Éj-mélyből fölzengő - Résztvevők voltak - Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2019. január 5., szombat

Éj-mélyből fölzengő - Résztvevők voltak



Nagy Anna - Szomorú hóember

Előző életemben minden bizonnyal eső voltam,
hullottam az égből: minduntalan.
Esőből pára lettem, fölszálltam hát az égbe csendesen.
Előző életemben minden bizonnyal felhő voltam,
tele érzelemmel, jóval és rosszal.
Ahogyan gyűltek és gyűltek az érzelmek,
úgy sürgetet egyre inkább: az elkerülhetetlen.
Hideg levegő vett körül engem,
amikor megindultak az érzelmeim belőlem.
Hullottak az érzelmeim, hullottam én is.
S újra eső lettem.

Előző életemben most már tudom: hó voltam.
hullottam az égből: minduntalan.
Hideg volt, de imádtam minden pillanatát,
ahogyan lassan beterítettem hegyet, s rónát.
Hullottam minduntalan, és a gyerekek is boldogok voltak.
Játszottak mind kint a hóban, hógolyót gyúrva.
Előző életemben hó voltam, de most élek igazán,
hála a gyerekeknek végre átléptem egy új nap hajnalán.
Három nagy hógolyóból formálták meg testem,
tőlük kaptam fenyőkarjaim, répa orrom, gombszemeimet.
S nyakam köré sálból masnit kötöttek.

Gombszemeimen keresztül figyelem, a készülődő embereket,
Fenyőfát hoznak be a kapukon át,
mézeskalács illata száll.
A kutyusok új ruhát kapnak: rénszarvasosat.
mint a ketten nagyon izgatottnak látszanak.
Valami nagyon fontos esemény közeleghet!
Telnek a napok, egyre inkább nyűg, mint áldás,
a nyakam körül, ez a masnira kötött sál.
Már nem borítja hó: hegyet s rónát,
egyre hatalmasabbnak tűnik a világ.
A gyerekek már nem boldogok,
s egyre csak azt mondogatják:
- Idén sem lesz fehér Karácsony…
Karácsony: erre készültek annyira nagyon?

Már nem vagyok hó, se hóember.
csak egy sál, amit a gyerekek masnira kötöttek.


A. Andi - Karácsonyi fények


A hegy oldalában van egy rozoga fából készült kilátó. Már csak a Szentlélek tartja egyben, de remek kilátás nyílik róla a városra. Ugyanolyan város ez, mint bármelyik másik a környéken. Karácsonykor fénybe borul, mintha az égi csillagképeket utánozná. A főtéren kidíszített fenyő áll, a templomban éjfélkor megszólalnak a harangok, az emberek jókívánságokkal kergetik egymást, valahogy mindenki boldogabbnak látszik, és még a morcos Kormos macskának is odadobnak egy szeletet a megmaradt pulykából, vagy beengedik a házba melegedni, ami persze rögvest életre kelti jókedvét.
De ha lejjebb merészkedünk a hegyoldalon, közelebb a városhoz, láthatjuk, hogy a legutolsó ház ablaka be van törve, bent sötétség honol. Vagy, hogy az utca sarkán álló szemetes tele van gyűrött csomagolópapírral. A hazafelé igyekvő kendős néni nem mer felpillantani, nehogy meglássák a szemében csillogó könnyeket. Úgyis csak kicsúfolnák.
Tovább baktatva az utcákon, a város szívéhez közeledve egy hatalmas kivilágított házhoz érünk. Kovácsoltvas kapuja és fehérre mázolt téglafala van. Az udvarban büszkén mutogatják díszeiket az örökzöld fák, mikulássapkás manók adnak almát a fénylő szarvasoknak, akik a macskaköves ösvényt kísérik, amely a méltóságteljes üvegajtóhoz vezet. Már kintről érezni lehet a mézeskalács édes illatát és a forralt bor hívogató gőzeit. És tényleg ott vannak! A nappali asztalán drága poharak sorakoznak, és színes cukorkákkal megszórt télapók mosolyognak egy tálcáról. A sarokban pedig, pont az óriási üvegablak előtt egy tündöklő karácsonyfa néz le az alatta játszó gyerekekre. Minden olyan, mint a mesékben. Mintha egy előre megírt, jól megrendezett mese lenne az egész. A vidám anyuka és szerető férje a kanapén, a játékos nagyi és a bölcs nagytata bőrkarosszékekben, a frissen diplomázott fiú luxusöltönyében a háttérből kacsint ránk. Ó, hogy mennyi lány várja azt, hogy lehúzza róla azt a szépen szegélyezett nyakkendőjét. És ezt ő pontosan tudja. A szoba másik végében egy serdülő lány fél szemmel fiatalabb testvéreire vigyáz, a másik viszont ott csüng a telefonja kijelzőjén. Valaki nagyon jól megírta ezt a történetet…
      Aztán egy csapásra sötét lesz. Nincsenek fények. Nincsenek hangok. A telefon lemerült.
Csak ők vannak ott.
– Mi a fene ez? Elment az áram? – pattan fel a lány. A nagy lendületben viszont nekiütközik az asztal sarkának, és már csak a bor halk csorgását lehet hallani.
– Mit művelsz? – kiált fel az anya. – A szőnyeg! A gyönyörű fehér szőnyegem! Miért nem tudsz egyszer végre nyugton maradni?
– Persze, majdnem elfelejtettem, hogy a szőnyeg a legfontosabb. A családod meg rohadjon meg a sötétben!
– Ne veszekedjetek! Biztos mindjárt visszaadják az áramot, és megy minden tovább. A szőnyeget meg kitisztíttatjuk. Holnap nyoma sem lesz annak a foltnak – próbálja csitítani megvadult családtagjait az apa, de senki sem figyel rá. Tulajdonképpen már senki sem figyel egymásra, mindenkinek megvan a saját baja, a saját panasza.
– Engem te ne oktass ki! – üvölt az anya, akinek valószínűleg ugyanolyan vörös lett a méregtől az arca, mint hasonló vérmérsékletű lányáé. – Én rendeztem neked ezt az egészet, hogy kedvedre henceghess a barátaidnak, hogy milyen körülmények között ünnepeljük a karácsonyt. Erre még neked áll feljebb!
Halkan köhint valaki, majd mozgolódás, a padlóhoz koppanó szobapapucs hangja hallatszik. Nem mintha bárki is észrevenné mindezt. Az apa közben fel akar kelni, és véletlenül a kanapéba lábába botlik, mire káromkodva kezdi masszírozni sajgó bokáját. Az anya tüdejét fojtó érzés szorongatja, de azért torkaszakadtából ordít, mert azt hiszi megint leesett valami, ami kárt tehet a drága berendezésben. Az egész utcában arról fognak beszélni, hogy mekkora kalamajkát csapnak. Ilyenkor, amikor a sötétség megfosztja az embereket a Szenteste fényeitől, a karácsonykor újra és újra leadott tévéműsoroktól, vagy magukban mérgelődnek, vagy azt kémlelik, hogy mit csinál a szomszéd. Más sem hiányzik neki, minthogy a piacon azt hallja vissza, hogy a gyerekei felverték a környéket sértődöttségükben. Dolgozott ő eleget ahhoz, hogy ott legyenek, ahol vannak. Hogy ne a patkányok között kelljen imádkozni egy jobb életért. Hogy ne a törött gömbökbe kelljen kapaszkodni, amikor egy iszákos apa mennydörgő léptei remegtetik meg a padlót, a plafont, mindent. A kérése úgy látszik, meghallgatást nyert, de imádkozni azóta sem szokott.
Már ott van a lány nyelvén a következő szó, amit az anyja fejéhez vágna, amikor kocsi kulcs zörög végig a lakkozott asztal lapján. Ez mindenkiben bent rekeszti a szót, és egy percre megfagyasztja a gondolatokat. Mindig így szokta. Nem szól, csak lelép.
– Hát te hová készülsz? – suttogja az anya.
Közben a lány letelepszik a padlóra, fejét lehajtja, és a húga hajával kezd babrálni, mintha igazgatná. Van, akihez lehet kedvesen szólni…
A fiú kihúzza magát, szóra nyitja a száját, a választ fontolgatja, habár még fogalma sincs róla, mi lesz az. Aztán hirtelen elfeled mindent, mert a háta mögül fényesség szűrődik az előtérbe, mintegy égi megváltásként. Hideg borzongás fut végig a hátán. Lehet, hogy vele nem szoktak kiabálni, mert hát hogy is nézne az ki, ha a család büszkeségét lehordanák a sárga földig, hogy aztán a szomszédok mindenfélét terjesszenek a városban, de az anyja tartózkodó pillantásából mindent le lehet olvasni. És testvére szemében is izzik a csalódottsággal vegyített düh, ami minden alkalomkor végigperzseli a szívét. Igazából nincs rá szükség, miért maradjon? Csak arra jó, hogy ország-világnak mutogassák a diplomázási képeit és a tökéletességbe csomagolt üres életét.
Kék szemei azonban otthagyják a múltat és furcsa életének ködös lejtőit, a nagyapja barátságos alakjára siklanak, aki gyertyával a kezében battyog a nappali felé. A fiú nem is tudta, hogy ilyen gyertyákat is tartanak otthon. Hogyan is lenne lehetséges, amikor minden tele van az anyja energiatakarékos égőivel. Ha tényleg az energiatakarékosság érdekelné… De hát ő mintha a szomszédoknak élne. Hasonló meglepettség fut végig az apán is. Hogy az ő felesége nem vesz ilyen csodákat, az biztos. Ahogy felötlött benne ez a gondolat, egyből elszégyellte magát, és egy másik hang azt kezdte csiripelni a fülébe, hogy igenis csodákat vásárol a felesége, mint ahogy azt számtalanszor a tudtára adta. Csak épp másfajta csodákat… Hogy nekik vagy a szomszédok kedvére, az már más kérdés.
A nagyapa leteszi a gyertyát az asztalra, szépen elhelyezkedik a karosszékében, megigazítja csontkeretes szemüvegét, majd csak úgy mellékesen kijelenti:
– Hoztam gyertyát.
Igazából nem tudja, mi ebben az a nagy szenzáció. Az ő idejében még más volt a karácsony. Él-hal a színházért, azt meg kell hagyni, de ez a színészkedés nagyon nem az, amire vágyik. Olyan ez, mint a műanyag, ami lassan felgyülemlik a tengerek mélyén, a talajban, mint a veszélyes hulladékok, amik megmérgezik a levegőt, úgy teszi tönkre mindez az emberi szívet. Volt régen is taktikázás, szomszédok nem kevésbé, de valahogy egész más belekerülni egy ilyen közegbe, mint látni a tévében vagy hallani róla az utcán. Itt már az ajándékokat is készen veszik a kicsiknek, nem törődnek a csomagolással, azzal, hogy egy szép masnival kössék körül a csomagokat. Csinálhatnának közösen karácsonyfadíszeket, süthetnének mézeskalácsot. De hát minek, ha ott van a sarkon a bevásárlóközpont? A nagyok már nem is kapnak semmi egyedit, itt van a pénz, költsd el, az a legegyszerűbb. Persze ők örülnek neki, de aligha érzik, mit jelent a karácsony. Csak egy nagybetűs ünnep a kirakatban, amikor kigyulladnak a fények, de a szívekben valószínűleg kormos sötétség uralkodik. De tudja ő, ha elég kitartóan ásunk, aranyat találunk a mélyben. Hisz most megcsillant valami a szemükben. Csodálkoznak. Végre rácsodálkoznak az ünnepre, amit annyian elfelejtenek. Tanulhatnának valamit a kicsiktől, akik tényleg úgy ülnek ott a fa körül, mintha a Messiást várnák. Mintha épp most simogatná meg a fejüket. És amikor ránéz a feleségére, a nagymamára, kiderül az ég, és biztos benne, hogy valahogy örömöt, békét és hitet lehet csempészni a lelkükbe.
– Kisfiam? – néz az anya nem is annyira kicsi fiára, mire az leteszi a kocsi kulcsot. Egyenesen a nagyapa szemébe néz. Kicsit ijesztő azért, sosem farkasszemezett az öreggel. Olyan mintha szavak nélkül mesélne. Mintha valahonnan a távolból felcsendülne egy dal, amit nagyon régen énekeltek neki, szinte már el is felejtette.
Hirtelen odamegy a karácsonyfához, és leül a testvérei mellé. Az öccse kisautóját kezdi nézegetni. Egykor ő játszott ilyenekkel! De szép idők voltak azok! A példáját követve az idősebb lány a húga plüssmaciját veszi remegő kezébe. Sosem volt a meghitt családi jelenetek híve, mert ezeket mindig úgy ismerte, mint amikor meg kell játszania magát, egy előre megírt sablonba kell illeszkednie ahhoz, hogy elfogadják. És a bátyját sem látta még így, folyton eltökélt arcán ismeretlen mosoly bujkált. Igazából nagyon vicces volt az egész.
Ahogy ott ültek, és a gyertyafény megvilágította az arcukat, az anyában furcsa érzés bontakozott ki. Mintha látta volna már ezt a képet. Valamikor régen. Álmaiban. Mert gyermekkorában erről ábrándozott, hogy majd ilyen családja lesz, ezt a ragyogást látja az arcukon, hogy mind együtt lesznek. Egész életében ezt akarta elérni, és nem tagadhatjuk, hogy a hangszálai tényleg kitettek magukért, amikor az volt a feladat, hogy hangos szóval összetereljék a családot. De valahogy mindig hiányzott valami, és ez kegyetlenül idegesítő volt. Soha nem is élvezte igazán az ünnepet.
Bukfenceztek a gondolatai, idegen és ijesztő helyzet volt ez, hirtelen nem tudta, mit csináljon. És ő még azt hitte, hogy neki már nem mondhatnak újat az életről. Minő igaz, ilyen szomszédokkal körülvéve hall az ember egyet s mást az élet ügye-bajos dolgairól. De van, amit nem elég hallani vagy olvasni. Van, amit érezni kell. Habár így Szenteste közepén nem állhatott neki saját kezűleg mézeskalácsot sütni vagy elhozni végre azt a németjuhászt a menhelyről, amiért a kisebb lánya már hónapok óta könyörgött, de azért felvette az elcsúszott sütis tányért az asztalról, és odanyújtotta a gyerekeinek.
És a gyertya szebben ragyogott, mint bármilyen karácsonyi fényfüzér. Már nem is volt olyan sötét, hisz lassan felfedezték egymás szívének fényét, amiről nem is gondolták, hogy létezik. A Hold bevilágított az ablakon, és komolyan, mintha nevetett volna. Olyan hangja volt, mint a nagypapának, aki olyan meleg tekintettel ült a karosszékben, hogy akár Télapónak is beállhatott volna. Mesélt. Mesélt mindenféléről, de úgy, hogy már nem figyeltek az időre, a vörös foltra a szőnyegen, még a szomszédokra sem. Mesélt az életről, a karácsonyról, a Megváltóról, és végre mind úgy érezték, hogy jobban élnek most, mint megrendezett életük bármely eddigi szakaszában.


Saver • All I Want For Christmas •

Apró hópelyhek mágikus tánca, hóvirágok bűvös össze-visszasága.
Néztem őket, az ablakon keresztül, a meleg szobába… Minden ’oly hidegnek tűnt.
Jegesnek éreztem a lelkem, bűntudat honolt a mellkasom mélyén, amiért megkeseredett Grincs módjára nem vagyok képes beengedni szívembe a karácsony szellemét. Annyi, de annyi indokkal mentegettem magamat fejbe emiatt.

Elsőként a szüleimet hibáztattam, amiért az ünnep idején hajlamosak voltak jobban szemügyre venni a boros üvegek belsejét, mint az szerencsés lett volna. Noha máskor is megtették, ilyenkor még magukhoz képest is túlzásokba estek.

A második ok; tudtam, a karácsony egy kamu. Nem több, felesleges felhajtásnál. Nem tetszett, amiért az emberek többet magyaráznak bele. Hiszen, nem szól másról, csak az ajándékozásról, nemigaz? Olyan szeretteink jönnek látogatóba, akikre máskor rá sem néznénk… A szeretettről beszélünk, elvileg ezt ünnepeljük ilyenkor, azonban valójában mindenkit csak az izgat, minél nagyobb meglepetés lapuljon a csomagjába. Hogy megérkezzen számára az, amit kért a „Jézuskától”. Ki gondolt ilyenkor azokra, akiknek a karácsony, a fagyos poklot jelenti csupán? Ki gondolt tehát, rám például? Rám, aki a kintről beszűrődő balhé zaját próbáltam figyelmen kívül hagyni, miközben azért imádkoztam, vége térjen végre a nap, és magányosan bámultam a csillagokat a szeretetett leghalványabb szikrája nélkül.
Egy perc múlva éjfél – állapítottam meg, félszegen az órára pislantva. Apám még mindig odakint üvöltött. Mennydörgő hangjába beleremegtek a falak. Kezével lesodort valamit, ami menten össze is törött, ahogyan a padlóra zuhant. Hallottam anyám zokogását a falon keresztül.
- Boldog karácsonyt – suttogtam magamnak, abban a biztos tudatban, hogy nincs semmi, de semmi ezen a világon most már, ami melegséget hozhatna a szívembe.
Hiszen pontosan tudtam – és emiatt gyűlöltem igazság szerint a karácsonyt – amit én valójában akarok, azt senki nem adhatja meg nekem. Az a valami, vagyis… sokkal inkább, valaki… örökre kitörlődött az életemből. Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy egy könnycsepp magányosan végig gördüljön az arcomon. Azt kívántam, bárcsak teret adhatnék az összes fájdalmamnak, valódi záporként onthatnám ki magamból bánatomat. Ám csak ennyire futotta. De hogy miről is volt szó pontosan? Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell ugornunk egészen négy évvel ezelőtt, a középiskola kezdetére. David Sprouse. Igazi rossz fiú volt. Én pedig igazi jó kislány. Ismerős story, nemde?  Annyira klisés, hogy az már szinte fáj…

Beleszerettem. Hogy miért? Az marha jó kérdés. Négy évet kutattam válasz után, de nem bírtam rájönni. Ugyanis Davidbe aligha lehetett találni némi szerethetőt. Különös tekintettel az én helyzetembe, nem lett volna egy lány sem – rajtam kívül persze – aki őszintén, tiszta szívből szeretni tudta volna. De én igen. Illetve, ez nem igaz így teljesen… eleinte még nem. Nem, mert folyton megalázott. Bántott. Mindenféle módon, ahogy csak tudott. Kinevetett a hátam mögött, a barátaival; lejáratott az egész osztály vagy akár az egész iskola előtt. Hamis pletykákat terjesztett rólam; beszólogatott. De abban az életszakaszomban talán épp erre volt szükségem. Pontosabban, erre is.  
Mert amikor vele voltam… pláne, ha senki más nem látott, vagy hallott minket, teljesen megváltozott. Akkor láthattam azt a fiút, aki soha nem mert lenni mások előtt. Na és az a srác, aki akkor volt… abba az emberbe szerettem bele! Mert valahányszor belenéztem a szemeibe, saját magamat láttam visszatükröződni benne; erősnek akart látszani, de közben ezer sebből vérzett.
Kislányosan belehabarodtam. Nem igazán szerelem volt ez akkor még, inkább csak rajongás az addig nem ismert törődésre válaszul. Előtte soha nem vett észre egy fiú sem, egyiktől se számítottam kedvességre, de tőle kérés nélkül is megkaptam. Annak ellenére, hogy egyértelműen nem voltunk egy súlycsoport.

Legyünk őszinték; én egy lúzer voltam, ő pedig az a fajta, aki bárkit megkaphat, akit csak akar. Viszont néhány illedelmes mondatnál, pár kedves pillantásnál többet nem kaphattam tőle. Túl nagy szakadék tátongott közöttünk, értelmetlen lett volna és egyébként se érdekeltem. A beismerés annak idején, csak nem kettéhasított. Mégis, az a fájdalom, a mostani égető, üres gyötrelemhez képest, kis nyári zápornak tűnt. Összejöttem egy másik sráccal. Aaron Hemmingsel – aki a szakításunk után David barátja lett. Minden porcikám el akarta felejteni Davidet és esküszöm, esküszöm minden Istenre, azt hittem sikerülni fog. Néhány naiv pillanatban, őszintén úgy hittem sikerült is. De valahányszor megláttam… Éreztem, nem tudom elengedni őt. Képtelen vagyok feladni. Akkor sem tudtam megtenni, ha tudtam, reménytelen.

Oh, hányan mondták nekem: hagyd a francba, találsz jobbat is! Én barom meg el is hittem. Most pedig, a karácsonyi fények között keresve a békességet, kellett rájönnöm és megértenem: ő volt a tökéletes! De a döntő pillanatban, elcsesztem. Mindent, mindent leromboltam, amit felépítettem, és hazavágtam az egész francos életemet. Mert akkor, mikor ott állt mellettem és lehelete ajkaimon keringőzött… Akkor, mikor megtehettem volna; összejöhettem volna vele, megijedtem. Olyan borzasztó jeges félelem kerítetett hatalmába, szorította apró darabokra mindenemet, amilyet még akkor sem éreztem sohasem, mikor apám üvöltve anyámnak rontott, vagy mikor italtól ittasan kicsapta az ajtót. Csak az járt a fejembe, ha szétmennénk, abba belepusztulnék. Akkor már túl voltam egy szakításon, egy olyan fiúval, akit nem is szerettem igazán. Nem úgy, mint Davidet. Francba is, hát ez a bökkenő; soha, senkit nem fogok úgy szeretni, mint őt! Mégis visszautasítottam, mert én bolond azt hittem, nem nagydolog ez; hamar túl leszek rajta - ha soha össze se jövök vele. Így visszatekintve, komolyan nevetnem kellett magamon. Talán valóban meg is tettem volna, ha közben a lelkem nem üvöltött volna kegyelemért.

Az emlékek forgatagát a telefonom csörgése szakította félbe. A 5 seconds of summer híres dalát, a Want you back dalát zengte. Nem véletlenül ( No matter where I go, I'm always gonna want you back / I know I will never get over you ) saját elhibázott sorsomat láttam a sorokba.
Felvettem a mobilt, mielőtt tovább sajnáltathattam volna önmagamat.
- Hali, Kate! – köszöntött barátnőm, Bella kedélyes hangja.
Kicsattant a boldogságtól, ez pedig valahogy engem is felderített.
Bellat szinte a kishúgomnak tekintettem, ő pedig engem a nővérének. Így ha végre valahára boldognak láthattam – mert biza, meg kellett dolgoznia érte nem is kicsit – akkor az rám is átragadt.
- Akkor a parkba? – jelentőség teljesen hümmögtem válaszul.
 – Oksa, akkor ott találkozunk. Ne késs! – utolsó mondatát, mintegy viccesen fűzte hozzá.
Kierőszakoltam magamból egy nevetést, habár magamba rettegtem.
Még pedig azért, mert Bella úgy gyűlölte Davidet mint a legalávalóbb pokoli teremtményt ami csak létezik, én pedig most készültem kiteregetni a szennyest. Az elmúlt években a titkok megfertőzték a kapcsolatunkat.

Ahogy egyre közelebb kerültem Davidhez, úgy kerültem egyre távolabb Bellatól. Ez pedig legalább annyira fájt, mint az, hogy elvesztettem a fiút. Nem akartam tovább titkokat rejtegetni a legjobb barátnőm előtt. Hiszen ő volt az a személy, akit a világon a legjobban szerettem. Aki mellettem volt már hét éves korom óta jóban-rosszban, egészségben és betegségben; aki fogta a kezemet, ha át kellett vezetni a vízen. Gyerekként megfogadtam; sosem fogom hagyni, hogy egy fiú közénk álljon. Mégis ez történt. De most, azon voltam, hogy változtassak, még ha nehéz is. Miután az esti félhomályban sétálva a park kihalt aszfalt útján elmeséltem neki mindent, félszegen pislantottam rá a szemem sarkából. Remegtek a térdeim a választ várva.
- Már sokkal régebb óta el kellett volna mondanom, de féltem, mit reagálnál – ismertem be félszegen, mikor a csendet túlságosan is kínosnak éreztem. Bella talán csak a megfelelő szavakat kereste, vagy pusztán az én belső idő érzékem csalt meg.
- De Kate, én lesz*rom Davidet – nevetett fel hitetlenkedve, kicsit talán sértődötten.
Felém fordult. Szemei, mi az enyémbe martak, egészen a lelkemig lehatoltak.
A tizennégy év alatt, egyszer sem nézett még rám ennyire mélyen szántóan, aminek ténye megtorpanásra késztetett.
- A legjobb barátnőm vagy, Katy. Nem érdekel, kicsoda ő, ha boldoggá tesz. Nekem te vagy a fontos. És mindig is egyedül te leszel a fontos – mindezt olyan őszintén mondta, olyan kedvességgel és szeretettel, hogy önkéntelenül sírva fakadtam.
Átöleltem, és hagytam, hogy a melegség átjárja mindenemet. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, és nem kell egyedül megküzdenem a számomra óriásinak számító tragédiával - vagyis azzal, hogy életem szerelme immáron sohasem lesz részese az életemnek -, könnyített a lelkemen feszülő nyomáson. Úgy éreztem vissza kaptam a testvéremet, akit elvesztettem út közben. Ám még sem ez volt a legnagyobb dolog, amit visszakaptam azon a karácsonyon. Mégsem ez volt a legjobb dolog, ami történt velem azon az éjszakán. Ám akkor úgy véltem, ennél nagyobb ajándékot már nem is kaphatnék az élettől. Mindenemet körülölelte a hála.

Mire hazaértem, apám már a karácsonyfa alatt szunyált. A vodkás üveg tőle néhány méterre, árván hevert a földön. Anyám az ágyban feküdt, félig kitakarva. Csak egy bugyit, valamint egy szakadt pólót viselt. Ágya szélére némi hamu hullott. Valószínűleg dulakodtak apámmal, és a cigis dobozából a hamu, a paplanra potyogott. Megsajnáltam… Mindkettejüket. Tudtam, hogy sokat szenvedtek életük során és ez jutatta őket oda, ahol most vannak. Néha eszembe jutott, talán én is ilyen leszek e majd ennyi idősen. David után egész biztosra vettem; nem leszek már szerelmes. Ezt pedig nem csupán a gyerekes dac, és az értelmetlen ragaszkodás mondatta velem. Próbáltam szerelembe esni, miután nyilvánvalóvá vált, hogy vele nem fog összejönni. Nem is egy alkalommal. De soha nem történt semmi, még csupán a szikra se pattant fel. Akárhányszor közelebb kerültem egy fiúhoz, azt éreztem, mihamarabb vissza akarok szaladni hozzá.
A bizsergést akartam! Azt pedig csak tőle kaphattam meg. Csak az ő közelébe érezhettem azt, hogy felforr a vérem, hogy a szívem kiugrik a helyére, ha kimondja a nevemet. Viszont ha őt nem kaphatom meg, hogy élhetnék boldog életet szerelem nélkül? Egyedül fogom leélni az életemet? Vagy hozzá megyek egy férfihoz, akit igazából nem nekem szánt a sors? Családot alapítok vele, és mindvégig színlelni fogom a szeretetet? A hazugság tart majd egyben minket? Megráztam a fejemet. Elég volt mára az önmarcangolásból.

Óvatosan a kilincs után nyúlva, halkan becsuktam anyámék hálójának ajtaját, hogy még véletlenül se ébresszem fel őket lépteim zajával.
A szobámba érve rögtön megsimogattam a kis Sissy fejét, aki önfeledt csóválta nekem a farkát, amint meglátott. A kis tacsi körbeugrált, megnyalogatta a kezemet, majd végül letelepedett mellém az ágyra, kis buksiját pedig a combomra ejtette. Felkuncogva simítottam végig bundáján, majd a telefonomért nyúltam.
Bekapcsoltam a wifit, hátha írt valaki. Türelmesen kivártam, azt a néhány percnyi időt, míg a telefon rákapcsolódott az internetre, ám mikor megpillantottam, hogy Davidtől jött egy üzenetem messengeren, azt hittem, mindjárt kivágom az ablakon azt a vacakot. Ez valami újévi tréfa, vagy mi az isten?
Remegő kézzel nyomtam rá a kijelző jobb szélében megjelenő kis chat ablakra.
Hali! Van egy perced? „– összevontam a szemöldökömet. Nem értettem semmit, de a remények elárasztották mindenemet.
Szia. Persze” – írtam vissza, noha láttam, húsz perce volt utoljára elérhető.
Tartottam tőle, ismét elszalasztottam egy lehetőséget. Feltehetőleg az utolsót.
De mindössze egy másodpercre volt szüksége… Azonnal megnézte.
Vártam a kis buborék megjelenését alul, ami azt jelezné, épp ír. De nem történt semmi.

A kijelző elsötétült, a csendet pedig egyedül a bútorok ropogása, a kintről érkező részeg kiáltások törték meg. Becsapva éreztem magamat, holott semmi okom nem volt rá. Én képzeltem többet a szituációba, mint ildomos lett volna.  Már épp arra készültem, hogy lefekszem, mikor őrült kapucsengő sikoly rázta meg a házat. Amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam felvenni azt. Nem akartam, hogy apám felriadjon. Nem szerette, ha felkeltik. Mázlimra, csak átfordult a másik oldalára.
- Haló? – szóltam bele ingerülten. Mégis ki az a barom, aki így csenget fel valahova? Ráadásul az éjszaka közepén (…)
- Szia, Katy! – az ismerős hang hallatára, hogy a becenevemet használta, összeszorult a szívem. Éreztem, hogy fülig pirulok, a haragom pedig tovaszáll.
- Lent várlak. – ennyi, már el is szivárgott. Hiába beszéltem hozzá, nem válaszolt.
Nem árulta el, mi ez az egész, miért jött; nem mondott semmit, hiába is kérdeztem.
Eszméletlenül felbosszantott. Tartottam tőle, ez az egész csak átverés. Nem, egyenesen rettegtem. Ugyanakkor viszont, a gondolatra, hogy David itt toporog a házunk előtt, kellemes izgatottság járta át mindenemet. Egyszerre gyűlöltem és imádtam a tudatot, hogy itt van.  Azért fohászkodtam, apám bár ne lenne kiütve a piától… akkor talán lenne esélyem felinvitálni. Viszont így, csak szégyelltem letolni a képemet oda. Másfelől; mit gondol, ki vagyok én neki, hogy csak úgy ugráltathat? Csak úgy ide állít és mi? Most mégis mit akar? Kósza tétovázásra fecsérelt idő után szélsebesen a nyakam köré tekertem a sálamat, felkaptam a kabátomat, és átléptem a bejárati ajtó küszöbét. Villámgyorsasággal száguldoztam le a lépcsőfokokon, az utolsó emeletnél egyszerű sétává szelídítve lépteimet. 

Nem akartam, ha David túl közel áll az ajtóhoz lássa, mennyire izgatott lettem a felbukkanásától. Arra az esetre, ha tényleg csak egy átverés lenne.
- Ideje volt már – mormogott egykedvűen, amint kiértem a lépcsőházból, és így szembetaláltam magamat vele.
Jó pár méterrel arrébb állt, kicsit fel is kellett emelnie a hangját ahhoz, hogy értsem, mit mond.
Most már végképp nem értettem semmit sem. Mi az ördög folyik itt?
Akárhogyis, el kellett ismernem, boldog vagyok, amiért láthatom. Olyan volt, mintha egy hatalmasat sóhajtott volna a lelkem, ahogyan tekintetem összefonódott az övével.
- Mi a fenét csinálsz itt? – kérdeztem némi csend után, alig leplezve zaklatottságomat.
- Hozzád jöttem. – Bakker ha ezt nem mondod, eskü rá se jövök; vágtam volna rá, a szokott cinizmusommal. Azonban úgy hangsúlyozta ki e szavait, hogy attól elállt a lélegzetem.
- Elhoztam a karácsonyi ajándékodat. – szája sarka egy édes kis félmosolyra húzódott, amitől a szívem féktelen vágtába kezdett. Éreztem, hogy a kinti zord levegő ellenére, mi bőrömet tépte, mindenemet átjárja a forróság.
- Te be vagy rúgva? – érdeklődtem homlok ráncolva. Nem felelt, de mosolya szélesebbé vált.
- Meg ne moccanj, különben… - fenyegetett meg komolytalanul, elindulva felém.
Olyan iramba közeledett, hogy attól összerezzentem. Nem tudtam mi fog történni, mi a fene jár a fejébe, és valóban erős volt a késztetés, hogy hátra lépjek; de nem mozdultam egy tapodtat se mivel erre kért. Közvetlen előttem torpant meg. Két tenyere közé fogta arcomat, ajkait pedig hezitálás nélkül, rapid gyorsasággal – ám mégis felhőtlen gyengédséggel – tapasztotta össze az enyémmel. Nem hagyott időt arra, hogy ellenkezzek. Alig bírtam feldolgozni, hogy ami történik, az tényleg a valóság és nem csak kósza álom.
 Úgy éreztem, menten összeesek a karjaiba, de helyette csak… végre utat kapott az a bánat, amit eddig rejtegettem. Útközben azonban mintha örömmé formálódott volna, úgy futott végig arcomon sebes patakokba egészen az államig.
- Lehet, csak azért van, mert részeg vagyok de… - sóhajtott fel, mikor megszakítva a csókot eltávolodott. Közben ujjával gyengéden szárazra törölte arcomat.
 – Komolyan úgy gondolom, hogy te vagy a legjobb csaj az egész világon, akárki akármit is mond. És nekem épp egy ilyen klassz csajra lenne szükségem – elmosolyodott, de tekintetében kételyek ültek. Félt. Attól, amitől én is… a jövőtől. A válaszomtól.
Ugyanakkor tisztán látszott; komolyan beszél. Ez pedig megsimogatta lelkemet.
– Remélem, nem utasítasz vissza, mint a legutóbb. Most igyekeztem kicsit rámenősebb lenni – felnevettem. Értettem a poént; néha nem vettem észre azt se, ami az orrom előtt volt.
 Ezek szerint például azt sem, hogy tényleg mennyire kedvel engem. Megcsóváltam a fejemet.
- Te vagy a legnagyobb hülye, akit valaha ismertem – kacagtam fel.
A nevetésem hálás imaként repült fel a mennyekbe.

Megesküdtem magamba, ezért cserébe, minimum egész életemen át segíteni fogom az elesetteket; annyit jótékonykodok, amennyit csak tudok, és ha elesik egy néni az utcán, nem csak felsegítem, de még azt is megkérdezem, biztosan jól van e, és érdekelni is fog a válasza. Figyelni fogok másokra, és próbálok jó életet élni, hogy megmutassam Istennek; rászolgáltam eme ajándékra, amit most adott nekem.
- Mindig elbűvöl, mikor bókolni próbálsz nekem – bólogatott elismerősen, felhúzva a szemöldökét sértődöttséget színlelve. Majd halk, visszafogott nevetést hallatott, aztán újra megcsókolt.
Ezúttal átkarolta a derekamat, és magához húzott. Erősen, és magabiztosan. A mozdulatból érződött a hosszú időn át tartó sóvárgás, amit én magam is éreztem, ahogyan ajkaink ismét egymásba fonódtak. Másra sem vágytam, csak . Ebben a pillanatban nyert értelmet igazán bennem a karácsony lényege. Nem csupán, a szeretettről szól. Hanem a hittről is. A hitről, aminek erejével képesek lehetünk bízni másokba, áthidalni akadályokat. Amelynek segítségével megszerethetünk másokat. És arra is sikerült rájönnöm, hogy valóban nincs gyönyörűbb dolog a szeretetnél. Akinek pedig lakozik a szívébe eme nemes kincsből, kötelessége mindenkivel megosztani azt. Hagyni kell, hogy kirobbanjon belőlünk. Nem csak karácsonykor; viszont karácsonyeste, az egész világot be kell lepnünk vele! 

Nincsenek megjegyzések: