Ébredő tavasz - Résztvevők voltak - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. március 30., péntek

Ébredő tavasz - Résztvevők voltak



Aniie - Tavaszi szél

A tavaszi szél, melyben még enyhén érezni lehetett a tél csípősségét, felkavarta a maradék havat, melytől azok a kelta mitológia tündéreit idézve táncoltak körül. A kertben már rügyezni kezdtek a gyümölcsfák, talán túl korán is a hűvös időhöz képest, de ez engem nem foglalkoztatott, az eszem máshol járt.

Egy másik, távoli tavaszt idéz elém udvarunk képe, ritka könnyeket csalva szemem sarkába. Akkor is későn jött a hó, és korán kezdtek nyílni a virágok, de a szél játékosabb volt. Emlékszem még, ahogy belekapott a hajamba, amikor kint játszottam, úgy borzolta, mint a fák ágait körülöttem. Elsüvített az utca végéig, majd vissza, mint egy unatkozó gyerek, s kergette, kavarta, táncoltatta azt, amit ért.
Akkoriban imádtam a szelet, és imádtam a tavaszt, és mindennél jobban imádtam a bátyámat. Tavasszal mindig nagy sétákra mentünk, habár én még alig tudtam járni. Tisztán emlékszem, ahogy akkor megjelent mellettem, felkapott, a nyakába ültetett, majd a játékos tavaszi széllel, a korán rügyező fák ágai alatt lefutott a gyümölcsös végébe. Talpa alatt a föld még szinte fagyos volt, de itt-ott fű, néhol hóvirág bújt elő belőle, s a világ egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy Chagall festmény.
A tavasz mindig valaminek a kezdete volt, és örökké az is marad. Egy nyitány, egy irány, egy kezdet. S habár fiatalok voltunk, miközben körbeölelt minket a kezdetek nagy tavasza, s a jövő, a szép jövő ígérete, mi ott maradtunk.
Én ma napig abban a pillanatban ragadtam, ahogy elszáguld körülöttünk a táj, és a korai tavasz labdajátékok, fogócska és más izgalmas dolgok ígéretével kecsegtetve száguld át az ereimen. És a bátyám is ott ragadt, a szerelem, a kezdetek, a fiatalság évszakának kezdeti napjainak egyikén, a bátyám, akinek az volt élete utolsó tavasza.
Sóhajtottam, majd hagytam, hogy ajkaim mosolyra húzódjanak. Lábaim először lassan váltották egymást, de később már lélekszakadva futottam a fák között, le, oda ahol egykoron annyit mókáztunk a bátyámmal, majd végül kifulladva lerogytam a hideg, néhol füves földre. A levegőt kapkodva lefeküdtem, kitártam a karjaimat, s néztem, ahogy nem messze tőlem egy hóvirágot billent meg a szél.
Nekem a tavasz örökké egy emlékeztető marad. A múltam egy fontos darabja, egy drága emlék, ami felidézi egy számomra oly fontos ember alakját. S most is, ahogy feküdtem, a csintalan tavaszi szél, s a táncoló levelek, mintha az ő sziluettjét adták volna ki.



M. Csilla - Hóvirág

Az év nagy részét öntudatlan, álom nélküli létben töltöm egy budai kert odvas nyárfája alatt. A kinti világról  pár röpke hét alatt igyekszem mindent megtudni, amíg kint lehetek  a  szabad levegőn. Ilyenkor körülvesz  az  a bizonyos nagy fehérség, amiről más virágok csak tőlem hallanak nagy ritkán, mikor a nyári hőségben félájultan pihenek a földben és állítólag  beszélek álmomban. Apró gyökerek vesznek körül, finoman böködnek, hogy meséljek a csontig hatoló  hidegről, a hópelyhek táncáról, a metszően jeges szélről, ami a téli hajnalokon végigsüvít a kerten.  Az orgona, a rózsa, az írisz alig akarják nekem elhinni, hogy ilyenkor a szószátyár, hajnaltól estig trillázó rigó bizony csöndben van, naphosszat gubbaszt a boróka oltalmazó ágai között és kétségbeesett pittyegéssel keresgéli a sovány napi betevőt. Mit tudnak ők azokról a dermesztő, vaksötét éjszakákról, amikor vastag  jégpáncél zárja börtönbe a testemet és lélekzetvisszafojtva várjuk a reggeli nap sugarait egy mozdulatlanná fagyott, óvatlan katicával.  Még így, félálomban is olyan borzongatóan  tudok mesélni nekik erről a világról, hogy cserébe ők is elmondják, hogyan változik meg tavasszal a kert, a hó elolvad és friss, illatos fű sarjad  a fák és bokrok között, elköltöznek  a varjak és helyettük csodálatos hangú, fekete sapkás poszáták érkeznek. Minden csupa illat, csupa szín és dal lesz. Ilyenkor elmondják azt is, mennyire sajnálnak engem. Nem tudják, hogy semmiért nem adnám oda nekik azt a csodálatos pillanatot, amikor ideérnek a márciusi szellővel a közeli hegyek  és erdők illatai, amikor a nyárfa kérge alól kótyagosan előbújik a cincér, csápjával dörzsölgetve dülledt kis szemeit és  felhangzik a cinegék messzehangzó, mindent betöltő éneke, a remény dala.

Az idei hosszú, kemény tél után is ezt várom. Már nem alszom, éberen fülelek minden neszre, ugrásra készen, reszketve minden porcikámban várom a jeleket.
Tegnap délután az éltető nap sugarai  olvasztani kezdték fölöttem a vastag hóréteget. Hirtelen melegem lett. Gyöngyvirág is érezhetett valamit, mert halkan sóhajtott mellettem, csak úgy álmában. Oda se figyeltem rá, az ő ideje még nagyon messze van. Ibolya azonban ásított egyet és apró gyökérszőreivel megsimította a hagymámat.
- Te is érzed? –kérdezte és dúdolni kezdett.
Ibolya mindig korábban felébred, mint  kellene és nem bír magával. Tavaly alaposan rám is ijesztett. Még hó volt a nagy nyárfa körül, én csak a karjaimat fúrtam ki a földből, ő azonban a fejét dugta előre és a kis vékony, lila szirmai barna foltosak lettek a fagyos levegőn.
- Ugyan már, nem tesz semmit!  – mondta másnap nevetve, amikor  kidugtam a bimbómat a föld alól és alaposan összeszidtam. Pedig neki lett igaza. Délben kisütött a nap és mi kitártuk a fényes sugarak felé szirmainkat. Ibolya még illatozott is egy kicsit. Néha irigylem ezért.
Ma éjszaka olyan mozgolódás támadt körülöttem, hogy még ha akartam, se tudtam volna aludni.
 A hagymám alatt neszezni kezdett az a nagy kövér lárva, akitől már ősszel is majdnem halálra rémültem.  Próbáltam kicsit feljebb húzódni, nehogy elérjen a fogaival. Szerencsére újra elaludt. Hajnalban két vakond úgy száguldott el mellettünk, mint a szél és a nyárfa tövénél feltúrták magukat.
- Még hó van, még hó van, de már puha a föld, fúrhatunk, fúrhatunk!
Vinnyogva ástak tovább félelmetes karmaikkal, felijesztve  a félálomban szunyókáló pondrót, aki nagy örömömre jóval lejjebb nyomta magát a gyökerek között.
Reggel csodálatos tavaszi földszag csapta meg az érzékeimet. Minden porcikámban zsibbadni kezdtem, éreztem, hogy a tagjaimban áramlani kezd a vér.  Ez az, hát megérkezett!  Itt az idő, mennem kell.
Drága Ibolyám, odakinn találkozunk!


Emília Molla - Jégcsap-meló

– Úgyse mondasz fel! – csivitelte a barátnőm, Ila olyan hangon, hogy legszívesebben megkérdeztem volna, kinek az oldalán áll?
– Dehogynem! Most már betelt a pohár, elegem van! – puffogtam, bár tudtam, hogy ma még úgyse merem megtenni.
Ila szerencséjére egy kis időre elállt a szél, így nem kellett válaszolnia.
A másik oldalamon – köztünk kis helyet kihagyva – lógó Kut már egy ideje hallgathatott minket, mert mikor újabb fuvallat érkezett, korholó, mély kondulással szólalt meg:
– Inkább a munkával foglalkoznának, hölgyeim, a szájuk jártatása helyett.
– Már megint kezdi… – sóhajtott fel lemondón barátném.
– Maga jobb, ha nem is mond semmit, Ila! A héten is átlagon aluli volt a teljesítménye. Már a Főnök is megjegyezte, hogy fogjam magát szigorúbban. Példát kéne vennie rólam. Múlt héten – hangja csengőbb, büszkébb lett – harmincnégy bámulást és húsz csöppenést csináltam! Abból hármat nyakba! – S mintha demonstrálni akarná, hogy igenis képes ekkora teljesítményre, lepillantott a kisboltunk előtti járdára, és egy apró, jeges vízcseppet préselt ki magából, egyenesen az üzlet előtt megálló, táskájában kotorászó nő kezére.
Ila érezhetően zavarba jött. Múlt éjjel a hajnali szélben suttogva bevallotta, hogy neki csak tíz bámulást és hat csöppenést sikerült gyűjtenie.
– Na, ide figyeljen, Kut! – pendültem fel élesen. – Lehet, hogy ön a brigádvezető, de akkor is igazságtalan, hogy ugyanolyan teljesítményt vár attól, aki más körülmények között dolgozik, mint maga! Láthatja, hogy amiatt a fa miatt Ila szinte állandóan árnyékban van. Mégis hogy volna képes ugyanolyan csöppenés-értékeket felmutatni, mint maga? Megmondaná?
– Az nem mentség! Itt kérem, teljesíteni kell! A munka az alapja mindennek. Nézzék meg Ebikét, a kisasszony olyan bámulási mutatókat produkál, hogy vasárnap megkapja A Hónap Legszebb Dolgozója címet.
– Ebi már majdnem a bejárat felett van. Persze, hogy őt bámulják meg a legtöbben – vitatkoztam még, ám elhallgatott a szél, így már csak magamban dohoghattam.
Csöndben végeztük a dolgunkat. Tündököltünk és próbáltunk minél több csöppenést produkálni. Most, hogy közeledik a tavasz, ez lett az egyik legfőbb munkánk. Télen persze nem így volt, nőnünk kellett, beleadva apait-anyait, de mind tudtuk, hogy az csupán a felkészülés ideje. Aki akkor minél hatalmasabbra nőtt, annak végig több esélye volt bámulásokat gyűjteni, most pedig nyilvánvalóan tovább fogja bírni a robotot, mint véznább társai. Mindig csak a meló!
Lassan besötétedett, mi is leállhattunk végre. Már alig-alig jártak emberek az utcán, ők se néztek már felfele, csak sapkájukat szorosan a fülükre húzva siettek haza. Az éjszaka édes, az éjszaka a mi barátunk. Az a néhány óra, ami alatt nem kell dolgoznunk, amikor nem kell minden percünket feláldoznunk a munka nemes oltárán, hogy beteljesítsük létünk célját. És hogy a Főnök, az Évszakok Váltakozása megdicsérjen minket.

Reggel a hajnal első, minden egyes nap egyre korábban érkező sugaraival ébredtünk mi is. Várt a kötelesség.
Nem sokkal később megérkezett a boltos néni. Szotyolát tett a bolt előtti fára akasztott madáretetőbe, majd megfordította a táblát a bejárati ajtón: NYITVA. Mi pedig munkához láttunk.
Persze a délutánig eltelő időben a kis zöldséges sarkán, az eresz kanyarulatában munkacsoportot alkotó társaink megint túlteljesítettek minket. Kut szokás szerint velük példálózott, hogy ők páran jóval több bámulást gyűjtöttek, mint mi, a csatornán egyesével függők.
– Mert maguk csak lógnak a munka alól – s hosszú, vaskos méretéhez illő bongással felkacagott.
Ila egészen összehúzta magát mellettem. Aztán mikor egy kislány megállt a kirakat előtt, hogy orrát az üveghez nyomva vágyakozón pillantson a benti gyümölcskosár felé, nem tétlenkedett. Bizonyítani akart. Összeszedte minden erejét, ami a folytonos árnyékban maradt neki, s útjára engedett egy hideg kis cseppet. De elhibázta, az csak a lányka kapucniján landolt. Kut, csak hogy megmutassa, hogyan is kell ezt, tökéletes időzítéssel, még mielőtt a gyerek továbbindult volna, a sálja fölé, nyaka pelyhes bőrére, ahol a két varkocsba elválasztott haj kettéválik, juttatott egy jeges vízcsöppöt. Riadt odakapás lett az eredmény.
– Ha a csepegés nem megy, legalább gyűjtsék a bámulásokat – vetette oda.
– Mindent megteszünk, maga is tudja – vágtam vissza.
– Akkor igyekezzenek jobban. Nem elég jók a mutatóik.
– Mégis mit vár? Mióta fagypont fölé ment a hőmérséklet, az emberek azt hiszik, máris tavasz van. Mindenki a „madarak énekét” hallgatja és a „táncukat lesi” – affektáltam, jelezve, mennyire elegem van ezekből a komisz versenytársakból.
Mindannyian lenéztünk. Láttuk, hogy több ember is megtorpan egy pillanatra, hogy a madáretető körül repkedő vagy a kiszóródott magokat a földről csipegető jószágokat nézze. Egyáltalán, kinek van annyi esze, hogy egy bolt elé, az utcára madáretetőt tegyen? Vagy legalább ezek a szárnyas dögök félhetnének az emberektől. De nem, ezeknek csak az jár a fejükben, hogy megtömjék a begyüket és szaporodjanak. Az emberek meg élvezettel nézik kergetőzésüket.
– Magának mindig csak kifogásai vannak. Dolgozna inkább.
– Nagyon jól tudja, mekkora a teljesítményem! – vágtam vissza élesen csendülve. – Mikor megjelentek az első rügyek, akkor is hoztam az előző heti bámulási szintet.
Magabiztos voltam. Volt mire, ezért is mertem szájalni. A második legjobb voltam a brigádban, pedig hiába voltam átlagos hosszúságú, meglehetősen karcsúra sikeredtem. És gyakran vetült rám az előttünk álló villanoszlop árnyéka is.
– Ha ennyire ügyes, tanítsa meg a barátnőjét is, kedveském! – Azzal Kut megállított egy szerelmespárt, s élvezte, ahogy a barátjába karoló, nagy sálba burkolózott leány csillogó szemekkel mutogatja a fiúnak, merre nézzen.
Lányok és gyerekek... Olyan szentimentálisak. Velük a legkönnyebb. Bezzeg tél közepén, akkor egy üzletembert állítottam meg! Még az épület mögötti brigádsorba is eljutott a hírem! Egy kicsit talán még Kut is örült, hogy az övébe tartozom.
– De… - kezdtem volna, ám a szél elhallgatott.
Percek múlva hallottam csak meg Ila vékonyka csilingelését:
– Köszönöm, hogy megvédtél. De nem kellett volna. Még a végén rád száll.
– Szálljon! – pendültem dacosan. – Akkor felmondok! Most már tényleg felmondok! Én nem fogok ebbe beledögleni! Veszett ügy, ennyi.
– Azt nem lehet, te is tudod. Nekem se tetszik, de nem lehet másként. Nyugodj bele, ahogy mindenki. Légy jó, Ava!
Nem válaszoltam, csak a többiek csengését vitte tovább a szél. Ilának igaza van… Folyton csak jár a szám. De nem teszek semmit. Talán tényleg jobb lenne belenyugodnom, ahogy mindenki másnak. Elnéztem a járda széli bokrok alatt gubbasztó hókupacokat. Jön a tavasz, ők is félnek tőle. Egészen behúzódtak az árnyékba. Alig jutott már nekik figyelem. Tegnap még egy komisz kölyök nyúlt a piszkos, latyakos hóért, hogy a társa kabátjához vágja, de ma már ez sem történt meg. Mi meg itt robotolunk egész nap, de érezni, haldoklik az egész. El kellene fogadnom, és igazat adni Kutnak, a mi dolgunk, hogy erőnk utolsó cseppjéig felhívjuk magunkra a figyelmet, életben tartsuk a Telet. Ennyi és nem több.
Aznap már nem vitáztam többet. Csöndben végeztem a munkám. Már nem hangoztattam, hogy felmondok. Úgyse lehet. Persze, néhány napja még hogy ábrándoztam, titkon végiggondoltam a remek mutatóimat, s elképzeltem, mekkora visszaesés lesz majd a brigádnak a hiányom. Ma pedig… Ilának igaza van. Lehetetlen.
Ránk sötétedett, nyugtalan álomba merültem. Hűvös szél simított végig köztünk, én pedig barátném halkan csilingelő suttogására ébredtem fel.
– Ava, ébren vagy?
– Hm? – kérdeztem vékony, álmos hangon.
– Te tényleg fel mernél mondani? – hangjában remény csendült.
– Jaj, Ila, aludj már, holnap vár a munka.
– Nem tudok, Ava. Te azt mondtad tegnap, hogy igenis nem fogod az életedet adni a munkáért, hogy felmondasz.
– Igen, igen, ezt mondtam – dünnyögtem álmosan, és azt kívántam, bár elállna a szél, és Ila csöndben maradna.
Szerencsém lett, de nem tudtam visszaaludni.

Nyúzottan ébredtem, nem ment aznap a munka. Egész délelőtt csak egy gyerek nézett meg, és egy lassú öregasszonynak cseppentem a kezére. Szánalmas teljesítmény. Pedig a Nap is erősebben tűzött, mint eddig bármikor.
Kora délután aztán egy csapásra eltűnt az álmosság a levegőből. Vészjósló nyekergő, recsegő hangot hozott a szél az ajtó fölötti szakaszból. Még a csepegést is abbahagytuk, ahogy feszülten figyelni kezdtünk. Nem, az nem lehet! Mind tudtuk, hogy bekövetkezik egyszer, de mind abban bíztunk, hogy majd csak hosszú napok, sőt, talán hetek múlva. A nyekergés erősödött...
A hangos roppanásba belerezgett az ereszünk. Oda se mertünk nézni, csak akkor nyitottuk ki a szemünket, amikor meghallottuk a becsapódás jellegzetes, millió darabba törő hangját. Csak bámultuk halott brigádtársunk tetemének számtalan apró szilánkját. A munka első áldozata. A Tél nyugosztaljon, Ebi.
Némán hullajtottunk egy-egy cseppet érte. Senki nem beszélt, mindenkit hatalmába kerített az elkerülhetetlen látványa. Még Kut is hallgatott.
Kábultan, elgondolkodva tettem a dolgom. Még arra sem emlékeztem, mikor zárt be a boltos néni. Végignéztem az eresz teljes során. Hatalmas lyuk tátongott ott, ahol délelőtt még Ebi lógott. Mindenkit megült a keserű, lemondó hangulat. Eszembe jutottak Ila szavai, melyeket éjszaka suttogott el, és Kutra tekintve láttam, hogy még ő is fél.
Hirtelen jött az ötlet. Elég volt egy pillantást vetnem az utcán közeledő kisfiúra és édesanyjára. A gyerek mind az öt évével lelkesedett a bokor alatti hókupacokért, a gyér gazban kapirgáló verebekért, s míg egyik kezével az anyukájáét fogta, a másikról levette a kesztyűt és kitartotta oldalra, a szomszédos épület ereszéről lógó társaink alá, arra várva, hátha kap egy hideg cseppet tőlük.
Figyeltem és vártam. Már kész volt a tervem. Koncentráltam, hogy jó legyen az időzítés. A kissrác anyukájának csacsogott, ahogy közeledtek, de a keze végig nyújtva maradt. Most!
Telibe találtam a tenyerét!
– Juj! – Torpant meg, meglepődve, majd vidám mosollyal nyújtotta anyukája felé csupasz kezét. – Nézd, anya! – Az asszony mosolygott.
Utána a fiú felemelte a fejét, hogy megkeressen. Most, hogy már döntöttem, mintha a természet is mellém állt volna. A délutáni utolsó óra napsugara rózsaszínes fényt kölcsönzött nekem. Egyenesen rám sütött. Tündököltem, ahogy talán még soha. Sikerülnie kell! Minden porcikám reszketett az izgalomtól. Éreztem, hogy a többiek is engem néznek. Ila hangja a köztünk végigcikázó széltől ugyanolyan reménykedőn csilingelt fel, ahogy éjszaka. A várakozás utolsó pillanatai a legszebbek. Mindjárt!
A kisfiú keze felemelkedett, tömpe ujja egyenesen rám mutatott, hangja kérlelő volt:
– Anya! Vedd le nekem azt a jégcsapot!
A nő is felém emelte a fejét. Győzködni sem kellett. Körülnézett, majd kihúzta a földből az egyik járda mellé ültetett, fiatal fácska támaszául tavaly odaszúrt karót.
– Ne állj alá! – figyelmeztette a gyereket, aztán a fal és közém illesztette a botot.
Néhány elrontott mozdulat, némi nyújtózkodás, és reccs! Akkorát csapott rajtam, hogy elrepültem a bokorig. Egy kicsit megsérültem, de a csúcsomra nagyon vigyáztam, az ép maradt és szép.
A fiúcska hozzám szaladt, felkapott, kesztyűs kezével letörölt, majd vidáman mutatott az édesanyjának, aki visszaszúrta a botot.
– Köszi, anyu! – Neki most nem számítottak a madarak, a friss rügyek, a rég felolvadt pocsolyák. Csak a Tél számított.
Hamarosan már csak meleg tenyerét és éles kis fogait éreztem. Tudtam, hogy nem sokára vége.
A fiú kézen fogta édesanyját, hogy tovább induljanak. Ahogy távolodva felpillantottam Ilára és Kutra, már biztos voltam benne, hogy megérte. 


A. Andi - Egy jégcsap története
A reggeli piszkosszürke égbolt idegenül hatott. Csak egy árnyalattal volt világosabb, lágyabb a megszokottnál, de ez olyannyira elrontotta a kedvem, hogy sajogni kezdett a fejem. Vadul cikáztak a gondolataim, minden porcikám fájt, és árvábbnak éreztem magam, mint azok az öreg nénik, akik mogorván, fejüket lehajtva slattyogtak ki a piacra. Esernyőjüket felém lóbálták, hogy mégis mit képzelek, mit keresek itt március közepén. Pedig egész jól berendezkedtem a csatornámon, és a környék is otthonos volt.
Társaság híján bámészkodással ütöttem el az időt. Valahányszor lopva a mögöttem magasodó templomtorony órájára pillantottam. Ahogy haladtak a mutatók, úgy nehezedett el a szívem. Mintha valami gonosz szellem terpeszkedett volna felettem az égen. Végigfutott a hátamon a meleg. A karácsonyi mesékben mézeskalács, jégcsapok meg nagy hóbuckák vannak, nem ilyen elfuserált tűzokádó  sárkányok valami nevetséges meséből. Hová tűnt a fehér szőnyeg az útról, a kövér fenyőfák téli hóbundája? Hová lettek a kacagó kisgyerekek, akik még örömüket lelték a télben? Méretes hógolyókat gyúrtak, és egymás nyakába gyömöszölték őket. A nevetés csodás ereje fűtötte őket, kipirult csöppnyi arcocskájuk, és gyakran ámélkodva bámultak rám azt suttogva:
          Oda nézz, mekkora jégcsap!
Büszkén húztam ki magam. Gyönyörű jégvirágok nyíltak a szívemben, könnyed hidegség járta át a testem, hisz rájöttem, van értelme itt lennem. Most? Már senkinek sem kellek. A gyerekek elmentek. A nagyanyuk kiküldte őket a kertbe vagy a mezőre, hogy inkább az ébredező természet szépségei közt játszanak. Az persze senkinek sem jutott eszébe, hogy én is ebbe a kategóriába tartozom. 
Jókora vízcsepp hullott alá ernyedt testemről, és az egyik társam tetemére esett. Kezdetben hárman voltunk, de nem is olyan régen kettőt közülünk letört egy undok fickó, aki épp alattunk cigizett. A még életben maradt testvéreim is megcsonkulva lógtak a szomszédos épületek ereszéről. Könnybe lábadt a szemem. Hát ez vár ránk?  Valamit tennem kellett. Bármit. Belülről égetett az érzés, hogy ha nem cselekszem, akkor egyedül maradok az esernyős nénik közt.
Épp egy ilyen kendős öregasszony sétált felém. Összeszorult a torkom, a légcsövem elvékonyodott. Nem volt nála esernyő.  Megfordult velem a világ, minden összefolyt előttem. Az esernyős öreg néni önmagában is elég rossz, ráadásul nem egyszer fordította felém hegyes fegyverét, hogy leüssön, de ha nélküle jön, az azt jelenti, hogy nem fél attól, hogy kiadós hóviharba keveredik. Ezeknek van valami csodakészülékük, ami megmondja, mikor milyen időjárás várható, és mindig ennek alapján indulnak útnak. A múltkor is azt beszélték, hogy jönnek hópihe testvéreim, és lám, hármat sem fordult a templom órájának kismutatója, meg is érkeztek. A kendős asszonyság most csak rám nézett bozontos szemöldökeit összehúzva legyintett, arcát a fény felé fordította. Nyújtózott egyet, és valósággal fürdött az aranysárga sugarakban. Izzadságcsepp csiklandozta a homlokom, lassan végigcsurgott a testemen, majd elveszett a mélyben. Alig bírtam szembenézni a tüzes bestiával. Pedig igazán próbáltam ijesztő képet vágni, de olyan erőszakos volt... Közelebbről és közelebbről ordított az arcomba. Lecsaptam a fejem, és sírtam. Úgy sírtam, mint még soha.
Alattam jöttek-mentek az emberek, de senki sem hallotta meg a nyöszörgésemet. Aztán a délelőtt délutánba fordult, a délután estévé változott. A hőmérséklet lehűlt, esélyt adott, hogy utoljára megszemléljem a világot. Ó, hogy mennyi boldog hóeséses órát töltöttem itt! Mennyi fagyos reggel köszöntött rám! A hideg csillagfény körbefonta a testem, én pedig elvesztem az ölelésében. A halvány sugarak most is felém nyújtóztak, de már nem tudtak megkapaszkodni bennem. Kezdtem elfogyni.
A nagy drámai monológomat az elmúlásról cipők kopogása szakította félbe. Hát persze…! Az ég felé néztem. Most hogy bekukkantott Tavaszanyó az ablakon, már egy nyugodt percem sem lehet. És nem elég, hogy a lenge öltözetű lányka úgy hasított az éjszakában azokkal az ízléstelenül kopácsoló magassarkúkkal, mint egy gyorsvonat, vajon ki baktatott uána a túloldalról? Természetesen egy kendős-esernyős néni. Ezúttal kendő és esernyő nélkül. De attól még közéjük tartozott, hisz ugyanolyan vadul fenyegetőzött. Kész csoda, hogy nem taszított a földre az általa keltett szélvész. Amikor utolérte a lányt, a keze után kapott, aztán a homlokát törölgetve lihegett. A lány meg csak sírt és sírt, mintha hamarosan ő is elolvadna.
Csak pár méter volt köztünk, így mindent tökéletesen hallottam és láttam. És ha netán nem lettem volna alapból elég zaklatott, ők még rátettek egy lapáttal. Miért nem lepődöm meg? Az előbb még esett a hó, de azért húzzunk rövidujjú pólót, hátha akkor hamarabb beköszönt a tavasz. És a sapka? Az ernyő?
          Drága kincsem – sóhajtott az asszony. – Gyere, menjünk vissza a házba.
          Hagyj már békén, nagyi – sziszegte.
          De megfázol.
          Nincs is hideg.
          Nem érdemes gyötörni magad, ezt tudod te is. Nézz csak körül, vegyél egy nagy levegőt. Érzed, hogy megváltozott minden? Egy kis változás neked is jót fog tenni.
          A téllel együtt meghalt minden, ami köztünk volt – torzult fájdalmas vicsorba a lány arca.
Felhorkantam. Hát nem látják, hogy még itt vagyok?
          Jobb neked a fiú nélkül, hidd el. Új tavasz jön új lehetőségekkel.
          A legszebb tél volt – szipogta.
Legalább valamiben egyetértettünk…
          De elmúlt.
Tévedtem. Ezekkel aligha lehet bármiben is egyetérteni.
          Mihez kezdhetnék én a te tavaszoddal, nagyi? Szedjek ibolyát vagy hallgassam a madarak csicsergését?
          Például – bólintott. – A te korosztályod elfelejti az ilyen dolgok jelentőségét, épp itt az ideje, hogy…
          Ne kezdd a hegyi beszédet – rázta a fejét a lány. – Sosem lesz már, mint volt. A hógolyózások, az esti séták a hóesésben. Ráadásul mindent együtt csináltunk. Számomra nincs új tavasz nélküle.
          Nem kell elfelejtened a múltat. Nem vész el semmi, meglásd. Minden ott él a szívedben. Csak most egy új korszakhoz érkeztél. Átalakul benned valami, talán nem is érted miért, de idővel rájössz majd. Mert vannak dolgok, amik véget érnek azért, hogy mások elkezdődjenek.
A lány összeszorította az ajkait, és hideg szemeivel a távolba bámult. Aztán a tekintete elidőzött rajtam, félig lemondó, félig reménykedő pillantásai az oldalamba égtek. Már csak csontváz voltam, mely hamarosan szertefoszlik.
De mi van akkor, ha ez az esernyős fura népség mégiscsak tud valamit? Ha nem csak úgy fejvesztve rohangálnak alattam? Eszembe jutott egy végtelen havas táj zöld fenyőkkel a háttérben. A szabadság illatát éreztem a hegyi levegőben, mely az emlékeimből most úja eljött hozzám. Kemény bakancs taposott a fejemre valamikor régén. És ebben a keserédes érzésben is volt valami ismerős. Valaha hópehelyként éltem. Szédítő magasságokat jártam be, millió társammal együtt pihentünk el egy hegyoldalon. De aztán Tavaszanyó és a jó öreg horgászó Nyár elfeledtette ezt velem. Pedig az olvadás nem ölt meg, hisz itt vagyok, hallgatom ezeknek a különös embereknek a még különösebb beszédét. Lehetséges volna hát, hogy ha eljön az ideje, újjászületek? Addig meg víz vagy pára formájában járulok hozzá a természet rendjéhez. Mert ahogy az öreg nagyi bizonygatja, mindig tovább kell menni, a küszöbönálló helyzetből a legjobbat kihozni. És talán nem olyan rossz vízcseppnek lenni… Csak meg kell őriznem az emlékeimet, hogy tudjam honnan indultam és hová akarok eljutni. Mert mégiscsak jégcsapnak lenni a legjobb. De addig is átadom a helyem az ibolyáknak, madaraknak meg a tavasz mindennemű hírnökeinek, akiket téli szerzet lévén nem ismerhetek. És hátha időközben az esernyős nénik is megbékülnek az irányomba.


Olivér - Visszafelé Szerelem

Egyszerűen csodálatos júliusi idő volt, szikrázó napsütéssel és meleggel. Az emberek nevetve, csillogó szemekkel beszélgettek és nyüzsögtek a városban. Sokan közülük nyaralásukat töltő turisták voltak, mások éppen nyaralni készültek. Amerre sétált, akaratlanul is szemet szúrtak neki, a  boldogságtól ölelkező párok, kéz a kézben sétáló, csillogó tekintetű, utópisztikus álmok. Szívét ilyenkor átjárta valami fojtogató érzés, felkúszva torkába a keserűség és bánat gombóca, amit nehezen nyelt vissza. Szájára ekkor mosolyt erőltetett és senki sem látott át a boldogság maszkján, hogy észrevegye a bánattal és szomorúsággal teli zöld szemeket. Reggelente, ébredés után párnáját az ablakba tette, hogy az est és reggel könnyei megszáradjanak a meleg nyári napsugaraktól, mire munkából hazaér. Nem akarta számolni, hányadik hete már, hogy szívéből kitéptek egy darabot, mely nyílt sebként vérzett, szűnni nem akarva. Üresnek és céltalannak érezte életét, tekintete fénytelenül, érdeklődés nélkül szemlélte a világot, amelyet kirántottak a lába alól egy egyszerű mondattal. "Vége!”

Vége az utolsó együtt töltött éjszakának is. Még egyszer az életben ott aludt és álmában most is hozzábújt, szorosan, és nem értette, hogy lehet? Ébredéskor megcsókolta, hosszan nézte a kék szempárt, aztán a nő kiült az ágy szélére, kirázta hosszú hajából az álom csomókat, és mint egy macska, nyújtózkodott. A férfi oldalról fekve figyelte a mozdulatait, testének  tökéletes sziluettjét, hogy beleéghessen retinájába mindörökre. Hagyta a nőt készülni, lement a konyhába, feltett egy kávét és felvitte neki a forró reggeli frissítőt. Átvette, megköszönte, hangja elcsuklott a szó végén és kék szemeire nedves fátyol ereszkedett, ahogy a férfire tekintett. Beszélgettek, mint mindig, talán valamivel halkabban és visszafogottabban, nem tudván, milyen végszóval lehetne lezárni az utolsó reggelt, vagy talán a májust. De végszó helyett egy utolsó csók lett belőle. Szenvedélyes és forró volt, mint a reggeli kávé.

“Forró a kávé” szólt a nő, ahogy átnyújtotta neki az italt. Az ágyából figyelte, ahogy öltözködik és sminkkel, a forró italt kortyolgatta és azon gondolkodott, miért ilyen szótlan és feszült ma reggel a nő? Hiszen olyan édesen aludt, hozzábújva és álmában simogatva, puszilgatva őt. A férfinek mégsem volt nyugodt éjszakája. Aznap este álmatlanul a sötét szoba plafonját bámulta, nyugtalan gondolatokkal teli fejjel hallgatva a nő békés szuszogását maga mellett. Az elmúlt napok üzeneteire gondolt, amelyek hosszú késéssel érkeztek, elvesztve a bennük lévő tüzet, amely korábban átjárta őket. A függöny meglibbent a hirtelen feltámadt széltől, hűvös tavaszi levegő áramlott be a nyitott ablakon keresztül, kiseperve a szobára nehezedő álmatlan éjszakát. Elhesegette fejéből a nyomasztó gondolatokat, közelebb bújt a nőhöz, átölelte és arcát a dús hajzuhatagba fúrva álomba szenderült.

A sötétbarna hajzuhatag az arcát cirógatta, ahogy a nő fölé hajolt és lágyan megcsókolta. Két kezével beletúrt a nő selymes hajába, megfogva a fejét és visszahúzta egy újabb csókért, amikor az arca el akart távolodni. Nem ellenkezett, amikor a férfi újabb csókot követelt tőle, fölé kerekedett és egész testével a férfiéhoz simult. Selymes bőre kezdett felforrósodni a benne égő vágytól, melleit a férfi mellkasának dörzsölte, mellbimbói megkeményedtek, ahogy a férfi keze kalandozott a testén. A férfi átkarolta a nőt, majd átfordult vele az ágyon, hogy fölé kerülhessen. A férfit magába fogadva csillapította izzó ágyékát és lassan halk nyögések hagyták el a nő száját. Testét görcsös remegés járta át, miközben a férfi is izgalma csúcsára ért. A férfi gyengéd ujjainak simogatása és szája puha érintése hozta vissza az eufórikus állapotból. A szemhéjak lassan felnyitódtak és a kék szempár egybeforrt a fölé hajoló zöld szemekkel, s szavak nélkül beszélgetve értették egymást. 

A hűvös tavaszi éjszakában a nő szorosan a férfihoz bújva sétált. Lassan haladtak a macskaköves szűk utcákon keresztül, megcsodálva mégegyszer az óváros épületeit. Lenyűgözte őket első látásra is a város hangulata és szerették volna a pillanatokat egy örökkévalóságként megélni. A férfi fejében emlékképek keveredtek az este pillanataival. A meghitt és romantikus vacsora, a nő rajongástól sugárzó arca és a saját vívódása, hogy meg kellett volna neki mondania. A nő sokkal nyitottabb volt érzelmileg, pedig mindketten szenvedtek eleget a korábbi kapcsolatokban. Egy korábbi emlékkép is feltört benne, amikor a nő először mondta neki, hogy szereti és ezt még ő nem tudta viszonozni. De a nő nem volt csalódott, így is szerette és elfogadta. Türelmes volt, érzéki, okos és gyönyörű. A férfi remélni sem merte, hogy találkozhat az életben vele hasonlóval, akitől mindent megkap elvárások nélkül. Megállította séta közben, odafordította magához, lehajolt hozzá és hosszan megcsókolta. „Köszönöm a csodálatos estét - mondta a nőnek. És nem csak az estét, minden pillanatot, amit veled tölthetek! NAGYON SZERETLEK!” - hangzottak a férfi szájából a szavak. A nő szeme felragyogott a szavaktól, egy pillanatra elakadt a lélegzete is, majd csillogó tekintettel azt felelte „Én is nagyon szeretlek SZERELMEM, csodálatos este volt” - majd ajkait a férfi ajkaihoz tapasztotta. A friss áprilisi levegő forrósággal telt meg körülöttük.

Puhán szájon csókolta a nőt, miután besegítette alá a széket, majd helyet foglalt ő is, vele szemben. A gyertyafényben különösen szépnek látta kedvesét. Lassan kortyolgatták boraikat, miközben a nő az eltelt napokról áradozott. Észre sem vette, hogy lélegzetét visszafojtva, merül el a kék szemek tengerében. Mint egy mágnes, vonzotta a nő tekintete. Hipnotizálta a belőlük áradó energia és szerelem. Érzések öntötték el, próbálta megadni magát nekik, hadd járja át pórusait az, amit a nő kiváltott belőle.  Kedvese beszélt, de hang nem érkezett el a férfi elvarázsolt tudatához. A pincér zökkentette vissza a valóságba, amikor bort töltött nekik. Sugárzott a boldogságtól, lerakta villáját és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezét. A férfi kézbe vette a finom női kezet, tekintete elidőzött a halványsárga lakkon, szájához emelte, és megcsókolta, majd arcát a nő kezére fektette, úgy nézte őt. “Valami baj van, szerelmem?” - kérdezte a férfit. Hetek óta szerelmemnek szólította és nem sértődött meg egyszer sem, hogy a férfi válaszként csak kedvesemnek becézte. "Nincs semmi baj, csak egyszerűen gyönyörű vagy. Nem tudok veled betelni." - szeretett volna mondani még valamit, de a pincér megjelent a számlával és a pillanat, amelybe kapaszkodott, hogy mondjon még valamit, elszállt. Felsegítette rá a kabátot és ahogy kiléptek, a nő belekarolt és hozzábújt, védelmet keresve a tavaszi hideg ellen. A macskaköves úton haladva azon gondolkodott, hogyan fogalmazza meg a napok óta benne bujkáló érzelmeket. 

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images