Az üveghegyen is túl... - Résztvevők voltak - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. június 9., szombat

Az üveghegyen is túl... - Résztvevők voltak



A. Andi - A tovatűnt varázs

„A szerelem őrület, mely gyorsan elég,
És utána csak fekszünk a parázsban.”
Túl a legmagasabb hegyeken és a legmélyebb tavakon, túl a virágba borult réteken és a legsűrűbb erdőkön, még az álmokon is túl egy lány sírta el bánatát az éjnek. Arcát a tenyerébe temette, egész teste rázkódott a zokogástól. Kit érdekelt az istálló másik végén álldogáló pej lovacska, aki kíváncsian nyújtogatta felé a nyakát? Kit érdekeltek az éjszakai bogarak vagy a csillagos égbolt? Nemrég még ragyogott minden, de most megannyi árnyalattal sötétebb lett a világ.
A zene, ahogy betöltötte a tágas, színpompás termet, a tánc, ami még ott lüktetett az ereiben, a csodaszép ruhák fergetege mind ott élt Hamupipőke tudatában. Egy órával ezelőtt még a felhőkön járhatott, értékesnek, szépnek érezhette magát. Most újból az a szegény, rongyos lányka volt, akit a mostohaanyja és féltestvérei akartak, hogy legyen. Minek is neki bálokba járnia? Minek neki a boldogság? Hisz ott van a munka. A munka, a munka, a munka. Tegye az boldoggá. Az este minden percét élvezte, de vajon megérte-e ekkora kockázatot vállalni olyasvalamiért, ami ilyen gyorsan elmúlt. És az üvegcipellő, ami sebtében leesett a lábáról, és a palota lépcsőjén maradt? Vajon elfelejti a herceg, mintha csak egy árnyék lett volna az éjben? Vagy a cipő emlékeztetni fogja rá? És a tündérkeresztanya? Biztos nem örül majd neki, hogy nyomot hagyott maga után. Ezer meg ezer kérdés tolódott a lány fejébe, és már abban sem volt biztos, hogy érdemes itt lennie. Csak aludni akart, elmenekülni kicsit a világtól, mely talán sosem becsülte meg igazán.
A reggel első fényei biztatóan járták át az istállót, simogatták Hamupipőke hamvas bőrét. Mindig örömmel nézett az új nap elé, nem ijesztette meg a sok tennivaló, ami rá várt. Ezúttal viszont a madarak vidám csicsergése is gyászindulónak hangzott. És amikor az egyik mostohatestvére lenézően megdorgálta, amiért szerinte valamit nem jó csinált, olyasvalami lobbant fel a szívében, amit addig még sosem érzett. Ők mindent megtehetnek, minduntalan nekik van igazuk. A rossz tulajdonságaikra fittyet hánynak, ők a legszebbek, a legjobbak, mindenek felett állók. Bezzeg, ha ő elkövetne egy kis hibát, mindjárt leordítanák, mintha a Föld mozdult volna ki a helyéről… Amióta az eszét tudta, ez így ment. Megfordult a fejében, hogy lehetne máshogy. Milyen lenne az élet a ház úrnői, a gonosz boszorkák nélkül?
Amíg kedvtelenül sikálta a folyosó padlóját, váratlan vendég érkezett. A mostohaanyjával beszélt, így csak fél füllel hallotta, miről van szó. Őt persze észre sem vették. Ez ismét felkorbácsolta haragját, mely nyomban elapadt a herceg nevének említésekor. Mint amikor a sötét esőfelhőket szétkergetik a napsugarak. Különös volt, mintha keringőznének a hasában. A herceg csak nem feledte el. És most nem nyugszik addig, ameddig meg nem találja. Bár nem tudta a nevét, sem azt, hogy honnan jött, mégis akadt egy nyom, melyen elindulhatott. Az üvegcipellő. Most egy egész ország az ő lábbelijére figyelt. Naiv lánykák képzelték el, hogy majd ők ülnek a birodalom trónusán. Mások már azt tervezgették, hogyan csalják tőrbe a királyi udvart, és miként hitessék el, hogy bizony ők táncoltak a herceggel aznap. Merthogy az halálosan szerelmes lett az ismeretlen lányba, aki mintha csak egy meséből lépett volna elő. Aki olyan volt, mint a legszebb álom, mely egy szempillantás alatt elillant. Vele akarta leélni az életét. Hamupipőke szívében mintha pipacsok nyíltak volna, illatos ibolyák, száz meg százfajta virág. De sajnos ugyanakkor gonosz mostohája szemében becsvágyó fény csillant meg. Behívta a királyi udvarból érkezett embert, és már azt kezdte bizonygatni, hogy a fejét tenné rá, hogy az ő meseszép lányaiba szeretett bele a herceg. Útközben összetalálkozott a tekintete Hamupipőkéével, és gyilkos pillantást küldött felé. A lány tudta mit jelent ez, így behúzódott az egyik szobába, de az ajtót azért résnyire nyitva hagyta, hogy mindent lásson és halljon. Fogalma sem volt arról, mi következik ezután.
Két öntelt mostohatestvére hasonlóan izgatott lett a hír hallatán, mint az anyjuk. Ugyanaz jutott eszükbe. Már-már a lányok is elhitték, hogy valamelyikőjük a kiválasztott, aki egy jóképű férfi mellett az országon fog uralkodni. Nem szabott akadályt nekik az az aprócska bökkenő, hogy semmi közük az üvegcipellőhöz. A királyi követ selyempárnán hozta, és finoman a lábukra helyezte. Jobban mondva helyezte volna, de lábaik túlontúl nagyok voltak, akárhogy próbálták beleerőltetni őket a cipőbe. Legnagyobb bosszúságukra egyértelmű volt, hogy nem közülük való a keresett személy. Gyerekes civakodásba kezdtek, miközben anyjuk rosszallóan ráncolta a homlokát. Közben a követ megkérdezte, hogy nincs-e másik lány a házban. A válasz rá természetesen egy kimért, hideg „nincs” volt. Ez a „nincs” tőrként fúródott Hamupipőke tudatába. Ki akart rontani a szobából, kiabálni, hogy ott van ő is. Az ég szerelmére, ott van ő is! De félt a következményektől, a bántástól, amelyből mindig több jutott neki, mint amennyit érdemelt. Hát nem tudják, hogy egy ideig a vulkánok is nyugodtan nyújtózkodnak az ég felé, melyet soha el nem érnek, mígnem a végén kitörnek. És akkor a füstjük meghódítja az eget.
Később a lány befejezte a megkezdett munkáit, feltakarította a ház nagy részét, ebédet főzött, megvarrta a többiek szakadt ruháit. Ráadásul hőn szeretett féltestvére ebben is kivetnivalót talált, mert állítólag nem elég apró öltésekkel varrta össze a szoknyáján található lyukat. Bár fájt bevallani önmagának, de ebben volt igazság. Máskor tényleg pontosabban dolgozott, szívvel-lélekkel, ahogyan azt illik. Most viszont minden második gondolata az elmúlt bál körül forgott. Képzeletben újra eljátszotta az eseményeket, látta a herceg gesztenyebarna szemét, érezte a kezeit a csípőjén. Aztán az álomképet széttépték a fekete árnyak, rájött, hogy képtelenségekre gondol. Már hogyan is szerethetne belé a herceg? Pont belé.
Irigyelte a távolban röpködő madarakat, akik oda mehettek, ahová akartak. Senki sem mondta meg nekik, mit csináljanak, az övék volt a felhők világa. Bezzeg Hamupipőkét már megint hívták. Az a rikácsoló hang szólt minden rémálmában. Menj ide, menj oda, csináld ezt, csináld azt… Az előtérbe szaladt, ahol az első sorból nézhette a legújabb családi drámát.
Szedd azt össze! – mutatott a mostohaanya a földön heverő összetört porceláncsésze darabjaira.
Engedelmeskedett. Közben az egyik szobából mostohatestvére robogott ki nagy haraggal, és megbotlott a térdelő lányban.
– Miért kell neked mindig útban lenned? Nem okoztál még elég bajt? Na, kotródj innen.
Hogy megerősítse szavait, jól belerúgott Hamupipőkébe, aki kissé összecsuklott, de nem szólt semmit, habár a lelke üvöltött.
 Anya, csinálj valamit! Én ezt nem bírom elviselni. De hát te is tudod. Nekem kell hozzámennem a herceghez.
– Neked? – vonta fel a szemöldökét a másik mostohatestvér, aki az anyja mellett tornyosult, és horgas orrát fintorgatta. – A herceg belém szerelmes. Hiszen ez egyértelmű.
– Elég legyen – csapta össze a tenyereit a mostohanyja. –Valamelyikőtök a kastélyban fog ma vacsorázni.
– Igazán? Mégis hogyan? – tette csípőre kezét egyikük, miközben szoknyája éles vége Hamupipőke arcát súrolta. – Ha egyszer feleségül akarja venni azt a semmirekellő szélhámos nőszemlyét. Annak a grófnak a lányát. Hogy is hívják…? Látod, eszembe sem jut, olyan jelentéktelen. Még a pók a sarokban is rosszat álmodik, úgy néz ki. Nem értem, miért tetszik a hercegnek. Jaj, anyu, mondd, hogy csinálsz valamit.
– Tetszik a hercegnek… – visszhangozta Hamupipőke, miközben lassan felállt.
– Mindenképpen intézkedni fogunk – jelentette ki az asszony. – Azonnal a palotába küldök valakit, feljelentem a kisasszonykát csalásért. Aztán majd megtudja, hol terem az aranyalma. Mert a herceg kertjéban nem találja meg, az biztos. Nagyravágyó, szemét népség ez mind, gyermekeim.
– Jaj, jaj – fogta a fejét a mostohatestvér. – Pedig már az esküvői meghívókat is szétküldték.
– A herceg megnősül? – suttogta remegő ajkakkal Hamupipőke.
– Meg, meg, ne is mondd – legyintett a másik lány. – Legalábbis ő azt hiszi.
– De mi nem hagyjuk ezt annyiban. Különben meg téged mit érdekel? – mordult rá az előző. Olyan közel volt, hogy Hamupipőke érezte a leheletét. – Ne üsd az orrod más dolgába! Vagy azt hiszed van bármi esélyed a hercegnél? Töltsd hasznosabb elfoglaltsággal az időd, ostoba némber – ütött könyökével a lány mellkasára. – El akarod foglalni a helyünket? Nagyont tévedsz, ha azt hiszed, hagyjuk ezt. Mind nagyont tévedtek. Álszent borszorkányok! De inkább legyen a grófkisasszonyé a herceg, mint a tiéd, hálátlan fattyú. Rosszabb vagy, mint apád volt.
– Mi köze mindehhez édeasapámnak? – suttogta Hamupipőke.
Már annyira remegett a keze, hogy a felszedett csészedarabokat eljetette, és azok vad csörömpöléssel értek földet.
– Mit csinálsz, te nyomorul? – kiáltott a mostohaanya. – Nem is csodálkoznék, ha az ellenség pártján állnál, és titokban segítenéd őket. Hát erre tanítottalak én téged?
– Nem tanított maga semmi jóra – cincogta a lány.
– Mit merészelsz mondani? – emelte pofonra a kezét a mostoha, majd visszakézből elcsattant egy ütés is. –  Azonnal velem jössz, nem tűröm az ilyen viselkedést.
A mostohatestvérek mosolyogva húzták ki magukat, miközben Hamupipőke úgy érezte, darabokra törik a szíve. Nevelőanyja durván megragadta a kezét, és magával ráncigálta a ház másik végén lévő konyhába. Hiába kapálózott, könyörgött az, csak nem engedett a szorításból.
– A kamrába viszlek az egerek közé, ahová való vagy – mondta. – Látod, látod, ezt kapod, ha megpróbálsz nekünk keresztbetenni. Pedig mi mindig a legjobbat akartuk neked. Miért kell folyton ellenünk fordulnod?
– De hát én nem csináltam semmit – mentegetőzött a könnyes szemű Hamupipőke.
– Ne feleselj! Ha megtudom, hogy bármi közöd volt ahhoz a bálhoz, esetleg a tudtunkon kívül ott jártál, megígérem neked, hogy ezerszer is megbánod, hogy a világra születtél. Megboldogult apádnak mindig mondtam, hogy szigorúbban bánjon veled, és amikor én akartalak rendre tanítani, folyton a védelmedre kelt. De ennek vége. Meg kell tanulnod, hol a helyed. Te és a herceg, ugyan már. Ennél nagyobb ostobaságot el sem tudok képzelni, mihaszna pereputtya.
– Nem is említettem ilyesmit – suttogta a lány, bár tudta, hogy ez már aligha segít.
Pár lépésre voltak a kamrától, és minél közelebb voltak, Hamupipőke annál jobban ellenkezett, a mostohaanya pedig annál inkább dühösebb lett. Komolyan azért kell bezárni, mert meg mert szólalni? Máshol ez nem így megy. Miért mindig ő legyen az, aki csendben tűr, akivel bármikor bármit meg lehet csinálni? Akit ott üthetnek, ahol csak érnek, mert úgysem tesz ellene semmit. Aki meghunyászkodik, aki nem mer ellentmondani, mert fontosabb, szentebb számára a béke. De milyen alattomos, hazug békét szült a tűrése. Hirtelen minden ezt a gondolatot sugározta felé. A falak, a bútorok, a konyhaasztalon heverő kés, a levegő részecskéi. Azt sem értette, hogyan vehet feleségül egy másik nőt a herceg. Hát ennyire egyszerű becsapni? Vagy megbűvölték a szemét valamilyen varázslattal? Miért nem jön már el hozzá? Ő az a lány. Élete minden percében próbált jól cselekedni, mégsem érdekelt soha senkit. A mostohatestvérei undokok, érzéketlenek és csúnyák, mégis többre becsülik őket. Úgy tűnik, ilyen világban élünk. Ahol olykor nem számítanak az emberi értékek, csak a pénz, a rang, a befolyás. Szomorúan nyugtázta magában, hogy valószínűleg mégsem olyan jó, mint szeretne lenni, de igazából már ez sem érdekelte. Apró lépésekkel az asztal felé közeledett. Olyan erő hajtotta, mely még mostohája kezétől is erősebb volt. Mindenkinél elszakadhat a mécses. Miért nem veszik észre? Hiszen ő az a lány.
– Itt majd megtanulod, mi jár a magadfajtának. És ne várj kegyelmet, ne próbálj megszökni, azzal csak még rosszabb helyzetbe kevernéd magad.
– Sosem csináltam semmi rosszat – mondta most már hangosabban a mostoha felé fordulva a lány. – Maguk azok, akik mindig lekicsinylően bántak velem, folyton dolgoztattak, megaláztak.
– Te beteg vagy – rázta a fejét az asszony. – Mégis mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz? Örülj, hogy nem tettünk utcára apád halála után.
– Apám? Fogadni mernék rá, hogy őt sem szerette. Tudnak maguk egyáltalán szeretni? A pénze kellett csak, nem igaz? Különben meg igaza van, beteg vagyok. Maguk tesznek beteggé.
Hátával az asztalnak dőlt, kezeivel maga mögött kotorászott, miközben remegő bensővel nézett a mostohaanyja vérben úszó szemébe. Úgy tornyosult fölé, mint valami ördög. Kissé összehúzta a száját, majd hatalmas lendülettel a lány arcába vágott. Hamupipőkének minden porcikája sajgott. Miért? Miért kell őt bántani? Hát csak az maradhat életben ebben a világban, aki bántásért bántást ad?
A mostoha elmosolyodott zavarodottságát látva, majd biztos, ami biztos, újra felemelte a kezét. De már nem tudott Hamupipőke arcához érni, mert félúton égető fájdalom hasított a mellkasába. Mindkettőjük szeme kikerekedett, el sem tudnánk dönteni, melyikük lepődött meg jobban. Az asszony kezdte elveszíteni az egyensúlyát, ide-oda dülöngélt, de a lány nem várta meg míg összeesik és elterül a padlón, amit már annyiszor felsikáltatott vele.
Gyorsabban futott, mint a képzelet. A mostohatestvérek sértetten felsikoltottak, amikor elvágtatott mellettük. Könnyben úszó szemekkel kirontott a házból, átrohant az udvaron, a baromfik felháborodottan röppentek szét, majd a távolban magasodó királyi palota felé vette az irányt. A gondolatai száguldoztak, akárcsak a felhevült vér a testében. Hatalmas űrt érzett a szívében, és tudta, valahol mélyen annyira tudta, hogy ezt már sosem töltheti ki semmi. Ő vájta ezt a lyukat. Szétroncsolta a saját szívét, hogy az férgek kuckója legyen, és napról napra jobban rohadjon. Mert bár megszabadította magát az egyik ördögtől, cserébe ezer démon szegült mellé. Csuklyás, sötét alakok, akiket csak ő látott. Ott voltak, miközben átvágtatott árkon-bokron, és akkor is, amikor már csak egy lépésre volt a kastély bajáratától. Az őrség meglepettségében azt sem tudta, mit csináljon, Hamupipőke pedig nem habozott, berontott a szépen faragott fakapun. Azt remélte, ha gyorsan cselekszik megszabadulhat attól a fura érzéstől, ami belülről fojtogatta, lerázhatja a démonait. Még nem tudta, hogy ők már örök kísérőjévé esküdtek.
Folyosót folyosó után hagyott el, emberekbe ütközött, akik átkozódva kiáltottak utána, de rájuk sem figyelt. Csak látni akarta a herceget. Utoljára. Helyette viszont egy fiatal, csodaszép lányba botlott. Olyan karcsú volt, mint ő maga, világos fürtjei koronaként tekeregtek a fején, égszínkék szeme lágyan simogatott. Hamupipőkét mégis felzaklatta. Akár ő is lehetett volna egy másik életben. Ekkor döbbent csak rá, hogy még mindig szorongatja a véres kést. Érezte maga mellett mostohaanyja szellemét, aki azt suttogta, hogy gyerünk, akkor neki se kegyelmezz. A falak megindultak a lány felé, a démonok köré gyűltek. A kés éles csattanással esett a padlóra, a démonok bizonyítékként begyűjtötték.
Ekkor fordult be egy fitalember a folyosóra. Oly réginek tűnő emlékeket ébresztett fel Hamupipőkében. Szerette talán? Már fogalma sem volt. Azt mondják, akit szeretünk, az a legjobbat hozza ki belőlünk, a lányból viszont a legrosszabbat csalogatta elő. Nem is tudta, hogy létezik ez a gonosz oldala. Elárulta vele saját magát és a szerelmüket, mely most porrá égett. A hercegnek nem kellenek gyilkosok.
Hamupipőke lábai eddig bírták, mint egy megviselt rongybaba, úgy csuklott össze. A herceg akár a szélvész, odaszaladt, és elkapta még mielőtt a padlóba ütötte volna a fejét. A grófkisasszony aggódva toporgott, és segítségért kiáltozott. De Hamupipőke ezt már nem hallotta, már csak a herceg két csodálatos szeme létezett számára. És a hercegben is megmozdult valami, olyan ismerősnek tűnt neki ez a szegény teremtés. Ujjait a lány ujjai köré kulcsolta, és hirtelen azt sem tudta, mit mondjon.
– Hát nem ismersz fel? – suttogta az.
Azok a vonások, az az ajak, a szemek… valahol már látta ezt a lányt.
– Én vagyok az – mosolyodott el. – Hamupipőke.

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images