcán él. Vagyis a hajléktalanok közt kell keresnie. A fiú így is tett. Megkérdezett mindenkit, majd több napos kutatás után megtalálta a keresett személyt. Kérdezte a legendáról, hogy hol hallotta és tud-e még róla valamit. Az öregember újra elmondta, amit tudott. A fiú már épp indult, mikor is az öregember újra megszólalt.
Ha egy megtört ember keresi a kincset, nem biztos, hogy az lesz a kívánsága mire számít. Az sem biztos, hogy megtalálja. Egy életet áldozhat rá, de lehet, hogy eredménytelenül. A keresésébe nagyon sokan haltak bele, ám nem a benne rejlő veszélyek miatt, hanem a lelki megterhelés következtében. Ami abból fakad, hogy nem találhatja meg senki! Megéri az életedet adni a vágyadért, amit pontosan nem is tudnál meghatározni? Erre a kérdésre válaszolj, és ha megvan, csak akkor indulj útnak!
A fiúnak nem kellett sokat elmélkednie azon, mégis mit kívánhatna. Egyértelmű volt. A lányt akarta visszakapni. Így az utazás kezdetét vette. Kettő utasítást kapott, ami segítségére lehet. Az első, hogy meg kell szereznie egy különleges virágot, mely az öregember által megnevezett helyen van és melyből kívánságonként csupán egyetlen nő a világon. Majd a második, hogy ezt a virágot egy kijelölt személynek kell átadnia.
Az öregember elárulta a keresett személy nevét és kilétének helyét, de azt is elmondta, hogy a virágot nem tudja majd nyíltan, szemtől szemben odaadni neki, mert nem fogja elfogadni. Cselhez folyamodva kell rávenni - mint egy utolsó akadályt legyőzni a cél előtt - hogy megérintse a virágot, amitől visszakaphatja elvesztett kincsét.
A fiú elment a megadott helyre és közben a cselen gondolkodott, miként adja majd oda a virágot. Mikor odaért és meglátta a kijelölt személyt - kinek a virágot át kell adnia - még elszántabb és céltudatosabb lett. A trükköt, amivel rábírta a virág kézbevételére, nem árulom el, de sikeresen teljesítette feladatát, így a kívánsága, szíve vágya teljesülhetett. A lányt valóban visszakapta, aki hirtelen ott termett mellette. A fiúnak könnybe lábadtak a szemei és szavai is elakadtak. Az eltűnés óta körülbelül 6 hónap telt el, ám a fiú érzései mit sem változtak. Mikor közelebb lépett a lányhoz, ő hátrálni kezdett. A lány nem tudta hol van és hirtelen hogy került ide egy másik helyről. Ám nem csak ez nyomasztotta, hanem érzései is. Nem bírta magában tartani az igazságot, őszintén és sírva mondta el a fiúnak, hogy másvalakibe szerelmes. Az eltűnés napján ezt akarta elmondani. A fiú szíve és lelke darabokra tört, annak ellenére, hogy visszakapta szíve legfőbb vágyát.
Most jöjjön a másik történet. A mese ugyanúgy indul:

Egy fiúval történt meg, aki egy legendába temetkezett. Egy legendába, ami egy hihetetlen kincsről mesél. A mese szerint a megtalálóját megajándékozza szíve legfőbb vágyával, ami mindenki esetében mást jelent.
A fiú hatalmas tragédiát élt át, miután az általa szeretett lánynak egyik pillanatról a másikra nyoma veszett. Bekebelezte a magány sötétje. Ám ekkor találkozott a kifejezéssel, „A Szív Kincse”! A történetet olvasva elhatározta, hogy ő igenis megkeresi és meg is fogja találni a kincset.
A legenda leírójával felvette a kapcsolatot, aki elmondta, egy öregembertől hallotta, aki az utcán mesélte pár kisgyermeknek, kik tátott szájjal hallgatták a mesét. A fiú elhatározta, felkutatja az öregembert. Semmi mást nem tudott róla, csupán annyit, hogy lecsúszott emberré vált, aki az utcán él. Vagyis a hajléktalanok közt kell keresnie. A fiú így is tett. Megkérdezett mindenkit, majd több napos kutatás után megtalálta a keresett személyt. Kérdezte a legendáról, hogy hol hallotta és tud-e még róla valamit. Az öregember újra elmondta, amit tudott. A fiú már épp indult, mikor is az öregember újra megszólalt.
Ha egy megtört ember keresi a kincset, nem biztos, hogy az lesz a kívánsága mire számít. Az sem biztos, hogy megtalálja. Egy életet áldozhat rá, de lehet, hogy eredménytelenül. A keresésébe nagyon sokan haltak bele, ám nem a benne rejlő veszélyek miatt, hanem a lelki megterhelés következtében. Ami abból fakad, hogy nem találhatja meg senki! Megéri az életedet adni a vágyadért, amit pontosan nem is tudnál meghatározni? Erre a kérdésre válaszolj, és ha megvan, csak akkor indulj útnak!
A fiúnak nem kellett sokat elmélkednie azon, mégis mit kívánhatna. Egyértelmű volt. A lányt akarta visszakapni. Így az utazás kezdetét vette. Kettő utasítást kapott, ami segítségére lehet. Az első, hogy meg kell szereznie egy különleges virágot, mely az öregember által megnevezett helyen van és melyből kívánságonként csupán egyetlen nő a világon. Majd a második, hogy ezt a virágot egy kijelölt személynek kell átadnia.
Az öregember elárulta a keresett személy nevét és kilétének helyét, de azt is elmondta, hogy a virágot nem tudja majd nyíltan, szemtől szemben odaadni neki, mert nem fogja elfogadni. Cselhez folyamodva kell rávenni - mint egy utolsó akadályt legyőzni a cél előtt - hogy megérintse a virágot, amitől visszakaphatja elvesztett kincsét.
A fiú elment a megadott helyre és közben a cselen gondolkodott, miként adja majd oda a virágot. Mikor odaért és meglátta a kijelölt személyt - kinek a virágot át kell adnia - még elszántabb és céltudatosabb lett. A trükköt, amivel rábírta a virág kézbevételére, nem árulom el, de sikeresen teljesítette feladatát, így a kívánsága, szíve vágya teljesülhetett. A lányt valóban visszakapta, aki hirtelen ott termett mellette. A fiúnak könnybe lábadtak a szemei és szavai is elakadtak. Az eltűnés óta körülbelül 6 hónap telt el, ám a fiú érzései mit sem változtak. Mikor közelebb lépett a lányhoz, ő hátrálni kezdett. A fiú nem értette mi a baj. A lány nem várt nagy nevetésbe kezdett és félrelökte a fiút, aki szemben állt vele. A fiú miután felállt a földről utána rohant. Kérdőre vonta őt, hogy mi történt, miért tette ezt, de ő csak ment tovább. Nem figyelt rá. Önelégült mosollyal nézelődött az utcán. Ám a fiú nem adta fel és ment utána, folyamatosan kérdezgette, majd egyszer csak, hogy megállítsa, megragadta a kezét. Ekkor a lány arcon ütötte. Az erejétől a fiú a földre esett és mikor értetlenül felnézett a lányra, ő csak nevetett, majd ment tovább.

Ezután a lány megmutatta azon hatalmát, amihez hasonlót nem látott még a mai világ. Sokan próbálták őt megállítani, de az emberi fegyverek csődöt mondtak. Őt - akinek a nevét egyelőre még nem kell tudnod - csak az emberek kiírtása érdekelte. Akik nem értékelik azt az ajándékot, amit kaptak. Az életet. E nézetet vallva, rövid időn belül kipusztította az emberiség szinte teljes egészét. Ámde a túlélők tervet eszeltek ki ellene, amelyben nagy szerepet játszottak az egykori szerelme által elmeséltek. Ezért felkutatták a már újra nyíló virágot, melyet most nem trükkel, hanem nyíltan adtak át neki. Úgymond ajándékként, amiért megtisztította a Világot. Önelégültsége lett a kára, hiszen nem tartott attól, hogy bármivel is árthatnának neki. Ezért elfogadta azt a virágot, mely visszarántotta őt oda, ahonnan jött. Az égi börtönbe. Azok akik az emberiségből életben maradtak újjá építették a városaikat és civilizációjukat. Az idő múlásával ismét legendává idősödött a történet. Azóta ismét rengeteg ember él a Földön és az a valaki ismét csak arra vágyakozik, hogy visszatérhessen és megtisztítsa a Világot az Embertől.


Hallottam két hihetetlen történetet. Felálltam és az ablakhoz léptem, amin keresztül a város terült elém és a Nap, mely épp lenyugvóban volt.
- Tehát? Hallottál két történetet. Szerinted melyik a valós?
- Valóban. Azonban van pár dolog ami feltűnt. Hasonlóságokat véltem felfedezni a történet és az életem között. A fiú, aki elvesztette a lányt, ez én lennék. A történetet közzétevő személy lenne Robert. Az öregember, aki a gyermekeknek mesélte, a hajléktalan, ő a Válaszok Ura. Ha valóban az én történetem és a meséje hasonló, akkor most az következik, hogy beszélnem kell az „öregemberrel”, aki a Válaszok Ura.
- Csakugyan vannak hasonlóságok a történet és az életed között, de ezek csupán apróságok. A ti esetetekben szó sincs egy harmadik személyről, akibe Adria titkon szerelmes lenne. De a történetemben szereplő szerelmes pár esetében ez fenn állt. De ne pusztán a hasonlóságokra koncentrálj! Próbálj kicsit a sorok közé tekinteni! Tégy úgy, miként tettél Adria levelének olvasásakor, mely során sikerült megfejtened a rejtett üzenetet.
Úgy tettem, ahogy mondta. Próbáltam a sorok közé tekinteni és meglátni a lényeget. Rövid töprengés után bevillant a legkézenfekvőbb hasonlóság.
- A fájdalom!
- Pontosan! – mondta egyből az idegen. - A történetekben a fiú szenvedett leginkább. Az elsőben a szíve, míg a másodikban a szíve, lelke és világa is összedőlt.
- Persze, hiszen elhagyta őt a lány másvalakiért!
- Nem! Itt a „világa” szót szó szerint kell értened. A lány elpusztított mindent, ami körülvette.
Aggodva, de mégis kérkedve néztem a férfira.
- Elpusztította a világot? Egy börtönből kiszabadult nő hogyan lenne erre képes?
- Emlékszel, mit kérdeztem tőled a beszélgetésünk elején?
Mit fogsz tenni, ha kiderül, hogy a lány, akit szerettél és akiért mindent megtettél már nem ugyanaz az ember, mint aki korábban volt? Ha az a lány már nincs többé. Ha az a lány, aki előtted áll egy teljesen más személyiség… egy teljesen más ember… Mit fogsz tenni?
Azt akarod mondani, hogy…
Igen. A lány nem az a lány volt, akit bebörtönöztek. Egy entitás átvette a teste felett az uralmat, mely következtében a lány személyisége teljesen megsemmisült. Így a lány testében az entitás tért vissza a börtönből, ami el is pusztította a világot.
Beszéde során végig mereven figyeltem, próbáltam olvasni benne. Hátha lefülelem és kiderül, hogy ez az egész csak egy átverés és semmi valóság alapja nincs. Azonban ahogy hallgattam, egyre biztosabb lettem benne, hogy szó sincs átverésről.
- Egy entitás?- kérdeztem vissza, mint aki leragadt már a történet első szavánál. - Ezek szerint Adriát is befolyásolni akarja e lény a börtönben? Abban a pillanatban, ahogyan ezt kimondtam, elcsuklott a hangom, mert eszembe jutott Adria levele: „Ekkor a szemem sarkából megpillantottam egy alakot. Halálra rémültem, hiszen kiderült nem vagyok egyedül.”
- A megérzésed helyes. Most, ebben a pillanatban is a lény öli ki belőle az embersége minden megmaradt darabját, hogy elrabolja testét, amivel elhagyhatja az égi börtönt. Egyetlen célja, hogy elpusztítsa a világot.
A szavai bántották, megsebezték lelkemet. Nem tudtam mitévő legyek ezek után. Olyan dolgok jutottak tudomásomra, melyek azt sugallják, soha nem kapom vissza a szerelmemet.  Könnyek gyűltek össze a szememben, mert ha ez mind igaz, akkor nem biztos, hogy ki kellene szabadítanom Adriát. Elvesztem, lemondok a szerelmemről a világ biztonságáért, már ha mindez igaz. A kezembe temettem az arcomat az elkeseredéstől.
- Kutató! – szólt hozzám a férfi. – A felfedett teljes igazság olykor nagyobb fájdalommal jár, mint a hazugság kiderülte. A múlt egyik legnagyobb, ma is élő entitása csak az alkalomra vár, hogy kiszabadulhasson. Jelen helyzetet nyugodtan hasonlíthatom Pandora Szelencéjének meséjéhez. Mert amint a börtön ajtaja kinyílik – mint ahogy a fedél – borzalmas dolgok történnek a világunkban. Azonban nekünk nem marad reményünk a börtönben…
A tragikus monológot a telefonom csörgése szakította meg, mert 17 órára ébresztőt állítottam be. Amint kinyomtam a telefont, a férfi az ajtó felé indult.
 - Elmegy?
 - A terem elől csak akkor maradhatsz rejtve, ha az ég szemei nem vesznek észre. Azok viszont akkor jelennek meg, ha a Nap már lement. Ami 20 percen belül megtörténik. Nem akarom megvárni. 
 - Várjon! Honnan tud ennyi mindent? Miért segít nekem?
 - Azért, mert hamarosan lesz egy lehetőségem, amit meg akarok ragadni. Önző vagyok ebben az esetben.
 - Kicsoda maga?
A férfi megállt az ajtóban. Visszafordult felém, és azt mondta:
 - Minden egyes nap, amit a börtönben töltöttem átok és áldás is volt. Rengeteget tanultam és ennek köszönhetően rájöttem a titokra, hogyan tudok kijutni. Azóta azon dolgozom, hogy megelőzzem a testrablást, hogy az árny kiszabadulhasson. Ezért segítettem annyit a fiúnak és ezért mondtam el Karolának, hol találja a virágot, majd hogy hogyan csalhat be mást a helyére.
 - Ez nem lehet! Akkor te vagy minden szenvedésem okozója! Te vagy…
 - Én vagyok az Ég hatalmának birtokosa. Én vagyok az, akit te úgy ismertél meg, hogy a Válaszok Ura!
A lélegzetem is elakadt. Kis híján összeroskadtam a teher alatt, amit pusztán egy név rótt rám. Ahogy a férfi kifordult az ajtón és készült azt becsukni köszönés helyett csak annyit mondott:

 - Még találkozunk! 


Gróz Márk - Az, kit sosem ismertem

Az életem zsákutcák és elhibázott lehetőségek tárháza. Az élet elrohan, mellettünk s mi észre sem vesszük. A napjaim hasonlóak, de ha őszinte vagyok ugyanolyanok. Szinte egytől egyig. Én vagyok a férfi egy kávéházban, aki üveges tekintettel kibámul az ablakon, aztán átlapozva az újságot rádöbben, hogy a világ nélküle is boldogul. Az újság végén elolvasom a gyászrovatot, hátha valaki figyelmeztet a hiábavalóságomra. Reménykedem… vagyis, inkább sztoikus érdeklődéssel szemezgetek a holtak tömegén. Valakinek feltűnik a hiányom, hisz ha egy ismerős név felbukkan talán lesz valaki, aki emlékszik majd rám mikor gyászolja egy szerettét. De minden nap rádöbbenek, még a holtak is kivetnek maguk közül. A kávém kihűl közben vagy már hideg volt akár az élet? Fanyar undorral leöntöm a torkomon a fekete keserűt. A cukor hiánya fájó émelygéssel jelzi, hogy még ezt a kis melegséget is megtagadja tőlem az élet. Néhány éve talán még nevettem rajta. Ki tudja? Oly egyhangú s mégis oly kiszámítható. Feketén iszom v két cukorral? Esetleg cappucinot szeretem? Ki tudja. Nem emlékszem hisz hideg és keserű. Az is lehet, hogy évek óta itt ülök magamban. S a hideg kávén merengek. Az ajtón kilépve az eső permetezi az arcom. Az arcomon záporoznak az eső cseppek. Mily szomorú, mily lehangoló. Elnézem az embereket az esőben. Az utca túloldalán egy férfi a földön ül és kéreget, előtte pár kopott tárgy ázik a földön. Egy pár az eső elől próbál behúzódni a szemközti lépcsőház esőbeállója alá. A Goldenroth után a park felé veszem az irányt. A kalapomon az eső cseppek tompa kopogása jelzi, hogy még tart az égzengés. A parkban pár gyerek a sárban kúszik. A szüleik biztosan leszidják majd őket. A parkon keresztül sétálok, néha hátra pillantok, de senki sem int vagy bólint az nekem. A lépteim mögött csak a saját lépéseim visszhangja hallatszik. Nem hagyok nyomot magam mögött. Csupán átsuhanok akár egy szellem. A felhők lassan feloszlanak az égen az utak mentén a kocsik vastag eső függönnyel terítik be gyanútlan járókelőket. Néhány gyerek a pocsolya mellett ácsorog csurom vizesek. Talán ők is csak foszlányok, mint én. Teszek pár lépést feléjük bátortalanul. Egy középkorú nő karon ragadja őket. Csupán egy pillantás volt, de mégis úgy éreztem mintha elpusztultam volna benne. Nem rám nézett, hanem át rajtam. Lépteim felgyorsulnak, igyekszem távol kerülni tőle. 
Egy vitorlás úszik esetlenül botladozva az út mellett csordogáló patakocskában. A végzete egy kanálisba vezet. Hideg és nyirkos hely. Beleborzongok. Hiábavalóság küzdenie gondolom. Hisz most sem jobb neki. Az oldala átázott, a lehűlt levegő miatt bepárásodott tetejéig nyirkos. a sötétség elrejti majd a fájdalmát. Most talán ezrek nézik tehetetlen haláltusáját egykedvűen. Jobb lesz a kanálisban neki. Az utam lassan végigér a városon az esti lámpák halovány derengésbe burkolják a járdák mellett megbúvó áldozatokra éhes tócsákat. Már megszámlálhatatlanul sokba beleléptem. A nyirkos hideg végigkúszik a víz gondolatára a tarkómon. Remegek. A kabátom szorosabbra markolom magam körül. A külvárosba érve látom, hogy az építkezés miatt a hazavezető úton térdig érő sár vezet. A kerülő utat választom. Egyedül kelek át a sikátorokon. Csak néhány halk nesz csapódik neki a fülemnek. Az egész világ a nyomoromon rágódik, gondolom. A szemem az útra szegezem. A sikátor egykedvűen kanyarog. Lépteim követik a kitaposott utat. Még a számtalan macskakő is társaságra lel egymás mellett. Vajon fáznak, hogy ilyen közel bújnak egymáshoz? A város hömpölygő förgetege késő estére elcsendesedik. Csupán a kutyák vonyítása hallatszik az éjszakában. Kommunikálnak úgy, mint én soha. Hazafelé veszem az irányt. Legalábbis azt hiszem. Nem tévedtem el, csupán bizonytalan vagyok, hogy hová tartok s honnan indultam. Egy rozoga fahíd vezet át a vasúti sínek felett. A szél felettem, a villanydrótok alattam sercegnek. 
Én közöttük szorulva mélázom az elém terülő tájra. Kihalt és üres. Unottan botorkálok tovább. Az érzéseim éppoly kihaltak, mint a valóság. A lakásom hirtelen előttem terem. Egy tömbház valamikor a ... nem is tudom már… elég régi a vakolat lepergett. Valamikor bézs és a téglavörös váltakozhatott a kapualjban. Az faajtó az oldalról rázúduló vihartól megdagadt. A próbálkozásaim száma éppúgy homályba veszett, mint a házszám a bejárat felől. Az enyészeté lett. A kulcs elfordul nagy nehezen a zárban. Majd hangos nyikordulással benyitok. Ha betörő volnék, már nem volnék, gondolom magamban. A lakásom több emeletnyi lépcsőn fekszik. Mire felmászom már nincs kedvem merengeni a napomon. De amúgy se tudom már felidézni. Agóniám végső koronázásaképpen az egy szobás lakásban áll a víz. Beáztam, míg távol voltam. Az élet büntetése csupán vagy valami fanyar humor lehet az oka. Némán állok és a vödröket próbálom a megfelelő helyre igazítani. Nem vacsorázom hisz ebédeltem! Azt hiszem, hogy ebédeltem. Az éhség is a múlt homályába vész, mint én. Vagyis az éhségemre, hogy volt legalább én emlékszem. A tükrön keresztül egy közel ötvenes férfi megnyúlt arca tekint vissza.
Ismerősek a vonásai mégsem emlékszem rá. Egy nap az életemből eltelt, egy nap a halálomig eljött.
Aztán új nap virrad vagy talán már le is nyugodott?

                                                                   B történet

A magam ura vagyok hosszú idő óta. Egyedül lakom. Így szeretem. Egy magányos farkas egy külvárosi bérház emeletén. A ballonkabátom a kávéházba menet lebeg mögöttem a szélben. Az arcom kicserzi a szellő. de jól esik a friss levegő. A Goldenroth nem kimondottan felkapott, de igazán előkelő kávéház. Korán érkezem és sokáig maradok. Az itt megforduló alakokról szinte mindent tudok. Egy házaspár pontban fél kilenckor szokott érkezni és a ruhájuk színéből lehet tudni milyen nap, van, mert minden nap ugyanúgy öltöznek. Amíg várakozom, a kávémra fellapozom az újságot. Néhány sablonos hírt leszámítva semmi érdekes nem történt. Felújítják a tizenkettedik utcai zsinagógát, így az le van zárva. Hazafelé a vasúti felüljáró felé kell kerülnöm, gondolkodom fennhangon. Hallom a kávém megérkezett, ahogy a felszolgálólány parfümje megcsapja az orrom. Mélyen magamba szippantom. Alma és citrusnak tűnik. A gyászhírek között egy ismerős arc tűnik fel. Az idős házaspár, aki itt szokott kávézni meghalt. Szomorúan konstatálom, hogy a kávézó két emberrel kihaltabb lett. Bár sosem beszéltem velük, de mégis baráti érzéseket tápláltam irántuk mikor napról napra a reggelinket fogyasztottuk. A kávém a merengésem közepette elhűlt. Jól illik a gyászos pillanathoz. A cukorra pillantok. Egy cseppnyi édes íz ugyan megédesíthetné a pillanatot, de a hideg és kesernyés íz is éppoly jól esik, ha megtanuljuk kiélvezni. Lassan szürcsölöm a kávét. Közben az újságban megírt vihar elemi erővel csapódik le odakint. Az ajtó felé veszem az irányt. Még egy utolsó pillantást vetek a kávézóra. Igyekszem megjegyezni az arcokat. 
Ki tudja, kit nem találok itt holnap! Melyik barátom bukkan fel az újság gyászrovatában. A dohányfüst és pézsmaillatú idős úr vagy az alma és citrus illatú pincérlány. Magamba mélyesztem a látványt és kilépek az esőbe. Az arcomon végigcsorduló cseppek miatt olyanná válok, mintha könnyeznék. Jóllehet tényleg meg kéne siratnom az elvesztetteket. Azzal elindulok az utcán. Az eső nem kegyelmez, gondolom és szorosabbra húzom a kabátom magam körül. Az utca túloldalán megpillantok egy párt, aki fejvesztve menekül az eső elől egy eresz alá. Talán ha ők is a kávézóba jöttek volna reggel olvashatták volna, hogy rossz idő lesz. Merengésemnek egy forró csókváltás látványa vet véget. Az eső bár hirtelen csapott le mégis összehozza az embereket. Megpillantok egy koldust az utcán sietősen elindulok felé. Amikor odaérek, éppen próbálja összerakni az áruit. Lehajolok mellé és segítek neki. Aztán felsegítem és az egyik kapualjba kísérem, hogy ne ázzon el annyira. Búcsúzóul pár forintot nyomok a kezébe. 
Cserébe egy faragott kutyát ad a kezembe. Szívesen elfogadom. Azzal mosolyogva tovább indulok, a kiskutyát a zsebembe rejtem. A parkba érve a játszótér felázott talaján néhány kisgyerek birkózik a sárban. Vidámak és élettel teltek. A szüleik egy padon ülve cseverésznek. Azt a ruhát nehéz lesz kimosni. Elidőzöm, kicsit aztán tovább indulok. A parkban a víztől kellemes nyirkos tapintású. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leveszem a cipőm és a zoknim és mezítláb kelek át zöld fövenyen. A talpam csiklandozza a frissen öntözött fű érintése. A lábaim a fülemben ragadt zene ütemére suhan át a parkon, amit az eső hagyott nyomdokul mikor a kalapomon kopogott. amikor kiérek a parkból egy díszkőn ülve hátrapillantok, míg felveszem a cipőm. A szivárvány a zöld mező felett csillog. Gyönyörű gondolom magamban. Egy apró vitorlás hömpölyög a kanális felé. Végzetes utazás, de lehajolok és egy szökőkút csendes vizére helyezem. A pocsolyák sima víztükrén a már napsütötte égbolt látszik kristálytisztán. Az építkezéshez érve pár néma percet szentelek a bulldózerek és vasgolyók martalékául járó épületnek. Egy darabot csendben a zsebembe csúsztatom. egy apró emlék egy öreg épületből. A sikátorban erősebben érződik a szél ereje. A falakon graffitik és rajzok díszelegnek. A macskakövek hullámos kacskaringós útvesztőjét követően a külvárosba érek. A fahídhoz. Gyermekként gyakran jártam itt. Akkor még nem volt ennyire leharcolt. 
A kutyák nyomon követik az idegen lépteken egymásnak hangjelet adva, hogy valaki közeledik. Mikor hazaérek az ismerős épületbe elgondolkodom rajta. Vajon hány száz emléket rejtenek ezek az öreg falak. Ma néhánnyal bővülnek. A falak hallják, ha suttognak hozzájuk. Az emlékek tartják frissen a tudatot s a falakat. A bejárati ajtó nyikordulva nyílik ki akár a macskanyávogás. A lépcsőfokokat kettesével veszem. A lakásban az esőcseppek épp násztáncukat járják a padló kövezetén. Sietősen pár vödröt rakok ki, aztán még szemlélődök, majd felakasztom a kabátom. A kőtéglát és a kiskutyát a tömött éjjeliszekrény fiókjába teszem. Aztán kettesben a külvárosi negyedik emeleti bérház falaival megemlékezem a napról kint a városban.

A meséről, akit sosem ismertem, de a barátomnak szólítottam.


Amelia Duncan - A névtelen utca

A történet 

Judit fáradtan és eléggé ingerülten sétált ki a modern, üvegfalú irodaház ajtaján, ahol dolgozott. Már besötétedett. Még csak pár hete vették fel, de máris elvárták tőle, hogy találja fel magát az új munkakörben. Mintha nem akarták volna megérteni, hogy neki még időre lenne szüksége; ne dobják őt be egyből a mélyvízbe! Ez élete első munkahelye, még csak most jött ki az egyetemről, és már szakértőnek kellett volna lennie (elméletben). 
Nem akart szólni emiatt a főnökének, mert attól tartott, hogy nevetség tárgya lesz. Na, a kis vidéki lánykán kifogott a könyvelés, mondhatták volna. Nem, inkább nyelt egyet, és tette a dolgát. Úgy gondolta, hogy így legalább lesz egy kis tapasztalata. Teher alatt nő a pálma, így tartja a mondás is. 
Magassarkúja szaporán kopogott a járdán, ahogy ment hazafele. Még szoknia kell ezt a fajta lábbelit és a csinos, divatos ruhákat, mert ezen a munkahelyen elegáns viseletben kell dolgozni. Szülei adtak neki pénzt, hogy be tudjon vásárolni jó minőségű ruhákból és cipőkből. Legyen miben megjelennie. 
Ő inkább a farmer-pulcsi-sportcipő kombinációt szerette, mert ebben érezte magát a legjobban. A természetesség híve volt. 
Szőke, frufrus haja lobogott utána, zöld szeme dühösen villogott az arcában, ajkát öntudatlanul is összeszorította idegességében. 
Mivel Szentgálon, Veszprém közelében laknak, egyértelmű volt, hogy oda járjon pénzügy és számvitel szakra. Nagyon szeretett az egyetemre járni, pár barátnőjét is ott ismerte meg. Felkerülve Pestre, szinte sokkot kapott a sok embertől, a zajtól és a piszoktól. Leginkább az hozta ki a sodrából, mikor egyesek furakodtak, tolakodtak fel a buszra, vagy rohantak mindenkit fellökve a metróhoz. Magában el is határozta, hogy ő bizony nem lesz ilyen, szépen kivárja a sorát, vagy a következő járatot. 
E miatt a munka miatt hagyta ott a vidéki szülői házat, és költözött fel Budapestre albérletbe. A lakás egy csendes kis utcában volt a Rákóczi térnél, egy körfolyosós bérház harmadik emeletén. A munkahelye Budán, az Alkotás utca közelében volt, ezért át kellett mennie a fél városon. De sebaj, Veszprémtől Szentgálig még tovább tartott hazamenni, úgyhogy nem érezte tehernek a közlekedést. 
Mivel Judit egy optimista lány volt, ezért ha zavarta is, hogy sok munkát passzolnak le neki, azért szerencsésnek érezte magát, amiért egy ilyen nívós helyen dolgozhat. Igen, ezt akarja csinálni! Úgy érezte, hogy érdemes volt tanulnia; végre meghozta gyümölcsét a sok befektetett munka az egyetemen. Nem hiába tanult éjszakákon át, amíg a többiek szórakoztak. 
A barátnői sokszor kérlelték, hogy menjen velük iszogatni, vagy táncolni, ám ő legtöbbször inkább otthon akart maradni. Egyszer-egyszer elment velük, de mindig megállapította magában, hogy nem neki való az éjszakai élet. 
Az ilyen helyeken olyan fiúk jöttek oda hozzájuk, akik már bűzlöttek az alkoholtól, ez pedig nemigen imponált Juditnak. Úgy gondolta, hogy nem egy szórakozóhelyen fog megismerkedni élete párjával. De akkor hol? Hiába volt nagyobb város Budapest, úgy érezte, hogy itt is ugyanaz a helyzet, mint Veszprémben, csak nagyban. 

Eddig két barátja volt, de egyik kapcsolat sem volt tartós. Az elsőt, Dávidot még 17 évesen, a gimnáziumban ismerte meg, ahol évfolyamtársak voltak. Mivel egymástól távol kezdtek el járni egyetemre, és kiderült, hogy a távkapcsolat nem nekik való, ezért inkább szakítottak egymással. 
Második pasija Feri volt, akit az egyetemen ismert meg 20 évesen. De sajnos pár hónap együtt járás után az egyik barátnője elmondta neki, hogy a srác bepróbálkozott nála. Ezért Judit, ha nehezen is, de szakított vele. 
Azóta nem volt semmilyen kapcsolata a férfiakkal. Eleinte a háta közepére kívánta őket, de ahogy telt-múlt az idő, már inkább azt érezte, hogy jó lenne valakihez odabújni, jókat beszélgetni, beszívni a másik bőrének illatát. 
Barátnői az internetes társkeresést javasolták neki, és már-már hajlott is rá, hogy regisztráljon, de úgy érezte, sosincs ideje ilyenekkel foglalkozni. Hol lehet manapság ismerkedni? A munkahelyét eleve kizárta, mert nem akart kellemetlenségeket, ha mégsem sikerülne a kapcsolat valakivel. Szórakozóhelyen ugye nem lehet, sportolni nem szokott, az utcán nem hinné, hogy bárki is leszólítaná, úgyhogy marad a netes társkereső. Melyiket is mondták neki a barátnői? 
Annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette, már nem is tudja, hol jár. Ajjaj, ez az utca nem ismerős, gondolta magában. Felnézett, keresve az utcatáblát, de sehol nem találta. Persze, hogy pont ilyenkor nem jár senki rajta kívül az utcán! Pedig jó lenne megkérdezni valakit, hogy hol van. Csak egy-egy autó hajtott el mellette. Átnézett az utca másik oldalára, próbált hunyorítani, hátha el tudja olvasni, hogy mi van a szemközti utcatáblára írva, de ott sem volt semmi. 
Kezdett pánikba esni. Kapkodta a fejét jobbra-balra, próbálta kitalálni, hogy hol is lehet, de semmi sem volt ismerős neki, sem a fák, sem a házak. Most mit csináljak? Még csak adatforgalmam sincs, hogy meg tudjam nézni, hol vagyok! Találnom kell valahol egy helyet, ahol van wi-fi! 
Ahogy forgolódott, most már teljesen bolondnak érezve magát, meglátott egy kávézót, mellette egy könyvesbolttal. Úgy döntött, hogy a kávézóba megy be; ott le tud ülni, amíg kitalálja, hogy merre kell menni. Viszont ha már ott van, iszik egy teát, az majd lenyugtatja zilált idegeit. 

Tomi épp a barátai poénjain mosolyogva kortyolt bele a cappuccinójába, mikor felnézve meglátta a lányt a pulthoz lépni. Zsolt vette észre először, hogy barátja a lányon felejtette a tekintetét. 
- Nézd már, Bazsi, Tomi elfelejtett levegőt is venni, annyira nézi azt a csajt! – mondta nevetve. 
Tomi szemrehányón nézett Zsoltra, de nem szólt semmit. Inkább azon gondolkodott, hogy hagyja-e veszni annak a lehetőségét, hogy összeismerkedjen ezzel a lánnyal. Zsolt mintha olvasott volna a gondolataiban, ezt mondta: 
- Tomikám, miért nem mész oda ahhoz a lányhoz, ha már úgyis kocsányon lógnak a szemeid? Csak nem félsz tőle? – ugratta barátját. 
- Le lehet rólam szállni! – emelte fel kissé a hangját Tomi, aki már kezdett elvörösödni zavarában, de a többiek csak nevettek. 
- Jól van már, csak szívjuk a véredet! Nem kell mindent komolyan venni. – mondta Bazsi vigyorogva. 
Tomi tudta, hogy ha sokáig habozik, akkor elszalasztja a megfelelő alkalmat. Lehet, hogy nem is fog venni semmit a lány, csak kérdez valamit, és kimegy. Nem, most fizet ki egy italt, és már keresi is magának a megfelelő ülőhelyet. Még vár egy kicsit, nem akarja lerohanni a lányt. Látta, hogy előkapja a telefonját, kicsit nyomkodja, majd lázasan belemélyed. 
Zsoltot és Bazsit nem zavarta, hogy barátjuk nem figyel rájuk, mert jól kijöttek egymással, mindig volt valamiről beszélgetniük. Már gyerekkoruk óta barátok voltak mindhárman. Sok mindenen túl voltak már, együtt sírtak, együtt nevettek. Hármójuk közül Zsolt volt a nagydumás macsó, Bazsi volt az ész, és Tomi volt a romantikus lélek. Maguk között csak trubadúrnak hívták, mert egyszer, még a gimnáziumban annyira szerelmes volt az egyik osztálytársnőjükbe, hogy egy éjjel szerenádot adott neki, de pechére a lány nem viszonozta az érzelmeit. 

Vácon ismerkedtek össze egymással, ahol nem csak általános iskolába, hanem gimnáziumba is együtt jártak. Iskola után szinte mindennap együtt játszottak, később, kamaszkorban pedig együtt lógtak a gimnázium mellett. Középiskola után Tomi az ELTE-re kezdett járni programtervező informatikus szakra, Bazsi a BME-re gépészmérnöki szakra, Zsolt pedig elkezdett dolgozni egy ingatlanközvetítő cégnél. 
Az ELTE után Tominak sikerült elhelyezkednie egy informatikai cégnél, ahol immáron három éve dolgozik. Remélte, hogy majd pár év múlva feljebb léphet a ranglétrán. Szerette a munkáját, jól kijött a legtöbb munkatársával is, bár a főnöke néha odaszólogatott neki, amivel Tomi eleinte nem tudott mit kezdeni. A régi munkatársak elmondták neki, hogy a fickó hangulatember, és olyankor rá kell hagyni, hogy mit mond. Ezután elengedte a füle mellett főnöke megjegyzéseit. 
Tomi Bazsival jobban el tudott beszélgetni, mert hasonló dolgok érdekelték őket. Például: csillagászat, sport, filmek, utazás. Zsolttal leginkább a fociról, az autókról és a lányokról lehetett csevegni. De Tomi ezt nem bánta, mert önmaguk miatt szerette a barátait. 
Zsolt néha „elcsábította” őket az éjszakába: elmentek inni valamelyik kocsmába a körúton, aztán kikötöttek valamelyik szórakozóhelyen. Bazsi nem bírta az italt, úgyhogy egy idő után rosszul volt, Zsolt miatt pedig egyszer kidobták őket az egyik ilyen helyről, mert részegen kötekedett egy másik fickóval. 
Tominak olykor-olykor voltak az ilyen kilengések után egyéjszakás kalandjai, de nem szeretett így összejönni lányokkal. Ő inkább - informatikus lévén, aki egész nap számítógép előtt ül -, az internetes tárkeresőktől remélte, hogy talál egy olyan lányt, akivel hasonló az érdeklődési körük. 
Volt már valamelyik társkeresőn egy-egy levelezés után randija lányokkal, sőt, volt pár, akikkel járt is, de valamiért mindig elváltak útjaik. 
Ő is „nyalogatta a sebeit” egy darabig minden szakítás után, de nem adta fel, tovább próbálkozott a pártalálásban. Nem ábrándult ki a kapcsolatokból, mert tudta, hogy egyszer sikerülni fog összejönni a számára megfelelő lánnyal. 
Tomi nem feltűnően, de megnézte magát az egyik tükörben a falon. Meleg barna szemek néztek vissza rá, kissé hullámos barna haja már kezdett rakoncátlanul az égnek meredezni, úgyhogy gyorsan megigazította. Tekintete egyszer csak összetalálkozott a lányéval, aki pont felemelte a fejét. A fiú önkéntelenül is elmosolyodott, mire a lány szép ajkai előbb kissé csodálkozva szétnyíltak, majd halvány mosolyra húzódtak. 

Érezte, hogy kezd ideges lenni, úgyhogy összeszedte a bátorságát, gyorsan kifújta a levegőt, majd felállt. Nem tudta, hogy mit fog mondani a lánynak, csak elindult. Nem is hallotta már, hogy miről beszélgetnek a barátai. Odasétált a lány asztalához, majd megállt. 
- Szia! – köszönt neki Tomi. 
- Szia! 
- Megláttalak bejönni, és nagyon megtetszettél. – kezdte kissé bizonytalanul. A lány csodálkozva nézett rá nagy, zöld szemeivel. A francba, hülyét csináltam magamból megint, gondolta Tomi. – Úgy éreztem, hogy szeretnélek megismerni. Vársz valakit? 
Judit először szólni sem tudott, annyira meglepődött. 
- Ööö…Nem. – szólalt meg végül. 
- Megengeded, hogy leüljek? Nem zavarlak? Csak mert láttam, hogy nagyon belemélyedtél a telefonodba. 
- Persze, parancsolj. – mutatott rá az egyik székre automatikusan. – Nem zavarsz. 
Igazat mondott ez a srác, vagy csak fel akar vágni előttem a haverjainál? Láttam, hogy két barátjával üldögélt az előbb, gondolta magában Judit. 
- Jaj, be sem mutatkoztam, de bunkó vagyok! – mosolyodott el szégyenkezve Tomi. – Vágó Tamás vagyok. 
- Pálfalvi Judit. – mutatkozott be a lány, miközben kezet fogtak. Átsuhant az agyán a gondolat, hogy rokonszenves neki a fiú. 
- Nos… Ja igen, a barátaimmal vagyok itt, focizni voltunk. Minden pénteken munka után elmegyünk. Informatikusként dolgozom amúgy. Te mivel foglalkozol? – kérdezte Tomi. 
- Pénzügyi asszisztens vagyok. – válaszolt Judit, és közben egy tincset simított a jobb füle mögé. – Igazából eltévedtem, és az előbb azt próbáltam meg kibogarászni, hogy hol a csudában vagyok. – mosolygott zavarában a lány. 
- Ó, én a közelben dolgozom, úgyhogy kiismerem magam a környéken. – mondta Tomi, miközben megnyugtatóan rámosolygott Juditra, majd belenézett a lány telefonjába. – Látod, ez itt a Derék utca, és innen már nincs messze a Hegyalja út. Ott egy csomó busz megáll. 
- Igen, ismerős a neve… - mondta Judit, majd belekortyolt a teájába. 
- Megkérdezhetem, hogy hol laksz? Hátha tudok segíteni. 
- A Rákóczi térnél. 
- Aha, akkor, ha a Sánc utcánál felszállsz bármelyik buszra, akkor az elvisz a Blaháig, és onnan már csak egy megálló villamossal a Rákóczi tér. Látod, itt mutatja a térkép. – darálta Tomi. Mikor befejezte, ránézett Juditra. Látván a lány tanácstalan tekintetét, megkérdezte, hogy elkísérje-e a Sánc utcáig. 
- Igen, azt hiszem, az jó lenne. – válaszolta Judit félénken mosolyogva. – Igazából csak nemrég költöztem Budapestre, és még nem igazán ismerem ki magam a városban. 
Tomi elköszönt a barátaitól, majd maga elé engedve Juditot elhagyta a kávézót. 

Csak ügyesen, visszhangzott a fejében Zsolt tanácsa. 
- Nagyon köszönöm, hogy elkísérsz a buszmegállóig. Nem vagyok oda az okostelefonokért. – szabadkozott Judit. 
- Ugyan, semmiség. Úgy sincs jobb dolgom. Meg hát, örülök, ha segíthetek. Hol laktál korábban? 
- Szentgálon. Tudod, hol van? 
- Ööö… Nem. – ismerte el Tomi. 
- Veszprém mellett. Oda jártam egyetemre. 
- Tényleg? Veszprémben született apukám. 
- Nahát, kicsi a világ. – kuncogott Judit. 
- Igen. – mosolygott Tomi. 
- Jártál már ott? 
- Még nem. 
- Nagyon szép város! Imádtam oda járni egyetemre! 
- Ha majd szeretnék egy városnézést, akkor te leszel az idegenvezetőm. – mosolygott Tomi Juditra. Az esti lámpák fényénél nem vehette észre, hogy a lány elpirult. – Benne lennél? Megmutatnád nekem Veszprém nevezetességeit. Biztos tudsz egy-két jó helyet, ahova be lehet ülni. Cserébe én meg Budapest nevezetességeit mutatom meg neked. Mit szólsz? 
- Rendben. – kuncogott Judit. 
- De sajnos nincs meg az idegenvezető száma nekem. Neked megvan? – vigyorgott Tomi. 
Judit most már nagyon nevetett, és lediktálta a telefonszámát, majd a fiú is megadta a sajátját. 
Idő közben elértek a buszmegállóig. 
- Hát… Itt volnánk. – bökött a fejével a megálló felé Tomi. 
- Igen… Még egyszer köszönöm szépen a segítséget. – mosolygott félénken Judit a fiúra. – Ez volt életem legjobb útbaigazítása. 
- Igazán nincs mit. Nagyon örültem, hogy egy ilyen csinos lánynak segíthettem hazatalálni. – mosolygott vissza Tomi. 
- Jön is a buszom. Akkor, szia! – búcsúzott el Judit Tomitól. 
- Szia! – mondta a fiú. Tekintetével végig követte a lányt, aki ahogy felszállt a buszra, helyet keresve hátrament, majd leült. 
Judit és Tomi félénken intettek egymásnak, ahogy elindult a busz. 

B történet 

Judit ott állt, szemben a kávézóval és a könyvesbolttal. Túl késő van ahhoz, hogy beüljek meginni valamit, úgyhogy csak bemegyek a könyvesboltba, megkérdezem, hogy merre kell menni, és már itt sem vagyok. Már rég otthon lehetnék, ha nem tévedek el. Milyen utca az, ahol nincs kitéve utcanév tábla? Hogy igazodnak itt el az emberek? Dühítő. – futottak át az agyán a gondolatok. 
Sietős léptekkel a könyvesbolt felé vette az irányt, majd benyitott. 
- Jó estét! – köszönt, ahogy belépett. 
- Jó estét! – viszonozta köszönését a kasszánál álló harmincas éveiben járó nő. 
- Meg tudná mondani, hogy hol vagyok? – kérdezte Judit. Ám látva a nő elkerekedő szemeit, folytatta: - Tudja eltévedtem, és nem látok itt egy utcanév táblát sem. – mosolygott rá az eladóra segélykérőn. 
- Ennek a helynek nincs neve. Mi csak úgy hívjuk, hogy névtelen utca. – mosolygott vissza a nő. 
- Ja értem. Milyen érdekes, még sosem találkoztam ilyennel. 
- Ha kimegy, és elindul egyenesen, majd balra, aztán végig egyenesen, akkor a Sánc utcához lyukad ki, ahol megáll több busz is. 
- Ööö.. meg tudná ismételni? – kérdezte Judit, majd kilépett az ajtón, és az utcát nézte, hogy könnyebben megértse az eladó magyarázatát. 
- Látja, arra van az utca vége, ott kell balra fordulni, majd le egyenesen. – mutatta az irányt a nő. 
Tomi épp a barátai poénjain mosolyogva kortyolt bele a cappuccinójába, mikor felnézve meglátta a lányt a könyvesbolt előtt ácsorogni, és valakivel beszélgetni. 
Nagyon megtetszett neki a lány. Volt benne valami, ami miatt azt érezte, hogy félre kell tennie szégyenlőségét, és meg kell vele ismerkednie. Tudta, hogy ha most nem megy ki hozzá, akkor soha többet nem fogja látni. 
- Nagyon köszönöm a segítségét! – mondta Judit az eladónak, majd elindult a javasolt irányba. 
- Szívesen, igazán nincs mit. 
- Legközelebb, ha megint eltévednék, akkor okvetlenül veszek itt egy könyvet. – mosolygott vissza a lány a nőre. 
- Rendben. Viszlát! 
- Viszlát! 
Tomi hirtelen felállt, megakasztva ezzel a társalgást. 
- Mi a baj, Tomi? – kérdezte tőle Zsolt. 
- Semmi, csak megláttam odakint egy lányt, és ki kell mennem hozzá. 
- Mi van? – nézett Zsolt tanácstalanul Bazsira, aki ugyanolyan arccal nézett vissza rá, és megcsóválta a fejét jelezve, hogy ő sem érti a helyzetet. – Milyen lányt? 
- Mi bajod van, Tomi? – kérdezte Bazsi is. 
- Semmi! – kiáltott hátra Tomi, ahogy szaporán elindult az ajtó felé. 

Kilépett az utcára, de már sehol nem találta a lányt. Nézett balra is, jobbra is, de egy árva lélek nem volt az utcán. 


Angéla - Az, kit sosem ismertem

I.

Az igazgató arca megvonaglott, amikor kiszálltam a csupa acélszöggel kivert utánfutó vasüregéből, és a fáklyafény az arcomra esett. Nem tett megjegyzést, de a bőre alatt hullámzó izmok sok mindent elárultak. A szeme körül azt jelezték, taszítja, amit lát, a szája körül, hogy tudja, mindez zsíros összegeket, és tengernyi látogatót ígér. 
A kocsistól kérdezte meg, vajon nem vagyok-e fertőző beteg, mintha engem még a beszédre is alkalmatlannak tartana, holott tanúja volt, mikor megegyeztünk a fuvar összegében, majd két megtermett artistáért küldetett, akik botokkal lökdöstek végig a fekete sátor felé vezető kavicsos úton. A bejáratként szolgáló ponyva elé cölöpöt vertek a fűbe. Még épp el tudtam olvasni a rajta szétfolyt fekete betűket, mielőtt belöktek volna a sátorba: Szörnyszülöttek. 
Hat fáklya égett a tér közepén, a füst a sátortetőn hagyott kerek lyukon át gomolygott ki az éjszakába. A fekete vászonfalak mentén mindenfelé rácsok verték vissza bágyadt fénnyel a lángokat, mögöttük felismerhetetlen lények kuporogtak. Elfordultam, és a döngölt földet tanulmányoztam a talpam alatt, miközben hagytam, hogy bevezessenek egy ketrecbe. Olyan volt, mint egy szürke fémláda, aminek egyik hosszanti oldalát rácsok szabdalták. 
Az egyik artista bivalyerős karjával rámcsapta az ajtót, a másik felém dobott valamit, ami dörgő harangzúgásként csapódott a fémnek. Olyan nagy és súlyos lakatot, még sosem láttam, csak két kézzel tudtam felemelni. Hozzá képest aránytalanul kicsinek tűnt a lánc, amit átbújtattak a kengyelen, és zenedobozkához illő játékszernek a kulcs, amit bőrszíjra fűzve toltak a lyukba. 
– Zárd be magad – vetette oda az egyikük, mielőtt elhagyta a sátrat. – A te érdekedben. 
Hallgattam rá. A kulcsot a nyakamba akasztottam, a láncot az ajtó rácsa és a mellette lévő vasoszlop köré tekertem, végül rázártam a lakatot. Mire végeztem, már hallottam is a közeledő, izgatott morajt, ami összekeveredett az igazgató öblös hangjával. 
– Jöjjenek, hölgyeim és uraim! Jöjjenek, és vessenek egy pillantást, a világ legtorzabb, legocsmányabb, legnevetségesebb szörnyeire. 
A kicsiny sátor pillanatok alatt megtelt bámészkodó emberekkel, akik megkerülve a fáklyákat, bebámultak a rácsok között, és ijedten sugdolózva találgatták, mit láthattak a ketrec belsejében. Az enyémhez sokáig senki sem jött, talán üresnek hitték. 
Végül egy nő lépett oda elsőként csipkefelsőben, és vörösen parázsló kalapban. Ahogy meglátott, felsikoltott. Erre valahányan felkapták a fejüket, és otthagyva a többi szörnyszülöttet, mind az én ketrecem elé csődültek. 
– Fúj – jegyezte meg egy bajszos öregúr, aki csak egy pillantásra méltatott, és fejcsóválva elhagyta a sátrat. 
– Jesszusom, de visszataszító – súgta oda a barátnőjének egy nő a legyezője mögött. 
– Nézd, apa, ennek szarvai vannak – nevetett egy gyerek könyörtelenül rámszegezve az ujját. 
– És pikkelyei. 
– Nyálka folyik a körmei alól. 
– És azok? Azok mik? 
– Szerintem agyarak. 
– Akkor ez most ember vagy állat? 
Egy idő után már azt sem tudtam, ki beszél, gyerek vagy felnőtt, idős vagy fiatal. Egybefolytak az arcok, a hangok egyetlen hanggá olvadtak. Befogtam a fülem, és a ketrec sarkáig hátráltam, de minél jobban igyekeztem a tenyeremmel kizárni a szavaikat, annál hangosabban hallottam őket. 
Az igazgatót pillanatok alatt kíváncsiskodó és magyarázatot követelő emberek tömege vette körül. Láttam, mennyire megfeszül az arca, de nyilvánvalóan csak azért, hogy visszatartsa elégedett vigyorát. 
– De kérem, ez a valami teljesen ártalmatlan - vágott az egyik felháborodott látogató szavába, aki azt tudakolta, nem lenne-e biztonságosabb megszabadulni tőlem. – Nézzék! – Állítását igazolva fogta a bádog vödröt, ami óvintézkedésből mindig vízzel töltve állt a fal tövében, tűzoltásra készen, és a rácsok között rám öntötte. Nem mozdultam és nem is tiltakoztam, igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. 
– Látják? – mutatott rám elégedetten. A férfiak és nők elámulva hümmögtek, és mint egy távolodó méhkas, zsibongva, egymás szavába vágva hagyták el a sátrat. 

Másnap este már az én ketrecem elé gyűlt a tömeg. Azt várták, mikor mozdulok ki a börtönöm sarkából, bődülök el vadállat módjára, vagy rázom a rácsaimat. Szerették volna elérni, ha tiltakozom, vagy legalább valami reakciót csiholhatnak ki belőlem. 
A gyerekek kavicsokkal dobáltak, a felnőttek beordítottak a rácsokon. Később az egyikük talált egy hosszú botot, és azzal bökdösött, míg fel nem hasította a bőröm. Ekkor felálltam és átmentem a ketrec másik sarkába. Megtapsolták a férfit. A következő nap valaki felkapta a terem közepéről az egyik fáklyát, és belógatta a rácsokon. Nem ért el hozzám a láng vagy a hő, de a szurok füstje csípte a szememet. Köhögtem, prüszköltem, nyeltem a könnyeim, a közönség ujjongott. 
Hetek teltek el, talán hónapok is, de a sikerem nem apadt, minden éjszaka hasonlóan zajlott. A nappalok könnyebbek voltak, olyankor a mi sátrunk bezárt, csak a cirkusz fősátrában folytak előadások. A bejárat mellett asztalt állítottak föl, ételt hoztak, amiből szabadon vehettünk, de a legtöbbünknek nem akaródzott kimászni a ketrecből. Olyan sokat ültem a sarokba kucorodva, hogy kellemes melegre ültem a hideg fémet, puhábbnak éreztem a párnáknál. Tudtam, hogy bármi történik is éjszakánként, a lehető legnagyobb biztonságban vagyok a rácsok között. Biztonságban az emberektől és a nappali fénytől, ami még a legfényesebb napokon is csak szürke derengésként jutott be a fekete szöveten keresztül. Sokkal jobban szerettem a sötétet, mert elbújhattam benne, és sokkal kevesebbet láttatott belőlem. 
Aznap este már napnyugta előtt összeverődött a tömeg, izgatottabbak voltak, mint előtte bármikor. Forró viaszt hoztak, megéreztem az illatát, és még időben el tudtam fordulni, karjaimmal védve az arcomat, mielőtt rámöntötték. Közvetlenül utána jeges víz zúdult rám, elvéve a viasz forróságát, rádermesztve a hátamra. Az igazgató sosem pakolta meg úgy a zsebeit, mint aznap, nem is szólt hát rájuk, hogy ne bántsanak. 
Záróra előtt néhány perccel már csak pár ember lézenget a sátorban, megvető horkantásokkal és gúnyos nevetéssel szemlélve minket. Egy pöttöm kislány volt az utolsó, aki apja kezét fogva megállt a ketrecem előtt, és kerekre tágult szemmel meredt összegörnyedt, viasztól fénylő hátamra. 
Az apa szelíden megsimogatta a kislány fejét. 
– Ugye, megmondtam, hogy rút. 
A kislány mintha meg sem hallotta volna, annyit suttogott a fáklyáktól sercegő sötétségbe: – Milyen fenséges. 
Fölkaptam a fejem, hátha rosszul hallottam. De addigra már csak a hátukat láttam, ahogy kilépnek a fáklyák fényköréből a kinti sötétségbe. 
Másnap különös mód jó kedvem volt, kedvem támadt felállni a kényelmes sarokból, elsétálni a ketrec túlsó végéig és vissza. Aztán el egészen az ajtóig. Már épp megfordult a fejemben, hogy kinyitom, és elveszek valamit az asztalról, mikor szembesültem a legszörnyűbb dologgal, ami csak történhetett. 
A lakat eltörött. Hiába próbáltam, nem tudtam visszazárni, a kengyel minduntalan kipattant a helyéről. Pánikba estem. Törött lakattal a ketrec rácsai sem nyújtanak védelmet. Mi van, ha ma este bejutnak, mert már nem tartják őket távol a rácsok? Kibújtattam a lakatot a láncból és a tenyerembe fektettem. 
Egy rémisztően ostoba gondolat fogalmazódott meg bennem. Mi van, ha nincs rá többé szükségem? Vigyázva letekertem a láncot, nem mintha bárki is felfigyelt volna a csörgésére, vagy bárkit is érdekelt volna. Kiléptem a döngölt padlóra, elléptem az asztal mellett, majd azon is túl, egészen a leeresztett sátorlapig. Résnyire félrehúztam az anyagot. Felhevült fűillatot söpört az arcomba a langyos szél, a fősátor, ahol épp a bohócok, akrobaták, kötéltáncosok, és idomított állatok mulattatták a közönséget, vérvörösen és vakító fehéren verte vissza a napsugarakat. A sátor körül emberek mászkáltak, esernyőt szorongató nők, koszos térdű gyerekek. 
A lakatot még mindig a kezemben szorongattam, most meglendítettem, és kihajítottam abba az idegen, túl fényes világba. Egy közeli fűcsomóban landolt, a murvás út szélén, úgy simult a zöld szálak közé, mint egy darab kő. Nem is tűnt olyan félelmetesnek a gondolat, hogy elhagyjam a sátrat. 
De akkor megláttam. A férfit, aki az éjszaka leöntött viasszal. A nőt, aki sikított, mikor meglátott. A gyerekeket, akik kövekkel dobáltak. Berántottam a fejem a félhomályba, és visszafutottam a rácsok mögé. Térdeimet a mellkasomhoz húzva, fejemet ráhajtva gömbölyödtem a ketrecem sarkába. 
Nem, nem mehetek ki. Nekem itt a helyem. Tegnap este rosszul hallottam a viasztól, és valójában az a gyerek azt mondta: Milyen förtelmes. Megfogadtam, hogy amikor ma jönnek meggyújtani a fáklyákat, az első dolgom lesz kérni egy még nagyobb, még súlyosabb, még erősebb lakatot.


II.

A lovak olyan hirtelen álltak meg, hogy teljes lendületből zuhantam neki a kocsi falának. Csizmatalpak halk cuppanását hallottam, majd a kocsis, akit megkértem, hogy vigyen el a legközelebbi cirkuszig, kinyitotta az ajtót. Épphogy kimásztam vállamat masszírozva a fémládaszerű utánfutóból, máris egy fáklyát nyomtak az arcomba, a szurok szaga marta a torkomat. 
A férfi, aki az öltözékéből ítélve az igazgató lehetett, nem szólt semmit, az arcán csendben hullámoztak az izmok, mintha nem tudná eldönteni, milyen érzelmet hagyjon kiülni rá. Kis habozás után elégedetten csettintett a nyelvével, és két artistáért küldetett. Átadtam a fuvar összegét a kocsisnak majd hagytam, hogy a két megtermett férfi husángokkal egy kisebb sátor felé tereljen, ami előtt fekete festékkel írt tábla állt: Szörnyszülöttek. 
Épphogy el tudtam olvasni, mert a következő pillanatban átlöktek a bejáratként szolgáló ponyván a fáklyákkal megvilágított sátorbelsőbe. Körös-körül szürke vasketrecek csillogtak a tűz fényében, a rácsok mögött összegömbölyödő alakok igyekeztek minél mélyebben magukra húzni a sötétséget. 
Engem a bal kéz felőli legelső ketrechez vezettek, és egy husángot keményen a bordáim közé tolva belöktek rajta. Az egyik artista súlyos lakatot hajított át a rácsokon, a hozzá tartozó lánccal és apró kulccsal együtt. A dörgő hangba a ketrec mindhárom fémfala beleremegett. 
– Zárd be magad – vetette oda a férfi a válla fölött, mielőtt kilépett volna a sátorból. – A te érdekedben. 
Nem tudtam, hogy fenyegetést vagy figyelmeztetést jelentenek-e a szavai, de hallgattam rá. Felemeltem a lakatot, ami a méretéhez képest sokkal nehezebb volt, mint vártam, majd az ajtó és a legközelebbi rács köré tekert láncra kattintottam. A lakat nyelve egy végérvényes kattanással a helyére zárult, én pedig addig bámultam azon töprengve, vajon helyesen döntöttem-e mikor idehozattam magam, míg meg nem hallottam az igazgató tömegcsalogató kiáltásait és az első látogatok izgatott sustorgásait. 
Tudtam, hogy ocsmány vagyok, emberi szemnek nem való, torz teremtmény, mégis késdöfésként ért, mikor az első látogató felordított a látványomra. A megrendüléstől a falig hátráltam, és onnan hallgattam, miféle címkéket aggat rám az odacsődülő tömeg. 
– Fúj. 
– Istenem, de visszataszító. 
– Odanézz, ennek szarvai vannak! 
– És pikkelyei. 
– Nyálka folyik a körmei alól? 
– Tényleg, én is látom. 
– És azok, azok mik? 
– Agyarak! 
– Esküszöm, nem tudom eldönteni. Ez most ember vagy állat? 
Letaglózva rogytam a hátsó fal tövébe. Hogyan is várhattam mást? Elvégre ezért jöttem ide. 
– Ugyan, tisztelt hölgyeim és uraim – hallottam meg az igazgató hangját –, hiszen ez a valami egy kicsit sem veszélyes. Nézzék! 
A következő pillanatban víz zúdult az arcomba. 
– Látják? – tárta szét a karját az igazgató egy színpadi mozdulattal. – Nem veszélyes. Tisztában van vele, hogy ez az, ami neki jár. 

A tömeg megkönnyebbülten tapsolt, és az hajnal közeledtével mosolyogva távozott. 
Az igazgatónak igaza van – karoltam át magam, reszketve, ahogy a víz végigfolyt rajtam és mocskos tócsába gyűlt a talpam alatt – el kell fogadnom, hogy ilyen vagyok. Nekem ennyi jár. Valami vagyok. 
Felhúztam a térdeimet, átkaroltam és ráhajtottam a fejem, ahogy a többi ketreclakó tette. Másnap az én cellám elé gyűlt a legnagyobb a tömeg. Hagytam, hogy kaviccsal dobáljanak, hagytam, hogy egy bottal felszakítsák a bőröm, hogy a szurok maró füstjével töltsék meg a ketrecem, napról napra, majd hétről hétre. Talán már hónapok vagy évek is elteltek azóta, mióta idejöttem, mikor az egyik este egy csoport férfi egy vödörnyi forró viaszt öntött a hátamra, majd hideg vízzel locsoltak, míg a bőrömre nem dermedt a viasz, mint valami élő gyertyának. Szívesen lettem volna igazi gyertya, igazi viaszkönnyekkel a sajátjaim helyett. Megnyugtató lett volna a tudat, hogyha eleget sírok, egy nap elolvadok, és végleg eltűnhetek. 
Nem figyeltem többé, kik állnak meg megbámulni, kik vetnek rám megbotránkozó pillantásokat, majd sietnek ki a szabadba. Csak egy vékony, halk hangra figyeltem fel, kevéssel a zárást jelző kolomp előtt. 
– Nézd, papa, milyen fenséges! – A hang gazdája csöppnyi kezeivel két szomszédos rácsot markolt, kis kerek arcát közéjük szorítva bámult rám csodálattal a szemében. A férfi elnézően simogatta meg a kislány szőke fejét. 
– Szépnek találod? 
A fejecske határozottan bólintott. Majd az apja unszolására lassan ő is elhagyta a sátrat, és belemerült az éjszakába. Én még sokáig ültem mozdulatlanul. A szavai jobban megdermesztettek, mint a bőrömbe ragadt fehér viasz. 

A másnap verőfényesebb időt hozott, mint eddig valaha, mintha a fekete sátorlapok kivételesen nem elnyelték, hanem áteresztették volna a fényt. Kedvem támadt tőle elhagyni a ketrecemet, hogy a bejárat mellett felállított asztalról elvegyek valami ehetőt. Mikor azonban az ajtóhoz léptem, minden éhséget és napfényt feledtetett velem a rémület. 
A lakat eltörött, és bárhogy próbáltam, nem tudtam újra benyomni a helyére a kengyelt. Pánikba estem. Ha nem tudom visszazárni magamra a ketrecem, a rácsok többé nem állítják meg az embereket, és ki tudja, mit művelnek majd velem. 
Kivéve… ha nincs többé szükségem a lakatra, láncokra, és rácsokra. A gondolat egyszerre rémisztő és vérlázítóan ostoba. Kedvem támadt hallgatni rá. 
Eltúlzott óvatossággal kinyitottam az ajtót és úgy araszoltam el a sátor bejáratához, mintha kint ugrásra készen várt volna a cirkusz valamennyi vadállata, hogy egy elhamarkodott mozdulatomra rámvethessék magukat. 
Remegő kézzel hajtottam félre a sátorlapot. Odakint felerősítették a színeket a napsugarak, üde zölddé változtatták a haragoszöld gyepet, azúrrá a szürke eget, vérvörössé és vakító fehérré a fősátor csíkjait. A fejem fölé emeltem a karom, és vele a markomban szorongatott lakatot, és elhajítottam. Rövid ívet írt le a levegőben, majd porfelhőt kavarva gurult a kavicsok közé az útra. Tekintettemmel az utat követtem. Egy szélesebb ösvénybe torkollott, ami a fősátorhoz vezetett, és amin mindkét irányban hömpölygött a tömeg. 
És abban a pillanatban észrevettem. A nőt, aki a látványomra felordított. A gyerekeket, akik csúfolva, nevetve dobáltak meg kavicsokkal. A férfiakat, akik még ennél is messzebbre mentek, és nem zavarta őket, ha megsebeznek. Visszarántottam a fejem a sátor takarásába, a biztonságos sötétségbe, ahol nem láthattak meg, mert nappali fényben senki sem járt arra. 
Kell egy új lakat, döntöttem el, és elindultam vissza a ketrec felé. De így lakat nélkül, láncok nélkül már nem ígért többé biztonságot, csak egy ócska fémváz volt. Ez volt az egyik ok, ami miatt pár lépés után megtorpantam. A másikat egy férfihang ismételgette, ott visszhangzott a gondolataim szélén, de csak akkor jöttem rá, mit mond, mikor megláttam a napfénynyalábot, ami utat talált magának a kerek mennyezeti lyukon át, mint valami égi reflektor 

„Tisztában van vele, hogy ez az, ami neki jár.” 

Ezt mondta. Valamiért kételkedni kezdtem benne, hogy így van. Talán az a kislány volt az oka. Beálltam a sátor közepére, oda, ahol már elvették a tegnap esti fáklyákat, és mikor leszáll az este, majd újakat döfnek a földbe. Beléptem a fénybe, úgy, hogy minden porcikámat érje, és vizsgálgatni kezdtem magam. Felemeltem a karom, a lábam, megfigyeltem mindent apránként, mintha kívülállóként találkoznék a testemmel. 
Elképesztett a felfedezésem. Nem voltak pikkelyeim, nem voltak karmaim és semmiféle lé nem folyt a körmöm alól. Megtapogattam a fejem. Nincsenek szarvaim, sőt agyaraim sem – állapítottam meg. Tovább kerestem, egyre elszántabban, de nem találtam egyetlen deformitást, egyetlen apró elváltozást sem. 
Örömittasan felkacagtam, őszintén, felszabadultan, amitől a ketrecekben mélyebbre húzódtak a bennük lakók, mert bántotta a fülüket. 
Feltéptem a sátor anyagát, és kimasíroztam az útra, be a tömeg sűrűjébe. Vártam a sértéseket, a megbotránkozó pillantásokat. Egy kalapos öregúr elnézést motyogott, amiért figyelmetlenségében kis híján nekem jött. Eközben két másodpercig a szemembe nézett, de semmi jelét nem adta, hogy szokatlannak találná a külsőmet. Két hölgy ment el mellettem, rámmosolyogtak, majd szégyenlősen összenevettek a legyezőjük mögött. Az igazgató, aki nappali fényben sosem látott, biccentve egy tussal írt lapot nyomott a kezembe. 
– A heti program – magyarázta. – Annál a bódénál tud jegyet venni rá. – Egy kék fülkére mutatott, nem messze tőlünk. Nem értette min nevettek, de udvariasságból velem nevetett, majd tovább osztogatta a szórólapokat. 
A legtöbben még csak figyelemre se méltattak. Talán már az sem érdekelt volna, ha megteszik, mert abban a fekete sátorban felfedeztem valami csodálatosat: Szárnyakat. 

Senki sem figyelt fel rám, mikor elrugaszkodtam a földtől, és fölrepültem a cirkusz fölé, majd még följebb, egyvonalba a nappal. Néhány szárnycsapással magam mögött hagytam a sátrakat, az embereket és minden megjegyzésüket, hogy minél messzebbre érhessek, és végre megismerhessem azt, akit sosem ismertem.

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images