A kevesebb néha több - Résztvevők voltak - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. szeptember 28., péntek

A kevesebb néha több - Résztvevők voltak


Vié - Bárcsak ismernélek

Aztán azon gondolkodtam, hogy ha öcsém született volna, engem várt volna az iskolában, hogy menjek érte, a menzán hozzám tolta volna át a főzeléket, amit nem szeretett, de elcsente volna a sütimet, velem épített volna rakétát és gyakorolt volna valamelyik labdajátékban, hogy beválogassák a csapatba. Velem jött volna el az első szerelmének a születésnapjára ajándékot venni és én vigasztaltam volna az első csalódása során, hogy nem minden lány ilyen és van még ideje, legyen türelemmel és ne az előzőből induljon ki. Ott lettem volna minden sport eseményén, és ha diszkóba megy én lettem volna, aki kicsempészi a házból, csentem volna egy szál cigit, és egy üvegsört, hogy próbálja ki és undorodjon meg egy életre, de ne vágyakozzon utána. Én akartam segíteni bepakolni az új lakását, amit az egyetem melletti munkájából fizet és esténként csinosítgat, én akartam lenni a bizalmasa, aki sosem árulja el egyetlen titkát sem, és a becsúszott gyerekre is azt mondani, Isten áldása és ő nem tehet semmiről, mindketten többször, több ízben fel lettetek készítve a szexre és annak hanyag következményeire. Én lennék az első, akitől babakelengye ajándékot kap és fakadnék sírva, mert megkérnek, hogy legyek a kereszt anyja. De egyik verzió sem válhat már soha valóra, nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel, szerethetek olyan valakit, akit sosem ismerhetek már meg, mert elvette tőlem az élet és gyászolhatok olyan mélyen, mintha csak az egyik felemet vesztettem volna el. Éreztem, hogy a fájdalom átjár és mélyre húz, elővettem egy üres füzetet és egy tollat, majd írni kezdtem, nem egy naplót, mint a korom béliek, hanem leveleket, amiket úgy írok, mintha személyesen mesélném el a szomszéd szobában viháncoló tesómnak a nap végén az ágyán elterülve, hogy a fejünk a padlót éri, mert mért ne? A sorok, oldalak egyre fogynak, ahogy múlnak a napok, én pedig kezdek kikecmeregni ebből a furcsa érzésvilágból, mikor betelik az első füzet, átlapozom, néhol elmaszatolódtak a betűk, van ahol aprón kezdtem és hatalmassal fejeztem be, végül becsukom és alkoholos filccel ráírom, hogy Angyalnak. Egy cipős dobozba rejtem a szekrényem mélyén. Még nem állok készen arra, hogy elmondjam anyának. Másnap a suliból hazafelé veszek egy üres füzetet és már az úton elkezdem írni, mintha látnék egy elsuhanó árnyékot, vagy egy elhaló kacagást, esetleg felvillan egy ruha sarka, ekkor értem csak meg igazán, hogy bár nem látjuk Őt, velünk van, elkísér és meghallgat, megvéd, ha épp arra van szükség. Hosszú évek telnek el így, és én már nem is vagyok képes a füzetek nélkül élni, mikro hazaérek az iskolából anya már otthon van. A szobámban ül a szőnyegen körülötte kiterítve a füzetek, biztos véletlenül rálelt a dobozra pakolászás közben, könnyes tekintettel néz rám és felém nyújtja a karját, hogy menjek oda hozzá. Megfogom és az ölébe kucorodom, nem mondunk semmit, mert ugyanazt a kifejezhetetlenséget érezzük, amit én megpróbáltam leírni, hogy könnyebb legyen. Annyit mondott mikor az utolsót is elolvasta, hogy írjak még ilyen szépeket, mert ahogy olvasta és elképzelte Angyalt se nem fiúnak, se nem lánynak, mindig boldogság töltötte be a szívének azon részét, amit neki szánt attól a perctől fogva, hogy megtudta gyermeket vár. Ebben az évben ünnepeljük édesanyám ötvenedik születésnapját, már megnehezítette a látását a kor, így már nem egyszerű a macskakaparásaimat olvasnia. Ezért a férjem és én begépeltük az első Angyal füzettől kezdve mindet és addig szerkesztgettük, míg olyan nagy betűtípusban is ki tudtuk nyomtatni, hogy szemüveg nélkül is jól lássa, meghaladta az ezer oldalt. Mikor a kezébe vette, újra megláttam azt a fiatal nőt, aki a szobámban ül és olvas, olvassa a lánya történeteit, a meg nem született gyermekről és a vele eltöltött napokról, hétvégékről, nyaralásokról, mind más és más még is ugyanaz. Az elképzelt közös élet reménye, mely megunhatatlan volt számára és nem csak őt tette ez boldoggá, hanem engem is. Mert ha csak ez az egy életünk van, és halálunk után találkozhatunk rég elvesztett szeretteinkkel, akkor alig várom, hogy megismerhessem őt, hiszen előttünk fog állni az örökké valóság.

* * *

Egyetlen kijelentéssel megváltozott az életem, lehetett volna egy kistestvérem, sosem született meg és másikra sem lesz már mód. Éreztem, anyám szavaiból, hogy valahol mélyen már nagyon régóta rejtegette összetört énjét és most felszínre került. Engem is felzaklatott, de nem tudtam másra gondolni, mint Ő rá, hogy milyen lett volna, fiú vagy lány, nagyszájú vagy magának való, folyamatosan húztuk volna a másikat, vagy köztünk is lett volna az a testvéri kapcsolat, ami egy életen át kitart. Mi lett végül azzal a kicsi gyermekkel, akit neki szántak volna? Magányos marad örökre, vagy új „tervet” készítettek neki, sok-sok kérdés, amire nem kapok választ, és ekkor beugrott, már mért ne kaphatnék? Ha nem adnak, akkor majd én válaszolok rájuk, elővettem egy füzetet és írni kezdtem, úgy írtam, ahogyan más mesél és az üres füzeteim, amik otthon voltak gyorsan beteltek, nem éreztem még azt, hogy készen állok megmutatni őket anyának. Évekkel később akadt rájuk és nagy odaadással és beleéléssel olvasta firkálmányaimat, de láttam, hogy boldoggá teszi őt Angyal története, így folytattam és mikor újabb füzettel lettem kész, már rögvest rohantam hozzá, hogy mihamarabb elolvashassa. Mindkettőnknek gyógyír volt a gyászra, neki az olvasás, nekem az írás, amikor elérkezett az ötvenedik születésnapja a kézírásomat, már nem tudta elolvasni, férjem ötlete volt, hogy gépeljük be és nagyítsuk fel, hogy jól láthassa. Mikor átadtuk Angyal egésztörténetét a ráncos arcban és a megfakult tekintetben újra láttam az én fiatalkori anyámat, és tudtam, hogy egy életem van és halálom után, remélem módomban áll találkozni vele és végre megismerni őt.

* * *

A világom tizenhárom éves koromban fordult ki a sarkaiból, mikor megtudtam, hogy lett volna egy kistestvérem, de még idő előtt meghalt és attól a naptól kezdve más szemmel néztem az életemre és az engem körülvevő világra. Nem tudhattam, hogy fiú vagy lány lett volna, így váltakozva képzeltem el magam körül hol egy hugicát, hol egy öcsikét, akik színesebbé és izgalmasabbá teszik az életem, egészen a kis apróságoktól a nagy volumenű dolgokig, s mivel egy gondolatot sem akartam elfelejteni papírra vetettem az összeset, amit rejtegettem anyám elől. Néhány évvel és sok füzettel később rálelt ezekre az irományokra, és úgy láttam enyhíti a gyászát, így folytattam tovább, az ötvenedik születésnapjára beköttettük az egészet és akkorára nagyítottuk, hogy szemüveg nélkül is olvashassa Angyal történetét és remélem, mikor az én időm is lejár, mint minden emberé ezen a világon, akkor a túl oldalon anya és Angyal fognak várni és végre megismerhetem őt.


A. Andi - Bárcsak ismernélek

Azt hiszem, a legéletteltelibb közöttünk az a liliomokból font koszorú volt, amit a bátyám a csomagtartóba tett. Összehúztam magamon a fekete szövetkabátomat, miközben a szél az arcomba fújta a hajam. Majdnem hátraugrottam a csomagtartó ajtajának éles csattanására. A testvérem még csak rám sem nézett, valószínűleg nem szerette volna látni a szememben ülő könnyes ürességet. Láttam az apró mozdulatain, ahogy állig felhúzta a dzsekije cipzárját, ahogy megforgatta a kezében a kocsi kulcsot, hogy legszívesebben a vállaimnál fogva megrázna, hogy ébredjek már fel, ez nem mehet így tovább. Nem a nagyi miatt bámult olyan mereven maga elé, még csak nem is a hideg miatt. Elege volt belőlem. Abból, hogy idestova tíz éve minden vasárnap az ebéd utáni süteményt kértem hangtalan ajkaimmal, hogy minden karácsonykor lesütött szemekkel nyúltam a mézeskalács után, amit már nem mi sütöttünk, csak leértékelt áron megvettünk egy boltban. A feje tetején jött ki, hogy minden október 6-án úgy keltem fel, mintha a saját temetésemre készülnék. Hogy valahányszor meglátogattuk a nagyapát, el-elkalandozott a tekintetem a kandalló mellett álló karosszékre, melyben egykor a nagymama ült. Pedig sosem mondtam semmit ezekről a dolgokról. Inkább összeszorítottam a szám, és hagytam, hogy belém fojtsa a szót a fekete iszap, ami mintha elnyelni készült volna. 
Ez is egy olyan október 6-a volt. Ködös gondolataimból a nagyapa csengő hangja húzott ki, aki hirtelen felbukkant mellettünk. Olyan hangja volt, mint egy öreg, bölcs királynak azokból a mesékből, amiket még a nagyi olvasott nekem. Azóta száműztem a meséket.
- Indulhatunk, gyerekek? - kerülte meg a kocsit.
- Hogyne - bólintott tárgyilagosan a bátyám, majd felém bökött: - Te szállj be hátulra!
Szótlanul engedelmeskedtem. Az autóban a térdemet bámulva hallgattam  a nagyapa szavait a motor halk berregésével. Az arca még mindig sugárzott, fehér haja változatlanul dús volt hetven éves kora ellenére. Elfogott a rosszullét, a magamtól való viszolygás, ami olyankor szokott, amikor rájövök, hogy mekkora egy hálátlan dög vagyok. Újra és újra felszaggattam a régi sebeket, az égi erőket hibáztattam, akik magukhoz szólították a nagymamát. Értem én, hogy a mai romló világban odaát is szükség van erősítésre, egy jó emberre, de az Isten szerelmére, én is meg szereztem volna rendesen ismerni a nagyit. Mert kislányként nem sokat fogtam fel az ő nagyságából, és most annyi választ vettek el tőlem, annyi történetet vitt magával a sírba. Tövisből font láncot tekertek a mellkasom köré, és egy krákogó hang azt mantrázta, hogy a tata még itt van, őt megismerhetném, mégsem teszem.
Amikor anyunak próbáltam beszélni arról, hogy az rohadtul nincs rendben, hogy darazsak kezdenek zümmögni a fejemben, ahányszor csak elmegyek a temető mellett, két telefon között legyintett egyet, hogy most már engedjem el a múltat, és ment tovább. Azóta a mi hármas kis eszmecserénkből végérvényesen kizártam anyut. Maradtam a darazsakkal. Nekik legalább mindig volt mondanivalójuk.
Leparkoltunk a kovácsoltvas kapu előtt. Elindultunk befelé. Száz meg száz szürke kőtömb. Ennyi maradt belőlük? A sírjuk az enyészeté lesz és a csontjaikat elhordják a kutyák? Annyi szép mesét hallottam tőle... Látom, ahogy mozog az ajka, ahogy minden lapozáskor megnyalja kicsit. Imára kulcsolja az ujjait. Ő tanított meg imádkozni, hallom, ahogy együtt suttogjuk a Miatyánkot. Miatyánk... Azóta nem tudok imádkozni. Akárhányszor megpróbálom, belém mélyeszti az ördög a kardját. És én még mélyebbre nyomnám, mert tudom, mivé lettem. Zúgolódom, és megkérdőjelezem a nagyobb erőket. Már nem hiszek nekik. Miattuk nem ismerhettem meg igazán. Már sosem tudom meg, miért szerette annyira azt a zöld konyharuhát. Miattuk vagyok magam ezzel a nagy ürességgel. Miattuk hazudok most is.
Igazából nem vagyok egyedül. Belülről feszegetik az izmaimat, fűrészelik a csontjaimat a darazsak. Lassan kezdhetném becézgetni őket, mint valami házi kedvenceket. 
Mit mondana, ha itt lenne? Csak erre tudtam gondolni, miközben a koszorút igazgattam a sírján. Közhelyek sorozata jutott eszembe, hogy biztos mosolyogna és megsimogatná a fejem. Nagyon büszke lenne rám. A fenéket lenne büszke. Miért tenné? Valójában fogalmam sem volt, mit mondana. Tíz éve vártam a választ, valami visszajelzést, bármit, bárkitől. Ő biztos megmondta volna a tutit. Ahogy régen. Bár annyira nem emlékeztem rá, de meg kellett mondani, ezért volt ő a nagyi. Akinek a története a legizgalmasabb regény lenne a számomra. Nincs a könyvtárban. Annyi titok, annyi kincs, ami a múltba veszett. Annyi hang, amit már nem hallunk. És annyi kiáltás a föld melyéről, amit csak én hallok.
- Gyerünk most már - szólt a bátyám.
- Mennyi ideig voltunk itt, tíz percig? - méltatlankodtam.
- Tudod, hogy sietnünk kell.
- Neked kell sietned. 
- Nem várhatod el, hogy akárhányszor kedved szottyan itt lebzselni, órákat várjunk rád.
- Akkor menj el!
- Elment az eszed? Ne ordibálj egy temetőben!
- Mert neked aztán rohadtul sokat jelentenek a temetők. Különben sem tudnám túlharsogni őket... - gondoltam a hangokra.
- Gyerekek, ne veszekedjetek, mit szól ehhez a nagymamátok.
Az ajkamba haraptam, és az ég felé pislogtam.
- Na, mi a baj? - simogatta meg a vállam a nagyapa, mire odébb léptem, és lerogytam a sír mellé.
- Nem akarok elmenni - suttogtam. - Megvárom, amíg a mama feljön, és akkor végre ismét hallgathatok mesét. 
- Azt hittem, már rég kinőttél a mesékből - nevetett fel a testvérem, de senki sem figyelt rá. Néztem, de nem láttam.
- Ugyan már - guggolt le mellém valaki -, nem kell neked a nagyihoz menned, hisz itt van veled. Ott van a napsugárban, nézd, hogy táncol. Azta, jobban ropja, mint az esküvőnkön. Ott bújik meg a növények közt, átjárja a levegőt. 
Komolyan kezdtem aggódni, mert a darazsak egy percre elhallgattak. Szükségem volt rájuk, nélkülük úgy éreztem, felfal a csend. Hosszú éveken át a szívemmel dobogott az érzés, hogy a nagyi eltávozásával nem maradt már senki. És ez annyira megijesztett, hogy képtelen voltam nyitni az emberek felé, mert hát ki akar egy olyan barátot, akinek nincs senkije. Az elméletem megdőlni látszott, hiszen most ott volt. Tancolt a fényben. 
- Nézz az égre, ott van ő, bármikor megfoghatod a kezét - folytatta a nagyapa. - És tudod, örökké mondja a mesét.

* * *

Azt hiszem, a legéletteltelibb közöttünk az a liliomokból font koszorú volt, amit a bátyám a csomagtartóba tett. Nem nézett rám, minden porcikája azt sugallta, hogy legszívesebben valahol máshol lenne. De nem a nagyi miatt. Róla már alig beszélt, mintha végérvényesen a múltba zárta volna. Pedig a darazsak a fejemben folyton arról zümmögtek, hogy a földbe eresztették, és én csak álltam ott tétlenül. Megérdemeltem hát minden büntetést, azt, hogy nem hallhattam több mesét. De én hülye még a nagyapa jelenlétét sem tudtam értékelni, pedig úgy bukkant fel mellettünk, mint egy földre szállt angyal. Őt sem ismertem eléggé. Nem tudtam, hogy issza a kávét, melyik régi sláger a kedvence. A nagyi is annyi mindent elvitt magával a sírba. Ha csak rágondoltam, lefelé húzott a fekete iszap. Fojtogatott a sírás, ahogy leparkoltunk az ódon temető előtt, és a sírok rengetegébe vetettük magunkat. A darazsak suttogtak. Egy percre azt hittem, imát mormolnak. Pedig tíz éve nem imádkoztam. A nagyi nem örülne neki, hisz mindig vele ültünk le, hogy egy mese után imára kulcsoljuk a kezünket. 
Honnan is tudhatnám, mit mondana a nagymama? Elment, magukhoz szólítottak az égiek. Értem én, hogy a mai világban kell az erősítés odaát is, szükség van jó emberekre, de bárcsak megismerhettem volna, mielőtt elmegy. És akkor a végtelen kongás helyett az ő hangját hallanám, amiből erőt meríthetnék. A darazsak csak ürességet adnak.
Hosszasan elnéztem volna a sírt, de a bátyám egyik lábáról a másikra állva sürgetett. Persze, neki ez csak egy elintéznivaló feladat volt. A térdeim felmondták a szolgálatot, és már csak azt akartam, hogy ismét hallhassam a nagyi meséjét. Összemosódott hangok szóltak körülöttem, valaki mellém guggolt. És mintha a fényből is előlépett volna valaki, miközben hallgattam a nagytata szavait.
- Nézz az égre, ott van ő, bármikor megfoghatod a kezét. És tudod, örökké mondja a mesét.

* * *

Nem volt más, csak a darazsak a fejemben és én, még a sírok is becsukták tátongó szájukat előttem, ahogy az egész világ. A nagyi talán szeretett, a darazsak utálnak, de ő már végérvényesen elvitte életem történetét anélkül, hogy felolvasott volna belőle.  Mindig sejtettem, hogy valamiféle varázserővel bír, hisz most is a napsugáron keresztül súgta meg a titkot, hogy ő bizony örökké mondja a mesét.

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images